Délmagyarország, 1989. október (79. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-21 / 250. szám

21 1989, október 21., szombat DM magazin Tőkés László vallomása Október 15-én, vasárnap Szabii Lukács, az MDF debreceni elnökségének tagja cs Fngi László, az MDF pártolótagja Temesváron találkozott Tökcs Lászlóval. A lelkipásztor az alábbi vallomást nyújtotta át nekik. Szabó Lukács és Fngi László kalandos körülmények között csempészte át a határon az üzenetet, amelyet hétfőn eljuttattak az MTI debreceni szerkesztőségébe. Tőkés László írása bevezetőjében arról szól. hogy sok helyen hősies magánakcióként értékelték megszólalását, ám tette nélkülözi a meggondolatlanságot, színre lépésének oka hosszú bclsó vívódás és felkészülés volt. Az önmagának feltett kérdésre — mi késztetett? — ekként adja meg a választ: Eszmeileg leginkább a bibliai prófétizmus és a protestáns hit. Mindig közel állottak hozzám a — ma úgy mondanánk — népben, nemzetben gondolkozó ószövetségi próféták és a hitvalló ósök. Az erdélyi kálvinizmusra egyébként is nagyon rányomja bélyegét a harcos ószövetségi szemlélet. Földünk archaizmusa sokszor keltette bennem azt a képzetet, hogy ótestamentumi tájakon járok... Másfelől pedig a reformátorok története és a nálunk „megmagvarosodott" elsó reformátorok példája lelkesített. Luther Mártont és Kálvin Jánost mi szintúgy magunkénak érezzük, mint Verne Gyulát a magyar ifjúság. Az erdélyi kálvinista szellemiség egyik jellegzetes vonása a — jó érteledben — már-már fundamentalista biblicizmus. Papi családban nóttem fel, s úgy tanultam, hogy az igét komolyan kell venni. Az ige Isten szava az emberekhez, s így legfóbb erkölcsi imperatívusza életünknek. Nem tehetjük, hogy Krisztus igazságáról prédikáljunk, s közben hazudjunk, kereszthaláláról papoljunk, s ezzel szemben még a legcsekélyebb áldozatra is restek legyünk. Azt láttam, hogy még a lelkipásztorok túlnyomó része is milyen könnyen talál magának felmentést az ige szigorú kötelcztctése alól, milyen hitetlenül és lelkiismeretlenül hódol be „mi urunk, a helyzetnek" (Ady parafrázis). — miközben vészesen pusztul népünk és egyházunk. Papságunk ellentétbe került saját hivatásának a lényegével. De úgy érzem, ezt általánosabb értelemben egész magyar értelmiségünkre nézve kimondhatom, mely eszményei és nemzete életében betöltött szerepe megtagadásával saját létjogosultságát kérdőjelezte meg, magára hagyva kiszolgáltatott népét. Egyre tudatosuló mértékben, mindig munkált bennem ez az ige-bibliai „szent elégedetlenség", mely azonban sohasem merült ki a meddó tagadásban, öncélú ostorozásban. hanem a helyzet megváltoztatására, az emberek felvilágosítására, meggyőzésére, felrázására késztetett. A lelkipásztor ezután azt fejtegeti, hogy a népi kereszténység alapján áll, tette mélyen gyökerezik az erdélyi lélekben, majd ezekkel a szavakkal folytatja üzenetét: Nagy Károly, Makkal Sándor, Vásárhelyi János református és Márton Áron katolikus egyházáról — Luther nyomán — elmondható, hogy: „erós várunk nekünk az egyház". És ez az egyházi szemlélet, népmentö politikai elkötelezettség a nemzetiségi létben megnyilvánult nemcsak a konkrét társadalmi, politikai, kulturális szerepvállalásban, hanem a magyar közélet és szellemiség alakításában is. Közvetve vagy közvetlenül az egyházak meghatározó befolyást gyakoroltak az egész erdélyi szellemi és közösségi életre. A transzilvanizmus. Reményik Sándor „ahogy lehet" — erkölcsi programja, a „vallani és vállalni", az „itt és most" erdélyi értelmiségi platformjai magukon hordozták a prófétai küldetéstudat, a protestáns szellemű népi elkötelezettség és a krisztusi sorsvállalás markáns jegyeit. Ebben a szellemben nevelkedtem, ugyanannyira, hogy egyházunkat az Erdélyi Fejedelemség történelmi-szellemi „örökösének", a püspökséget pedig — különösen egy Makkai Sándor vagy Márton Áron fósége