Délmagyarország, 1989. október (79. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-28 / 256. szám

1989. október 28., szombat 219 magazin DM Néhány életforgács AMI KIMARADT TÁPAI ANTAL ÖNÉLETRAJZÁBÓL A szomszédos városban jártam egy festőművésznél, hogy képet vásároljak munkahelyem tanácstermének díszítésére. Soha nem jártam ilyen házban, egészen pontosan: ilyen palotában. A társalgó vörösmárvány padozatán vastag perzsák. föléjük hatalmas kandalló tornyosult. A katcdrálisnyi műterem egvik teljes fala üveg. A hátsó falon karzat, melyre nehéz, faragott falépcső vezetett. Fenn rusztikus tölgy és diófa bútorok, húsz-huszonöt fös súlyos asztallal. Minden azt mutatta, hogy nagy eszem-iszomok tanúi-kiszolgálói. Lent a műteremben a falhoz támasztva négy, ecsetvonásra egyforma tiszai tájkép. A középkorú művész megértette a nézésemben rejtőzködő kérdést. — Mit csináljak? Idejönnek ezek az „új-arisztokraták", hogy nekik pont ilyen kell! Hát festettem nekik már legalább tizenötöt, darabját harmincezerért! — mondta cinikus nevetéssel. Hát innen ez a hivalkodó környezet! Hazafelé gurulva a gyér forgalomban, volt időm elgondolkodni, keserű öszszehasonlítást téve! Tápai Antal szobrászművésznek — több, mint nyolcvan évet élt, és — soha nem volt műterme! Semmilyen! Pedig egy életen keresztül sóvárogta! Méltó lett volna rá, gondoltam végig Szegedet díszítő alkotásait. A Nemzeti Színház homlokzatán Erkel és Katona, a múzeumparkban Móra, Tömörkény, a füvészkertben a Tavasz. Számtalan ötvösportréja kulturális- és közintézményeink halljában, előcsarnokaiban. S a „Hálóvetó"-je, melynek felállításával a Város még adósa! Mivé lehetett volna! Ha ó is, mint annyi művész, külföldre megy? De ó hűséges maradt a mostohaként viselkedő városához. Szegedhez. S ezért mit adott neki ez a hűtlen-hálátlan város, a mellőzésen, megélhetési nehézségeken kívül?! Nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni, sok mindent leírt, sejtetni engedeti „Eletutam" címú önéletrajzi munkájában. Közel fél évszázados apai-barátság fűzött hozzá. Számtalan tartalmas, jóízű vagy kesergő beszélgetésre emlékszem. Most mégis, — mintegy ellenpontjaként a „festópalotában" látottaknak —, két nagyon szívfacsaró, lázító emlék jut eszembe. Az ötvenes évek. Kinek kellett a művészet, mikor mindennapos kenyérgondjai voltak a művészeknek és az emberek millióinak egyaránt. Ez alól a Tápai család sem volt kivétel, ahol két leánygyerek taníttatásáról kellett gondoskodni. Mindent vállalt, a rajzszakkörvezetés rosszul fizetett foglalkozását is. Vállalta a Szegedi Helyőrségi Tiszti Klub dekorációsának megalázó, — alkotó művészhez méltatlan —, robotját is. Feladata a havonta cserélódő történelmi, irodalmi, biológiai stb. kiállítások tablóinak elkészítése volt. Nagyon hiányoztak a beszélgetések, ezért gyakran felkerestem a munkahelyén, egy, rosszul világított, komor hangulatúi félreeső múhelyszobában, ahol tablók tömege állt a falhoz támasztva. Lehangoló, s egyben lelket nyomorító munkahely volt. A tisztek okulására szolgáló tablók szövegének megírására a klub vezetősége többnyire egy szakos tanárt kért fel. Tóni bácsi feladata az volt, hogy a szöveget, a képeket esztétikusan elrendezze, és kivitelezze a tablót. Emlékszem, egyszer ott voltam, amikor B. I., egy szegedi gimnázium pedagógusa, mint a tablók egyik szerzője, kopogás, köszönés nélkül berontott a szobába. Megállt Tóni bácsi mögött: — Mit csinál maga, ember! Azt a szövegrészt ne ide, hanem oda..., ezeket a képeket pedig teljesen rossz helyre tette... S pillanatok alatt feldúlta a remekül megkomponált tablót! — De... — kezdte Tóni bácsi. — Semmi de! Tegye azt, amit mondok! — volt az ellentmondást nem