Délmagyarország, 1989. szeptember (79. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-23 / 225. szám

1989. szeptember 21., csütörtök 23 Olyan bonyolult a mai magyarság élete — Tisztelt uram! h l tudná mondani az életet húsz mondatban? — Nem. Hu uz eddig megjelent húsz könyvemben ez nekem nem sikerült. hogy vállalnám, hogy belesűrítem húsz mondatba. — Olyan bonyolult az élete? — Olyan bonyolult u mui magyarság élete. — Ezt hogyan értsem ? — Nézze: ha férfiasan kezet nyújtanék és halkan, szerényen azt mondanám, hogy Illyés Gyula vagyok, akkor az ön által engedélyezett liusz mondatból tizenkilencet meglehetne spórolni. De — meg kell ezt őszintén vallanom — Szegeden eddig még senki sem kapta fel a fejét, amikorén daeosun kijelentettem, hogy Huszár Sándor vagyok, személyesen. — Engem ezzel a sakkjátékra emlékeztet. — Javasolom, hogy elemezzük ki ezt a sakkpartit. Kolozsváron születtem. a Bolyai-egyetemen szereztem filozófiából diplomát, újságíró lettem, majd író is. Ez az alapállás. így indulok. 1956-ban megjelenik az elsó 110velláskötctcm. amelyet szinte évente újabb könyv követ. Esszé, regény, színmű. 1959-ben. harmincéves fejjel, kineveznek a legrégibb magyar köszínház. a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatójának. 1970-ben. amikor úgy néz ki. hogy a romániai magyar nemzetiség életében éj korszak kezdődik — akkor alakul meg a Román Televízió magyar szerkesztősége. melynek aztán Bodor Pál lesz a vezetője, és a Kriterion nevezetű nemzetiségi könyvkiadó, melyet Domokos Géza igazgat —. nos akkor én is Bukarestbe költözöm és társaimmal együtt megalapítom A Hét című művciódési hetilapot, melyet aztán tizenhárom éven át én fószerkesztek. Na. mondja meg őszintén: ha én ugyanezt Debrecenben csinálom vagy Pécsett, akkor is életrajzot kér e mai interjúhoz? — Könnyen meglehet. — Mindezt azért is kérdem, mert én életem során egyáltalán nem voltam egy afféle szürke eminenciás. Kis túlzással még botrányhősnek is mondhatna valaki. 1956-ban — például — vezércikkek három nyelven foglalkoztak velem. És ez volt a románul, magyarul, németül megjelent első oldalas írások címe: Burján, amit irtani kell! 1983-ban pedig már a világsajtó is felfigyelt rám. Akkor épp napirenden volt haldoklásom okán nem emlékszem pontosan, de ha jól emlékszem a Frankfurter Algemeine Zeitungban jelent meg az a cikk. amelynek cz volt a címe: Újabb támadás a romániai magyarság szellemi vezetői ellen! Leváltották A Hét főszerkesztőjét és helyettesét. Tehát ha valaki netán nagyon érdeklődött a romániai magyarság sorsa iránt, az csuk belebotlott a nevembe. De hogy olyan kevesen botlottak bele — mondja meg igaz lelkére, kedves kolléga — nincs ebben valóban valami sorsszerű? — Én elsősorban egy elhibázott korszak politikájának kivetüléset látom az elmondottakban. — Azt mondja, hogy politikai kivetülés? Lehet. De nem egy rövid politikai korszak hibái objektíválódnak ebben a tünetcsoportban. Illyés Gyula az erdélyi és anyaországi emberek közötti tudati és emocionális különbségeket az Erdélyi Fejedelemség koráig vezeti vissza. Azt mondta: nem tudtak kiheverni a történelem viszontagságait és egyszerűen nem váltunk egységes nemzetté. Na és ebben természetesen a huszadik század nagy megrázkódtatásai nagyon hangsúlyosan vannak