Délmagyarország, 1989. október (79. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-07 / 237. szám

7 1989. október 7., szombat ® magazin | [DM MEHETÜNK, GYULA NEM TUL BIZTATÓAK. Ebédkörben Sárikával Gazdasági kilátások A zöld műanyag lűJdbun cipzaras tokba bújtatott ételhordók O A zöld műanyag ládában cipzaras tokba bújtatott ételhordók sorakoznak be a Barkas csomagterébe. Melléjük jókora csíkos szatyrokat rak a fehér köpenyes fiatalasszony. Pillanatnyi szemlét tart felettük meg a gondolataiban, megvan-e, itt van-e minden, majd szól: — Mehetünk. Gyula. Felkászálódunk a speciálisan átalakítóit mikrobuszba. Mintha csak az lenne a jel az indulásra, megkondul a déli harangszó. Siettet. Ma húsz ebédre várnak idős emberek Szutymazon és tanyáin. Jóformán még arra sincs időm. hogy felírjam, mi a mai menü — a napköziből hozott tizennyolc adagban karfiolleves és csikóstokány, a vendéglőből vásárolt két „különrendelőnek" húsgombócleves, almaszósz és rántott hús — Sárika már ki is porcióz egy tornácos házban egy adagot. Visszaül a kocsiba, riikverc, gáz, s máris a Dózsa utcában vagyunk. Családregény és nagy fa — Látja. Iduska néni már a kapu elótt vár bennünket. Férje. Imre bácsi, azaz dr. Fráter Imre. kit betegsége öt éve székhez, ágyhoz köt, ebédjéhez „harmadik fogásnak" jószívvel fogadja az újságírót. Azonnal mesélni kezd, feljegyzéseit mutatja. A Szabad Föld hirdette pályázatra családregényt ír, ósei nyomát és azok erdélyi kapcsolatait kutatja. Visszatérést ígérek, mert az „ebédjáratnak " menni kell tovább, a Petófi utcában Király néni vár. A nyolcvan éven túliak türelmével. Hetente ötször a szociális gondozónőt, évente kétszer-háromszor az NSZKból hazalátogató fiát. A gondozónő, Faragó Antalné 35—40 idős ember várakozásának igyekszik megfelelni. Míg a tanyák felé gurui a kocsi, megtudom töle, hogy öt éve végzi ezt a munkát. — Hetente ötször ebédet viszek. Közben felírom, mit kell bevásárolni. Nemcsak ai ebédeseknék viszek élelmet, mosószert, gyógyszert, hanem más öreg tanyaiaknak is. Az igényeik szerint segítek takarítani, mosni. A szennyest behozom a községbe, a gondozási központban van gép, azzal mosok. A távolba mutat: — Látja ott azt a tanyát? Egyedül él ott a néni. Neki nem viszünk ebédet. de ha kell neki valami, déltájt kiáll a nagy fa alá. Abból tudjuk, hogy be ke!1 menni hozzá. Most árva a nagy fa. Sárikán látom, hogy erősen fürkészi azért a tanyaudvart. Meg a többi tanyát is. Csak az olyan ember tud így nézni-látni. akinek fontos valaki-valami, aki számon tart. Esküdni mernék, hogy Faragóné ilyen. Szereti az öregeket. „Otthona" az egész szatymazi tanyavilág. Voll olyan... — Nem tudnám összeszámolni, hány kilométert bicikliztem itt a dúlóutakon. Már amikor lehetett. A nyári vihar is, az őszi eső is sokat le-leszedett a gépről. Tudja, hogy tud égetni a felforrósodott homok? Hát azt, milyen a jeges, havas eső? Azokban is menni kellett. Télen volt, hogy Zetor fülkéjében a kerékvédón kuporogtam. — Mennyi a fizetése? — Havi ötezerötszáz. Emelték. Es most már sokkal könnyebb a dolgunk. amióta ez a Barkas szállít. Nyugtató az is. hogy itt van velem a Gyula, ketten könnyebben intézzük. ha valami baj akad. Ha rosszullétben találjuk valamelyik