alatt — az Erdélyi Fejedelemség kései jogutódjának láttam. De éles ellentétben történelmi-szellcmi-társadalmi örökségünkkel, egyházi elhivatottságunkkal, láttam a valóságos, egyre romló helyzetünket. A szétszóratás, beolvasztás, elsorvasztás, leépítés manipulációs politikáját, mellyel szemben — különösen az utóbbi negyven évben — tehetetlennek bizonyult magyarságunk. Sót, képviselői és vezetői legtöbbje behódolt neki, vétkes jóhiszeműséggel és vaksággal, vagy gyalázatos opportunizmussal járulva hozzá népünk pusztulásához. Az „írástudók árulását" alig volt képes ellensúlyozni a kábult magaórzés, a távlattalan passzív ellenállás, vagy maroknyi elkötelezett értelmiségi esélytelen és kockázatos buzgalma, „danaida" munkássága. Nemzetiségi meghasonlásunk az egyházban jelentkezett a legkirívóbban. Kontraszelekcióval kiválasztódott „főpapjaink és írástudóink" elárulták, vagy legalábbis megtagadták egyházuk népét, magyarságukat, mint Júdás és Péter Jézust a keresztrefeszítés idején. Az egyetemes és történelmi nagyságrendű romániai „buldózcrpolitika" magyarságunk végsó kálváriáját készíti elő. Érték- és hitevesztett magyarok tömegei menekülnek a határokon túlra, vagy az önfeladásba. Pusztulunk. Nyakunkon a hurok. Ácsolják a keresztet. — Eljött az ideje a kakas háromszori megszólalásának. Meg kell kondítani a vészharangokat. Romániában azonban még ehhez sincs jogunk. Betelt a pohár. Nem lehet tovább hallgatni. „Nem tehetjük, hogy amit látunk és hallunk, azt ne szóljuk". Nem várhatjuk meg a — bontásból és rombolásból származó — kövek megszólalását. Elérkezett a megszólalás ideje — mert: „ideje van a szólásnak" „és bűnösök közt cinkos, aki néma" (Babits). Élet- és értékmentő segélykiáltás hangzik mind gyakrabban Erdélyből. Magam is azok közé tartozom, akik megelégelték a hallgatást és elhallgatást. A településrombolási program durva jelképi erejével segített végképp megértenünk. hogy mi megy végbe rajtunk, és áttörni a hallgatás masszív falát. Élni akarásunknak és önazonosságunkhoz való ragaszkodásunknak hangot kell adnunk. Néma gyereknek ki érti a szavát? Egeket ostromolni hallgatással nem lehet. Égbekiáltó helyzetünknek meg kell találnia hiteles szavait és képviselőit. Ezért szóltam. Úgy érzem, másképp nem tehettem. Tókés itt visszatér arra, hogy megszólalása megalapozott volt, hiszen már teológus hallgatóként is tudatosan kereste az igaz szó kinyilvánításának lehetőségét. Ót és társait szorongatták, Tőkést 1984-86 között a papságból is eltávolították. Joggal írja tehát; hogy betartotta a szólás stratégiai követelményeit. A szövegekként folytatódik: Meglepetés, az igazmondás szikár örömét tetéző ráadás volt számomra tapasztalnom, hogy milyen mély érzéseket kavart fel. mennyi együttérzést, szolidaritást, mekkora visszhangot váltott ki — önmagában véve szerény — televízióbeszédem, a magyarok tízezrei — de nemcsak a magyarok —, milyen csüggő figyelemmel követik tovább a fejleményeket. Ez a tapasztalat megerősítette bennem a meggyőződést. hogy a helyen mondott szó értéke a „teremtő ige" értékével vetekszik, ereje pedig az ösi hitvallások elemi erejével képes közösséget teremteni az egyetemes elidegenedésben. szavunk hitelével és a szókimondás bátorságával kell tehát megkísérelnünk rendezni sorainkat, úrrá lennünk aggasztó helyzetünkön. Biblikus kifejezéssel élve: helyre kell állítanunk az ige becsületét, észre kell vennünk, hogy — ebben az összefüggésben a hallgatás, vagy az artikulálatlan mellébeszélés: vétek, hogy: „csak növeli. .ki elfödi a bajt" (Illyés Gyula). Hosszú távon nincs felmentés a hallgatásra. Ezzel a meggyőződéssel, de a mások személyes szabadságát és felelősségét mégis tiszteletben tartó elvárással tekintek másokra: fog-e még valaki szólni? Mert joggal elvárható, hogy megszólaljanak, bár azok. akiknek az írás és a szólás a kenyerük, az írók. az