Délmagyarország, 1989. október (79. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-21 / 250. szám

8 1989. október 19., csütörtök Szegedről indul a „vihar" DM1 mqgqzin A; elmúlt héten a szegedi egyetem vendége volt A czél Ta más és Méray Tibor, kiknek könyve a Tisztító vihar a napúkban jelent meg a JA TE Kiadó gondozásában. .4 két író személye még mindig szenvedélyes vélemények kereszttüzébe kerül. Magyarországon hivatalosan először megjelenő könyvük azonban bizonyítja ama vonalat, melyet egykor egy Saulus nevű keresztényüldöző ember is húzott az életeben, ők is ugy tették meg, hogy a múltat - tévedéseket és bűnöket - magukkal cipelik... A két Íróval nemrégiben beszélgettünk a Hóval Kávéházban. Francia tévések Budapesten Utcutúhlu-leragasztás a Münnich Ferenc utcában. Amikor Méray Tibor nyáron, a Nagy Imre temetésére kívánt hazautazni, meglehetősen megalázd és diszkriminatív vfzumkérési procedurán ment keresztül. E néhány hőnap alatt javult-e valamit a helyzet? M. T.: Azt kell mondanom, most még rosszabb volt, Vízumkérelmemet a párizsi magyar IBUSZ-hoz adtam be. még jóval az utazás előtt, melynek időpontja különben egy szombati napra esett. Sokáig nem történt semmi, majd csütörtökön felhívtak, egvelóre nincs vízum, a párizsi magyar konzulátushoz Budapestről nem érkezett vissza a válasz. Mert hogy a szokásostól eltérően személyemnek külön engedélyeztetésre volt szüksége. Pedig az utazás célját tudakoló rubrikában a könyvpremiert jelöltem meg, s odaírtam azt is, hogy az egyetem hívott meg... Teljes bizonytalanságban voltam tehát, mígnem pénteken újra felhívtak: van jegy, utazhatok, de az itt-tartózkodás szokásos 30 napos lehetőségét tízre szűkítették, valószínűleg azért, mert a repülőjegyem is tíz napra szólt. Még véletlenül se akarták, hogy meggondoljam magam és tovább maradjak az előre eltervezettnél. A repülőtéren pedig az útlevélvizsgáló hivatalnok, egy fiatalember megállított, hosszan rámnézett, majd az édesanyám nevét kérdezte. Egyik utastársammal sem tette ezt. Aztán sokáig várakoztatott, majd visszaküldött a sor végére. Mit mondjak — meglehetősen váratlan és megalázó volt ez a tortúra. A. T.: Szerencsére nekem, aki uz USA-ból jöttem, ilyen problémáim nem voltak. Gyorsan és korrekten intézték a vízumkérelmet. Méray Tibor már volt itthon. Aczél Tamás 33 év után először jár Magyarországon. Nem akármilyen érzés lehet újra hazai földre lépni. A. T.: A repülőgép a leszállás előtt egy üdvözlőkört tett a kéken csillogó Duna és a szürke Pest felett. Lányomat hat éve, unokámat még egyáltalán nem láttam. Gondolhatja, mekkora öröm volt velük találkozni. A város azonban idegen lett. Még az első napon elmentem egyedül sétálni. Szembesülni az emlékekkel. Ráismertem és nem ismertem rá a városra. Valahogy minden beszűkült. Az utcák, terek, a kávéházak, amikre emiékeztem, kisebbek lettek... * A Tisztító vihart közösen írták. Milyen munkamódszerrel dolgoztak? M. T.: Magyar íróbarátunkhoz mentünk el egy francia kisfaluba. 