öreget. vagy ha... Elharapja a mondatot, elkomorodik. Két perc múlva, amikor a következő tanyához érünk, felenged, a soros feladatra koncentrálva viszi be a bácsinak az ebédet. A sofór, a mindennapi útitárs, Tóth Gyula mondja: — Volt olyan nemegyszer, hogy a Sárika egyedül találta halva az öreget. Komorkodunk. Faragóné azonban most éló öreg nagyon is élö menyét találja, aki arról kezdi faggatni, hogy az apósa a vendéglői ebédre fizetett-e be, vagy a napközisre és mennyi térítéssel. Gyula közben mutatja a nagy tanyát körülvevő hatalmas fóliasátrakat, a rengeteg jószágot, az udvaron álló gépeket, az autót... Nem kommentál. Megyünk tovább. — Közel 30 kilométer egy „ebédkör" Ha nincs rendkívüli esemény, körülbelül két óra alatt végzünk — folytatja Gvulu. S amit elmond a következő tanyáig, abból meggyőződöm arról, hogy ismer errefelé mindent és mindenkit Igaz. 25 év körzeti megbízotti munka után ült a kormánykerék mögé. Amit ezen az úton egyébként a tanácselnök. Hegedűs Tibor tekert, bizonyítván, nemcsak „díszkíséretül" jött a sajtó kedvéért. Sok helyütt kiderült a fogadtatáshói, hogy ismerik, mint a gondjaikkal foglalkozót tartják számon az idős emberek. Gombos néni most szokatlan „feladatot" adott neki: — Ellopták a drága kínai macskámat, keresse meg! A lábunk alatt, a széken, az ágyon vagy nyolc cica. Ugrásra készen ..figyelik" , mit pakol Sárika a nagy csíkos szatyorból a végtelenül elhanyagolt mindeneskonyha asztalára. Nem zavarja őket a közelségünk, sem az. hogy nekik csak a belsőség járna a száliítmányból. a csülköt borító papír. meg a hal felé kapdosnak. Hús utáni vehemenciájuk áldozata majdnem a pálinkásüveg lesz. És egy tyúk. amire kis híján rálépek, amikor próbálom elkapni a guruló üveget. Gombos mama közben már azzal van elfoglalva, hogy újabb élelemrendelést és százasokat adjon a gondozónőnek... Cédulák és jó szavak Faragóné a többihez teszi a vásárlócédulát. Rajtuk precízen felírva, kinek, melyik nap. mit kell hozni, s mennyi pénzt adott rá. Most kevesebb az óhaj, szerda van. Hétvégére több az igény (akkorra nincs ebéd) és a téli hónapokban. A zimankós időben azoknak is bevásárolnak. gyógyszert hoznak, akik.ebédet nem kérnek. Míg erről beszélgetünk, halad a Barkas. Amit egyébként mintegy tizenhatezer forintos költséggel úgy átalakítottak, hogy fűthető-hűthető utasterében négy ember (plusz a sofőr) szállítható kényelmes, kárpitozott üléseken, mögöttük pedig jókora szállítótér van. Alkalmas arra, hogy hozza-vigye a falusi, tanyai öregeket vagy vigyen nekik, vagy hogy ellássa a községi gondozási központ szállítási feladatait. — Áldás ez az autó meg a Sárika, hogy mindennap jön az étel — mondja a II. kerületben Juliska néni. — Egymagamra nem bírok főzni. Szegény uram januárban hirtelen elment. Szép temetése volt. Azóta nagyon rossz. Nem bírom megszokni egyedül. Pedig a gyerekek látogatnak, az unokám a szomszédban lakik. A tévét is inkább nem nézem, nincs kivel beszélni közben... Sárika vigasztalja, hisz jó szavával szellemi-lelki étket is visz naponta minden gondozottjának. Közben kimeri az ételhordóból a patyolattiszta nyárikonyha asztalán az előző napi Délmagyarra kikészített tányérokba az ételt. Emlegetjük még szegény jó Miska