igehirdetők, a tudatos értelmiség, annál is inkább, mert az üldözések ellen viszonylag ök a legvédettebbek. Van egy társasági szólás, mely ízesen juttatja kifejezésre a hallgatók — értelmes — beszéd iránti igényét. „Halljunk szót" — így szokták szólásra bíztatni az ódzkodó szónokokat, a közösség bátorító figyelmével gyűrve le a hallgatás tehetetlenségi erejét. — Teljes bizonyossággal érzékelem, hogy népünk „szót akar hallani"; rejtett jelzéseket küldözget felénk a mélységből, ahová süllyedt és süllyesztették hogy: szóljunk. Artikulálatlan és fejtett szavukat mi vagyunk hivatottak hiteles, érthető beszéddé transzponálni. „Hallván nem hall", vétkesen gyáva vagy megalkuvó, kényelmes, „ki most, ha kell. szólni nem mer". Úgy érzem, hogy történelmi és jelenlegi nemzetiségi-társadalmi helyzetünk elégségesen igazolja álláspontom helyességét, másfelől pedig a fellazultmcglódult politikai helyzet, a nemzetközi szolidaritás soha nem látott felerősödése is indokolja megszólalásunkat. Úgy ítélem, hogy véleményem nem csupán vágyálom vagy puszta erkölcsi elvárás, hanem megalapozott helyzetértékelésből és -ismeretből fakad. Mások megszólalását nemcsak remélem, hanem bizonyos vagyok benne. Sokan vannak, akik utolsó csatáikat vívják önmagukkal, régi beidegződésükkel, kicsinyhitúségükkel, szellemi válságba sodró félelmeikkel, és — meg fognak szólalni. Felemelt szavuk remélhetőleg megtalálja kedvező közegét és csatornáit a hazi és nemzetközi figyelem és szolidaritás kiterjedt „mezőiben". A szabadság és demokrácia eróit nagymértékben gátolják a nemzeti ellentétek. Durván leegyszerűsítve, a magyarok azt mondják: miért mi szóljunk, hogy megint rajtunk csattanjon az ostor, s minden bajnak az ódiumát reánk hárítsák? Hadd szóljanak előbb a románok. A románokat viszont demokratikus polgári hagyományaik gyengesége mellett manipulált pán-nacionalista beállítottságuk tartja vissza, a régi területi félelmeket is „kondicionáló" szabadságért és demokráciáért való küzdelemtől. Éppen ezért, mi sem fontosabb, mint végre egymásra találnia a két népnek, és lebontva a nemzeti megosztottságból származó korlátokat, együtt fellépniük a társadalom demokratikus átalakításáért. — Ennek már mutatkoznak is szerény, kivételes jelei, legfőképpen a tömegek lelke mélyén élő, még néma szolidaritásban. Utólag magam is jóleső érzéssel és nem kevés meglepődéssel nyugtázom volt és jelenlegi gyülekezetem, Dés és Temesvár felém áradó bizalmát és támogatását — ami a legnagyobb jutalma egész eddigi pályafutásomnak. Józanul állíthatom, hogy az ö kiállásuk, odaadásuk és közreműködésük nélkül elszánt közéleti és jogvédelmi harcaimban semmire sem mentem volna. Nem akarok ömlengő népi vallomásokba bocsátkozni, ezért elég, ha azt mondom, amit egykor így tanultam: a pap Isten szája a nép felé, és a nép szája Isten felé. Az ebből fakadó felelősséget mindig komolyan vettem, s úgy érzem, ezzel nyertem meg bizalmukat annyira, hogy szószólójukká válhattam, a közös sorsvállalás nem hivatalos „mandátuma" alapján. Vezetők és vezetettek viszonyával kapcsolatban két szélsőséges vélemény hangzik cl nagyon gyakran. Egyik szerint a népben, a gyülekezetben, „széthúzó magyarságunkban" van a hiba. A másik értelmében a vezetők, a lelkipásztorok, az „írástudók" felelősek a romlásért. — Azt tapasztaltam, hogy a második álláspont közelebb áll a valósághoz. Többnyire tehetségtelen, gyenge jellemű, önös érdekű vezetők szokták ócsárolni a népet — saját mentségükre. Én úgy látom — egyházi szemszögből —. hogy „rossz pap" nagyon sok van, de nincs „rossz gyülekezet". Mindig ezzel a — ha tetszik — előlegezett bizalommal viszonyultam egyházunk népéhez, hozzáadva azt a krisztusi megértéit, hogy „a lélek kész, de a test erőtlen", és a bizalom bizalmat teremtett. A hívek sokszorosan „megtérítették" a velük szemben tanúsított megértést. Ez a kölcsönösségen