Délmagyarország, 1989. október (79. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-21 / 250. szám

Ecce! 21 1989, október 21., szombat Nemzetközi pénziigye(in)k magazin | [DM SOROK A 36. VÁSÁRHELYI ŐSZI TÁRLATRÓL Feltűnő, hogy az idén még a szaklapokban is milyen csend övezte a Nemzetközi Valutaalap (betűszóval; IMF) és a Világbank (teljes nevén: Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, rövidítése angolul — IRDB) ez évi, egyébként minden év szeptembere utolsó hetén tartott ülését. Ennek alapvetően két oka is lehet. Egyfelől a világban nagyon sok pénzügyi probléma halmozódott fel, másfelől saját figyelmünket inkább az egyre súlyosabb és eltitkolhatatlan belső pénzügyi nehézségek, de emellett szerepet játszhat az is, miszerint most mi nem annyira innen, hanem a politikai ihletésű külföldi kormány- és céghitelektől várjuk a segítséget. De valljuk be, hogy az utóbbi években a Világbank népszerűsége hazánkban jelentősen csökkent. Ennek számos oka van. így például a szigorú hitelezési feltételek, a helyszíni ellenőrzéssel járó kritikák és nem utolsósorban azok, az egyébként a pénzvilágban teljesen normálisnak tekintett, bankári tanácsok, melyeket a képlékeny belpolitika képtelen volt alkalmazni. Ennek nyomán a korábban megszavazott ún. készenléti hitel ez évi rátáját már nem is folyósította a Világbank részünkre. Ezek mellett van egy kevésbé ismert ok is. Jelesül arról van szó, hogy a mi gazdaságunkban a Világbank kevés vagy alig számottevő partnereket talált, s így a hitelek jelentós része is kormányprogramok pénzelésére szolgál. Az gondolom, nem okoz problémát, hogy miért ez a helyzet? Vállalataink, még a legjobbak sem ütik meg a nemzetközi bankári követelményeket. így pl. talán nincs, vagy csak elvétve olyan gazdálkodó egységünk a meghatározó állami-szövetkezéti szektorban, amely ellenőrizhető módon megfelel az alapkövetelménynek, a bővített újratermelés szabályainak. Ezért voltaképpen minden hitel csak állami kezesség mellett került eddig is folyósításra. Konkrétan pedig a legfőbb hitelezési feltételnek nem is felelnek meg a vállalataink. Ha ezeket figyelembe vesszük, látható, a Világbank jelentős kockázatot vállalt eddig is és semmi kétség: ennek is politikai alapja volt. Ezt azért kell kimondani, mert a hitelezés klasszikus szabálya így hangzik: „Sohase kölcsönözz egyetlen fillért sem, kivéve, ha nincsen szükség rá" (Ogde Nash híres mondása). A hazai gazdaság gondjairól nagyon sokat tudunk, de alapjában véve keveset a pénzügyeinkről, noha ez a legfontosabb vonal. Az utóbbi időben ismertté vált számsorok — így a FIGYELŐ 1989/41. számában — megdöbbenthetnek, de nem ez a fontos, hanem a hazai pénzügyi tudomány és vezetés alacsony színvonala és eddigi felelőtlensége. Némi cinizmussal azt is lehet mondani, hogy nálunk egy gondos háziaszszonynak több a pénzügyi ismerete és felelőssége. Mit várhatunk ezek után a Világbanktól és a nemzetközi pénzvilágtól? Aránylag kevés hitelt, de annál több igazodási pontot, mely több valószínűséget jelenthet a nálunk szokásos ígérgetéseknél. Magam nagyon jelentősnek ítélem, hogy az a Szovjetunió, mely néhány éve még szemöldökráncolással tűrte el belépésünket a nemzetközi pénzvilág eme szervezeteibe, most maga is a belépni akarók sorába lépett, pontosabban