Délmagyarország, 1989. december (79. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-04 / 287. szám

153 1989. december 4., hétfő A z anyaság* fölemészti az embert, mondta egyszer nekem egy szépasszony, mint­egy magyarazatul. miért nem hozott gyerekeket a világra. Feltette magát, mindazt a vélt gazdagságot, amelytől — sze­rinte — megfosztja minden be­lőle fakadt kis lénv. olvany­nyira. hogy a végen ő maga is elfogy... Most. hogv találkoz­tam s hosszan beszélgettem a 70. évét ünneplő, kilenc gyer­meket fölnevelt Várkonvi Nán­dornéval. ..Baba nénivel", vilá­gossá 11,-tt előttem az előző el­mélet hamissága: a sorozatos szülések, a felelősség tudata annyi lappangó fizikai és lelki energiát képes felszínre hozni, mozgósítani egy nőben, hogy egészen kivételes, kincs birto­kosává válik. Erő. bölcsesség, hit sugárzik ma is ennek a sok . áldpzatot hozó asszonynak a szavaiból. Öt hallgatva koránt­sem a szánalom, sokkal inkább az irigység kerekedik fölül ben­nem: van-e. íehét-e énnél na­gyobb érték egy ember életé­ben. S van-e nagyobb örömét okozó elismerés, mint a mára szintén szülővé váló lányoké és fiúké: „Jó volt gyereknek lenni ebben a családban.'" A soha jobb helyre nem kerülő Kiváló Munkáért kitüntetés minderre csak ráadás. Emlékszem, a nyolcadik gimnáziumban olaszból dolgo­zatot írtunk, témája: ki hogyan képzeli el jövőjét. Én akkor azt vetettem papírra: férjhez me­gyek és 12 gyerekem lesz. Hi­tetlenkedve kérdezte a tanár­nő: „Komolyan gondolod te ezt. Baba?" „Margit néni, én lom, hogy saját lányaimnak ezt cn már nem tudtam megadni. Hogy nem voltunk-e türelmet­lenek a hosszú jegyesség alatt? Nem volt az gond. .hogy nem lettünk egymáséi. Eletem ne­héz szakaszaiban -t hisz: - két­évenként gyereket szültem — mindig erőt adott az emlek. milvén szép is volt, amikor kéz a kézben sétáltunk az akácok alatt... Ilyenkor mindig arra gondotam. milyen szerencsés is vagyok: ahhoz mentem, akit szerettem, és nem csalódtam benne. Azóta is. ahányszor nyí­lik az akác, mindig sírok. Ked­venc nótám is így kezdődik: „Tele van a város akácfa virág­gal". Felcsendült az Ave Maria Szóval, kivártuk a három évet. míg 120 pengő nem lett Nándor havi fizetése, s akkor megtartottuk az esküvőt. Az alsóvárosi templomban, ami­kor a szentélyhez vonultunk, reszkettem az izgalomtól: asz­szonyként az volt az elsó nyil­vános szereplésem. De amikor lattant, hogy körbeóH a család, mindenki, aki eddig is velem volt, s ezután sem hagy el, cso­dálatos nyugalom és boldogság töltött el. A szertartás közben — micsoda meglepetés volt! — egyszer csak fölcsendült a há­tam mögött Schubert Ave Ma­riája, egyik kedvencem. Nagy erőmbe tellett, hogy ne fordul­jak hátra megnézni, vajon ki ajándékoz meg ezzel. Egyik hajdani osztálytársnőm volt. ó hegedülte, csodálatosan. Ak­kor 1941-et irtunk. Esküvő után elköltöztem a szülői ház­ból — ebből. Mozdonvvezető asszony élete csak így tudom elképzelni" — feleltem. Mi tízen voltunk test­vérek. s önmagában ez volt a fiatalságom legszebb élménye. Később jöttem rá. hogy mi az, ami mindig erőt adott: a legki­sebb biztonságérzete, hogy a nagyobb testvérek előttem jár­tak, hogy tanulhattam tőlük. De mind a mai napig mellettem vannak még hatan. Persze, azt akkor nem fogtam föl, mi az, világra hozni egy gyereket. Emlékszem, amikor az elsőt szültem, arra gondoltam: mama. hogy bírtad te ki a tí­zet?v Hosszú jegyesség Azt mondja, menjünk sorjá­ban? Kezdem hát a szerelem­mel. Nem véletlenül terveztem én így a jövőt, nekem már ak­kor volt szívem választottja. Jövendő sógornőm volt a pad­szomszédom az iskolában, ő hordta