bácsit, de sajnos, menni kell. Még két magányos férfi várja az ebédjét. Az utolsó ételhordó a IV. kerüieti 206-os tanyában ürül ki. Mára. Mert holnap s minden munkanapon újra indul az „ebédkör". Amibe Szatymuzon szerencsére már minden igénylő és rászoruló belefér. A szociálpolitikai ügyek intézőjétől, mindenesétől. Barna Károlyné községi tanácsostól tudom, hogy az 1983 óta müködö gondozási központ meg tudja oldani az idősek segítését. Két-két főállású, illetve tiszteletdíjas gondozónő végzi ezt a munkát. Tizenöt öregnek térítésmentesen küldik házhoz az ételt. Az idősek napközijébe mindenki bejárhat aki akar és tud. Az alacsony nyudíjúakat rendszeresen tudják segíteni az étkeztetés, a gondozás mellett pénzzel is. — Amit tudunk, meg liát amit az öregek megengednek, azt mi megteszszűk értük. Ezt a mondatot Barnánétól is. Faragónétól is hallottam. Igazságtartalmáról meggyőződtem. Mégis vergődő gondolatokkal, borongós lélekkel jártam-járok ezen az úton. Mintha kísérnének azok, akikhez még nem jutottunk el... SZABÓ MAGDOLNA E találkozás felidézése annak kapcsán nyer jelentést, hogy választás előtt állunk, s mivel egy erőszakos hatalommegragadás már a nemzetközi helyzet miatt sem valószínű — noha az életben semmi sem kizárt! —. érdemes áttekinteni, vajon mit is ígérnek az új pártok, melyek nagyon is régiek, hiszen alig van olyan, amely nem az 1945. útáni időszak kontinuitását hangoztatja. Ez már önmagában sem jó jel. de még inkább az. hogy minden politika alapjául szolgáló gazdasági programokban ez a körülmény erőteljesen dominál. Minden megbántás nélkül szeretném jelezni saját meglátásomat, miszerint egyik párt gazdasági programja sem tesz rám — mintegy ötven éve politikában élni kénvszerített polgárra — alapvetően kedvező benyomást. Nem a célokat hiányolom, hiszen azokat az emberiség időtlen idők óta igen világosan látja, hanem az eszközrendszert, ami mindenképpen a rendszerszemlélet gyengeségére utal. A régi elvek, módszerek aligha lehetnek eredményesek. Nézzünk egy példát pusztán a rend kedvéért és bizonyításul! Az elmúlt negyven év megtagadása általános. De azért azt látni kell. hogy ez éppen azért féloldalas, mert a múltba kapaszkodik. mégpedig görcsösen. Ez múló érzés azonban. Az 1945—48. közötti idő legalább két okból szép: mert a világgés után könnyű volt közös nevezőt találni, még az igen eltérő ideológiák mellett is. másfelöl ki az. akinek nem szép, de legalábbis szebb, hajdani ifjúsága. De a világ nagyon megváltozott. Például az ideológiák is: az akkori kommunista a hasonlóan marxi alapon álló szociáldemokráciát vonzotta magába, mára ez a párt nyíltan vallja világszerte, hogy ideológia nélküli párt. Innen nézve kissé komikus is a folyamatosság körüli huzavona. De a kommunisták meghatározó része nyíltan hangoztatja: szocdem-jellegű párt kíván lenni. De melyik szocdem irányzatról van szó? A dolog felemlítése azért érdekes, mert ez a gazdasági alapokról vall: a sikerország NSZK-ban nem kizárólag a szocdemek voltak meghatározók. pedig 1959-ben megtagadták a marxizmust (Bad—Godesbergi Program). hanem a kereszténydemokraták (CDU) és a keresztényszocialisták (CSU). Aki nemcsak a hazai sajtót olvassa, tudja, hogy a „német gazdasági csoda" benne