jelen. — Mit ért Ön emocionális differencián? — Meghatározásokat sem adok. ilyent ne várjon tólem. nem vagyok teoretikus. Azt akarom mondani, hogy a történelem nem csak az országhatárokat alakította, ugyanolyan erőszaknak volt kitéve az emberi tudat is. A többségi és nemzetiségi magyar közötti különbségre mondok egy példát, ha ígéri, hogy nem sértődik meg. — Nem hiszem, hogy jót tenne a beszélgetésünknek, ha én most felhúznám az orrom, és durcás képpel kérdezősködnék. Megliát nem az a dolgom, hogy megsértődjek. — Nos. március közepén érkeztünk Bukarestből Budapestre. Június TISZA-PARTI BESZELGETES HUSZÁR SANDORRAL 1 ^^^JHHpH JKÉB Hl fwjj^^^^^k r^^H ' X i % Jb ' v 0 í • • m W • •• , V <" % ' ), "íj < ^ **« ' £ W • _ *** % dffll L j Jtife . I ijfflTjajkj-^j Bk W '"jH&'Xüfa i -Jf -ts. W®-. > : ' i.fjé i? •• : -cl Bukarest, 1973. Balról jobbra A Hét szerkesztőségében: Gálfalvi Zsolt, llia Mihály, Annus József, Huszár Sándor elsejétől lakunk Szegeden. Talán tíz napja éltünk már a Tisza partján, amikor egy délután bekopogott hozzánk cgv fiatal ember. Bíró Zsigmond vagyok — mutatkozott be a feleségemnek, aki neki ajtót nyitott. — Edmontonból jöttem. Kanadából. Az ottani helyi rádió magyar műsorának vagyok a szerkesztője. Mi ott rövidhullámon fogjuk Budapestet és így tudtam meg. a Szepesi György készítette interjúból, hogy Huszár úr Magyarországra érkezett. Elnézést kérek az alkalmatlankodásért — folytatta —. azért repültem ide. hogy Huszár úrral beszélgessek. Persze — tudom — cz így egy szívmelegítő hírfej. Kurzív szedéssel, keretben szokás az effélét hozni. Ám mindjárt szívszorító élménnyé válik. Az én szívemet legalábbis összeszorította. Ugyanis én a szegedi sajtóháztól pontosan öt percre lakom. A rádióstúdiótól hétre. És ezt az öt vagy hét percet mostanáig. az ön jöveteléig senki nem tette nteg a nyilvánosság e két íö fórumából. Hat hónap alatt. Egyedül Bíró Zsiga fedezett fel nem is tudom hány ezer kilométer távolságból. — Bizonyára... — Na és Szepesi Gvörgy. meg a pesti sajtó... De itt most nem ez a lényeg. Mert ők régi ismerőseim. Még Bukarestből ismernek, sőt némelyek még Kolozsvárról. Menekült itt lettem. Szegeden. Ám itt nem arról van szó. hogy a szegedi helyi sajtó tájékozatlan és az edmontoni — például — magyar ügyekben is szupertájékozott. Egészen másról van itt szó. Gondoljon vissza az iménti dilemmára, nevezetesen. hogy az anyaországi és a határon kívül éló kisebbségi magyarság gondolkodásában különbség lehet. ahogy én feltételeztem. Nos. bármilyen furcsa, az ugyancsak kisebbségi edmontoni magyart halálosan érdekli az erdélyi ember küzdelme a magyarsága megőrzéséért. Minden érdekli ami ott velem történt. Az anyaországi magyar, ha érdekes sztorit akar. bekapcsolja a Szabó családot. Az ö magyarságát ugyan ki veszélyeztetné?! De ezt ön nehogy bírálatnak vegye. Ez továbbra is az a sorstragédia. amiről az elején szóltam. — Engedje meg. azért én ezt egy kissé túlzó megítélésnek érzem. — Szándékosan az. Túlzó. Én ugyanis itt és most nem a saját nem létező népszerűségemet kérem öntöl számon. Hanem valami egészen másra szeretném felhívni a figyelmet. Hogy mire? Engedje, hadd idézzek lapjának szeptember elseji számából, ahol egy M. T. szignójú munkatárs a Kolozsvári Állami Magyar Opera Attilájának a Magyar Televízióban volt felújítása alkalmaból közöl cikket. Az illetó bevallja, hogy ö már tíz évvel ezelőtt, a produkció tévé bemutatója alkalmával — amikor ö már 15 esztendős — felmérte, hogy ez cgv közepes színvonalú mű átlagos előadása. Nos. eddig nincsen semmi hiba. Legfennebb az a feltűnő, hogy M. T.