vissza akar térni abba. Ez egyértelmű helyzetet jelent, amelynek gazdasági vonzata igen fontos, mivel lekerül most már végleg egy álom, hogy egy saját, szocialista nemzetközi pénzügyi szervezet alakuljon. Nota bene: ezt még azok sem vehették komolyan, akik hirdették, így talán rövidesen — ha lesz döntés a szovjet jelentkezésre — szféránkból csak az NDK, Csehszlovákia és Bulgária fog hiányozni a sorból. Nem kétséges azonban, hogy a már ma is jórészt a Német Szövetségi Köztársaságból élő NDK-n kívül a többi is a felvételét fogja kérni. (Tájékoztatásul: Csehszlovákia adóssága a múlt évben egyharmaddal nőtt. Új Szó, 1989. aug. 31.) Ez viszont egyértelművé teszi, hogy gazdaságaink pénzügyi vonalon integrálódnak a világgazdaságba. Sok egyéb mellett ez azt is jelenti, hogy metodikai szempontból egységes lesz a világ, mivel a pénz szerepe a modern gazdaságokban meghatározó volt és — néhány évtizedes bizonytalanság után — a jövőben is az lesz. Természetesen csupán ez a kapocs nem old meg mindent. Azt azonban joggal lehet feltételezni: a szakértelmet már nem lehet száműzni nálunk sem a gazdaságból. Kivált pedig abban reménykedem, hogy a mind ez idáig uralkodó technokrata szemlélet helyébe komplex gazdasági értelmezés lép, mely visszaadja a pénz jelentőségét és a puszta eszköz helyébe a tóke lép, mely hozadékával minősíti használóját. Végre meg kell békélnünk gazdasági szakembereinkkel, akiket mind ez ideig legyűrt a tudálékosság, a gazdaság lebecsülése. Noha mindig nyilvánvaló volt a gazdaság alépítmény jellege, felfogni azonban vagy nem akartuk (voluntarizmus), vagy nem tudtuk. Végül pénzügyeink kapcsán tegyünk fel egy kérdést magunknak az ismert szlogen alapján: mit ér a mérnök, ha magyar? A válasz rendszerint a technokrácia dicsérete szokott lenni, noha minden tévedésünk természettudományos és akadémiai döntéseken alapult. Ebben a pénz szerepe kritikán aluli volt. Nos, mit ér a közgazda, ha magyar? Erre könnyebb válaszolni, mivel az elmúlt negyven év gazdasági végkifejlete, a közbülső sikerek ellenére, már nem tesz lehetővé újabb tévedéseket. A pénzügyi szakemberek azonban távolról sem fiskálisok, akik behajtják és elköltik a pénzt, hanem olyanok, akik tudják: pénzt csak munkával lehet teremteni és nem adószedéssel. Nemzetközi pénzügyeinknek ez a legfőbb tanulsága, mivel kapcsolatunk a pénzvilággal már nem kérdőjelezheti meg a pénzügyi szakértelmet. MAROSI JÁNOS íme! íme, a szellemi-művészeti tégely 36. kínálata, 1989 októberében, íme,- az érett férfikorát élő alföldi vállalkozás újabb termése. íme, a szándék változásának forrása, nemesedése. Hiszen a Vásárhelyi Őszi Tárlatok évek óta birkóznak a hagyomány és megújulás kettős vonzásának és — gyakorta ellentétes okokból — megbékéltetésének felelősségével. A kényelmes alföldiség a dinamikusabb és korszerűbb kifejezésmódokkal, a bevált örökség a kereteket szaggató újszerűséggel. Vitázva és ezzel igazolva — megelőzve a társadalomban jelentkező pluralizmust — a művészi megnyilatkozások sokféleségének igényét és parancsát. S a mostani tárlaton számomra a két pólust Jovián György: Ecce címú vegyes technikával készített expresszív, látomásos képe és Balogh Gyula hiperrealista hármas portréja, a Dorozsmai kubikosok jelzi. S e két szélső pontot meghatározó kifejezésmód