Délmagyarország, 1989. október (79. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-07 / 237. szám

1989. október 7., szombat DM] | magazin Juhász Gyula Júliája A MENEKÜLŐ EMBER Annak idején a túzbevetés veszélyétől csak úgv tudtuk megmenteni Juhász Gyulának Eörsi Júliához írott leveleit, verseinek kéziratait, hogy vállaltuk visszaemlékezéseinek kiadását. A könyv. Tiéd a sírig címmé I, szegedi kiadványként, elsősorban Osváth Béla jóvoltából, gondozásomban jelent meg. Többször tárgyaltam személyesen, és irattartóra való levelet váltottam Eörsi Júliával, míg rávehettem az ó eredeti kéziratának megrövidítésére, a képtelenségek törlésére, a levelek eredetijével való összevetés lehetővé tételére. Megismertem ót. dedikációt kaptam tőle 1957. január 12-én Áldoii vidéken címú regényébe is. (A regény egy másik példányát Réti Ödönnétöl kaptam. Ez benne az ajánlás: „Réti Ödön barátomnak ajánlom: Juhász Gyula «regényhős«. Szeged, 192b " Halála előtti években, már betegen láttam pt. Tudtam, hogy nyilvánosságra segített könyve vihari kavar, de meggyőződésem volt. hogy annak ellenére meg kell jelentetni. S ma is hiszem, hogy helyesen tettük. A fölháborodott kritika, főként a kortársaké, nem volt teljesen jogos. Nem az állítólagos házasság e kapcsolat központi kérdése, hanem az a sajátos, különös szerelem, amelynek megdönthetetlen hitelét néhány szép Juhász-vers bizonyítja. A Júlia-versekből nyilvánvaló, hogy ez a fiatalságában egzaltált, vénkisasszonyos öregségében rögeszmés nő — a magyar múzsák egyike volt. Juhász Gyulának Anna után a másik nagy női élménye. Fekete hídján a halálnak Fehér szűz jött az élelembe, Júlia Békéje, láza és szerelme. Már vártak a sötét göröngyök. Komoly tuják s a barna sírkert. Júlia Fölém hajolt, s életre intett. Örök álom helyett valóság. Köszönöm, hogy kezed nem enged, S visszaad Életnek, vágynak, gyötrelemnek! (Júlia) így vallott a költő 1914-ben. mellében a golyóval, melyet néhány nappal elóbb maga irányított a szíve felé. Nem kétséges, hogv a fiatal költő nimbuszától megrészegedett rajongó fiatal lány valóban életet adott ezekben a hetekben, hónapokban Juhász Gyulának, sévekig intézgette a költő dolgait, klinikákon éppúgy, mint könyvkiadókban. A versekből, levelekből kiviláglik e hatás kettős jellege: hogyan adta vissza a költőnek az életkedvet, hogyan vette kezébe gyámoltalan életének irányítását, hogyan segítette elő gyógyulását; s ugyanakkor: hogyan befolyásolta költészetét a háború derekán érlelődő lírai realizmusától eltérítve, valEOKSI (Jancschtik, 19(10- Tót, 1920- Borsos, 1922- E.) JÚLIA (Juliánná Gizella) (Kápolnásnyék, 1KK9. oki. 12.-Bp. 1950. s/ept. 26.) polg. isk. tanár, újságíró. A kolozsvári egyetemen szerzett tanári oklevelet. 1910— Eörsi Tóth Júlia néven a Világ munkatársa. A lapban regénye, verse, elbeszélései jelennek meg. 1914. márc. 8.: a Rókus kórkázhan fölkeresi Juhász Gyulát. A költő több verset írt neki, rola (így a Júlia ciklust). 1920— a Medve u-i polg. isk.-ban tanít. 1921: S/egeden és a bp-i Városi Színházban bem. Erdélyi csillagok c. drámáját. Juhászról kulcsregényt (Áldott vidéken, 1924) és visszaemlékezést (Tiéd a sírig, Szeged, 1957) írt. Müvei: Lót, 1910; Jelizavéta Krolova, 1928; Fekete pillangók, 1934. Irodalom: DÉNES Zsófia, Kortárs, 1971/12; PÉTER László, Annák, szerelmek. Szeged, 1983. A készülő Uj magyar irodalmi lexikon cikke lásos-misztikus irányba, hogyan szelektálta meg a Késő szüret címmel 1918-ban megjelent verseskötetének anyagát ugyanily szempontok szerint. s ezzel hogyan tette egyoldalúvá Juhász költészete e fontos periódusának képét. De hogy a kötet annyi viszontagság után végre megjelent, abban Júliának nagy szerepe volt. Nem véletlen az ajánlás a kötet élén: „Szentem, megváltóm, orvosom — a tiéd." S nem hanyagolható el az itt kialakított Júlia-cikluson kívül a Trecento címú vers ajánlása sem: „Árva menyasszonyom verse," Elfogult bírálói még e dokumentumokat is tagadva vonták kétségbe a költö és Júlia kapcsolatát. A versek és levelek vallomása szerint I9|8 elején lazult meg ez érzelmi kapocs — bár még nem szakadt el. Juhász Gyula ..elbocsátó szép üzenete" 1918 pünkösdjén jelent meg. s utolsó két sorában így summázta a szereimből hálává hült érzelmet: Köszönöm, édes, hogy szerettél. Hogy holt szív hü özvegye lettél. (Köszöntő) Új élmények vártak ekkor már a költőre: a forradalmak és Hermina — az Anna szőkeségét idéző Zöldi Vilma — iránti rajongása. A bukás után és vele együtt a szép színésznő Szegedről való távozását kővetően ez a két nagy élmény is csak ..fájón szép" emlékké szelídült, s 1919 őszétől a költó egén újból feltündökölt az örök női eszmény, az egyetlen Anna éteri képében. Júlia visszaemlékezéseiben görcsösen ragaszkodik a legendához, hogy szerelmük, melyet Egy csángó-magyar, aki még román M. lehetne Mircea, Mihail, Mitru avagy Marcel — ha vállalta volna a nevét. Ő azonban így fogalmazott: Új hazámban nevet fogok változtatni. A bátyám példájára. Ő már megtette. Valószínűleg tudta, miért. Én egyelőre csak sejtem az indokait. Mindenesetre amit a beszélgetésünk alapján ír, csak azután közölheti, ha telefonáltam Frankfurtból, még mielőtt felszállnék a gépre, mely új hazámba visz. özvegy Juhász Illésné nem hagyott boldog házassággá érni. holtig tartott. úgy. amint könyvének címe — különösen a költö egyik levelének zárósora! — hirdeti: a sírig. De a versek másként vallanak. Epilógus című versének Eörsi megőrizte kéziratában a költö még ezt írta: Volt jó anyám és Júliám, s kerestem Valami szép összhangot eletemben. Amikor 1921. október 15-én először közölte nyomtatásban, ebben már a sor eleje így festett: De volt Anyám és Annáin... S a Júlia, bús virág című versét, mely a szintén Eörsinél maradt kézirat tanúsága szerint 1918. május 15én született, 1922-ben már — a Petőfi és a Zoltánka című verssel egy ciklusba fogva — úgy közölte újra. hogy Eörsi Júliával való összefüggése teljesen megszűnt, és egyértelműen csak Szendrey Júliára volt vonatkoztatható. ( Fölégettem az összes hidakat. Egyedül állok örök ég alatt. — vallotta 1924-ben A várta című versében Juhász Gyula. Júliának fájt az elhidegülés, az elszürkült „égi szerelem", s ekkor írta a regényes vádiratot. az Áldott vidéken kusza, lihegő. sistergő sorait. Agyvérzés ölte meg. Különös véletlen. hogy őt is ugyanaz az orvos boncolta föl. aki 21 évvel előtte a költőt: Kalló Antal. Juhász Gyula unokaöccse, akkoriban a szegedi egyetem magántanára, utóbb a János Kórház főorvosa. Júlia emlékét néhány szép Juhászvers őrzi meg a halhatatlanságnak PÉTER LÁSZLÓ — A választék ? — Kanada vagy Ausztrália. Ha vállal a bátyám. Kanada. Ha a barátom hívásának teszek eleget. Ausztrália. A minap csengett a telefon. M. Frankfurtból jelentkezett. Ezúttal röviden fogalmazott: — Mehet az. írás, mivel én is megyek. Kanadába Ha jól megy sorom. néha írok néhány sort. Hanem, hallgatok. Azért annyi derűlátást megelőlegezek magamnak, hogy így köszönjek el: a viszontlátásra! M. úszva-kúszva-térden csúszva menekült. Lerongyolódva érkezeit Szegedre, s miután a Felsővárosban, a plébánián rendbe hozták, valahogy rámtalált. Egyetlen közös ismerősünk volt, a nemrég elhunyt néptanító. Aki... — Egyszer említette a nevét, a búcsún koccintottunk, rá három napra elmem. ..Az egész falu és a környék eljött a temetésére. Magyarok, románok, németek, szerbek. Ilyen ember volt. — Hogyan ismerkedtek meg? — A plébános révén. Azzal pedig egy focimeccsenJ.. — Kezdjük az elején! Honnan