Délmagyarország, 1989. október (79. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-07 / 237. szám

8 1989. október 7., szombat DM1 mggqzin -*• Eddigi életútja annyiban „szokványos". amennyiben egy önnel hasonló korit, Magyarországon éli) emberé, aki találkozik, s akarattal-akaratlanul részt vesz a nem általa irányított történelmi eseményekben. Annyiban azonban különleges, hogy eközben gyakran találkozott neves személyiségekkel is. Kezdjük Veres Péterrel! — Szülőfalum, a hajdúsági Földes, mintegy 4(1 kilométerre fekszik Balmazújvárostól. Itt dolgozott a bátyám, akit kerékpárral — kisdiákként — gyakran meglátogattam, s az 6 révén kerültem kapcsolatba Veres Péterrel. A környező községekben árusítottam a könyveit: kaptam bizonyos mennyiségű példányt belőlük, s elindultam Balmazújvárosból Bihurugra felé, s a közbeeső településeken — Hajdúszoboszlón. Hajdúszováton, Földesen. Tétét lenen. Kábán. Bihardancsházán és másutt — eladtam ezeket. Árultam egyébként Szabó l'al (aki ebben az időben Biharugrán elt). héja Géza, Sinka István, az igen korán elhunyt Sárrétudvari Nagy Imre és mások müveit is. Amellett, hogy nagy élményt jelentett számomra, mint diák számára megismerkedni ezekkel az írókkal, anyagilag sem jártam rosszul: az eladott példányok után úgynevezett „percentet" kaptam. s így másfél-két pengőt is kerestem. (Akkoriban a gyermeknaps/ámért egyébként húsz fillért, a felnőtt napszámért nyolcvan fillért, esetleg egy pengőt fizettek.) — Kikből állt a vásárlóközönség? Eljutottuk a művek azon paraszti rétegekhez, akikről — nagyrészt — szóltak? — Az volt u tapasztalatom, hogy e ncpi írókat, illetőleg írói munkásságukat. a saját környezetükben nemigen ismerték. Másképp gondolkodtak. mint a falu népe. akik csak a mindennapi munkára koncentráltak, s akik emiatt egy kicsit távol tartották magukat tőlük. A falusiak nem szerették sohasem túlságosan a „messiásokat", azokat, akik kilógtak a sorból. Felismerték ezt ezek az újságírók is; s igyekeztek minél inkább belesimulni környezetükbe. Veres Péter például akkoriban, a 30-asévek közepén 10—15 holdon gazdálkodott — nagyon példásan —; s mivel éjjelnappal szinte rogyásig kellett dolgozni, különösképpen nem jutott ideje arra, hogy maga köré tanítványokat gyűjtsön. Többnyire éjjel írt és rengeteget olvasott. Bátyám, aki ekkor kereskedósegéd volt. mesélte: Veres Péter felesége, Juliska néni gyakran járt át az üzletbe papirost vásárolni, mondván, hogy a férje az éjjel már megint „telefirkálta", amit a múltkor vett. Összegezve tehát: e szóban forgó könyvek vásárlói túlnyomórészt a papok, a tanítók, a módosabb gazdák, a szociáldemokrata gondolkodású iparosok köréből kerültek ki, s nem a szegényebb parasztok soraiból. — ügy tudom, hogy később kelteilletlensége is szármázott abból, liogy VERÉS PÉTER TISZTELŐJE, NAGY IMRE EGYETEMI TANÍTVÁNYA VOLT Ő sem vált „aláíróvá"... Noha a város központjában helyezkedik el. mégis nehezen találom meg a Dékánv Árpád utcát Kiskunhalason. ahol Földesi Nagy József, a helyi mezőgazdasági technikum nyugalmazott tanára lakik. Míg beszélgetünk, egyik — szókimondó — kisunokája sürgölődik körülöttünk: érthető módon nem örül jöttömnek, hiszen ezáltal ő kissé háttérbe szoríttatik: mivel nagyapja emlékeit idézzük fel. aki saját bőrén érezte az úgynevezett „újkori magyar történelem" rezdüléseit, hányattatásait. Eközben megismerkedett olyan személyisegekkel is. akik megpróbálták befolyásolni népünk történetét, ám az mégsem olyan irányt vett. mint ők szerették volna... A Hajdúságból származó, 65 éves F. Nagy József mérnöktanár a 30as évek paraszti eletéről ugyanolyan meggyőző erővel és széles körű ismeretanyagról tanúskodó biztonsággal szól. mint a többrendbeli téesz-szervezések módjáról, következményeiről. Az alábbiakban olvasható beszélgetésünk azon rcszc, amelyben a népi írókról, a Rákosi-korszak egyetemeinek életéről, és a későbbi miniszterelnökről, egykori tanáráról. Nagy