Délmagyarország, 1989. október (79. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-28 / 256. szám

1989. október 26., csütörtök 218 DM1 mqgqzin Ötvenhat emlékeimben — Szegeden N

ovember elsó napjaiban a szegedi, dc főként a fővárosi események a rendeződés olyan jeleit mutatták. hogy november 5-ére várható volt az általános sztrájk beszüntetése és a munka felvétele. Ebben a hangulatban a helyi Széchenyi Rádió vezetói arra kértek, intézzek beszédet Szeged népéhez. A Széchenyi Rádió ugyanis napok óta a lakosság üzeneteit továbbította az ország különböző városaiban, községeiben élő hozzátartozóikhoz, s ezzel az izgalomban levő lakosság megnyugtatásához közhasznú szolgálattal járult hozzá. A kérésnek eleget téve november 3-án este 8 órakor rövid rádióbeszédben köszöntöttem az egyetemi hallgatókat, a katonákat és a város lakosságát. Többek között felhívtam a szervezkedő pártokat, szüntessék be a testvérharcba torkolló torzsalkodást, mert ezzel megnehezítik a forradalom győzelméhez szükséges nemzeti egyetértés munkálását. A rádióbeszédet a Szeged Népe 1956. XI. 4. száma közölte. Kedves Bajtársak! Egyetemi hallgatók, munkások, parasztok és polgárok! Szegeden napok óta bajtársaknak szólítjuk egymást, mert valójában bajtársaknak. katonáknak érezzük magunkat mindnyájan, akik a magyar nép szabadságának kivívásáért küzdünk. Meggyőződésünk, hogy ez a harc. ez az egész nemzetet átfogó forradalom a magyar nép történetében a legdicsóbb fejezetet írja. Harcunk kettós: elsó és döntó feladatunk a magyar szabadságharc végső győzelmének kivívása! Ugyanilyen nagy fontosságú — ha sorrendben második is — az ország gazdasági életének, a munka folyamatosságának biztosítása, a lakosság ellátása, s nyugodt eletének mielőbbi megteremtése. Küzdelmünk népünk szabadságáért kérlelhetetlen. Nem vagyunk és nem leszünk hajlandók megalkudni, fél sikerekkel megelégedni! Népünk a hosszú elnyomás és önkény után új életre vágyódik, s végre maga ura. a maga gazdája akar lenni. Az önkény elnyomó gépezetét hihetetlen bátorsággal és lelkesedéssel, szinte szent megszállottsággal zúzta szét. söpörte le útjából az éveken át félelmetesnek bizonyult, de a nép egységes felkelésével szemben agyaglábakon álló. külső támaszokkal biztosított törpe kisebbséget. Bízunk a kormányban, mert tetteivel. 3 kompromittált elemek eltávolításával és szabadságharcunk hőseinek bevonásával, semlegességünk deklarálásával biztosjtékot adott arról, hogv valóban a felkelt nép mellé állt. Szeged város munkásai és polgárai magukévá tették a hós felkelő. Maiéter Pál vezérőrnagy, honvédelmi miniszter felhívását a sztrájk megszüntetésére, ma felvették a munkát, hogy hozzájáruljanak gazdasági életünk normalizálásához és megerősödésünk megteremtéséhez. Világosan látjuk, hogy sztrájkunk eddig eredményes volt. de a Az 1956-os forradalom 33. évfordulójára jelent meg a SzegedNóvum Kft. kiadásában dr. Perbiró József: Ötvenhat Szegeden — emlékeimben címú önéletírása. A szerző volt az elnöke a Szegedi Forradalmi Nemzeti Bizottságnak. Ez a kis kötet a történelemformáló napokról papírra vetett emlékeinek az elsó nyomtatásban megjelenése. A népbíróság Perbiró professzort 1957-ben életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte. Csak 1963-ban, az általános amnesztia során kapott kegyelmet. A történelmi forrás értékét emeli a tény. Iiogy például a híres angol történész. Bili Lomax szerint az 1956-os magyarországi forradalom vidéken, pontosabban Szegeden kezdődött. Dr. Perbiró József ma Kecskeméten él és 81 éves. sztrájk további folytatása már nem a magyar nép, hanem az ellenség érdekét szolgálná. Forradalmunk tisztasága és végső