származik? — Moldovából. a Szeret folyó mellékéről. Tulajdonképpen csángó vagyok. De én már nem tudok magyarul. Az óvodában, iskolában mi már nem tanultunk a szüleink nyelvén. Sujkolták belénk, hogy katolikusok vagyunk — ezt a tanügy tetézte azzal, hogv katolikus románok legyünk. — Miként s mikor került a családja a Bánságba, a határ közelébe? — Tízesztendős voltam, az emlékeim azonban még frissek. Egy alkalommal hazajött apám. s kijelentette. hogy egy hét múlva indulunk. Tízen — nyolc gyerek s a szülök. Az elhagyott német házakat foglaljuk el. amik be is vannak bútorozva. — Ezzel a meggyőződéssel szálltak vonatra? — Még többet is ígértek. Mint a mesében: tejben-vajban fogunk fürdeni. csak legyünk jó románok. — Apja, anyja készpénznek vette az ígéreteket? — Apám alkoholista volt — már Műanyag margaréta A börtön, ahol D.-t őrzik, a temetó mellé épült. Ettől a különös szimbiózistól furcsa gondolatok cikáznak az ember agyában, miközben fázósan toporog a harmincmétercs sor legvégén. Sokan vagyunk, s immáron egy órája várunk arra. hogy odabentről kijöjjön valaki, s beengedjen a meleg előtérbe. Karon ülő babák arcán kövér, vizes hócseppek landolnak. Hátrapillantva a makadám út túlsó oldalán a sok közül egy virágárus bódén állapodik meg a szem: Jutka virág. A Siratőnak becézett gyászfelejtöből két fiatalember tántorog eló. Egymásba kapaszkodva énekelnek, majd egyikőjük hirtelen a kerítésnél terem, s megpróbál átmászni rajta. Társa bamba vigyorral lesi mesterkedését, s csak annyit kérdez töle: Gyuszi, hova mész...? A tömeg cinkos némasággal statisztál a gyilkos vakmerőséghez, senki sem avatkozik közbe. Bentről, az épület előtt cigarettázó társaságból kétségbeesve rohan oda egy barna kabátos, micisapkás férfi, s a mászóra rivall, hogy takarodjék le azonnal. Mellettem a sorban három surmc egymást lapogatva jópofáskodik — amiről egyből beugrik, hogy jól pofán kéne vágni őket — a részegeken, akik egyszer csak újra a kocsma felé veszik az irányt. A Gyuszinak nevezett kezében csatos utazótáskát himbál, akár a kötéltáncosok az egyensúlyozó rudat. Ahogy elhaladnak mellettem, hogy erre a nagy ijedtségre igyanak még egy kis barackot, a colosabbik cipőjével arrébb rúg valamit. Szirmával a föld felé fordult a tört szárú műanyag margaréta. Piros Pinocchio-sápkában négy év körüli cigánvfiúcska ütemesen ütögeti egy kétdecis diannás üveggel az úttesttől elválasztó láncot. Két szürke ruhás fegyveres jelenik most meg. s félig szabadra tárja a kerítéskaput. A sor meglódul, de útját állja a szűk bejárat. Éppen előttem csukódik az ajtó. s az idősebbik őr sajnálkozva int fejével nemet a két síró gyerekét csitítgató anyának. Kockás felöltős. fekete inges, szürke nyakkendős férfi nyomul most elő a semmiből, s a távozó egyenruhások után kiált: Elvtársak, főtörzs elvtárs, ha lenne szíves egy pillanatra... Komótosan ballag vissza a megszólított, aztán az őszülő, nagyfejű polgár igazolványába merülve már nyitja is a kaput. A nép felnyög, mint a megsebzett vad. Vádol és fogadkozik, majd egy vegytisztán hallható egyértelmű kívánság hangzik el a távozók irányába. Az őr már a bejárathoz vezető utolsó lépcsőfokról fordul vissza, tekintete komor és fenyegető, akár a helynek szelleme. ..Ki mondta, hogy menjünk a k... anyánkba?! Maga volt?" — mered rám intézkedésre felajzva. Rázom a fejem, és farkasszemet nézek vele. miközben álló sorstársaim buzgón bizonygatják ártatlanságomat. „Én csak annyit jegyeztem meg — jelentkezem szólásra —. hogy miért tesznek egyesekkel kivételt." Ekkorra már a kockás fekete inges is ott van. s ha az ajtó nem lenne köztünk, nyomban felöklelne. ..Ki vagy te. hogy így mersz pofázni? Hát tudod, hogy én ki vagyok?! — sziszegi, aztán a szemem előtt, a