között számos lehetőség nyílik a megnyilatkozásra festményeken, grafikái lapokon, szobrokban, érmeken. Meggyőző színvonalon, de kiugró teljesítmények sora nélkül. Nem mintha nem lenne katartikus alkotás a tárlaton. Néhány művész legjobb formáját mutatja, fölszabadultan és tehetséggel kapcsolódva közéleti folyamataink progresszív, megújulásra vágyott és érett etikai vonulatához kapcsolódva. íme, mindenekelőtt Szabó Tamás kiemelkedő kollekciója, három kép és két festett faszobor. Szenvedélyes müvek, megélt tragédiák, egyéni szenvedések és a közös sors felemeló, megtisztító művei: idézze bár Van Goghot, szembesítse önmagát vagy korbácsolja testünket, indulatainkat, érzelmeinket, emberségünket vagy lemondásunk gyávaságát. Hasonlóan mély, rendkívül tiszta vállalkozás az idei Tornyai-plakettes Kiss György gyulai kálváriához készített kisméretű stációinak dombormű sora. E tenyérnyi domborművek évezredes emberi tragédiákat élesztenek föl, megrendüléssel és figyelmeztetően. Számára Krisztus közülünk való ember, a megérintett, a kiválasztott, kinek tragédiájában — akarva, akaratlanul — valamenynyien osztozunk. Nagyszerű plasztikaeszközökkel és feszes jelképiséggel érzékelteti a kiszolgáltatottság és megdicsőülés fokozatait, ember és A tárlat anyagából — Jószay Zsolt: Kislány torzó keresztje gigantikus birkózását. Lefegyverző és megrázó alkotás — reménykedjünk, a gyulai kálvária stációit eredeti méretben és eredeti helyszínen is hamarosan láthatjuk majd. (Csak zárójelben jegyzem meg: a gyulaiak az utóbbi években több alkalommal bizonyították, hogy állítólag elszegényedett mecenatúrával is lehet olyan maradandó alkotásokat létrehozni, mint a belvárosi templomban Patay László gigantikus freskói, mint a most készülő 48as emlékmű vagy ez a kálvária.) S íme, Tóth Ernő, a kifogyhatatlan játékos, aki meséit úgy öltözteti groteszk mezbe, hogy valóságtól megemelkedett üzenetei mégis mindennapjainkban gyökereznek. Vajon a különös michelangelói parafrázis, a Varázslat illanó pillanata királylányt teremt-e a békából, vagy e költői kép pusztán egy kiváló festő illúziója?! Jó lenne hinni, hogy békáinkat nem szükséges lenyelni, hogy perspektívájuk éppúgy változik, mint ahogy ók is tündérré lényegülnek... íme, néhány figyelemre érdemes jelenség a tárlaton. Minden eddiginél nagyobb számban vannak jelen biblikus témák, vagy vallási ihletettségú alkotások. Néhány a sorból: Kiss György már említett stációi mellett Giczy János: Szivárvány és Veronika-kendó, Kárpáti Tamás Angyal vakon, Júdás, Magyari Márton Corpus, Szurcsik János Temetés, Drozsnyik István Oltárkép, Maracskó Gabriella Szentek a hídon, Parádi Tamás Rágott corpus, Sulyok Gabriella Bibliai helyzetek I —II., Návay Sándor Inferno, Szathmáry Gyöngyi Lékai László, Varga Géza Jónás I —VII. Ez a vallási, bibliai érdeklődés természetes emberi gesztus, a történetek időtől függetlenül alkalmasak a modellálásra, az újbóli, sajátos művészi megközelítésre. A tematika gazdagsága és „fölszabadulása" bizonyára a jövőben még mélyebb, humánusabb, katartikusabb élményekkel ajándékoz meg bennünket. A másik feltűnő jelenség a sorozatokban való gondolkodás. Az az igény, hogy egy-egy témát több oldalról, más-más megközelítésben, egymással szembesítve vagy éppen egymást erősítve jelentsenek