nekem a szerelmes leve­leket, verseket két éve érettségi­zett testvérétől, Várkonyi Nán­dortól. Tervezgettük is a közös életet, de a megvalósulás nem ment olyan gyorsan. Ó tovább akart tanulni, de levelezőn csak jogra gondolhatott. Nehe­zen, de elutazott Pestre, a Ke­reskedelmi Minisztérium számvevőségén helyezkedett el. Érettségi után azonnal meg­tartottuk az eljegyzést és én repültem is volna vele rögtön, gondoltam, tanulok a zöldke­reszteséknél. De nem engedje: „Nehogy pesti lány legyél!" így hát maradtam. Három évig ma­mával készültem a házasságra: tanított főzni, közben hímeztem a stafirungot. Nagyon sajná­apám vette a kertet a Vasút­telepen, hosszú lejáratú köl­csönből, s 30-ban építette ezt a házat, amely később 9 unoká­jának. s ma négy dédunokájá­nak is otthona. Szóval Gödön kaptunk lakást először, majd Pesten. Ott született meg. az egy szoba hallos, 4. emeleti összkomfortban elsó gyerme­künk, Margif. Szó se lehetett arról, hogy én dolgozzam — noha tanárként el tudtam volna képzelni az életem —, férjem­mel úgy gondoltuk, majd taní­tom, nevelem saját gyerekein­ket. És ropogtak a fegyverek A szép álmokba azonban be­tört a háború. Mégszületett Kati lányom 43-ban. s amikor a né­metekjöttek. én a gyerekekkel leköltöztem a tanyára. Fél év múlva Makónál volt a front, újból irány Pest. Amikor 44 decemberében belövések vol­tak, levonultunka pincébe. Ott kapták meg a gyerekek a Miku­lás-csomagot, a kis Kati láza­san, fülfájósan. Amikor bezá­rult a front, elindult az utolsó vonat Pestről, azzal menekül­tünk Veszkénvbe. A követ­kező év márciusában aztán ha­jóra tettek bennünket és Klos­terneuburgig meg se álltunk. Közben persze gépfegyverek ropogtak körülöltünk, szörnyű emlék: együtt hasaltunk a gye­rekekkel a fedélzeten. Akkor már vártam a harmadikat, Má­riát. Ö novemberben látta meg a napvilágot, a menekülttábor­ban. Soha nem felejtem el a táblát, amely az ideiglenes megnyugvást jelentette akkor: ..Auhallertau das Herz in Hoffengau''. Szalmán alud­tunk és közösen főztünk ott, de segítőkész emberek vettek körül bennünket. A nyelv sem oko­zott gondot, hiszen gyerekként Temesváron szüleinkkel néme­tül beszéltünk. Amikor otthon megjelentek az oroszok, készü­lődtünk haza. Mindenkit rábe­széltünk. hogy térjen vissza. November 5-én el is indult a transzport, bennünket azon­ban ott felejtettek: a Vöröske­reszt jelentette: nincs már több magyar. Hiába írtunk haza le­veleket, másfél évig választ nem kaptunk. Azt se tudtam, szüleim élnek-e még. Hogy mi­ből éltünk? Papa leleményes volt: játékokat gyártott, s el­cserélte vajért, kenyérért, meg eladta őket Münchenben. Minden odalett Végül 46 októberében esak hazaértünk. A bútort, a lakást pesze hiába kerestük: minden odalett. Régi ruháinknak csak az övei kerültek elő valamelyik szomszédból. De egy könny­cseppet nem hullattam, hogy minden odaveszett. Szívem vá­gya teljesült: szüleimmel lehet­tem. s ettől kezdve halálukig mellettük voltam. Hogy mit je­lent három generáció együtt­élése? A háromgyerekes Kinga lányom ma is emlegeti: „De jó is volt a nagymama kötényében ülni!" Ő egyébként 47-ben szü­letett. Nem is tagadom, mikor megtudtam, hogy megint lány, akkor elsírtam magam: mit szól a férjem? Persze ó ezúttal is boldog volt. Az első fiúval, Istvánnal 1949-ben áldott meg az Isten. Édesapám már tudta az örömhírt, amikor a férjem hazaért. — Hova, hova? — kérdezte az öltözködő nagypapát. — Átmegyek a szomszéd­asszonyhoz, megmondom: fi­unk született, hadd tudja meg egész Flattyas! Azt a boldogságot! A B-listás órásmester Pedig akkor igen rosszul ment a sorunk. A férjem