1958-at írtak ekkor. Szegényes parasztházban, kezdetleges körülmények között dolgoztunk. Fűtés nem volt, a víz gyéren csordogált, a villanyfény is igencsak sápadtan világított... A. T.: Úgy három hónapig irtuk... M. T.: Igen. először megírtuk a könyv teljes vázlatát. Aztán a vázla tot lebontva, minden napra felosztottuk a megírandó fejezeteket. Másnap megolvastuk egymás anyagát és megbeszéltük. A könyv első magyar nyelvű kiadása 196i-ben jelent meg. Természetesen nem itthon, őt év nem nagy idő, ez a távolság a forradalomtól megközelítőleg annyi, mint a forradalom távolsága a legsötétebb sztálinista időktől. A könyv olvasása során rendkívül erős eseményekhez és személyekhez köthető empátiát éreztem. Lehetséges az, hogy a írói empátia gyökerei nemcsak az eseményekhez való közelségben, hanem a személyes világnézetben is kereshetők? Egyszóval úgy éreztem, ezt a könyvet még kommunistaként írták... M. T.: Nem... A. T.: Nem, nem. M. T.: Régen netn voltunk már kommunisták. Nem volt semmiféle marxista-leninista meggyőződésünk. a Szovjetunióba mint az első kommunista birodalomba vetett hitünk pedig ekkorra már gyökereiben rendült meg. A Nagy Imre-csoport, ez a pár tucat ember... A. T.: Legföljebb kéttucat... M. T.: Igen, szóval ók is csak a külső szemlélő számára lehettek egységesek. Egységes cél volt, hogy Nagy Imrét vissza kell segíteni a hatalomba, Rákosit pedig el kell távolítani. De ezek között az emberek között akadtak hithű kommunisták és a jugoszláv modellel szimpatizálók éppúgy, mint olyanok, akik az egész szocialista felépítményt alapjaiban kérdőjelezték meg. Ilyen volt például Gimes Miklós. Ó ekkorra már a polgári demokráciu hívévé vált. Személy szerint én hozzá közelebb álltam, mint a reformmegoldások híveihez. A könyv irúsa során ezen tényeknek a megvilágításával azonban nagyon óvatosan kellett bánni. Még javában dolgoztunk, amikor megérkezett Nagy Imre kivégzésének a híre. Itthon maradt barátaink börtönben, vagy kiszolgáltatott helyzetben voltak. Ügy kellett igazodnunk az események bemutatásához, hogy lehető legkevesebbet ártsunk nekik... Tudom, hogy önöket nagyon erős érzelmi kötelékek fűzték és fűzik Nagy Imréhez. Mit szólnak ahhoz a körülbelül a temetéssel egy időben feltámadt, bár nem publikált, tudományosan nem magyarázott s állítólagosán a Szovjetunióból hazaküldött, egykor titkos anyagokra hivatkozó állításhoz, miszerint Nagy Imre éppúgy a szovjet titkosszolgálat ügynöke lett volna, mint például Münnich és még sokan mások... A. T.: ... persze, nagyon sok emberről tudtuk ezt. Például Nógrádi Sándorról... M. T.: Nem is annyira a nevek a fontosak, hanem az elv. Itt van Geró esete. O PeJró és Zinger álnéven a Kommintern ügynökeként száz és ezer forradalmár haláláért felelős a spanyol polgárháborúban. Azódoszsziéját miért netn küldik haza? Amikor a Szovjetunióban Manuilszkij mellett dolgozott mint titkár, részt vett az egész emigráns lengyel pártvezetés kiirtásában. Kérdésére visszatérve, mi ehhez így nem tudunk hozzászólni. Először publikálják, aztán vizsgálják meg a dokumentumok hitelességét. Volt már arra példa, hogy a Szovjetunióból hamis dokumentumokat küldtek Magyarországra. De hozzáteszek mindehhez még valamit: tegyük föl. hogy az állításban van igazság. Tegyük föl, hogy a terror és a megfélemlítés Itatására Nagy Imre valóban belement egy ilyen helyzetbe. Változtat-e mindez azon, hogy 48—49-ben egyedül ő állt ki a pártvezetésben a magyar paraszt mellett? Változtat-e ez az 53-as kormányprogram