győzelme mindnyájunk egységes célja. Népünk véráldozatának bemocskolása volna, ha megengednók azt. hogy a nép elótt már régen hitelüket vesztett, s bármilyen restaurációra hajlamos elemek. akik eddig óvatosan háttérből figyeltek élethalálharcunkat, most a vámszedő szerepében lépjenek elö. Ezeknek azt üzenhetjük: tévednek, ha nemzett forradalmunk gyümölcsét a maguk asztalára kívánják harácsolni. Aggódva figyeljük az utóbbi napokban egyre fokozódó mértékben feltörő pártvillongásokat. Ezek csak szétszaggathatják sorainkat és történelmünk során még soha nem tapasztalt ilyen cgységbeforrottságunkat. A hazafiúi lelkiismeret szavával szólunk, és kérjük az ország valamennyi forradalmi nemzeti bizottságát, hogy a még időszerűtlen pártszervezéseknek és villongásoknak vessenek gátat. Most minden erőnket egy cél elérése érdekében kell összefogni: forradalmunk végső győzelmének kivívására, eddigi eredményeink megőrzésére. Ne ingadozzanak a kishitűek. ne keltsenek félelmet bennünk a fenyegetőnek tűnő körülmények, mert szent ügyünk igazáról az egész világ hitet tett. Mégpedig azért, mert velünk együtt tudják, hogy az elvesztett és nagy véráldozattal visszanyert szabadságnál nagyobb kincs nem lehet! November 3-án. szombaton este — mivel pontos értesüléseim nem voltak — abban reménykedtem, hogy hétfőn, npvember 5-én létrejön a konszolidáció a teljes rend megteremtéséhez. A rendeződés markáns jeleiből megnyugtatóan úgy látszott, napokról van szó. és a kormányzat országosan is ura lesz a helyzetnek. Biztos tudomásunk volt arról is. hogy a szovjet csapatok kivonására vonatkozó megegyezést aláírták. Örömmel következtettem a jó hírből arra, hogy Sztálin katonapolitikai dogmája véget ért. Ez egymagában népünk számára a szabadság elnyerését jelenti. Jóhiszemű tévedésemre nemsokára, másnap a hajnali órákban döbbentem rá. Ekkor a rádió drámai szavakkal számolt be az országra zúdult gyászos eseményekről. Nagy Imre miniszterelnöknek az ENSZ-hez intézett kéréséről. Klinikai szobámban keresett fel a hírekkel egy főiskolai tanár. Felindultan lépett be hozzám, és izgatottan, távirati stílusban számolt be a történtekről. A városházára menet tapasztalhattuk. hogy a város különféle pontjain és a Széchenyi téren fiatalok fegyveres ellenállásra készülődtek a szovjet csapatokkal szemben. Fenn az elnökségen az elsó telefonhívás egy magát név szerint megnevező kommunista férfitól érkezett. — Professzor úr. hallottam tegnapesti rádióbeszédét, egyetértek önnel. Kérem, mit szól az új Munkás-Paraszt Kormányhoz? — Nekünk — feleltem — van már kormányunk, a törvényes Nagy Imre-kormány. Közben hamarosan az elnökség néhány tagja is megjelent. Nagy kérdőjelek az arcokon. A főiskolai tanár elképzeléseit meghallgatva elhatároztuk, a város megkímélése végett elkerüljük az ellenállást. A hatalmas tűzerővel felvonuló hadsereggel szemben értelmetlen és káros lenne a parittyaharc. Ahogy az órák peregtek, ugyanúgy növekedtek az ellenállásra gyülekező csoportok, amelyekből egymást követték a küldöttségek azzal a javaslattal, hogy hivatalosan álljunk az ellenállás szervezése élére. Higgadtan megmagyaráztam a hazafias lelkesedéstől égő fiataloknak a súlyos következményeket. Mindenkit arra kellett kérni, viselkedjék fegyelmezetten, hogy az ütközéseket elkerülhessük. Gyávaságra senki sem kötelezhető, de az értelmetlen akciókról a jóhiszemű embereket meg kell védeni. A higgadtság nem mindenkiben talált helyeslésre, de nem maradt pusztába kiáltó szó sem. A városi hangosbeszélőn egymás után többször fordultam a forrongó tömegekhez, és felelősségteljes magatartást kértem. Sokan a kilátástalan ellenállásról való lebeszélést