Délmagyarország, 1989. október (79. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-28 / 256. szám

1989. október 28., szombat 5 DM] | magazin Válik a szív a májtól M

ég az MSZMP —MSZP kongresszus előtt nyilatkozott úgy Pozsgay Imre, hogy ezen a nagy eseményen „a szívnek és a májnak el kell válnia egymástól". Azóta tudjuk, hogy a szakítópróba nem választotta el egymástól a különnemű zsigereket. Erek, inak, zsírcafatok. elmeszesedett belsőségek lepotyogtak, de — elsősorban — a Nagy Integrátor megpróbált a nagy konglomerátumból egy valamivel kisebbet barkácsolni. . Mi, kongresszusi küldöttek néhány órát elvitatkozgattunk arról, hogy mandátumunk felhatalmaz-e bennünket a pártszakadás elhatározására. Mivel nem kötött. hanem szabad mandátummal érkeztünk a tanácskozásra. egy ilyen határozat kimondásának jogilag nem lett volna akadálya. Jogilag nem, de politikai szempontból igen. Platformtól függetlenül szinte mindenki átérezte a teremben, hogy az állampártnak itt politizáló párttá alakuláshoz döntő lépést kell tennie. Ennek pedig egy sarkalatos feladata volt a pártelit felbomlasztása. Annak az igen szúk körű rétegnek a visszavonhatatlan menesztése, amelyik a párt. a nép nevében nemzetvesztő. válságba taszító döntéseket hozott, miközben elsősorban a saját egzisztenciájára, jólétére gondolt. (Meggyőződésem: ezt a feladatát elvégezte a pártfelszámoló-pártalapító kongresszus.) Ugye könnyű belátni, hogy egy ilyen indíttatású csapat, ha kimondja a pártszakadást, akkor már az első döntésévél szinte a régi pártelit helyébe saját magát helyezi. Született tehát egy program (aminek napokon belül megjelenik egy rövidített. közérthető változata), amelyről minden józan politikai erő felismeri, hogy alkalmas egy európai szocialista párt megalapozására. (Bihari Mihály nyilatkozott erről egypár napja: „Ez a párt folyamatosan vereséget szenvedett az'elmúlt másfél-két évben. Még egy-két vereséget el kell, hogy szenvedjen. Ez a vereség már nem lesz csúfos, ha az MSZP meg tudja törni apparátusának hatalmát, és azokhoz a dokumentumokhoz tudja igazítani politikai arculatát, amelyeket a kongresszus elfogadott. Ebben az esetben is vereséget fog szenvedni, de megítélésem szerint a második-harmadik helyre van esélye a választásokon.") S lám — úgy tűnik — az elfogadott alapszabály és a programnyilatkozat lesz a pártszakadás vivóereje. A tagság egzisztenciális veszélyek nélkül dönthet, hogy belép-e az MSZP-be. Az a talán 300 ezres tömeg, akik csak belesodródtak az egyetlenke pártba, most kiváló lehetőséget kaptak a becsületes távozásra. A rendpártiak. a régi értelemben vett pártfcgyelemhez, a demokratikus centralizmushoz ragaszkodók, a kijelölt pontos irányvonalat igénylők már szervezik az Új MSZMP-t. Sokan kérik számon a kongresszustól, hogy miért ndlrP'fiifíilvánította ki, hogy továbbra js a munkásság pártja kíván lenni, és miért törölte nevéből is a dolgozó tömegeket. Kérdem én: attól, hogy 1956 és 1989 között szerepelt a névben, nagy kezdőbetűvel a „Munkás" szó, igazán volt-e beleszólása a tömegeknek a döntésekbe? Nem egy pártelit, egy új oligarchia érdekeinek uz érvényesítése jelent meg a milliók számára jól.csengő szó mögött? Nem használták-e ki országos, megyei, városi, falusi új nagyurak a naiv lelkesedést, a kicsit jobb anyagi boldogulás reményében gigászi erőfeszítéseket tevő fizikai és szellemi munkástömegeket? Milyen mély