B­listázták. Kitanulta szegény az órásmesterséget és itthon dol­gozott. Mindig csak azért imádkoztam, hogy a gyerekei­met ne kelljen soha ágyba fek­tetnem, amíg kimosok, s meg­szárad a ruhájuk. Zsíros, cuk­ros kenyeret ettünk, de jóllak­tunk. Szüleim példája adta ak­kor is az erőt: ók is csak dolgoz­tak és imádkoztak. Ez a szellem tartotta össze a mi három­generációscsaládunkat is. Erzsébet 1950-ben, Luca napján született. Ahol öt gye­rek elfér az asztal körül, ott a hatodiknak is lesz hely - vi­gasztaltuk magunkat, meg a papát, akinek minden vágya volt, hogy befejezze a jogi egyetemet. Szenvedett a mel­lőzöttségtől. attól, hogy sokkal többre hivatott. Emiatt kedély­telen. magába zárkózott ember lett. Gellértet vártam, amikor 1952-ben bekövetkezett otthon a nagy fordulat: Nándor a MÁV szolgálatába léphetett mint órás, havi 1700 fix-szel. Miután hetedik gyermekünk világra jött, a papát ritkábban láttuk: az igazgatóság területén ó villamosította, összehangolta az óraberendezéseket. De ez­után is sokat kesergett szegény. Megfogadta: ha a gyerekeinek eszük lesz, taníttatni fogja őket mind egy szálig. A nyolcadik, Nándi kapta az ő nevét, s 1957­ben Imre zárta a sort. Hitem nem hagyott el Voltak nehéz időszakaink, de Istenbe vetett hitem soha nem hagyott el, s a bajokból mindig kilábaltunk. Én mindig tettem a magamét, néha sírtam is elkeseredésemben, de az utolsó pillanatban mindig jött valami csoda. Egyszer csak megszületett egy új rendelet, amelynek alapján elfogadták férjem Kolozsvárott szerzett 8 egyetemi félévét, különbözeti vizsgákkal. Ősz fejjel három hónap alatt letett négy állam­vizsgát. Imit fölváltva ringattuk esténként, hogy ne zavarja a papát a tanulásban. Nándor azonban diplomával sem ka­pott megfelelő állást, 4 évig. Egyszer aztán azzal jött haza: „Mama, tanár leszek!" Behív­ták az egyik iskolába, mert po­litechnika tanárt kerestek. Be­iratkozott a főiskolára, 46 éve­sen államvizsgát tett. Műszaki tanár lett, ott is maradt a tan­széken. Ötvenhét esztendősen, német nyelven kandidált a hal­lei egyetemen, nem sokkal a nyugdíj előtt. Hat éve azonban már nincsen közöttünk.. . Hála minden jóért Mondom, amikor már majd­nem föladtam, mindig jött va­lami csoda. Utolsó terhessé­gem idején éjszaka beáztattam a szennyest, hogy majd habzó szódával, háziszappannal ki­mossam. kifőzzem a ruhákat. Igen ám, de éjszaka már érez­tem. nem fogom bírni, fájt a derekam. Hajnali 5-kor kel­tem, alágyújtottam az üstnek, hogy melegedjen a víz. De bi­zony elhagyott az erőm és érez­tem. nem bírom. Gondoltam, majd ebéd után. És akkor jön egy távirat: „Mosógépe érke­zett. Átveheti az állomáson." Bátyám befizetett az IKÁ-nál egy gépre. Segítségem mindig volt: papa gyakran teregetett a padláson, édesanyám főzött, elmosogatott, a lányok ahogy nőttek, takarítottak, a fiúk be­vásároltak. Azt sajnálom, hogy az előkertet nem tudtam elég széppé varázsolni, arra nem fu­totta az időmből. Nyáron sze­rettem a befőzést. Hál' Is­tennek, volt miből. Én mindig csak hálát adtam minden jóért, azért is, hogy ágyban fekhe­tiink, nem szalmán, mint me­nekülés közben, hogy voltak pokrócaink, amelyből kabátot varrhattam a gyerekeknek. A családi örökség Legnagyobb öröm, ha lá­tom. jó nekik együtt. Ha hal­lom. miként beszélnek egy­másról, a szülőkről, nagyszüle­ikről. Ahogy tőlünk hallották. Ezt örökítem rájuk, nem ék­szereket és telkeket. A sok gondot, fáradtságot, hogy bír­tuk ki? Hogy összefogott a csa­lád, mint most is. Münchenben segítettem beteg nővéremnek nemrég, mert szüksége volt rám. Aztán haza kellett jön­nöm, mert műtötték az egyik