-nek már tizenöt éves korában is ilyen fejlett a kritikai érzéke — no nteg az önbizalma. A kritikus további megállapításai azonban már témánkba vágnak. Ugyanis M. T. azt is közli olvasóival. hogy azóta „Kolozsváron már nincs is magyar színház". Persze azért ö érti a tévé szándékát, azért propagálta.újra az Attilát, „hogy ne feledjük:., volt idő. amikor Kolozsvárott magjarul játszottak operát". — Hogy elpirultam, annak köszönhető. hogy én is úgy tudom. Kolozsváron sem a Magyar Színház, sem a Magyar Opera nem szűnt meg. — Hát akkor nincs igaza Illyésnek a fejletlen nemzeti érzületet illetően? Egy nemzet annyira fontosnak tartja elsó színházának sorsát, hogy azt sem tudja: él vagy hal? — Egy kritikus tévedhet, de egy nemzet nem. így a kettő nem azonos. — Igy igaz. De egy tekintélyes lapban. Az ország egyik legnagyobb városa közönségének. És másnap nem közölnek felháborodott kiigazító cikkeket. Észre se veszik. És ha ez lenne az egyetlen ilyen fájó ügy. Ki kell mondanom: mi. erdélyiek, mindig talán a kelleténél jobban figyeltünk az anyaországra, az anyaország pedig a megengedhetőnél is kevésbé törődött velünk. Igaz. hogy ma mindent a kommunisták nyakába akarnak varrni, de meg kell mondanom, ez nem kimondottan kommunista bűn. És talán az sem lényegtelen, hogy ezt egy kizárt párttag mondja. Ez régi örökség. Ezért teszem szóvá. Ezért kockáztatom azt. hogv valaki netán reám süti: Huszár hiúságát sérti, hogy Szegeden nem csináltak neki díszkaput. Pedig csináltak. Olyan emberek álltak mellém, segítettek, bátorítottak. mint Vastagh Pál. Szabó G. László. Müller Józsefné. Barabás Zoltán akadémikus. Biczó György volt bukaresti magyar nagykövet, aki visszatért szülővárosába és aki még emlékszik bukaresti viselt dolgaimra. Épp az ö felemeló példájuk bátorít arra. hogy a hibákat is szóvá tegyem. — Azt hiszem, kissé eltértünk az én eredeti riporteri szándékomtól... — Ez is igaz. Ön engem be akart mutatni a város közönségének, én pedig ahelyett, hogy hálásan pukkedliznék. kellemetlen kérdéseket tárok fel. De ennek ellenére nem gyakorolok önkritikát. Meg kell mondanom: mindig fázom, amikor nemzeti bajaink okát keresve reflex-szerűen mutatunk másra. A történelem tényleg nem volt velünk kegyes. Ezt tanítani is kell. ebből vizsgázni is kell. De abból is. hogy e nehéz körülményei^ között a magyarság, mint nemzet, mint emberi közösség, hogyan viselkedett. Mindenekelőtt a nemzet tudatos elemei. Persze ön azonnal Petőfit fogja emlegetni, meg a többi mártírt meg hőst. Erre azonban van nekem egy replikám. Kolozsváron éli egy világhírű, nagyon müveit román belgyógyász professzor. Emil Hatieganu. Pesten végzett, mint a század elsó felének legtöbb román értelmiségije. Jól ismert bennünket. És ö. a román, aki teljesen más szövetből volt. így nyilatkozott rólunk: ..A magyarságból tökéletesen hiányzik az önkonzerválási ösztön. Ennek a népnek nagyon sok fiatal hőse és nagyon kevés bölcs öregje van". A mai időkben talán ezeknek a bölcs