jelentőségén? És változtat-e a forradalomban betöltött, fokozatosan radikalizálódó, az egész nemzet érdekeit szem előtt tartó szerepén? Ugye hogy nem! * Az ország jelenlegi változásait látva, sok eleddig Nyugaton élő író és egykori politikus dönt úgy, hogy hazatelepül. Önök nem terveznek valami hasonlót? A. T.: Egyelőre várakozó állásponton vagyok. Egy normális, demokratikus világba szívesen hazajönnék. Sokat beszélgetünk erről a családban. Van még két évem a nyugdíjig, hát majd meglátjuk. M. T.: Egy olyan országba, ahol bár minden további nélkül kiadják a könyveimet és az Irodalmi Újságol is szabadon árulhatják, de ahol mégis ilyen — a beszélgetésünk elején említett — hivatali tortúrának vagyok kitéve, még nem térhetek vissza. Várnom kell, hogy a kérdést pozitívan megválaszohassam. DARVASI LÁSZLÓ A francia televízió l-es csatornájának stábja Budapest címmel 60 perces szociográfiai filmet készít hazánk fővárosáról, részeként annak a sorozatnak, amelyet Európa metropoliszairól forgatnak. Eddig már elkészült a londoni,' a barcelonai, a milánói, a moszkvai összeállítás, Budapest után pedig Prága következik. E produkció rendezője Krassovitz Péter. Mint nevéből kitűnik, magyar születésű, aki Franciaországban ismert rendező, évente 1 — 2 játékfilmet készít a francia televíziónak. Vajon mit látnak érdekesnek a franciák egy olyan alkotásnál; amelynek alcíme: Magyarország 1989szociográfiai szemmel? Röviden így lehet rá felelni: mindent. De ez a szó különlegességeket, extremitasokat is takar. Hogyan lehet ezeket megtalálni? Úgy, hogy előzőleg kapcsolatba léptek magyar újságírókkal, akik bőségesen elárasztották a francia tévéseket ötletekkel. Mazsolázzunk tehát a kiválasztott helyszínek, esetek, emberek közül. A részletekkel Forgács Ferenc, a produkcióban szolgáltatóként működő Magyar Televízió munkatársa ismertet meg. Parlament. Ezúttal nem a története, gyönyörű épülete az érdekes elsősorban, hanem azok az alpinisták, kőfaragók', akik az ország házának renoválásában, tisztán tartásában részt vesznek. Váci utca. Pazar sétálóutcánkban a kamera azokat kíséri figyelemmel, akik a fekete pénzváltás területén ügyködnek. Széchényi Könyvtár. Benne egy munkatárs, aki biofógus létére raktárosként dolgozik az intézményben. Fővárosi Operett Színház. Nem a nézőtérről figyelve, hanem bekukkantva a színfalak mögé. Kertész utca. Nem a Fészek Vnúvészklub, hanem egy másik, amely a homoszexuálisak találkozóhelye. A TF I stábja felkeresi az Árpád híd alatti római kőemlékeket. Megkeresi Vörös Antal László „pornókirályt" és részt vesz egy pornófilm forgatásán. Bemutatják azt a HázSzínházat, amelyet lelkes fiatalok hoztak-létre, akik bérházak udvarán, belépődíj szedése nélkül tartják előadásaikat. A filmforgatók kíváncsiak arra is. hogyan áll össze a TV 2 egy napi programja, és hogyan készül a Szomszédok soron kővetkező folytatása: interjút készítenek Horváth Ádám rendezővel. Megkeresnek egy hyugdíjasházat, és megkeresik az Óktóber Pártot: az utcatáblák átfestésére is kíváncsiak. Érdekli a franciákat a Lukács cukrászda története, amely kicsiben tükrözi a magyar közelmúlt történelmét. > Budapesti tömegközlekedési eszközök, alkalmi munkásszálló Lagzi Lajcsi a BNV-n és otthonában, a VIII. kerület