lányomat. Amikor Pistát Gö­rögországba menet családostól baleset érte, Gellért intézete mindent, tolmács segítségével gyakrabban kérdezte: „Milyen lesz, ha meghálok? " „Úgy kép­zelem el — feleltem —, hogy a halál olyan, mintha eluladna az ember. Egyszer mindenkinek meg kell halnia, és te már min­dig álmos vagy. Aludjál, apu­kám. Egyszer majd arra éb­redsz. hogy a mama jön eléd és attól kezdve mindig együtt lesztek." Ez megnyugtatta. És képzelje, hatnapos agonizálás után, az utolsó éjjel — amikor ípp én voltam soron, mert nő­véremmel váltottuk egymást nellette —, halványan elmoso­yodott, kezével ölelt valakit és ízt mondta: „Mama, segíts!" Köszönet a kilenc diplomáért A gyereknevelés nem nehéz mesterség, csak a lényeges dol­gokban következetesnek kell lenni. Mindig arra tanítottam a gyerekeket: az nyeri meg az életet,-aki dolgozni megtanul. Aztán: amit netn akarsz, hogy veled cselekedjenek, másnak se tedd! Másként nem lehet élni, csak úgy, hogy mindenben a szépet keresed. Áz egész földi lét választások sorozata: ha a rosszat választod, te nem érzed jól magad. Hogy lehet-e pofon nélkül nevelni? Azt hiszem, nem. Mindig arra törekedtem, hogy figyeljenek a szóra. Ha nem úgy tettek valamit, mint ahogy megegyeztünk, a meg­ígért verést megkapták. A bün­tetésnek mindig tanúja volt a többi is, és annak is, hogy ilyenkor úgy megviseltek en­gem a történek, hogy le kellett feküdnöm... Szigorú voltam: például vacsora után senki sent tanulhatott, aki nem osztotta jól be az idejét, másnap magára vethetett. Apróbb ügyekben egyébként engedtem. Úgy lát­szik, mindez bevált, mert vala­mennyi gyerekem megállja he­lyét az életben. Közülük kettó tanár, ketten műegyetemet, hárman a közgazdasági egyete­met végezték el, ketten az élel­miszeripari főiskolára jártak. Látja ezt a kávéskészletet? Na­gyon kedves ez nekem. Ilyen ötletet! A gyerekek vették, mondván: „Köszönjük a kilenc diplomát". Erre azt feleltem: ti érdeklődött hogylétükról, ő hozta haza őket. Másik lányom nemrég költözött haza gyere­kestől, 4 évi házasság után: a régi otthon ajtaja mindenki számára mindig nyitva áll. Sze­retettel fogadta a velem élő Kinga lenyom és családja js. Az egymás iránti segítség képessé­gét, az összetartozás érzését örökítettem rájuk. Azt, hogy a család a születés pillanatától a halálig, — sőt azon túl is — összetartozik. »» ,Aludjál, apukám Szegény anyám egyik testvé­remnél, távol halt meg, ott te­mettük el. Nem gondoltam ak­kor, hogy ezt nem szabad: sze­gény apám hetente háromszor is vonatra ült, hogy kimenjen hozzá a temetőbe. Hazahozat­tuk hát a mamát, hogy egymás közelében lehessenek. Édes­apám nyolc évig élt közöttünk özvegyen, akkor vigasztaló­dott, amikor a kicsiket rin­gatta. Aztán egyre gyöngébb lett szegény és egyre is megtettétek a magatokét, egyetlen félévet sem ismételt egyik sem. Valaki állt mellettem Szívből sajnálom a mai anyá­kat, akik nem maradhatnak gyerekeik és idós szüleik mel­lett. A családok — és az ország is — szegényebb lesz tőle. Az­tán fáj, hogy én sem tudtam már azt a vallásos nevelést adni a gyerekeimnek, amiben ne­kem részem volt. Ehhez egye­dül kevés voltam. Sajnálom szeretett hazámat, hogy annyi tévelygő lakója van. A sze­génység. higgye el, a legkeve­sebb. A szeretet, a tisztesség, a hit rengeteg erőt ad. Férjem üldözött, elégedetlen ember­ként súlyos terheket cipelt, nem tudott türelmes lenni: ne­kem kellett mindent elkövet­nem. hogy gyermekeim, szü­leim békés otthona megmarad­jon. Hiszem, hogy ezt ember egyedül nem tudta volna meg­tenni. Valaki állt mellettem... Chikán Ágnes

Next

/
Thumbnails
Contents