embereknek az ideje jött el. Korra való tekintet nélkül. És nem csak a nemzetséghez való viszonyában. Mindenekelőtt a társadalom átépítésének valóban történelmi müvében. — Ön az előbbiekben a helytállásról beszéli, nem gondolja, hogy akasztott ember liázáhan kötelet emlegetett? — Arra céloz, hogy elmenekültem Romániából? Hát. őszintén szólva ez nem volt életemnek egy győzelmes aktusa. Meg kell tehát néznünk: mi lett volna, ha maradok. Az 1983-ban bekövetkezett leváltásomat hosszú verekedés előzte meg. Ahogy mi azt a külvárosban mondottuk: ők is adtak, én is kaptam. Ncosztalinista bábfigurák egyesült csapata összpontosított támadást intézett a Sorsom emlékezete címú könyvem ellen. Csak az ellenpontozás kedvéért jegyzem meg. hogy a Népszabadságban a könyvről megjelent kolumnás cikknek ez volt a címe: Az emberi méltóság védelmében. Mármint a könyv, az író cselekszi ezt. A lap vezetése terén körém vont korlátokat meg se próbálom jellemezni. Erről annyit, hogy szinte lehetetlen volt már emberi hangon beszélni a lapban. De azért munkatársaimmal együtt megpróbáltuk. Tudjuk, nyakasságomnak mi lett a következménye. Pedig akkor már A Hét nem is pusztán egy lap. már mozgalom. A romániai magyar értelmiségiek legelszántabb csapatának fedőszerve. Mikor az Élet és Tudományt — amely nagy példányszámban jött be — kitiltják uz országból, jelentkezem a pártvezetőségnél. Elmondom, hogy ebből miiven botrány lesz. Tiltakozó icvelek tucatjait prezentálom. És egy javaslatot: a lap mellékleteként csinálok én egy természettudományos folyóiratot. Semmit nem kérek, csak papírt. Cornel Burtica, aki akkora Központi Bizottság propagandatitkára, az ateista propagandára szánt papírtartalék egy részét engedi át nekem. így indul a f ETT. Az elsó magyar nyelvű természettudomnyos folyóirat Romániában. amelynek az a célja, hogy a tudományos nyelvet és fogalomrendszereket vigye el a magyar olvasónak, ismertesse meg anyanyelvén. A huszadik századi közgondolkozás szempontjából ez alapvető kérdés. A negyedévenként megjelenő mellékletet nemsokára testes évkönyv követi, amelyben a nemzetiségi szociológia tárgykörébe tartozó dolgozatokat, felméréseket igyekeztünk publikálni. Tehát a lapnak akkor már három pluszkiadványa van. mert feledém. hogy volt egy Könyvbarát című és a romániai magyar, román, valaminua magyarországi importkönyveket bemutató melléklete is. De ez nem minden. A központi intézményekben kialakított kapcsolataink az irányunkban kialakult bizalom révén engedélyt szereztünk — vagy jelentősen hozzájárultunk — a székelyudvarhelyi Népszínház megnyitásának ügyéhez, melyet továbbra is patronáltunk. Zöld Lajos újságíró Gyergyószárhcgycn ósszckoldult pénzekből kijavíttatta a falu ősi kolostorát, amely egy csodálatos kastély szomszédságában áll. ahol Bethlen Gábor gyerekeskedett, és az ugyancsak ósszckoldult összegekből képzőművészeti tábort rendezett be. Melléje álltunk. Barátság lett a tábor neve. Erdély minden nemzetiségű képzőművész fiai jártak oda nyáron alkotni és eszmét cserélni. Úgy látszik. a koldulás bevett mesterségünk volt. mert — képzőművészekkel szövetkezve — A Hét összegyűjtött egy múzeumra való képzőművészeti anyagot, melyet Kovászna városának ajándékoztunk, ahol ezzel állandó képtár nyílt, és remélem, működik még ma is. Nos. ez