gyávaságnak minősítették. A hangulat egész nap lázban tartotta az embereket. Délután két katonai csoport is csatlakozott a fiatalokhoz, és fegyveres ellenállásra készülődött. Néhányan fel is rohantak az elnökségre, hogy tervükhöz tólünk is buzdítást kapjanak. Helyette a lehetséges következmények elriasztó példáival keltettük fel a felelős gondolkodást. De ez csupán sziget volt a forrongó tengerben. Az öntevékenység ijesztő akciója indult útjára. amikor valaki a sötétség beálltakor hatalmába kerítette a hangosbeszélőt, és tartalékos tüzérek toborzására hívott föl. Erre meg kellett ismételtetnem nyugalomra intó felhívásomat. Felháborodást keltett viszont, hogy egy könnyű páncélos szovjet felderítő belopódzott a városba, és végignyargalt a főútvonalakon. Hírnökeim jelentése után hangosbeszélón arra kértem a forrongó csoportokat, óvakodjanak a támadások kezdeményezésétől. de készüljenek fel. mert ha a bevonuló csapatok indokolatlanul támadnának, azonnal válaszoljanak. Szerencsére éjfélig nem történt semmi, majd csörömpölések és elszórtan lövések voltak hallhatók. Hajnalban már a beszivárgott páncélosok a Széchenyi téren foglaltak állást. Késő este az elnökség telefonján egymást követték a félelem hangjai. Különösen az egyetemi leánykollégiumból érkezett kérelem, hogy a közeli borpince készleteinek elszállításával vagy elpusztításával a bevonuló katonák leittasodását el lehetne kerülni. Az aggódókat megnyugtattam, hogy önkéntes jelentkezőkből toborzott. képzett fiatalemberek állnak a közelben rejtve készenlétben, és szükség esetén a leánykollégium teljes védelmére elegendő eröt jelentenek. Minden hozzám fordulót meggyőztem. hogy ki van zárva azoknak az atrocitásoknak a megismétlődése, amelyek 1944 végén több városban annyi bajnak lettek okozói. Állításom igazolására semmi biztosíték nem állt rendelkezésemre. Szerencsére a félelem valóban alaptalannak bizonyult. A bevonuló szovjet csapatok Szegeden fegyelmezetten viselkedtek, a lakosságot nem érte bántódás. Szegedre november 5-én hajnalban vonultak be szovjet páncélosok, holott két nappal előbb Makó környékén várakoztak a Szeged elleni akcióra. Mivel Szegeden ellenállásba nem ütköztek, elsősorban a városházával szemben, a Széchenyi téren helyezkedtek el, ágvúcsöveiket a városháza elnöki szobája irányába fordítva. Nyilván meglepte a tankhadoszlop parancsnokát, hogy hivatalos részről tudomást sem vesznek jelenlétükről. Nem fogadtam őket. nem adtam át a várost sem. a várakozás álláspontjára helyezkedtem. Jelenlétükben még délelőtt teljésen spontán összeült a közgyűlési teremben a neptanács. Én elnököltem. A zsúfoltságig megtelt teremben közel az elnöki emelvényhez. két szovjet tisztet és tolmácsukat láttam. Mivel ők nem tartották szükségesnek a bemutatkozást, én sem vettem róluk tudomást. Az ülés légköre nagyon fojtott volt, mindenkinek az arcáról le lehetett olvasni a lelki szenvedést. Magam is szomorúan tettem magam elé az emelvényen a kalapomat, amikor körülnéztem a jelenlevőkön. Az elsó felszólaló keserűen kérdezte: — Professzor úr. mi a jogi helyzet most? Most nem beszélhetünk semmiféle jogi helyzetről. Szovjet tankok és szuronyok tetején állunk, s nem tehetünk mást. mint minden erőnkkel úgy végezzük tennivalónkat, hogy rendet teremtsünk a portánkon, a munka felvételével érdekeinket és életünket megvédjük — feleltem határozottan, de mély szomorúsággal. A kétely kevés A megújulás igénye, sót kőtelező parancsa megnehezítette helyzetünket. Több felelősségre, mesterségbeli tudásra, no és jóval több adag őszinteségre, becsületességre van — lenne — szükségünk. A könyörtelen olvasó új felismeréseket. új látásmódot és ítélkezést