társadalmi, erkölcsi, gazdasági válságba zuhant közben az ország. Az MSZP mindenkit vár, aki a programjával egyetért. Az új pártot nem az apparátus szervezi (bár voltak erre is kísérletek!). Nem szabad rábeszélni senkit az aláírásra. Egy lakótelepi alakuló taggyűlésen találkoztam égy ötven körüli, őszes szakállú férfival. Elmondta, hogy nem írja alá a nyilatkozatot, pedig egyetért a programmal, értékeli a teljesen új szellemű alapszabályt. Csak ö már annyiszor csalódott a politikában. Belefásult. Engedtessék meg neki. hogy most „csak" szimpatizáns legyen. Ó azért néha lejárna beszélgetni is. de a tagság a mostani lelkiállapotától idegen. Becsületes, tiszteletreméltó álláspont. Egy igazán politikai párt erejét pedig nemcsak a tagjainak a száma adja. Igen nagy szüksége van a szimpatizánsokra, a szavazókra is. (A parlamenti pótválasztásokon a 20 ezer alatti taglétszámú MDF aratott elsöprő győzelmet a hétszázezren is felüli látszatmamutpárt felett.) Követett el már látszó, nagy hibákat a tíz napja zárult kongresszus. Ilyen például a munkahelyekről való kivonulás, illetve az ottmaradás dilemmájának rossz feloldása. Erről a kérdésről háromszor szavazott a legfelsőbb pártfórum. Az elsó alkalommal igazi szakítópróba volt. Az esti szavazás eredményét nagyban befolyásolta Nyers Rezsó felszólalása. Erveivel nem a Valós politikai tendenciák irányába vitte el a döntést. Két példájának csak ott, abban a tömeghangulatban lett igazi hatása. Elmondta, hogy a Horthy-rendszerben ö munkahelyi szocdem pártban lett a munkásmozgalom szervezett tagja. Számomra ez természetesen csak történelem, de az általam olvasott tanulmányok közül azoknak az érvei az erősebbek. amelyek azt bizonyítgatják, hogy az a szocdem sokkal inkább volt szakszervezet, mint a mai értelemben vett politikai-választási párt. Természetesen az a vegyes vállalatba belépő tőkés sem zárta ki a pártszervezet működését az új gyárban, aki vele beszélgetett. Gondolom, az a külhonfi igazán nem tudta eldönteni, hogy Magyarország legnagyobb hatalmát kézben tartó emberével tárgyal-e éppen vagy sem. Igen, veszített azzal az űj párt, hogy nem a kongresszusán mondta ki a munkahelyekről való kivonulást, hanem „csak" a Parlament hozta meg ezt a fontos döntést. Magyarország a következő öt-tíz évben várhatóan az éles pártharcok színtere lesz. Alig funkcionáló gazdaságunkat pedig még egy ilyen megpróbáltatásnak nem szabad kitenni. Ugyanis, ha egy párt „bent van" a munkahelyen a parlamenti demokrácia szabályai szerint, más bejegyzett pártok sem szoríthatók ki adminisztratív eszközökkel. A szerződést, politizálást, érvelést, pozíciószerzési törekvéseket, döntésbefolyásolási próbálkozásokat pedig nem lehet csak a munkaidőn kívülre szorítani. A radikális, a társadalmi elvárásokhoz közelebb álló döntések, változtatások hívei nem győztek a kongreszszuson. De talán már ma jobbak lennének az esélyei elképzeléseiknek. A munkásőrségről, a pártvagyonról, a munkahelyekről való kivonulásról túlságosan is kompromisszumos döntés született. S ebből máris született néhány kis vereség. Mégis megszülethet-e Magyarországon most az európai eszmeiségü szocialista párt? R