egy lezüllött kocsmája. Interjú a Ganz Danubiusban Angyal Ádám verézigazgatóval és Kölláth Pál munkás-munkásőrrel. Evezősök a Dunán és vízirendőrök. Istentisztelet a Dohány utcai zsinagógában. A Lehel téri piac és egy használtautópiac. Börtönlátogatás a Kozma utcában, a Kölcsey Gimnázium francia tagozata és más érdekességek is szerepelnek a forgatási tervben. Hogy mindebből mi látható majd, azt a 60 perces, kész produkció mutatja meg. Hogy mikor? Még nem tudni, de valószínűleg ebben az évben. E. R. B

eszélgetőpartnerem kedves gentleman. Még az elmúlt században született Erdélyben, s már az első világháborúban aktívan harcolt. Súlyos sérülése után mindenki Isten gondjaira bízta. Talán ó maga sem hitt felgyógyulásában, de szerencsére, szerencséjére a Gondviselés hosszú életűnek szánta, s ma már 92. életévét tapossa. Valószínűleg ót háborúkban való részvételekre predesztinálták, hisz a második világháborúban — már több mint 45 évesen! — újból behívták. Most sebesülés nélkül, de fogsággal a háta mögött térhetett haza. De ennek a két évnek a történetét mesélje el ó: -•• A körülzárt Budapesten ért 1944-45 tele. Budán a Fő utcában estem fogságba 1945. február 12-én. Azt hiszem, valami törvényszéki épület légópincéjében voltunk s akkor már nem volt mentség, már tudtuk, hogy innen nem lesz menekvés. Volt kitörési kísérlet, de az nem sikerült. Sejtettük már, hogy mi következik, felkészültünk - „főbe csak nem lőnek", ezután lejöttek, rendezgették a sorokat, mert ott együtt voltunk a civilekkel is. A muszkák összesorakőztattak minket, katonákat, s késő éjjel felvittek, felgyalogoltunk a Citadellára. — Kik voltak a foglyok? — Vegyesen, legénység, tisztek — minden. Hideg volt, hisz télvíz idején mi csak úgy voltunk a szabadban künn, a Citadella romos falai között. Úgy gubbasztottunk, mint az ázott verebek. — S mi volt maguknál? — Hátizsák, abban benne volt a civilruhám, fehérneműm. A legényemmel együtt kerültünk fogságba, jaj, az nagyon ügyes ember volt. szerzett vadonatúj teveszór takarókat azokban a zűrzavaros időkben — ez a mai napig is különben meg van, fogságban is Fogságban a muszkáknál velem volt, hazajött velem együtt, de most már egy kicsit kivénhedt. — S milyen rangban volt, hogy személyi legénnyel rendelkezett? — Főhadnagy, illetve tartalékos főhadnagy, hisz öreg voltam én már akkor, közel az ötvenhez, negyvenhét-negyvennyolc évesen. A többi, aki fogságba esett, mind fiatal volt. Szóval, ott voltunk a Citadellán, s mindenféle hírek jöttek, hogy legénység külön, tisztek külön — úgy hogy reggelre már szét is voltunk parcellázva, szétosztottak minket, így szépen elindultunk a németekkel együtt, s volt olyan eset, hogy jaj... — Mi történt? — Olyan eset, hogy mentünk és a német kiállott a sorból, félrelépett s elment 2 — 3 lépést, azt hitték a muszkák, hogy szökni akar. miegymás — dirr-durr belement egy sorozat. Mikor rátartotta a géppuskát, letérdeltem, könyörögtem, de hát ntár hiába — beleeresztette. — Hogyan meneteltek? — Orosz mintára, ötös sorokban. Mentünk tovább, na most én az ötös sor szélén álltam, s ennek a jelenetnek a hatására, valahogy úgy csináltam, hogy bekerültem a közepére, nehogy kisodródjam, mert rosszul lépek és akkor kész. Sajnos, eléggé hepehupás