követel. de honnan vegye az. akinek (még) nincs? Nem könnyű rátalálni az új hitekre. a friss és tartós reményekre. Nem vezet ezekhez sem egyszerű és egyenes út. Különben is elveszíteni valamit, valakit sokkal gyorsabban lehet, mint megszerezni, rátalálni. Sok úton el lehet indulni, dc talán a célhoz vezető legrövidebb — igaz legkeservesebb — a kétkedés útja. Mert nem a bizonyosság, nem a rendíthetetlenség, nem is a fantasztikus meggyőződés vitt és visz előre, csakis a kétkedés. Le kell számolnunk minden bizonyossággal. vélt hitekkel, előítéletekkel. s mindent újra kell gondolnunk, értékelnünk. Mindezekről töprengve, már az önmagamban való kételkedésig is eljutottam: van-e bennem elég erő ahhoz, hogy leszámoljak tegnapi önmagammal, hogy megtagadjam magamban mindazt, ami megszokás és kényelem. Néha szégyellem magam, mert többre becsülöm a langyos nyugalmat, mint a szellemi tévelygések termékeny nyugtalanságát és rendetlenségét. Ilyenkor hálás vagyok Marxnak, mert felmentésemre való hasonlatot is leltem nála. miszerint a szégyen forradalmi érzés. No. persze az én szerény szégyenem aligha képes ekkora minőségre. de az biztos, hogy erőt ad a tagadáshoz és a kételkedéshez. Bár cselekvésre is gyakrabban lendítene! Mert amíg a kétkedésben nem ismerünk mértéket és határokat. tetteink szűkre szabottak, s nemcsak azért, mert nem elég tága- , sak ..repülőtereink", s mert szüntelenül nyesegetik szárnyainkat. Ott és akkor sem repülünk, ahol"és amikor megtehetnénk. Szándékosan tértem át az egyesről a többes számra, mert ami a cselekvést illeti. nemcsak én. te és ő — mindnyájan fenemód mértéktartóak vagyunk. Lustaságból, hozzá nem értés vagy tán érdektelenség miatt? Ki ezért, ki azért, ki mindegyikért. Egy biztos: a kételkedés önmagában nagy luxus, társulnia kell a valóság viszonyainak megújításával. s nem pusztán meghaladásával. A kornak megfelelő gyakorlathoz iránytűt is találtam magamnak. Brechtöl valót: ..Az ősi szokás helyett valami új nagy törvényt honosítunk meg. éspedig azt a törvényt, hogy új helyzetekben újból vegyünk fontolóra mindent." ZÁGONI ERZSÉBET Százszor is megtörtént már. hogy tiszta papírt vett, csöndben ült, magába nézett. Le akarta írni mit tanult azokban a hetekben, azon az őszön, akkor karácsonykor. Százszor állt föl dolgavégezetlen, kínos, rossz érzetekkel. Legelőször egy gimnáziumi fogalmazásórán tapasztalta meg a kudarcot; a dolgozat címe az volt: Apám mondta... A piarista papbői lett magyartanár szótlan csodálkozással meredt az üres füzetlapokra, de nem faggatózott. Később egy stilisztikai gyakorlat címéül kapta: Gyermekkorom. Meredten nézte a betűket, s a petróleumlámpa imbolygó fényét látta. Egyetlen sort sem bírt leírni. A lámpa... Slapaj korában, amikor mindenki azt leste, lapul-e némi tollforgató tehetség benne, októbertói karácsonyig minden áldott évben megpróbált — tárcát írni. Megemelni a lámpa történetét. Mindenszentekkor, a temetők fényei között volt a legnagyobb a késztetés. Grafomániás vagy — nyugtatta a társa. — Nem kell mindent megírni, amit megéltél. Csak azt kell megírni, amit megéltem — gondolta, és keserű tehetetlenségében próbálgatta az autogén tréninget: „nem gondolok semmire!" Tavaly ilyentájt, egy októberi éjszakán fölneszelt, a konyhaszekrényből előkereste a tortagyertyákat, meggyújtott egyet, papírért nyúlt és sebesen írni kezdett. * „A szentestéket a nagynéninél töltöttük. Mire anyám földíszítette otthon a karácsonyfát. degeszre ettük magunkat a néni házi főzésű szaloncukrából és elénekeltük az összes, karácsonyi éneket. Apám vitt haza bennünket, egész úton csodákról beszélt, aranyról, tömjénről, mirháról, Háromkirályokról, szelíd