túró, pökhendi, cezaromániás válasz. Hátralépett, s nézte, hogy Tápai idegességtói vonagló arccal, ujjai között reszkető képekkel, megalázva, kiszolgáltatva, hogyan rendezte át a tablót. Nem szólt, nem ellenkezett. Nekem Madách: Az ember tragédiájának az a része jutott eszembe, ahol Michelangelóval széklábat faragtatnak! Tápai Antalt életében hányszor kényszerítették térdre, szorították a létminimum szélére, alázták meg. Szorongva. számtalanszor voltam tanúja talpra állásának. Paraszti-kubikos őseinek mindenre elszánt konoksága r.em PODMANICZKY SZILÁRD . Játszd újra, Sam! Mielőtt bármi történne velem, el kell hogy áruljam: rosszul látok. Kiss Nagy András: Az idő ablakai GERINCRŐL, FEJRŐL ÉS OSTOBA GONDOLATOKRÓL Az örökifjú szupernagyi tanácsai (Somogyi Károlyné felvétele) Tápai Antal engedte, hogy megalázottan térden maradjon! Tápai munkás életét a vasút rókusi járműjavítójának kázánkovácsaként kezdte. Ez magyarázza hihetetlen biztos, — bronz- és vörösréz lemezekkel kapcsolatos — anyagismeretét. Egész életének dédelgetett álma volt az ősi magyar ötvösművészet feltámasztása. Hogy milyen körülmények között? A Csongrádi sugárúti családi ház egyik kis helyisége lett a műterme. Műterme?! Rosszul világított, zsúfolt, füthetetlen lakatoskóceráj! A falakon elhelyezett polcokon, munkapadok különböző méretű satui mellett a maga készítette domborítókalapácsok, lemezvágó ollók sokasága. Olyan szerszámok, melyeket a kényes fővárosi szobrászok jelentős része a kezébe sem vett volna. Még ha esetleg tudták volna is, hogy mire valók! A rézlemezek megmunkálása közben a lágyítást egy közönséges, öreg, rozsdás fafűtéses disznópörzsölövel végezte. Ha a látvány mögött rejlő valóság nem lett volna olyan drámaian tragikus, talán még nevetni is tudott volna az ember a „műtermen"! Még itt. ilyen körülmények között, és felszereléssel, — állítom. mert láttam — soha egyetlen domborításán, de még körplasztikáján sem, még a legkényesebb részeken, — fülek, orrcimpák, szem- és szájszegletek, — nem lukasztotta ki a rézlemezt. Hát ezt tette a kazánkovácsolásnál szerzett anyagismeret! Próbálták sokan utánozni, drága nyugatnémet és belga felszerelésekkel, lánghegesztőkkel: sikertelenül! Domborműveiken hátulról belenézve, árulkodtak a világító, kiégetett, vagy túlhúzott lyukak, repedések. Abbahagyták! Tóni bácsi pedig itt. ilyen körülmények között, ócska szerszámaival, de ésszel és értó, biztos kezekkel támasztotta fel az ötvösszobraszatot! Csodálatos lemezdomborítások, körplasztikák kerültek ki műhelyéből: Apám, Juhász Gyula, Ady. Móra, József Attila, Lenin. Dante, Michelangelo portréi, hogy csak a nevesebbeket említsem. De a legmonumentálisabbak, a legszebbek Kanada. USA és Izrael múzeumait, magángyűjteményeit díszítik. Tápainak dicsőség, mert hírnevet jelent. Szegednek örók szégyen, mert kiadta ezeket a műremekeket! Sokat, nagyon sokat beszélgettünk művészetről, életről, elmúlásról. Egy alkalommal a halálról, elkerülhetetlenségéről, csendes belenyugvással. Elmesélte, hogyan haltak meg szülei. így fejezte be: — Tudod a régi öregek még meghalni is ügy tudtak. — csendes méltósággal, szinte észrevétlenül. O is így ment el. három éve, egy verőfényes őszi napon. Fáradhatatlan múvészlelke alkotásaiban örökre itt maradt velünk. Sírját — a Belvárosi temetőben — egy általa alkotott férfiakttorzó díszíti, lábak, karok és fej nélkül. Engem a keresztre feszítettre emlékeztet. Krisztus minden erejét, szeretetét az emberiségért áldozta, Tápai Antal szobrászművész pedig szeretett városáért -SZEGEDÉRT! NAGY LÁSZLÓ A Bálint Sándor Művelődési Házban lestem meg Etkát — egyéb nevein Kátyiknét, Tisit, Picurit, Szupernagyit, Ribizlit —, amint a zsúfolásig megtelt teremben