alapuló kapcsolat legtöbb esetben a válságos helyzetek, a mesterségesen keltett bizalmatlanság próbáját is kiáltotta. Végül a jó kapcsolatok és kölcsönös bizalom „elmélete" helyett hadd szóljak e viszony gyakorlati megvalósításáról, például a temesvári gyülekezetben, az utóbbi fél évben. Amikor április elején, a falurombolást, valamint az egyházi állapotokat bíráló megnyilatkozásaink után hatósági és főpapi közreműködéssel beindult ellenem a megsemmisítő hajsza. a temesvári gyülekezet és a presbitérium egy emberként állott mellém, felismerve, hogy közös ügyünket képviselem. Nehéz erről dicsekvés nélkül szólni, de való igaz, hogy április 2-a óta az istentisztelet egy valóságos ünnep- és demonstrációsorozat. Különösképpen így van ez a júliusi Panoráma-beszédem óta, mely még a máskülönben közömbös gyülekezeti tagokat is a templom felé indította. Tipikus esete ez annak, amikor a megpróbáltatások még jobban összekovácsolják a közösséget, a bomlasztó hatások új eróket mozgósítanak a túlélésre. A lelkesültségnek ebben a felfokozott közegében még az ige is könnyebben talál utat a szívekhez és a tudatosodó értelemhez. Az együttérzésnek és a közösségvállalásnak ebből az istentiszteleti centrumából gazdagon sugárzott ki az eró a nehézségek, a püspöki terror és hatósági zaklatások elviselésére. Elérkeztünk abba a stádiumba, amikor a presbitereket és a buzgóbb híveket munkahelyükön és a Securitátén meghurcolják, fenyegetik, zsarolják. Legutóbb megértük azt, hogy egy presbiteri gyűlésünket a hatósági közegek erőszakkal oszlatták szét. Egy másik gyűlést viszont, melyet a püspök hivatott össze az ellenállás letörésére, ugyanezen hatóságok kényszerítő eszközökkel tereltek össze, autóval menve a tiltakozásból távolmaradókért. A „meggyózó munkát" a titkosrendőrség kihallgatószobáiban is folytatták. Ennek ellenére senkiben nem ébredt kétely ügyünk igazával szemben, s az ingadozók is legfeljebb saját félelmeikkel és a durva kényszerrel nem tudnak végül is megbirkózni. Nem tudni, mivel végződik a huzamos ideje tartó terror, a nemzetiségi és vallási elnyomás ez újabb, temesvári fejezete, de az bizonyos, hogy Temesvárt csak fortéllyal, árulással és tisztességtelen túlerővel sikerülhet térdre kényszeríteni. Éppen ezért, ezt a harcot nem lehet elveszíteni: gyózni nem, csupán leigázni tudnak bennünket. „Földhözragadt" (e földhöz!) módon, megint helyi példával élek. Amióta a televízió és a rádió sugározza szövegeimet, a hatalmasra duzzadt templomi gyülekezet soraiban nagyon sok a katolikus és más felekezetű résztvevő, sót román ortodoxok is nem ritkán eljönnek. Értékelésem szerint, bármely mozgósítás nélkül, ökumenikus színezetet nyertek istentiszteleteink. Ez a tény igehirdetésemre is visszahatott. Visszahatott: önkéntelenül is úgy prédikálok és imádkozom, hogy közösségünkben mindenki itthon érezze magát. Mi ebből a tanulság — túl a helyi, sajátos viszonyokon? Az, hogy az ökumenét nem lehet voluntarista módon, jelszavakkal és központi egyházpolitikai irányelvekkel gerjeszteni. — Legalábbis nálunk — évek óta visszhangos az egyházi élet az ökumené fennkölt frázisaitól, s a különböző felekezetek versengve szárnyalják túl egymást a nagyotmondásban — ennek azonban minimális a valóságfedezete, csekély a hatása a hívók és egyházközösségek tényleges kapcsolataira. Mint ahogy a „Világproletárjai, egyésüljetek!" dogmatikussá merevült jelszava sem teremtette meg a valódi munkásegységet... igazi, ószinte ökumenizmus csak hiteles társadalmi alapokon, valóságos érzelmi és tudati talajon teremhet. Kudarcra van ítélve az egyházpolitikai szintre leszállított, hivatalos „ökumenizálás", amely kimerül a keresztény tömegek feje fölött váltott — mégoly szívélyes — főpapi kézfogásokban, az egység „szaktudósainak" ezoterikus konferenciázásajban és ünnepélyességükben semmit — és nagyotmondó