Imréről síerzett benyomásait ismerteti. Veres Pétert ismerte, tisztelte, s kiállt az általa sugallt elvek mellett. — Igen. 1948 végén jelent meg Veres Péter Paraszti jövendő cíniü müve. s én. mint az író ismerőjeismerőse, részt kívántam venni e könyv terjesztésében. Akkor Debrecen-Pallagpusztán voltam egyetemista; s miután ma is ismert, neves közgazdász Bognár Jdfve/kritikája is megjelent erről a műről, összehívták az egyetemistákat, s vitát rendeztek róla. Jómagam természetesen Veres Péter gondolatai mellett foglaltam állást — elvi okokból, no meg azért, mert édesapám is (aki korábban a vasútnál együtt dolgozott Veres Péterrel) „új földhöz" juthatott, hiszen a már meglévő két hold mellé újabb két holdat kapott a földosztáskor —: s ezt a „kiállásomat", minthogy a hivatalos vonal már más irányt vett, nem ne/ték jó szemmel. Kizártak u kollégiumból, ami a/t jelentette, hogy egyúttal az egyetemi tanulmányaimat is meg kellett szakítanom, hiszen szállás és pénz htján nem tudtam volna fenntartani magam. — Szóval, kizártak a kollégiumból. Mikor és hol kezdhette ájra tanulmányait? — A Magyar Agrártudományi Egyetemre az 1947/48-as tanévben iratkoztam be: ekkor Budapesten. Mosonmagyaróváron. Keszthelyen é> Debrecen-Pallugpusztán működtek az egyetem mezögazdaságtudományi karai. Én Debrecenben tanultam. A kizárásom után. 1949-ben politikai szempontból megbízhatatlannak nyilvánította a Rákosi-féle vezetés a hallgatóságot, s feloszlatták a vidéki karokat. Budapesten minden egyetemi hallgató számára újból felvételi vizsgát tartottak, s csak azok tanulhattak tovább, akik az akkori felfogásnak megfelelően osztályhelyzetük. származásuk szempontjából arra alkalmasnak ítéltettek. Jómagam csak késve, az ősz folyamán értesültem erről az új helyzetről: Budapestre utaztam, ahol. tekintettel paraszti származásomra és korábbi jó tanulmányi előmenetelemre — immár másodévesként — folytathattam tanulmányaimat. Az évfoly amunk — minthogy most már csak Pesten működött a kar — 32 főre olvadt. — Úgynevezett „osztályidegen" elem nem „furakodhatott he" semmiképpen sem az áj. átszervezett egyetemre? — Abban a kivételes esetben, ha igazán nagy tehetségről volt szó, igen. Az elsöprő többség azonban munkás, illetve szegény paraszt származású volt. Erre később még jobban ügyeltek: jómagam például 1951 júniusában végeztem az egyetemen, diplomát azonban csak 1952 januárjában kaptam. A közbeeső fél esztendő szükségesnek bizonyult arra. hogy az államvédelmi hatóság kivizsgálja: mi módon tanulhattam én (alacsonyabb fokú iskolákban) az „átkos" múlt rendszerben; nem hazudtam-e a származásommal kapcsolatosan... Előtte egy esztendővel is hasonló dolog történt; 1950 nyarán behívatott az egyetem személyzeti vezetője. Pataki elvtárs. és közölte velem, hogy az egyetemről jónéhány hallgatót ki fognak zárni, mivel „népi" származásukat nem tudják igazolni. Az egyetem ifjúsági vezetője (DISZ-titkára). Szabó István, ezt a „végzést" már aláírta, s arra kértek, hogy a hallgatók közül én is — mint agrárproletár származású — írjam ulá. Ilymódon bizonyos értelemben aláírásommal kívánták legalizálni e határozatot. Erre nem voltam hajlandó, mire a személyzeti vezető közölte: „na, majd elmennek maguk olyan nyári gyakorlatul, ahol megtanulják a becsületet is"! így kerültem Hortobágyru, egy állami gazdaságba, ahol két hónapig a kitelepiteltekkel együtt éltem és dolgoztam — a legkülönbözőbb fizikai munkát végeztük —, s ahol megismerhettem egy ilyen tábor életet, s hogy egv mai szóval éljek, „személyi összetételét?. — Szólna néhány szót erről — kicsit bővebben? — Ezek az emberek birkahodályban laktak; módosabb gazdától az állatorvosig, a nem megbízhatónak minősített tanítóig, sokféle embert hurcoltak oda. Volt. akit politikai nézeteiért; volt. akit azért, mert a jugoszláviai Vajdaságban rokonai éltek. így titóisiának minősült: volt, akit azért, mert nem lépett be a téeszbe. s még sorolhatnám. Megfélemlítettek bennünket is; engem az egy hónap letelte után — eddig tartott volna „normális esetben" a gyakorlat —< az egyetem nem hívott vissza. így még egy hónapig ott máradtam; igaz. közben azért szinte biztos voltam benne, hogy a nyár végén, az egyetemi szemeszter kezdetére már ismét hallgató leszek; s ez így is történt... — Térjünk vissza a másodévhez, Budapestre. Hol működött akkor az egyetem?