jógát oktatott. Az igazgatótól megtudtam, akkora az érdeklődés foglalkozásai iránt, hogy sok jelentkezőt hely hiányában el kellett utasítaniuk. A 12 hetes tanfolyamon többen már visszajárók: életmódjukba nélkülözhetetlenül beépült a jóga. — Elsó alkalommal csak azt éreztem, milyen jólesik a mozgás, milyen üdítők a légzésgyakorlatok — mondja a nyugdíjas asszony. Később azon kaptam magam, hogy elmúlt a derékfájásom. Újból elkezdtem egy kurzust, nehogy sajogjon ismét. — Éz már az ötödik tanfolyam, amelyen részt veszek. Korábban szörnyű fejfájások gyötörtek, s a második után, mintha elvágták volna — vallja egy középkorú hölgy. Van, aki esküszik rá, hogy ezek a gyakorlatok elűzik a gerinc és a csípőízület fájdalmait. Egyetemista fiúk és diáklányok szerint segíti óket a koncentrálásban. Az üló foglalkozást üzö a derékfájás megelőzését várja a jógától. az álmatlanságban szenvedő a nyugodt alvást, a három gyereket szült anya — 16 éves lánya tanácsára — kondíciója fönntartásáért jár Etkához. Es persze akad, akit a kíváncsiság vezetett a nemcsak országszerte, hanem határainkon túl is híres szegedi ,.guru"-hoz. — Nem haragszik ugye. hogy a múltkorában megmondtam lakáscímét annak a Kanadából érkezett, fehér hajú, kék szemű hölgynek, aki a Sajtóházban érdeklődött ön iránt? — Kedvesem, először is: ne magázz engem, hiszen csak 70 éves vagyok. Másodszor jegyezd meg: én soha nem haragszom. Harmadszor: gyere, menjünk ki ide a kertbe, ott beszélgessünk. Etka leült a fűbe, kecsesen, egyenes háttal, vállig éró, dús haját meglebbentette a szél... Bántam, hogy fotós kollégám akkor nem kaphatta iencsevégre. Szép volt, fiatal és rendkívül mutatós. — Etka, mikor találkoztál először a jógával? — Tudod, szívbeteg gyerekként születtem, eltiltottak minden mozgástól. Aztán ízületi gyulladást kaptam, hosszú ideig feküdtem, nem tudtam egyik oldalamról a másikra fordulni. Huszonöt esztendőt fájdalomban éltem le. S hogy a kérdésedre válaszoljak: 15 éve, 55 évesen éppen a gőzfürdőben szenvedtem, amikor megpillantottam a medence szélén egy különös alakot, igen furcsa pózban. Odamentem, megkérdeztem: mit csinál. „Ez lótuszülcs halállásban" — mondta. Aztán elmesélte, hogy 9 évig ágyhoz kötött beteg volt, s a jóga révén, lám, már erre is képes. Tanácsára jutottam cl Kenyeres Károlyhoz, ó foglalkozott akkor Szegeden jógaoktatással. — Már az első beszélgetés megtette a hatását? — Dehogy! Az egészre elöször azt mondtam: hülyeség. De aztán úgy szenvedtem, hogy csak elmentem hozzá újra meg újra. Mert dagadt a bokám, halálfélelem gyötört, és egyszerűen selejtembernek éreztem magam. Aztán egy év alatt rendbejöttem. Minden addigi testi és lelki problémám megszűnt. Károly tanácsára emellett szedtem — naponta háromszor — aszkorbinsavat is. Noha már kiírtak epemütétre, eltűnt az epekövem, azóta a hajam se olyan ősz, láthatod, és sűrű, 15 éve egyetlen fogant se romlott meg, azóta még csak náthás sc voltam, és elfelejtettem, mi a fájdalom. — Ez fantasztikus! Ügy hangzik, mintha csoda történt volna veled! — Dehogy! Csak azt kell tudnia az embernek, hogy minden tóié függ. A betegsége és az egészsége is Furcsa egy társaság. Vannak vagy ötvenen és mozdulatlanul, némán, behunyt szemmel fekszenek a padlón. Csak a kályhában égő gázláng, meg olykor egy finom nói hang duruzsol: „A lábujjam ellazul, a talp ellazul, a bokák környéke ellazul." Aztán a lábszár, a comb, a has és így tovább, a fükimpákig minden belső szerv és testrész „el-la-zuul". A kívülálló érdeklődő is azon kapja magát, hogy lassan őt is valami fenséges nyugalom szállja meg, s kellemes zsibongást érez minden porcikájában. — Szerinted mi a jóga? — Az cini tudás művészete. — Van kapcsolata a