az F. J. Strauss fémjelezte „bajor csoda" nem az ottani szocdemek érdeme, hanem a CDU-s Ludwig Erhard (gazdasági csucsminiszter. később kancellár) professzoré, amit azutári a szocdemek szociálisan úgy felhígítottak. Emlékszem, talán egy éve történt, hogy hosszú ideje nem látott hajdani barátommal találkozva, arra a konvencionális kérdésre: hogyan élsz, érzed magad?, az volt a válasz, hogy csak rosszabb ne legyen. Talán nem túl sommás az ítélet, ha mondom, bizony egy elenyésző kisebbségtől eltekintse helyzetűnk egészen biztosan rosszabb lett. hogy belebuktak. Kiderült ugyanis, akár nálunk, hogy kis segélyekből, bármilyen jól néznek is ki szociális szempontból, nem lehet jól élni, csak teljesítményből. Külön téma és számunkra igen tanulságos a külföldi tőke szerepe az NSZK-ban. Ma már mindenki számára világos, hogy a nemzetközi gazdaságot az amerikai ihletésű és dominanciájú nemzetközi tőke uralja. Ezt különben mutatja az amúgy rendkívül népszerű Helmut Schmidt szocdem kancellár látványos bukása. Kezdetben úgy indult, hogy a háborúban elvérzett és kifulladt Németország a töke könnyű prédája lesz. Ez azonban nem jött be, mert a németek jól felismerték a franciákkal való végleges kiegyezés fontosságát, másfelöl pedig azokat a réseket, melyeken piaci szerephez juthatnak külső segítség nélkül is. Mert volt szellemi potenciál. Természetesen volt Marshall-segély is, de azt nem adósságszolgálatra és tartozástörlesztésre, hanem befektetésre fordították. Számunkra is igen ismerős fogalmak: rés és szürkeállomány. A rést a tárgyilagos szakemberek emlegetik, akik nem dőlnek be az utolérés és felzárkózás nagyon is ismerős ábrándjának. Ellenben tudják, hogy a réseken át lehet kapcsolatokat, bizalmat és tőkét is szerezni. Vagyis olyan partneri viszonyt kiépíteni, melyben nem a bérmunka-jeileg, hanem az önálló alkotás dominál. Ha ezt a felfogást valaki megkérdőjelezné, hadd hivatkozzam az ázsiai „főtigrisre". Japánra és gyermekeire a Távol-Keleten, a „kis tigrisekre": — a Koreai Köztársaság, Singapur, Hong-Kong, Taivan stb. — amelyek nem látványos, politikai célból adott hitelekből, hanem a „rés és tudás", egyébként nem gondoktól mentes létráján emelkedtek irigylésre méltó magasságba a nemzetközi gazdaságban. Sokan azt mondják, ez számunkra is lehetséges. Ez valóban így van, csupán a mérték kérdéses és persze az idő. mely ezzel gazdasági „sziámi iker". Gyakran idézzük Széchenyi Istvánt, mondván: minden pótolható. de az idö nem. Esetünkben erről van szó. A nemzetközi gazdaságban oly éles a verseny, hogy egy LIPPAI TAMAS: ÖNARCKÉP kitüntető és kiemelkedő-szerep valóra váltása, sajnos: illúíió. Marad tehát a szorosabb szféránkhoz, az Európa Közösséghez való igazodásunk, mely többszörösen determinált. Ebből a földrajzit nem kell magyarázni, de mást annál inkább. Már most, a kezdetben is látszik, hogy a kooperáció — valójában bérmunka és bedolgozás — a legerőteljesebb gazdasági forma. Ez a mai életszínvonal mellett még kedvező is lehet. De meddig? De az is látható, hogy a kapitális találmányok, újítások sürgősen határon túlra kerülnek, leggyakrabban a szürkeállomány tulajdonosával együtt, mert itt'nincs menedzsment és a külkereskedelmünk oly gyenge, hogy ezért