egységnyilatkozatokban. Az ökumené kérdésének van egy sajátos és fájó hazai vonatkozása — a nemzetiségi kérdés összefüggésében. Az államhatalom korán felismerte az ökumené manipulálhatóságát, ezért, miközben elnyomja az egyes egyházakat, messzemenő támogatásban részesíti iegységpolitikájukat". Szervilis egyházvezetőink viszont, felismerve ezt az állami preferenciát, saját egyházaik rovására előnyben részesítik a hangzatosságban és demagógiában kimerülő ökumenét. Éz a kölcsönös opportunizmus oda vezetett, hogy — különösen — a protestáns magyar egyházak teljesen besimultak az országos ökomenikus és békepolitikába, készségesen kollaborálva az állami hatóságokkal a felekezeti és ezzel együtt a nemzeti jelleg elnyomásában. hozzájárulva az úgynevezett homogenizáiási program megvalósításához. Az ökumenikus világszervezetben teljes jogú tagként részt vevő hazai református egyház hivatalos vezetői egyház- és ncpárulást követnek el a központilag irányított romániai ökumené kritikátlan vállalásával. Ugyanakkor a „győzedelmes egyház" talmi dicsőségére emlékeztető ökumenikus külszín kiválóan alkalmas a tényleges egyházi és nemzetiségi problémák eltussolására. Ennek a dicstelen szemfényvesztésnek elvtelen, tevékeny résztvevője a krisztusi eszményektói eltávolodott hazai magas klérus túlnyomó része. 36V Még egy — hasonlóképpen fájó — antiökumenikus jelenségről kell szólnom. A magyar katolikusokat és protestánsokat elválasztó jobbára mesterségesen kialakított távolságra gondolok. Noha összekapcsol bennünket a hit mellett közös anyanyelvünk is, mégsem sikerül összefognunk, sót a háború óta eltávolodott egymástól a két egyházközösség. Nem engedhetjük meg magunknak azt a fényűzést, hogy a kisebbségek „kisebbségiként", egymástól idegenül éljenek egyházaink közös nemzetiségi sorsunk viszontagságaiban. Megindult ugyan némi erjedés ebben a tekintetben. de a két egyház hivatalosai a legkevésbé sem érzékenyek ez égetó kérdés iránt. Románokhoz való viszonyunk tekintetében is nagy lehetőséget rejt magában az ökumenikus mozgalom. A sokat áhított nemzeti megbékélés egyik fő irányvonalát alakíthatnánk ki egyházi kapcsolataink révén. Ehhez azonban egész addigi ökumenénk teljes revíziójára volna szükség, amit viszont még el sem kezdtünk. És ahogy az ateistákról is szó esett a kérdésben. erről annyit, hogy a világot átfogó kiterjedt egységmozgalmak szerencsésen találkoznak a százados múlttal rendelkező, újkori keresztyén egységtörekvésekkel. A tervezett Európa Ház egyik legszebb, legmarasztalóbb terme lehetne az „ökumenikus szentély"... Világosan a tudomásukra szeretném hozni, hogy az úgynevezett erdélyi ügy illuzórikussá válik, ha nem tisztázzuk: végsó soron — az itthon maradók érdekében történik minden; ad absurdum, még a menekültek megsegétyezése is, amennyiben az erdélyi magyarsággal való szolidaritás egyik — a helyzetből fakadóan — végletes megnyilvánulását jelenti. Mert Erdély nélkül nincs „erdélyi ügy", s még a slágerré népszerűsödött székely himnusz is gyökértelenül „elszáll" Budapest templomaiban. Távlattalan és hamis tehát a menekültek felkarolása, amennyiben nem egészül ki — legalább ugyanazon a szinten — azitthonmaradók hathatós támogatásával. Sokat írtak és szóltak már az anyaország bűnös nemtöródömségéról Erdély ügyében. De ne erről beszéljünk, hanem a jelen kihívásáról és a jövöról. Elengedhetetlenül szükséges, hogy Magyarország hasonlóan átfogó és koncepciózus, felelős politikai programot dolgozzon ki úgy a külföldön élő magyarság érdekében, mint a sorsüldözött menekültekért. Ennek látom biztató előjelét az Országgyűlés mellett alakult etnikai kollégium legutóbb kitűzött terveiben. Ha pártot vagy egyesületet alapíthatnék, jelmondatául ezt választanám: „Itt... élned kell". De egyelőre még ott tartunk, hogy szorongó rosszérzéssel hallgatom Szabó Gyulátóla menekültek dalát. TŐKÉS LÁSZLÓ