égi (új?) MSZMP alapszervezethez voltam hivatalos konzultációra. Mint afféle „likvidátort" végig uraztak. Vagy húszan voltak a kis teremben Szeged és Csongrád megye valamikor igen befolyásos káderei. Felemlegették régi dicsőségüket és több tízszer tudomásomra hozták, hogy az MSZP nem az ó pártjuk. Nagy eredménynek éreztem, hogy két óra alatt nem akartuk egymást az agyagba döngölni, és azt is. hogy az ulapszervezetből a véleményüket kifejtükkel szinte semmiben sem értettünk egyet. Békésen elváltunk. A kocsim zárjába illesztettem a kulcsot éppen, amikor valaki megfogta a vállam. Visszafordultam. Két, hatvanon túli, a teremben egy szót sem szóló ember állt ott. „Tudja, nekünk szimpatikus, ami ezen az igazán demokratikus kongresszuson történt. Ezek között a nagyurak között nekünk itt az alapszervezetben nem volt szavunk. Belépnénk mi az MSZP-be, különösen így, hogy most már ök biztosan kívül maradnak... Hol lehetne aláírni?" Remélem, az ő pártjuk is lesz a most annyi kétség között vergödö-szerveződó MSZP. Ha igen, akkor érkezik meg ez a Magyar Szocialista Párt az európai demokráciába. BÖLIi ISTVÁN SZCRCSIK JÁNOS: TEMETÉS (A Vásárhelyi Őszi Tárlat anyagából) HALOTTAK NAPI EMLÉKEZÉS Tukacs Imre fejfajara A Belvárosi temetőben nem messze a díszsírhelyektől hosszú sírfölirat állítja meg az arra járót: E sírkereszt jeleli TUKACS IMRE porhadó tetemeit. Élte 48" étében I8S2 August 28 Matyhíd és Röszke közt esti 7 órakor a rabló Zsiványok halálos lövéssel oltották éleiét Sept. szerencsétlen neje CZIMEGH JULIÁN A a hü férjet három árvái a gondos jó Apát és fáradhatlan szerzőt elfelejthetetlenül gyászolják szörnyű kimúlását TUKACS IMRE FERDINÁND és JÓSEF Üdv néked Istenben Béke Hamvaidnak. 1855 Tukacs Imre szúrszabómester köztiszteletben álló szegedi polgár volt. A szúrszabók — a posztóból szúrt készítő szabók — 1827-ben váltak ki a magyarszabók céhéből. Elsó ülésükön, Pünkösd havának 4. napján Felmayer Antalt választották céhmesterüknek. Patrónusuk Szent István vértanú volt. A céh kötelékébe 1850-ben 12, 1870-ben már csak 8 mester tartozott, igaz, 30—50 legénynek adtak nem is kis darab kenyeret. Tukacs Imre ennek az érdemes szegedi szűrszabó céhnek volt megbecsült tagja. A szorgalmas, jómódú mesternek Kanizsán tekintélyes birtokai voltak, melyeket haszonbérbe adott. Bérlőivel a kanizsai vásárokon szokott összejönni, ott vette át a földbért. így volt ez 1852 augusztusában is, amikor a szegedi szúrszabók bórfödeles ekhós szekereken nekivágtak a pétervári országútnak... A jól sikerült vásár után fölkészültek a hosszú liazaútru. A készülődés leginkább abból aliott. hogy az eladott portéka árát alkalmatos helyre rejtették. Kellett is, hiszen azokban az időkben a külső bátorságnak, azaz a városok határán túli közbiztonságnak a helyreállítására tett hatósági intézkedések eredménytelenek maradtak. Betyárok, kapcabetyárok (gyalogjáró betyárok), katonaszökevények, orgazdák uralták a vidéket, és nemigen válogattak az eszközökben. ha pénzre vagy élelemre volt szükségük. Tukacs uram az ülés aljába rejtette a nála levó ezres bankót, a zsebében csak kevés pénzt hagyott. A kocsisor már Röszkén innen kanyargott, a jámborabbak meg is süvegelték NepoKi adja oda a pénzt? A cím alapján azt gondolhatja az olvasó, unalmas már a kultúra híveinek (kitartottjainak?) nyafogása. Lakásra sincs pénz. kórházra se. iskolára se, akkor meg mit kiabálnak a filmesek, az írók, a szobrászok és a zeneszerzők? A kérdésre, hogy mi a fontosabb az ország életében. a lakás, a kórház, az iskola vagy bárki szobra, irománya — elismerem — magam is nehezen tudok válaszolni, legfeljebb annyit, hogy így a kérdés rosszul van