— Eléggé kaotikus állapotok uralkodtak még; előadásaink nagy részét a Szent Imre herceg útján, az Erzsébet gimnáziumban, más részét a kertészeti főiskola, illetve a mai természettudományi kar épületeiben tartották. — Ekkor ismerkedett meg Nagy Imrével, a későbbi miniszterelnökkel, aki akkor Önöknél tanszékvezető egyetemi tanúrként dolgozott. — Igen. két évig tanított agrárpolitikát és ugrárgazdasagtant: több ízben vizsgáztam nála. — Panaszkodott Ön Nagy Imrének'? Hisz éppen akkoriban kényszerttették be a szüleit a termelőszövetkezetbe? — Édesapám (a föld tulajdonképpeni tulajdonosa) nem lépett be — erre nem volt hajlandó, nem írta alá a belépési nyilatkozatot. Sót, biztatott engem, tudva, hogy az egyetemen Nagy Imre tanít: tájékoztassak ót ezekről a dolgokról, mert nem lehet, hogy Nagy Imre egyetért azzal, ami a községekben történik. Megmutatta nekem a már említett, a földosztáskor kapott két hold földről szóló papírt, amelyet annak idején maga Nagy Imre miniszter irt alá. Egyébként az történt, hogy édesanyámat behívták az akkori elöljáróságra, a községházára, s mondták neki: ne makacskodjon, gondoljon arra, hogy jelenleg 3 gyermeke is továbbtanulhat (rajtam kívül két öcsémet is taníttatták; az egyik az egyetem matematika-fizika szakának, a másik a pénzügyi akadémiának hallgatója volt), de hu tovább engedetlenkedik, eltanácsolják fiait az iskolákból... Mit tehetett szegény, könnyezve bár. de aláírta a belépési nyilatkozatot, ráadásul nemsokára megjelent a fényképe a Szabad Nép címoldalán; úgy állították be. mint boldog, „önkéntes belépőt"... Elmeséltem ezt is, hortobágyi tapasztalataimat is Nagy Imrének. bizonyítva, hogy falun nem tartják he azokat az elveket (önkéntesség, fokozatosság), amelyeket a professzor úrtól az előadásokon hallottunk. — Mit válaszolt erre Nagy Imre? — Röviden annyit mondott, hogy ezek tragédiához vezethetnek; többet azonban erről nem beszélt. — Gondolom, nem ez volt az egyetlen hosszabb „magánbeszélgetésük", bár nem tudom, hogy akkor milyen mértékig lehetett közvetlen az egyetemeken a tanár-diák viszony. • — A rá következő vizsgám után is alkalmam nyílt egy társalcásra vele; felvetettem, hogy a népi "kollégiumban sokszor vitatkoztunk: az agrárpolitika vezetó személyiségei, akik a Szovjetunióból, ottani hosszabb tartózkodás után tértek haza, hogyan ismerhetik olyan mélységben a magyar agrárgazdaságot, hogy felelós döntéseket hozzanak, illetve, hogy az egyetemen e problémákat kelló szaktudás birtokában oktathassák? Ekkor Nagy Imre a szekrényhez lépett, s átadott nekem egy folyóirat-köteget. Ez a gyűjtemény a Mezőgazdasági Kutatások című magyar nyelvű szaklap több évfolyamát ölelte fel ' 1934-től a 40-es évekig —. ezzel is bizonyítva, hogy ó maga szovjetunióbeli tartózkodása alatt is rendszeresen figyelemmel kísérte a magyar tudományos életet, fejlesztette szaktudását. Ebben az időben én vezettem az egyetemen a növénytermesztési szakkört: emiatt e folyóiratokat Nagy Imre nekem adta. Később is kaptam tóié számos olyan könyvet, kiadványt, melyeket máshonnan nem tudtam volna megszerezni. Mind a mai napig a könyvespolcomon órzöm ezeket. Egyébként mind előadásaiból. mind a vele folytatott beszélgetésekből világossá vált számunkra, hogy Nagy Imre globálisan és részleteiben is, tudományos alapossággal ismeri a hazai mezőgazdaság helyzetét, problémáit. A tanár-diák viszonyról szólva: gödöllói tapasztalataim alapján (negyedéves koromban már ott működött az egyetem), állítJiatonu hogy a késóbbi