Délmagyarország, 1989. szeptember (79. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-23 / 225. szám

1989 1989. szeptember 23., szombat magazin | [DM Magánérzet és közérzet A rendőr váratlanul bukkant elő. Az anyösülésröl kíváncsian figyeltem barátomat. Nem nyugtalankodott a volánnál. Lejjebb vette az autórádió hangszóróiból dörömbölő zenét, bekapcsolta az irányjelzöt. félreállt. egy gombnyomással lehúzta a bal oldali ablakot. Az alábbi párbeszédnek lehettem tanúja: — Szépjóestétkívánokazuraknak! — ígvaközeg. — Önnek is, biztos úr! — Mi járatban? — Megmutatom a környéket a barátomnak — Volt alkalma,eközben esetleg a sebességmérő órára is figyelnie? — Attól tartok, a látnivalók ismertetése túlságosan is lekötötte a figyelmemet. — És mit gondol mégis, mennyivel autózhatott? Barátom válasza inkább kérdés: — Hatvan? Netalán hetven? ' — Nos, azt hiszem, némiképp alábecsüli autójának teljesítményét... — S'zó sincs róla. biztos úr. Csupán nem figyeltem. — Hogy ne akadályozzam sokáig városnéző sétájukat: megérne önnek ez az apró figyelmetlenség egy százast? — Magától értetődően — felelte a barátom még mindig mosolyogva, majd a tárcájához nyújt, és egy ropogós bankjegyet nyújtott ki az ablakon. — Sót még ahhoz sem ragaszkodom, hogy nyugta kitöltésével növelje adminisztrációs terheit. — Éz már csak egy pillanat lesz — mentegetőzött a rendőr, majd gyorsan kitöltött valami papírfélét, s benyújtotta az ablakon: — Sajnálom, ha sokáig fenntartottam az urakat. További kellemes időtöltést kívánok. — Minden jót önnek is. biztos úr. Barátom indított, és gurultunk tovább. Nem szitkozódott. nem vált idegessé. Sót valami jó érzés töltött el engem is a kölcsönösen udvarias viselkedés láttán. Szinte észre sem vettem, hogy most megbüntetett bennünket. Nem. mert emberi hang kísérte a jelenetet. Ettől szinte jó magánérzetem támadt, bár tudom, hogy ilyen szót a magyar aligha ismer. Az említett esetnek Bécsben lehettem fül- és szemtanúja. Ahol az emberek jó magánérzete határozza meg a legendásan kedélyes osztrák közérzetet. S nekem erról mindig itthoni közérzetünk jut eszembe. A türelmetlenség és a hirtelen felforíyariás. a véges és hamar elfogyó udvariasság. A gyanakvás és a bárdolatlanság. A tapintatlanság és a közömbösség. Az idegesség és a gyűlölet. Utazzon csak az ember túlzsúfolt buszon, villamoson, metrókocsiban, lépjen be egy üzletbe, szólítsák ügyei hivatalba, támadjon vitája szolgáltatókkal. Aligha kétséges, hogy nyugodtan, megkönnyebbülten, jó érzéssel esik túl a közérzet effajta megpróbáltatásain. Á riasztó társadalmi jelenségre a művészetek is felfigyeltek. Közállapotaink hőmérőjén, a legutóbbi filmszemlén is hogy felszaladt a higanyszál! Egy kritikus így nevezte el: a rossz közérzet fesztiválja. Azért, mert a huszadjára megrendezett szemle egészéből „hiányzott a humor, a derű. a kellemes, a jó közérzet keltésének leghalványabb szándéka is". Ezt a kiemelkedő kulturális eseményt az idén — Kardos G. György meghatározásával - „a rossz közérzet sematizmusa" lengte be. Botorság volna persze azt vélni, hogy ez a rossz közérzet a filmesek kedvtelen magánérzetéből összegződik. A baj okai sokkal inkább a celluloidszalagra vett társadalmi körülményekben, tehát a mai magyar valóságban keresendők. Válságtünetekről, intézményrendszeri működési zavarokról, a felelősségi rendszer újragondolásának szükségességéről, az állampolgári tudat