feltéve. Megnyugtatásul azonban szeretném máris bejelenteni, hogy most nem arra próbálok feleletet keresni: honnan vegyük (el) a pénzt a kultúrára, hanem arra. hogy azt a keveset, ami mégis van. azt ki adja oda? Ki döntsön arról, hogy ez a színház ennyi közpénzt kap a jövőben, amaz meg annyit? A művelődési házakra szánt pénzekből egyformán kapjon-e mindenki, vagy itt is érdemes különbségeket tenni? Csak az állami könyvkiadás .kapjon támogatást, vagy más is? S végül is ki kapja a jogot a különbségek megállapítására? Ezeket a kérdéseket mostanáig költőinek is tarthattuk, hiszen ott voltak a Művelődési Minisztérium főosztályai, a megyei, városi, községi tanácsok illetékes osztályai, azért kapták — állítólag — a művelődésügy tisztviselői a fizetésüket, hogy döntsenek. Aztán ahol kellett, ott a választott testületek rendszerint rábólintottak az ilyen döntésekre, formálisan igazolva, hogy a közösségek képviselői jóváhagyták a közösségi pénzek elköltését.(A minisztériumban persze, ahol testület se működött, éppen a legnagyobb pénzekről titokzatos belső tárgyalások után határoztak, és utana kihirdették az érintetteknek az eredményt.) Gyorsan változó világunkban mára elég könnyű felismerni, hogy mégsincs ez így egészen jól. A művelődésügy tisztviselői, még ha fel.is tételezzük, hogy a közigazgatás kiválóságai, alig érthetnek jobban a színház ügyeihez, mint a rendezó, az igazgató. A legjobb minisztériumi főtisztviselő sem valószínű, hogy jobban ért irodalomhoz, filmhez, mint az ott dolgozó művészek és művészeti menedzserek. Hosszú ideig persze nem is az volt az elsőrendű dolguk, hogy a művészethez értsenek, hanem inkább az ideológiához, hiszen feladatuk lényege a szellemi felügyelet volt. Most ne beszéljünk arról, hogy lehet-e egy műalkotáshoz pusztán ideológiai alapon közelíteni, elég annyi, hogy ez a szereplsör mára megszűnt. (Például az előzetes engedélyeztetések rendszerének eltörlésével.) Maradt tehát — jó esetben —. egy művelt tisztviselő, akinek mondjuk, némi érzéke van a művészethez, kultúrához. De miért ó döntsön a pénzek elosztásában? Maradna a tanács, a választott képviselők testülete. De hát ók — egy-két művész tanácstagtól eltekintve — még kevésbé értenek a különböző művészeti ágak dolgaihoz, mint a tisztviselők. Ezért is fogadták el többnyire változtatás nélkül azt. amit a tisztviselők eléjük terjesztettek. Akkor mi, illetve ki marad? Maguk az érintettek osszák föl egymás között a nekik jutó pénzeket? Ha emberek heíyett angyaloknak képzeljük a művészeti intézmények vezetőit, akkor is nehéz elgondolni. hogyan jutnának egyezségre. Azt hiszem, egyetlen, viszonylag elfogadható megoldás mutatkozik. s ennek a módszernek külföldi mintái is vannak. Ez pedig a következő. Az állami, tanácsi, általában a közpénzek felügyelői eldöntik, hogy költségvetésükből mennyi jut a kultúrára. Azt is eldöntik, hogy ebból a pénzből mit kell fenntartásra fordítaniuk. Tehát mibe kerüt az iskola, a művelődési ház alapköltségvetése, egy színház fűtése, világítása és így tovább. Minden egyébről aztán nem a civil testület, hanem önálló, független tanácsadócsoportok döntenek — méghozzá, ha lehet, pályázatok útján, a nyilvánosság elótt. Mondjuk, egy városnak van kőszínháza, önálló zenekara és szabadtéri nyári műsorsorozata. Mindháromnak a tervezett programokkal, a tervezett költségvetéssel (a jegyárakat is beleértve) kell a nyilvánosság előtt pályázni, és a