miniszterelnök közvetlen kapcsolatot alakított ki hallgatóival. Az előadások közti szünetekben ott sétált közöttünk a folyosón, s a legkülönbözőbbdolgokról beszélgetett velünk. — A Nagy Imrével való személyes kapcsolata és az iránta érzett tisztelet meghatarozó szerepet játszott abban, hogy 1956 októberében is az ó törekvéseit támogatta — akkor a Borsod megyei Abaájszátitön, a járási munkástanács elnökeként? — Természetesen. Meggyőződésem volt — s az ma is —, hogy az adott történelmi helyzetben Nagy Imre politikája a helyes. Ezért képviseltem az ő politikáját — igyekezve mérsékelni a helyi szélsőséges törekvéseket — szűkebb környezetemben is. Ez azonban már egy másik történet. SAND1 ISTVÁN HORVÁTH ZOLTÁN RAJZA PODM ANICZKY SZILÁRD Szívó Amikor betettem lábam a pipacsba poszméhek jöttek arra. hogy ilyen-olyan jó a méz. Egyáltalán nem volt fülsértó a tavasz, nem akarták tudni, hogy ki vagyok és nem szólítottak elvtársnak a poszméhek. G

yártelep Óbudán. Mögötte kopár földdarab. Szeméthalmokkal elborított mező. Autóroncsok, ládák, székek, rozsdás vasdarabok. Pocsolyák. Ilyennek képzeli az ember a végítélet utáni földgolyót, a Naprendszer elszabadult, elnéptelenedett harmadik bolygóját, ahogy élettelenül pörög az üres térben, lakhatatlan hegyeivel és völgyeivel. Az embernek már nyoma sincs e kései tájon, hacsak ezt a sok lomot nem tekintem annak — az önmagát elemésztő civilizáció utolsó kacatjait. Néhány fűszál még itt-ott felüti a fejét, de más növény nemigen telepszik meg itt a gyártelep mögötti senki földjén. A pocsolyák közt szétfolyt kátrűnykupacok. Ha ezek a tűző napon megolvadnak. kegyetlen tréfát űznek bogarakkal és madarakkal, mert ha rájuk röppen egy tollas vagy csápos lény. nem engedik el többé. Az belesüllyed a kátrányba és elpusztul. Van állítólag a bolygóközi térben néhány olyan csillag, ami rég kiégett, felperzselódött. Rég halott anyaggá vált, atomjai is szertehullottak. tulajdonképpen nem is anyag már. csak annak SZEPESI ATTILA Senki földje fájdalmas emléke. Az anyag szó az anyá-ból ered. ahogy mintája, a matéria is a mater-böl. s olyan elemi erot jelent, melynek megvan az életet termő képessége. De ez a halott csillag a bolygóközi térben már egeszen elvesztette életet termő-teremtó képességét. csak sodródó, kozmikus szeméthalom. Ez az óbudai sivatag azonban mégsem egészen kihalt. A rozsdulepett pocsolyákat parányi férgek népesítik be. Nyálkás, nyüzsgő, parányi szörnyek hemzsegnek a vízben. Csak mozgásuk látszik, az egyedeket alig lehet különválasztani: nincs ennek az elszabadult pnrány-farsangnak sem kezdete, sem vége — csak éppen zajlik az egész; értetlen és érthetetlen szenvedély irányítja, a féregsors mindenkori jelenideje. Valahol azt olvastam, hogy az idők végén a földgolyót ellepik majd a csótányok, és a burjánzó, illatos, hófehér liliomok. Ók a fauna és a flóra legszívósabbjai, akik minden kataklizmát túlélnek. minden mérget kibírnak, és a kollektív pusztulás felett egyedül képesek diadalmaskodni. Liliomok és csótányok: fekete és fehér. Az álom szent és alvilági jelképei, férgek és szirmok. Meglepő, hogy a liliom ilyen szívós, llogy képes minden gyomot túlélni, pedig így igaz. Botanikusok állítják, hogy egy elhagyott kertet, parkot, ha ebben liliom is nyílt valaha, egy idő után egészen hatalmába keríti ezt a tisztaságot jelképzeő. szívós virág. Minden más növényt elpusztít. megfojt, maga alá temet. A romlás húsából, társai elemésztett teteméből nö ki a szára, talán gyökerét sem a földbe, hanem folyamatosan elpusztított társai tetemébe vájja. Ellepi a kertet, a parkot, pontosabban szólva, a kert és a park kései, ember utáni emlékét. Ahogy a csótány is benépesíti az önmagát túlélt civilizáció kései tájait, a városok emlékét. És talán közéjük sorolhatom, a végítéletet túlclö állatok és virágok közé, ezeket a pocsolyában hemzsegő, alaktalan véglényeket. melyek itt nyüzsögnek a rozsdás, olajfoltos pocsolyában.