értékkuszaságáról és a társadalmi nyilvánosságot taglaló vitákról gyakran hallani manapság a reformmal, a kibontakozással kapcsolatban. Mégsem ezek jutnak az ember eszébe, ha koccanáskor útszéli hangot üt meg a vele ordítozó másik autó vezetőjével, ha türelmét vesztve kiabálni kezd a szabályokba temetkező gépies hivatalnokkal, ha pénzét védelmezve vitázik a maszek kereskedővel vagy kisiparossal, ha másodállásokkal kizsigerelt maratoni napját veszekedve fejezi be családja körében. A rossz magánérzet oka-e a rossz közérzetnek — vagy fordítva? Bajaink felszámolásához egyik sem vezet közelebb. Sőt a megkeseredett, kedvetlen, ingerült ember sem szűkebb, sem tágabb társadalmi környezetére nincs jó hatással. Felgyülemlő feszültségeink, sokasodó gondjaink közepette jómagam mind gyakrabban gondolok arra az osztrák rendőrre. De jó lenne néha. hacsak egy kicsit is. de megbüntetne! JUHANI NAGY JÁNOS Magyar fotográfia '89 KIÁLLÍTÁS A MŰCSARNOKBAN Végső számvetés Ez a cím valami komor hangulatot sejtet, pedig hányszor hallottuk tőle, hogy ö alapjában optimista ember, aki mindig bizakodik. Sokakkal együtt magam is untam ezt a fordulatot, hiszen minek itt örökké hangoztatni a jövönkbe vetett bizalmat? Mára megcsöndesült tiltakozásom. Kádár János megingathatatlan optimizmusát hazaszeretetével magyarázom. Látta ezt az országot a háborútól csontig kifosztva, megszenvedte Rákosiék déli sötétbe forduló országlását, ott volt Rajk újratemetésén s az októberi napok népfölkelésében. Gyakorolta és ezért élete végéig vívódott lelkében, amiért úgy történt 1956 megtorlása, hogy bitófák, zsúfolt börtönök jelezték az évek múlását. Igaz, akkor testvérinek mondott segítőink némely vezetője tízezreket kívánt akasztatni a folyton lázongó magyarokból, miként a boldog emlékű Spartacus-követőkkel tették uraik. Az 1848-as, 1918-as és 1956-os magyar forradalmakat mindig külső erők verték le s majd mindig ugyanazok. Aki érti történetünk s megszívlelte tanulságait, megjegyezte egy életre, hogy népünk egyedül, szövetségesek nélkül csak a halálba masírozhat. Nem engedte kiválását, tartós külön útját a kelet-európai vidék, melynek lakói vagyunk. Szomszédaink nem viselték el a másságot, a magyar külön-utasságot. Ha kellett, fegyverrel térítették jobb belátásra eleinket. Ráadásul a szovjetek az évszázadok óta bujkáló orosz küldetés-tudatot is mozgósították — újabban már csak — a kommunizmus védelmében, ami ellenében mi szintúgy tehetetlenek voltunk. Mégis igazolt volt Kádár törhetetlen bizakodása, hiszen mindent túléltek a magyarok. Megfogyva bár, de törve nem? Hiú ábránd, igenis sokszorosan megtöretve, lélekbep-testben meggyötörve élünk. Vérző seb, temetetlen holtak a múlt s alig leplezett rettegés a nemzeti jövő. Vezetői követelmény tehát a remény, mely életszeretet, kötelezettség a haza jobbítására. Hittel hívó kommunista volt. abból az anyagból gyúrták, amely mára jobbára ismeretlen. Tán nem sérti emlékét, ha már-már hitbeli áhítatot tételezünk világképéről. Következetes emberként élt, mint akik éltük végéig kapaszkodnak egyetlen álmukba. Mindazonáltal politikus volt, az uralkodó fajtából. Fölül maradt s kormányzott minden körülményen. Magányosan indult vagy később lett azzá? Egyre megy. Személyiség irányította országunkat általa s míg tapasztalata és elvei engedték, segítették nemzeti céljainkat kiegyezésre törő kis lépései. Mást ó nem kívánt, tehát a