pásztorokról, Mária mosolyáról, szarvasok-húzta hintóról a holdfényben, melyen a Kisjézuska meglátogatja azt, aki jó, ki szívből tiszta, mint a hő... Abban az évben hallgatott. Nem röpült egyetlen angyal sem 'éppen a mi fenyőfánk fölött', nem melengette jászolában tejszagú borjúlehel a Kisdedet és Szent József sem őrködött hosszú bunkósbottal az istálló elótt. Szorongva néztem apám arcát, és — mint a legnagyobb gyerek — felelősséget éreztem. Hirteíen elengedtem a testvéreim kezét, fölmutattam a hideg égre: „Ott röpül az angyal!" — kiáltottam lelkesen. Épphogy megrezdültek, apámra néztek, s mentünk szótlanul tovább. A házunk elótt is elhaladtunk már, fölsejlett a sötétben a faluvégi erdő. Rémülten ráncigáltuk apám kabátját: hová megyünk? Egyetlen szót mondott: Répcevisre. Földbe gyökerezett a lábam. A kicsik továbbmentek apámmal. Nem értenek semmit, nyilallt az agyamba, s csak álltam, mint a cövek, percekig. Aztán ordítva rohantam utánuk, ne menjünk, kiabáltam, már folyt a könnyem, megtorpantak, apám visszafordult és az ölébe kapott. Dehogyis megyünk, simogatta a fejemet, csak... csak ijesztgettelek benneteket, gyerünk haza, megjött már a Jézuska... Azon a szentestén fényűző ajándékokat kaptunk, hosszú pillás alvóbabákat. Amerikai csomagból van — suttogta anyám a szomszéd lrénkének, az ámulva csapta öszsze a kezét. Az én örömem mégse jött meg, egész este apámat faggattam, miért? miért akartál kimenni?! És akkor éjszaka megint kopogtak az ablakon. A hangot megszoktam már, hetek óta föl se néztem, félálomban is tudtam, mi történik. így volt minden éjjel: ablak zördül, anyám fölteszi a tűzre a tejeslábast, kenyeret szel, apám öltözik, és a villanyfényben meggyújt ja a petróleumlámpát. Sokáig ez az értelmetlenség adta nekem a legtöbb fejtörést. Vajon mire kell neki azaz ócska, régi lámpa? Hát hogyan mennénk ki a vízhez a sötétben? — kérdezett vissza egyszer, és megengedte, hogy a konyhaablakon utánuk nézzek. Imbolygott a lámpa fénye, amint átvágtak az udvaron: két kisember, három nagy... Anyám a kezét tördelte: Megfagynak ezek a kisgyerekek, Istenem, segítsd meg őket! A pislákoló fény beleveszett a sötétségbe. Valahányszor gyertyalángba nézek azóta, ezt a képet látom. Jöttek, párnákkal bélelt szekereken, gyerekestül; egyedül, gyalog, egyszál semmiben; kettesévei-hármasával, hátizsákkal; biciklivel, batyukkal megrakodva; lepedőbe csavart ezüst eszcájggal és a nagypapa elsó háborús fényképével, keretben; jöttek sírva; komor, szótlan elszántsággal; hetyke bőbeszédűséggel; rémtörténetekkel és valódi tragédiákkal. Vándoroltak, Keletről Nyugatra. Mind éhes volt és fázott. Apám lámpája után baktattak a folyóig, megnézték maguknak az irányt, megköszönték a tejet, kenyeret és elindultak a part mentén. Répcevis; ott a határ! szólt utánuk még a lámpás ember. Reggelre hazaért, minden nappal fáradtabban és sápadtabban... Azon a karácsony éjszakán teljesen éber lettem a zörgetésre, összekoccant a fogam, vacogtam. Apám a lámpával a kezében odajött az ágyhoz, megsimogatta a homlokomat: Ne félj, mi sose megyünk el innen. Okét is lebeszélem az úton. Volt már, amelyik visszajött velem... Az ajtóból még rámnézett, bólintott, megpróbált mosolyogni. Tudtam, hogy mindig mindent jól csinált. * Nincs a kosárban tárca — szólt a szerkesztő szomorúan, pedig néhány perccel azelőtt kikiáltották a köztársaságot... Nekem van — bökte ki, s már meg is bánta, ám nem volt visszaút. Megkereste a fiók mélyén a tavalyi kéziratot. Ez nem ugyanaz, de... — nyögdécselte, a szerkesztő kivette a kezéből a lapokat, átfutotta „az anyagot", tanácstalanul fölnézett, aztán ráírta: Tárca. SULYOK ERZSÉBET