szinte nem is emlegetik a mai gazdaság(politika?)i vitákban. Igaz, azt sem, hogy ez Kelet- és Középkelet-Eúröpában azért nem olyan rossz helyezés. De ez egyfajta idejétmúlt kímélet egymás és közös nyomorúságunk okán. Más tekintetben is el kell gondolkodnunk. Ez pediga szakmai képzés, a szellemi pallérozottság állapota. Teljesen nyilvánvaló, hogy e tekintetben óriási a különbség a nyugat-európai országok és közöttünk. Sajtónkban kevésbé, de szociológusaink tanulmányaiban rengeteget olvashatunk szakmunkásképzésünk tragikus állapotáról. Egyes szakmák egyszerűen eltűnnek, mások. így például a kereskedelmi (bolti) alkalmazottak úgy hígulnak fel az utcáról, hogy a tanuitak szégyellik tudásukat alkalmazni (pl. hogy a vevőt illik köszönteni). A megnyílt nyugati határ, tömeges utazás következtében tapasztalható áradozás voltaképpen önkritika. A kérdés másik oldala, hogy a nyilvánvaló tehetségek — középiskoláktól az egyetemekig — idegenül érzi magát és jószerivel csak pályázati úton nyer elismerést és némi „kárpótlást" a stréberség vádjával szemben. Mindennek azután az a következménye, hogy ezek az emberek előbbutóbb elhagynak minket. Ha pedig feltesszük magunknak a kérdést: miért?, többnyire a jövedelem kerül szóba, de ma már mindenki tudja, már aki ezt a kérdést komolyan veszi, nem erről van szó. Többről, amint ez másutt, így Japánban is megesett, ahol valamikor és még ma is szerényen éltek: a társadalmi etikáról! Ami persze nincs és amely nélkül aligha törhetünk be és vethetjük meg lábunkat a résekben. Olvasom az EIU (Economist Intelligence Unit) tanulmányában, hogy bruttó adósságállományunk 1993-ig, legjobb esetben 24, de esetleg akár 29,4 milliárd dollár is lehet. Ma már ennél többről is beszélnek. Pénzügyi helyzetünk a beavatottak szerint katasztrofális. Egyre nagyobb az ellentét a politikailag bátortalan hazai fiskálisok és a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) között. Ebben az évben máraz esedékes készenléti hitel részletét sem folyósították. A körülmények folytán nagyon függó helyzetbe kerültünk. és mondjuk ki őszintén: az átütemezés már nem a mi elhatározásunktól függ. Erről az EIU jelentése ezt írja: „Minden bankár fö kérdése, hogy Magyarország rákényszerül-e az átütemezésre a kővetkező esztendőkben? A helyzet iróniája, hogy a válasz az ó kezükben van", s nyilvánvaló. hogy ez már inkább a nemzetközi politika szférájába tartozik. Azt látom az elérhető pártprogramok gazdasági fejezeteiből, hogy sokan rendben lévőnek tartják ezt a nagyfokú függőséget. Jladd hívjam fel azonban a figyelmet, hogy az elmúlt évtizedek látványos felfutásai sohasem a kizárólagos politikai függéstől. hanem azok jó gyakorlati kihasználásából adódtak. Japán vitája az USA-val ezt mutatja, de azt is, hogy a támogatástól lelkesült szívünk hallgasson egy kicsit a józan észre is. mert a neokolonializmus nem kommunista „találmány", hanem napjaink jól látható válsága. Persze a ma elcsüggedt nép kevéske kis jólétért is hálás, de tőkés bérmunkásként is csalódottan fog visszajönni nyugati kirándulásairól. A gazdasági realitások során ezzel is számolni kell, és igyekezni nem eltartottnak, hanem saját lábon állónak lenni. A kilátások nem túl biztatóak! MAROSI JÁNOS