misztikummal, valamiféle vallással, a buddhizmussal annak, amit tanítasz? — Nincs. A vallás nekem a bizonytalanságot jelenti. A bizonytalan ember kívülről várja a segítséget. A lényeg: magamtól, a saját erőmtől várjam, mert az erő én vagyok. Tanácsokat kaphatunk, de helyettünk senki nem lazít... De gondolatainkat se irányítja, vérkeringésünket se serkenti más helyettünk. — Ez a rohanó világ nem kedvez a jógának sem, kinek van ma ideje meditációra, lazításra? — Zagyvaság! A jóga cppen hogy nem idó kérdése. Mert ugyanannyi idó alatt lehet valamit rosszul csinálni, mint jól. Ez az, ami más, mint amit általában oktatnak. Nem a jógától, nem a gurutól, nem Istentói, hanem csakis magamtól várhatom a segítséget. — Mégiscsak idő, sok tapasztalat és némi anatómiai ismeret is kelleti ahhoz, hogy sajátos elméletedet kialakítsad, a gyakorlatok hatását tanulmányozd és hogy tanulóból tanító legyél. — Hogyne. Rengeteget olvastam, külföldi szakembereket faggattam. Pestre jártam Dely Károlyhoz, aki egy év után azt mondta: készüljön föl maga. Ezt tettem. Amíg a lányom medika volt, együtt tanultunk a jegyzeteiből, közben saját megfigyeléseimet, tapasztalataimat is gyűjtöttem. Tizenkét éve átadom tanítványaimnak mindazt, amit én meggyőződéssel vallok. — Éspedig? — Alapvető, hogy az életműködést: a légzést, a vérkeringést ne gátoljuk, sót magunk szabályozzuk. „Lélegzünk és létezünk?" Ez is lett a hamarosan megjelenő könyvem címe. Szerintem a merevség legtöbb bajunk okozója. — Hogy érted ezt? — A merev gerinctartás a légzést, az egész életműködést gátolja. Figyeld meg például az állatok mozgását, vagy a csecsemő ösztönös mozdulatait — nyújtózkodik, feszít, ernyeszt —, ezzel maga serkenti a vérkeringését. A kisgyerek amikor elindul, egyenes gerinctartással lép, nem görnyedten és hasfallégzéssel veszi a levegőt, amíg az iskolapadban görnyedve el nem felejti... — Mit tanácsolsz hát, a meditatív tréning mégiscsak időigényes percein kívül, mit tehetünk egészségünkért a hétköznapi lótás-futás közben? — Gondolj arra, tudod-e érezni, hogy van gerinced, fejed, hogy tud lazán mozogni, mint egy finom műszer. Érzed-e, hogy nemcsak tüdőn, orron át. hanem börön át is lélegzel, hogy az egész test úgy viselkedik, mint egyetlen pulzáló sejt. Ne hagyjuk, hogy a buta, zavaros gondolatok elhatalmasodjanak rajtunk! Mert ha megfigyelted, nem az bánt, amit mások mondanak, hanem amit magunk gondolunk róla. Erről már mi tehetünk. A cél az, hogy jól érezzük magunkat. Ha nem vállalunk mást. mint amire képesek vagyunk, sose leszünk idegesek. A tehetetlenség tesz ugyanis idegessé. Nincs annál nagyobb gyönyörűség, mint az, ha nyugodt tudsz maradni olyan helyzetben, amelyben korábban dühöngtél volna. — Mindezek rendkívül praktikus tanácsok. Különösen aktuálisak manapság. amikor egyébként is oly sok szó esik gerincről, fejről, ostoba gondolatokról, s amikor valóban szükség van arra, hogy dühkitöréseinket egy magunkba épített fékrendszerrel visszafogjuk. Ezt a hatást hogy-hogy nem éri el akármiféle testmozgás? Mennyiben más — vagy netán több — a jóga ennél? — A nyáron vezettem egy intenzív tanfolyamot is, amelyen részt vett egy nyugdíjas tornatanárnó is. Azt mondja nekem: „Menten agyvérzést kapok, mert nálam minél idősebb egy tornász, annál tehetetlenebb, itt meg ők a legmozgékonyabbak és legderűsebbek. Hát mihez nem értünk mi, amihez te igen?" A légzés, az élni tudás művészete — feleltem. Ti csak elhasználni tudjátok az energiát, de gyűjteni nem. S miután én ezt is megtanultam és naponta gyakorolom — levélírás, autóvezetés, bevásárlás közben is akár —, egyre jobban érzem magam. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen jó öregasszonynak lenni. CHIKÁN ÁGNES