pénzelosztás arányairól ugyancsak a nyilvánosság elölt kell elszámolni a szakértői testületnek. De hát léteznek nálunk független szakértők? Kicsi az ország, majdnem mindenki érdekelt lehet valahol máshol is. mint ahol dolgozik, még inkább gyanúsítani lehet bárkit ilyen elfogultságokkal. Azt hiszem, mégsincs jobb. megbízhatóbb ennél a módszernél. Különösen most, amikor pillanatokon belül nem egy, de sok párt szempontjai és érdekei jelentkeznek majd — nyíltan vagy burkoltan — a kultúra és a kultúrára szánt pénzek elosztásánál is. Márpedig ha a művészetek és a köz érdekeit együttesen fontosabbnak tartjuk, mint az egyes pártok érdekeit, akkor nem is marad más mentség a kultúra számára, mint ilyen független testületek létrehozása. BERNÁTH LÁSZLÓ muki Szent Jánosnak köböl való szobrát, amikor a nádasból előrohanó betyárok közrefogták óket. Tukacs Imrével kezdték a sor elején: — No, mestör uram, adja kend ide a pízt! Tukacs kivette a zsebében tartott kevéske pénzét, és oda adta. — Több nincs? — Nincs. — Hát azza az ezrösse mi van, amit én vátottam fó kendnc a vásárba? — lépett közelebb az egyik útonálló. — Nincs már nálam — mondta Tukacs, és belehasított a fölismerés. Azért kérték az ezres bankó fölváltására. hogy megtudják, mennyi pénze van... — Kutassátok át a kocsit! — hangzott a parancs. Tukacs hirtelen á lóvak közé vágott, ám az egyik betyár abban a minutában mellbe lőtte. Áz ostorcsapástól és a lövéstől megvadult lovak meg sem álltak hazáig, ahol a ház népe könnyek közt emeíte le a sebesültet a kocsiról. Hiába volt minden orvosi segítség. Tukacs Imre szűrszabómester szeptember l-jén. szerdán kiszenvedett. Az ipart felesége, Czinegh (Czimegh?) Julianna vitte tovább. Czinegh András 1740 táján költözött Erdélyből Szegedre. Fia, az 1768ban született Czinegh János a jól jövedelmező szabói foglalkozást választotta. 1815-ben a magyarszabók őt választották céhmesterükké. Szűcs Viktóriával kötött házasságából született Czinegh Julianna, a szomorú véget ért Tukacs Imre asszonya. Három gyermekük volt: Imre. Ferdinánd és József. Ez utóbbinak a fia szintén a József nevet kapta a szent keresztségben. és uz ó gyermeke volt Tukats Sándor (1893-1066). a szegedi egyetem gyógyszerismereti intézetének a tanára (1037—39), aki később főispáni méltóságot viselt. A meggyilkolt szűrszabómester tehát u főispán dédnagyapja volt. A Tukacs-gyilkosság után Bonyhády István megyefónök Rózsa Sándor bandájára „vetött". A zsandárok hónapokon át nyomoztuk, de semmit sem tudtak kideríteni. Több, mint másfél évtizednek kellett eltelnie, mire Ferenc József Szegedre küldte Ráday grófot a betyárvilág fölszámolására. O sem válogatott az eszközökben. Nagy Czirok László (18931970) A Ráday-kor s a szegedi vár titkai c. füzetében (1962) leírta, milyen tortúrákon estek át a vár kazamatáiban a nehéz életűek. 1869-ben Rózsa Sándor mögött is becsukódott a szegedi vár kapuja, és Sándor bácsiból nagyon csöndes ember lett... A gyilkosságok és rablások megszűntek. Kivételek persze akadtak. Például 1908 novemberében, amikor dédapámat. Apró Ferenc szegedi pénzespostást, két gyermek apját munkájának végzése során meggyilkolták és kirabolták. Holttestét a vasúti sínekre fektették. A tettesek ekkor sem kerültek meg. Most halottak napján, e fekete betűkből font emlékező koszorút helyezem az egykori szűrszabó és a néhai való pénzespostás sírjára. Nyugodjanak az Úr békéjében! A. E.