meg. E művek közül magasan kiemelkedik a már említett 24 darabos Kiss György-terv mellett Tenk László négytáblás Fűzfaország címet viselő sorozata. Lám, igazolni látszik, hogy az alföldi tájképfestésnek is vannak tartalékai, csak új megközelítés, friss szem, valódi tehetség szükségeltetik hozzá. A sorozatban való képépítés szép példája Koszta Rozália három lányt ábrázoló portrésora, Krajcsovics Éva nem sorozatnak szánt, mégis annak érzékelhető térelemzései, vagy Simsay Ildikó Magyar táj magyar ecsettel címet viselő képsorának II. számú darabja. A grafikai anyagban Buták András Eltörött napok, Kiss Tibor nyolcrészes anatómiai tanulmánysorozata, Magyari Márton Felhők—dombok címú lapjai, Palásti Erzsébet többtételes Sejtosztódása és Sulyok Gabriella Bibliai helyzetek-et vallató tusrajzai jelzik e törekvést. A plasztikák között is föllelhető e szándék, s nem is csupán a hagyományosan sorozatban készülő érmek között. Példa erre Csikai Márta (Holtág I —II.) Czinder Antal két téesz-tagot ábrázoló portréja, Balázs Eszter Kígyónó-variációi. Nagy Sándor Kőszilánk címú sorozata, vagy Stefániái Edit zománctriptichonja. íme, a harminchatodik seregszemle legfeltűnőbb vonulatai. Természetesen ezen szellemi topográfia nagy gyűrődései mellett akadnak egyedi értékek — és persze tévedések, gyenge munkák is. Mint minden kollektív tárlaton, mint a legtöbb, három műfajt fölsorakoztató, országos megméretés szándékával születő bemutatón. Megújulni látszik a vásárhelyiek ecsetje nyomán a tájábrázolás. Fejér Csaba istenáldotta képessége fantasztikus nagyvonalúsággal teremt életképi hangulatot (Szürke gulya, Fogat a pusztán). Csikós Andrásnak jót tett mediterrán utazása, képeslapjai bravúros festői megoldásokról tanúskodnak, Szalay Ferenc nagyvonalú és merész képkompozíciójú olajtemperája, a Tsz-gyalogmunkások dokumentatív igényű és érvényű lelet a századvég Magyarországáról. Emlékezetesen szép és megrázó Vecsési Sándor Tél a pusztán című képe, a megújulást sejteti Kollár György Földközelben címet viselő két műve. Kánig Róbert expresszív linómetszetsora. Ligeti Erika bájosan groteszk, gyermekkort idézó domborműve, 5. Hegyi Béla bazaltból faragott, szép torzója. A tévedéseket számomra Kurucz D. Iván Bocskai angyalai című pannonterve, Tihanyi Viktor szellemesnek szánt, fantasztikus faállatkái. Szilágyi Imre illusztratív rézkarcai. Szabó Iván Nagy Lászlót, József Attilát, Babitsot idézó érmei és kerámiaedénye, valamint ifj. Marosán László Madarak címú térjátszadozásajelentik. íme, Vásárhely, 1989. Őszi Tárlat. TANDI LAJOS LIPPAI TAMÁS: VÁZLAT SZEPESI ATTILA Álmodnak kormos Kilógnak éles szárnya van, fogai. lélegzeted Derengő álmod Alvó lány árnyéktalan... leskeli, Alvó lány A szoba-csönd mig mozdulatlan csurig üres, és meredt az üresség arccal úszol félelmetes: az éj felett. Fölissza arcod álomi szörnyek Áspiskígyó ül az éjszaka, ellepik, ajkadon, árnyéka és holtak szakálla varangyosbéka harangszava. ütközik. válladon. Akár a vétlen Boszorka röppen, Melled halma üldözött, denevér, kidomborul, alszol sötét holtak arcán ibolya-árnyék indák között. csurog a vér. borong alul... Hallik távol Fölöttük bősz Köréd szörnyek sugár zene. ördögpofa serege gyűl — Figyel az éj: borongó te ragyogsz mégis egy pók szeme. cápa-vigyora. egyedül.