rács másik oldaláról arcomba villantja igazolványát, amiben nincs semmi különös. Két kártya közepén az ország, országunk, a Magyar Népköztársaság címere. Az incidens után néhány perccel mégis csak nyílik előttem is az ajtó. A zsúfolt előtérben ferdén a sarokba állítva piedesztálon műmárvány Lenin-mellszobor figyeli a neki hátat fordító tömött széksorokat. Négyszögletes alumínium bilétámat. száma 64-es, Thomas Bernhard kötetembe helyezem. Fehérre mázolt falak és rácsok között haladunk a sötét posztóruhában, hosszú asztalok mellől integető elítéltek felé. D.-vel megöleljük egymást. Arca frissen borotvált. haja elvágólagosán benyírt. ..Már azt hittem, hogy nem jössz" — mondja, aztán sokáig csak hallgatunk. TÓDOR JÁNOS a „jómódban" hunyt el. nyugodjon békében —, anyám pedig abban reménykedett, hogy enyhülnek a gondjai. Egy egész szerelvény telepest hoztak akkor Moldovából. A temesvári nagyállomáson a megyei első titkár fogadott bennünket, szónoklat is volt. meg minden egyéb. Minket a jugoszláv határ melletti sváb faluba osztottak be. Jó karban lévó házat kaptunk, négyszobásat, de bútorzat nélkül. — Azt gondolták, révben vannak? — Mi nem — de a többi család nagy cirkuszt rendezett a beígért, nem létezó bútorzat miatt. Éttől kezdve viszonylag jobban éltünk mint Moldovában. Nem éheztünk annyit. Apámat viszont három év alatt elvitte az alkohol. így már tizenöt évesen dolgoznom kellett. Traktoristaként. Utólag tudtam meg, a törvények szerint nem lehetett volna gépre engedni engem, de ott álltak a behemót masinák, három hónap alatt kitanultam sok mindent. a határban viszont ki is ellenőrizett volna? — A falusi, svábok meghatározta környezethez miként alkalmazkodtak?' — Mi. a betelepülök határoztuk meg a falu életét ! Elismerem, negatív értelemben. Ők, a maradék kitelepülni készülők, visszahúzódotfan éltek. Alig vettek tudomást rólunk... Óvakodtak a legkisebb ellentét látszatától is. Ezt aztán kegyetlen, módon ki lehetett használni. Nemcsak az oktalan gyermekek — a felnőttek is bőven visszaéltek ezzel a lehetőséggel. — Ezek szerint ráterpeszkedett a betelepülők hada a községre? — Szó szerint. Kisajátítottunk mindent. Például a focicsapatot is. Az is igaz. a németek nem bánták. A szomszéd magyar falu együttesével játszottunk, én balhátvédet, üsd. vágd. nem apád. ki volt adva a jelszó. Le is rúgtam a jobbszélsöjüket. a csapatkapitányt. Kórházba került, szerencsére csak törés-gyanúsvolt. Akkor tudtam meg. hogy ő a falu plébánosa. — Még ott a pályán? — Igen. Le kellett mennem, mert a magyar fiúk nagyon dühösek voltak . Két hét múlva ért az a meglepetés, ami elkanyarított addigi életvitelemtől. A Feri. mármint a plébános. beállított hozzánk több csomaggal. Minden testvéremnek — heten voltunk, a bátyám már kiszökött — hozott egy kis ajándékot, velem és húgommal külön elbeszélgetett. s meghívott bennünket vasárnapi ebédre. Akkor rettenetesen szégyelltem magam. Mivel olyan közvetlen volt a Feri, valahogy csak feloldódtam. — Mi lett az ebéddel? — Elfogyasztottuk. A plébánián voltunk vagv hatan-heten. fiatalok. Ottragadtam estig. Kiderült, hogy a Ferinél találkozik a falu ifjúsága. Fociról beszíltünk. zenét hallgattunk. székelyföldi kirándulást terveztünk. Azután minden vasárnapomat ott töltöttem. Lassan rájöttem. hogy jól érzem magam közöttük. Néhány szó. mármint magyar szó rám is ragadt... Kezdtem más embernek érezni magam. — Amikor...? — Levelet kaptunk a bátyámtól. Azzal dicsekedett, hogy jól megy sora. Belémbújt az ördög. Most meg itt vagyok. Valahogy átcsúsztam a határon! — Tulajdonképpen milyen nemzetiségűnek vallja magát? — Most már tudom, hogy eredetileg csángó-magyar származású vagyok. Még románnak érzem magam. Ki tudja, meddig? PATAKI SÁNDOR I