a hatalmas kulturális mozgalom szakadt rám nyolcvanháromban. amikor mint egy nyomdászinast kidobtak a magam alapította laptól. így válik érthetővé az ez ügyben tanúsított újabb túlzásom. Ugyanis ebbe a műveletbe többször belehaltam. Belátom: nem kellett volna. Gyomorvérzést kaptam, megoperáltak. majd újra megoperáltak és sűrűn közölték orvos leányommal, hogy most már aztán igazán nincs remény a megmaradásomra. — Ez nyolcvanháromban volt? — Igen. Hat évvel a kivándorlásom elótt. De ez a hat év maga a pokol A román hatóságok már nyolcvannégyben felajánlják a feleségemnek, hogy ha ki akarunk települni, úgymond segítenek. De mi nem akartunk. Eszünk ágában sínes. Gondoskodnak róla. hogy legyen. Feleségemet kiteszik a televíziótól. Akkor még van magyar televíziózás. A gyerekeket állandóan fenyegetik. A szekuritáté távollétünkben behatol a lakásunkba. Az már szinte normális, hogy a telefonunkat lehallgatják. Végül 1987-ben elveszik kézirataimat, könyveimet. Nem volt mit tennem: visszaadtam a pártkönyvemet és újságírói igazolványomat. És végül kértem a magyar hatóságokat, hogy fogadjanak be. Akkor már nevemet nem lehetett leírni a magyar sajtóban. Egy dolgot tehettem volna csupán, ha fegyelmezetten bevárom a halált. Elfelejtettem mondani, hogy lényegében kényszer lakhelyen éltünk, mert nem engedtek Erdélybe visszaköltözni. Nos. én nagyra becsülöm az ellenállást és a kitartást, de cz számomra passzivitás lett volna. Tenni valamit az én kisebbségi népemért akkor tudhattam, ha átjövök és a korábban átmenekített mintegy 12 ezer oldalnyi és harminc évet átfogó naplómat itt kiadom. — Mondjon valamit a naplóról. — Gondolom, beszél az önmagáért. ha megjelenik. Egyelőre itt csak annyit, hogy tanúvallomásnak szánom. Azt keresem benne: mit történt tulajdonképpen velünk az elmúlt három évtized alatt. — Keresi? — Igen. Ugyanis, amikor a naplóbejegyzés történik, nem tudom miről van szó. Csak a fájdalom, a történés ténye jelenik meg a napló lapjain. Később derül ki. hogy mi. miért fáj. — A Kortárs idei ötös számában a kitelepülést élete logikájában bekövetkezett törésnek nevezi — Igen. mert én Sütővel. Kányádival és nemzedékem többi harcos tagjával együtt mindig azt hirdettem, hogy nem kell elhagyni a szülőföldet, bármilyen nehéz az elnyomás nyűge. Továbbra is hozzájuk, az otthon maradottakhoz fogok igazodni, de úgy érzem, azt a mondanivalót, ami velük összeköt, már csak itt tudom elmon, dani. Ez az én külön sorsom, ez nem valamiféle törvényszerűség. — Hogyan képzeli el a jövőjét? — Úgv, hogy Réka unokánk kezét fogva setálurík feleségemmel a Tiszaparton. Egy darabig mi vezetjük ót. aztán majd ő minket. Ehhez azonban az kellene, hogy Réka és szülei megérkezzenek . — Vágyak, tervek? — Szeged életem harmadik felvonásának színtere. Az első. a születés és kialakulás. Kolozsváron zajlott. A harc. a bonyodalom színtere a második felvonás. Bukarest. Itt. a harmadik felvonásban dói el. hogy a színmű milyen műfajba lesz sorolható. Remélem. hogy nem lesz tragédia. A drámához sem, ragaszkodom. Bízom egy felemelő végben, amikor a néző kitörli szeme sarkából a könnyeket, de azért jó érzéssel, magát vigasztalóan mosolyog. — Ennyi? — Hát. tudja, örvendenék, ha Szeged népe keblére ölelné a fáradt vándort. Túl sok? PODMANICZKY SZILÁRD