mostanság untig divatozó reformról bizalmatlanul vélekedett: hová vezet mindez? Már pártelnökként tanácsolta utódainak. hogy bármi is legyen ülésük tárgya, nyíltan kell megvitatni a dolgokat! Továbbá intette őket, vitatkozzanak, amíg a székről le nem fordulnak, de ha kivitatkozták magukat és kimennek a tanácsteremből, képviseljék az egységes álláspontot. Különben szétverik a pártot! Igaza lett, így történt, tehetném ehhez keserű kajánsággal. Azt a pártot, amit ó épített, bizonyosan szétverték értetlen s talán méltatlan utódai. így kellett történnie, hiszen építménye nem bizonyult időállónak. Netán korszakhatárhoz értünk vezetésével s tovább már más útra kényszerít a világ változása? S ha így lenne, vajon kik alkalmasok. az újabb sorsfordulón átvezetni népünket? Nem kell félnünk, hogy mint a hirtelen felnőttségére ébredő gyerekember, szertelenségekre ragadtatja magát a nép? Hiszen amíg ö tartottá erös eltökéltséggel a kormányt, addig a tömegek engedelmeskedtek a kezdetben kegyetlen szigorú, később egyre enyhülő uralkodónak. Engedelmeskedtek, de nem részesültek a folyvást harsonázott néphatalomból! Ámikor azután az uralom pántjai elengedtek, az addig kiskorúként kezelt tömegek tapasztalás és demokratikus gyakorlás híján könynyen veszélyeztethetik saját sorsukat. Megannyi aggódás, melyek némelye már-már bekövetkezni látszik, miként történelmünk ezredéve alatt nemegyszer. Persze, bölcsesség és fegyelem szükségeltetik. De van remény ezen erények meghallgatására háborgó indulatok idején, amikor az évtizedek alatt föltorlódott sérelmek fölszínre robbannak? Igazat hamistól szétválasztani nyugalmas utókor ha képes lesz, mi most csak harsogunk. A fődíjas Urbán Tamás A rácson túl (riport a magyarországi börtönökről) című sorozatának egyik képe Sokan hevesen sürgettük a keleteurópai változásokat, mint egyetlen orvosságát helyzetünknek. Sokan keményen ellenezték ezeket a fölforgató eszméket. Bujkáló hírek szerint ő maga is ez utóbbiakat segítette kizárásokkal, tiltó szavakkal. Most íme elérték e hőn óhajtott változás hullámai hazánkat — örvendezzünk hát? Egységes válasz nem volna igazságos az eltérő politikai pártok és csoportok idején. Tudomásul kell vennünk az ellentmondó helyzetértékeléseket. Csuk a nemzetnek legyen jó, válaszolom bizonytalanul, tétova reménnyel. Kádár János végakarata bizonyosan a magyar nép fölvirágzását sürgető számvetés. Egy sokat szenvedett ember különös, zárkózott világába vet fénysugárt ez a vele készített beszélgetés. Élete munkáját megítélni még túlságosan közel vagyunk személyéhez, valamennyien. Mai közéletünk szereplői szinte mindunynyian korszaka idején nevelődtek, sokan hordják még tagadásukban is kézjegyét. Vajon mire mennek nélküle? ' TRÁSER LÁSZLÓ Se szeri, se száma mostanában a fotóművészeti kiállításoknak. Igaz, az idén van a fényképezés felfedezésének 150. évfordulója. E jeles eseményen kívül hazánkban az is indokolja a múzeumoknak e műfaj iránti nyitottságát, hogy Magyarországon — bár a Munkásmozgalmi Múzeumban őrzik a Nemzeti Történeti Fotótár gyűjteményét — nincs önálló fotómúzeum. Ezért adott helyet immár másodízben a Műcsarnok az országos fotópályázat legjobb képeinek, amelyeket Magyar Fotográfia '89 címmel állítottak ki. A pályázatot biennále rendszerben. kétévenként hirdetik meg. Részt vehetnek rajta .hivatásos és amatőr fényképészek tartalmi, formai megkötöttségek nélkül, két évnél