volt az út — nem volt akkor aszfalt, ó, dehogy. — felikor indultak tovább, meddig maradtak a Gellérthegyen? — Hát aztán reggel elindultunk, esős, olvadásos idő volt és rendkívül latyakos. Sóskútra mentünk ebben a gyalázatos időben. oda olyan délután táján érkeztünk meg. Egy útkereszteződés is volt ott és egy orosz ruhába öltözött nó volt az átirányító. Minket betuszkoltak az iskolaépületbe, rendkívül zsúfoltan helyezkedtünk, úgy. hogy még ülő helyzetbe se igen tudtunk kerülni, hogy pihenjünk. — Az értékeket nem vették el? — Dehogynem. Mikor az oroszok minket sorakoztattak — még Pesten — mondták, hogy kinek mije van — óra, vágószerszám, mifene — tegye le. Én, miután két órával rendelkeztem — egy zsebórával és egy karórával —, hát a zsebórát nem volt hová tennem, így átnyújtottam (mivel úgyis elveszik), S gondoltam, hogy na, ezzel én megváltottam a fogságomat. Azt hittem, hogy ilyen kalumitásom nem lesz tovább, de sajnos lett. A karórámat viszont a könyökömre kötöttem, mert mar hallottuk, hogy így zabrálnak, úgy zabrálnak. Volt négy rendes borotvakészletem is, amit felváltva használtam, s hát kénytelen voltam ezt is átadni'az orosz altisztnek, mire 6 azt mondta, hogy adjam csak oda nyugodtan, majd ó reggel visszaadja. Hát az a reggel a mai napig tart... — Adtak-e enni, vagy inni? — Adtak valami löttyöt — kávét meg levest —, de csajkám nem volt, Na most, konzervdobozból ettem. — Sóskútról hova mentek? — Kiskunfélegyházára, de előtte megálltunk egy gazdaságban, ahol megkezdődött az igazi zabrálás. Az istállópadlás tetején voltunk, s mivel ez a matatás nem ment egyszerre, akik már szerepeltek tájékoztattak bennünket, hogy mi van, mit vesznek el. Én részben féltettem a hátizsákomat, de megnyugtattak, hogy semmi effélét nem vesznek el. Tudták ezek. hogy mi az érték, hisz vágószerszámot, gyűrűt gyűjtöttek nagy előszeretettel. Elmondták azt is, hogy van akit levetkőztetnek, van akit nem. Eszembe jutott a finom svájci órám, ami a könyökömre volt felerősítve — hát kitaláltam, hogy a sapkarózsa alá varrom. Volt nálam pénz is. Azt pedig — gondolván, hogy le kell vetkőzni s akkor le kell tenni a kabátot, a köpenyt — bevarrtam a köpenynek a hónaljába. Szerencsére ott még volt időm ezt megtenni. Hát szólítottak, s akkor lekerültem egy másik helyiségbe. Na, a jó Isten áldja meg ezeket is. Letettem a hátizsákot, de úgy különben nem kellett levennem a bakancsot. A köpeny rajtam volt. Amikor már megnézte a hátizsákban a holmikat és nem talált semmi különöset, úgy, ahogy álltam, végigtapogatott. majd kérte, hogy a két karomat emeljem fel vízszintesen, oldalra. Észrevette, hogy a hónaljban van valami. Na, akkor gyerünk vetkőzni! Szétszakította a köpenyt és kiszedte a kis csomag pengőt. Igen? Akkor vetkőzni! Zubbonyt, nadrágot, mindent le kellett tennem a földre. Nekiállott, tüzetesen megnézett mindent — és a sapkarózsában megtalálta-'az órát is. — S a tiszt hogyan reagált? — Nagy lelkendezve szólt át a társának, lobogtatta a kezében a pénzt is, órát is. Még jó, hogy nem vette el a ruhámat. Ezután én már megkopasztva kerültem vissza a férőhelyemre! Szerencsére semmi mást nem vettek el. Ilyen előzmények után indultam el fogságom következő állomására, Kiskunfélegyházára. CSÚRI ÁKOS