nem régebbi felvételeikkel. Nagy érdeklődés kísérte ezúttal is a pályázatot. A zsűri 228 alkotó kétezer felvételéből válogatta ki a kiállításra 81 művész 293 fotóját. S ugyanez a zsűri 28 díjat is odaítélt. Az Ofotért fődíját, az „Arany kamerát" Urbán Tamás Börtön- és Erdély-sorozatával nyerte el. Változatos témák, változatos megfogalmazásban — ez lehetne a summázata a három teremben sorakozó látványnak. Ezúttal nem az alkotók szuverenitása, inkább a látásmód közössége, a megfogalmazás egysége dominál. Témák szerint sorolta egymás mellé a fotókat a rendező. Bárányi Judit. Vannak itt úti- és városképek, természetábrázolások, tájképek, állatfotók, aktok, portrék, reklámképek, kísérleti munkák, politikai és szociofotók. Tóth József a legjelesebb magyar fényképészek portréiból állított össze tablót. A versenyen kívül kiállító Hemzö Károly fotói és az ugyancsak versenyen kívüli Rév Miklós politikai portréalbuma igazi különlegesség. Tartalmilag, technikailag igen széles a paletta. A tájábrázolásban, a portréban sokan „elmennek" a festöiség felé. Mások a reklám- vagy szociofotóban a trükköktől sem idegenkednek. Újfajta látásmódról tanúskodnak a politikai fotók (március 15-e eseményei, parlamenti jelenetek, közéleti emberek képei). Természetesen ez a kiállítás nem ad, nem adhat teljes képet a magyarországi fotóéletről, a magyar fotó színvonaláról. Érdekes látásmódú, technikailag is jó színvonalú felvételeket láthat a néző az országos fotópályázat Műcsarnok-beli kiállításán. K.1YI. Soós Lajos: Az utolsó út Csámpás cipők zsákutcája Egy pedagógus számára nincs nagyobb kudarc, mint amikor megtanítja diákjait repülni, ők mégsem akarnak szárnyalni, nem vágynak repülőterekre, inkább zsákutcákban landolnak, parkolnak. Új és kétségbeejtő jelenség, hogy a jó fejű diákok tömege nem vállalja a továbbtanulást, a gimnáziumi éveket. A gyors szakmatanulás, a hamar pénzkeresés vezérli a családokat és fiaikat. A családok tehervállaló és iskoláztató képességének rohamos csökkenése készteti erre a szülőket és a fiatalókat, no meg a rövjd távú látszatérdekek. A műveltség, a diploma „luxusa" helyett a gyors keresővé válás lett a fontos. Ággasztó, hogy a többre érdemes ifjak tömegesen zsákutcába terelödnek. A szakmunkásképzőkből, de még a szakközépiskolák egy részéből sem vezet út a főiskolákra, az egyetemekre. Szakmailag sem kapnak megfelelő képzést az oktatott szakmák specializáltsága, rendkívüli tagoltsága miatt. Az ott szerzett tudás sok esetben nem eladható, neín konvertálható, szűk piaca van. Vámos Tibor a kis országoknak olyan utat ajánl a nagyvilágban, hogy legyenek a nemzetközi kooperáció kisiparosai. Azokba a résekbe kell betörniük, amelyeket a világpiacon uralok szabadon hagynak, s ott rugalmasan, mozgékonyan kell alkalmazkodniuk a speciális, változó igényekhez. Csakhogy a századvég kisiparosának tudnia kell egész cipőt, sőt kaptafát is készítenie. A mi iskolarendszerünk viszont képletesen szólva, csak cipőfelsörészkészítőket nevel. Ez a szűkre szabott szakmunkás nem képes rugalmasan alkalmazkodni, egy kaptafára húz mindent. Előfordulhat, hogy az új nemzedékek szírre-java elröpül, mert szűknek érzi a hazai repülőtereket, a derékhadat meg zsákutcába tereli a rövid távú érdek. Mi lesz veled, gyönyörű századvégi álmunk: felzárkózás, európaiság?! Elfuserált, csámpás, talp nélküli cipőfelsőrészekben akarunk útra kelni? ZÁGONI ERZSÉBET