Délmagyarország, 1989. szeptember (79. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-02 / 207. szám

1989. szeptember 2., szombat 143 1®1 magazin] [DM ,HOL VANNAK A KATÓNAK...?' AZ ORSZÁG LEGFIATALABB PÜSPÖKE Első világháborús „A szombat van az emberért, hősi temetők nem az ember a szombatért" B ^liilíjul* # sam® • " ' ; T.wii. .. .» • \ + ' * M I A sopronbánfalvai hősi temető Hol porladnak a háborúból hazájukba soha vissza nem tért magyar katonák csontjai? Ott. ahol elestek, ahol lekaszálta őket a halál. A frontvonal földjében, a fogolytáborok árkaiban, a kórházak meszesgödreiben. Néhány kivételtói eltekintve, ma már jeltelenül. Ha bajtársaik ácsoltak is számukra fejfát, az hamar elenyészett. Pedig, amint az első világháború frontköltóje, Gyóni Géza énekelte: „Csak az búsít, ha itt halok meg, kedves. Nem járhatsz majd ki virágos síromhoz... De itt, jaj, itt oly szomorú lesz, édes, Dérlepte tarlón elhagyva feküdni..." És a volt ellenfelek, akik hazánkban sóhajtottak utoljára az anya, a kedves után? A Sopronhoz csatolt Sopronbánfalva köztemetője mögött fekszik a katonai — vagy ahogyan inkább nevezik —, a hősi temető. Senki sem tudja pontosan, hány ezer katona porlad a kőből faragott fejfák alatt, mindegyikük külön sírhelyen. Álmukat hatalmas fákon kívül iskolák, intézmények, vállalatok vigyázzák, sírhalmaikat példás rendben tartják. Pedig nemcsak magyarok vagy a hajdani Monarchia vitézei nyugosznak itt, hanem hadifoglyok is, ugyanolyan gondosan faragott sírkövek alatt, mintha sohasem lettek volna ellenségek. A magyar baka mellett szerb, olasz, orosz, török, osztrák, német, horvát, bosnyák közlegények, altisztek és tisztek feküsznek. s kókeresztjeiken jól olvasható mindenkinek a neve, rendfokozata, születési és halálozási éve. Mert, ahogyan ott egy kőtábla mondja: „Ellenfél voltál, idegen, majd rabja magyarnak. Kik most testvérként őrzik álmaidat!" A hősi temető története röviden: a mai Erdészeti Kutatóintézet az'elsó világháborúig helyőrségi kórház volt, ahol a hadifoglyokat is ápolták. Nem mindenki épült fel, de a halottakat a temetőkonventek nem engedték elföldelni saját sírkertjeikben. Ezért a m. kir. Honvédelmi Minisztérium megvásárolta azt a területet, amelyből kialakították a hősi temetőt. 1916-ban kezdték ide temetni — a korábban elhunytakat kihantolásuk után helyezték el itt —, s azóta, a második világháborúban elesetteket is ide értve, ez lett a katonák végső nyughelye. Csőt. Falucska a lankássá szelídülő Bakony alján. Jó kőhajításra a községtől nagy hadifogolytábor állt az első világháborúban. Eletét ma emlékszoba mutatja be sok fényképpel, a foglyok fabrikálta emléktárgyakkal, levelekkel, iratokkal. A munkaképes katonák a faluban is dolgoztak, barátságok szövődtek. A betegséget azonban nem lehetett kirekeszteni a táborból. És a hadifoglyok közül sokan örökre itt maradtak a magyar sírhantok alatt. Katonás rendben, ahogy illik, sorakoznak a csóti fogolytábor hősi temetőjében a sírkövek, névvel, dátummal, rendfokozattal. Közöttük néhány ápolónőé is. A járvány nem válogatott. Néhanapján külföldi autó bizonytalankodik Csőt főutcáján. Aztán kiderül: a hajdani katona apa emlékét keresik. Mert a hadifogoly apa szép történeteket vitt haza a derék csótiakról. Vagy az apa sírhalmát kutatja az idegen. S ilyenkor, rábukkanva a sírkőre, friss virág kerül a tövébe. Vajon a magyar unokák — a Piáve és Isonzó sírkertjeit kivéve — hol találják meg az apáik, nagyapáik porhüvelyét rejtő-őrző hősi temetőket külföldön? CSONKARÉTI KÁROLY — Szeretném, ha bevezetőül életútját mesélné el. — Inflációs gyerek vagyok. 1946ban Sopronban születtem. Szüleim egyszerű emberek. A nagyapámat kuláknak minősítették, s azokban az időkben rendszeres volt nálunk a házkutatás. Nagyapám végül nagyon kétes körülmények között halt meg egy mandulaműtét közben. Még halála napján betörtek házunkba, mindent elvittek, s így csaknem nincstelenek lettünk. — Olyan komoly birtoka volt a nagyapának, ami „nagyon kellett" valakiknek? — Nem volt kimondottan gazdag. Roppant ügyes kereskedő volt, aki akkor tornázta föl magát, amikor a háború alatt elvitték a zsidó konkurenciát. Később aztán népbírósági tárgyalást is akartak miatta tartani, amit halála akadályozott meg. Ezután szüleim elváltak, nehéz életünk volt, szóval kisgyerekként sok szenvedést éltem meg. — Az elmondottak nem egy olyan szent család képzetét keltik bennem, ahol a gyerekre azt mondják: „ebből a fiúból még püspök lesz, akárki meglássa!" — Egyáltalán nem. Bár azt kell mondjam, az emberi szenvedések iránti érzékenységemet ezek az élmények táplálják. Az, hogy mindenféle emberi nyomorúságot íáttam. meghatározó volt az életemben. — Iskolái? — A középiskolát Sopronban, a Berzsenyiben jártam. Akkor már állami gimnázium volt, de protestáns hagyományai érezhetők voltak. Családunk ugyan gyakorló katolikus volt, de engem 1962-ben, a gimnáziumban ért két olyan élmény, ami a kereszténység felé fordított. Azegyik egy fiatal pap újmiséje volt. ami nagyon megfogott. A másik, hogy részt vettem KISZ-táborosként a Hanság lecsapolásában. Ennek a tábornak az erkölcsi és munkamorálja nagyon megdöbbentett, s rájöttem, egész más irányba kell elindulnom, hogy ehhez a posványhoz ne legyen közöm. Ezután érlelődött meg bennem az elhatározás, hogy — szüleim, az iskola, környezetem akarata ellenére — elmegyek Pannonhalmára. — Mi volt Pannonhalmában vonZÓ? — Hívő embernek lenni önmagában boldogságot jelent. A szerzetesi életformát vállalni külön vonzerő. Ráadásul tanítani is szerettem volna, s hogy minderre együtt volt lehetőség, az megragadott. így hát 1964 augusztusában vettem föl a bencés ruhát, s akkor kaptam az Asztrik nevet, keresztnevemen Imre Vagyok. — Asztrik missziós pap volt Szent István idejében. Sokan István király Noha az alkotmány vallásszabadságot deklarál a népnek, nemigen kérdéses, volt-e vallásszabadság az elmúlt negyven évben Magyarországon. Nem csoda, ha az ideológiai szorításból a vallásos emberek is szeretnének kitörni — fölhasználva az új idők kedvezőbbnek tűnő légkörét. A hívők, s egyházuk közti szakadék a katolikus egyház életében sem kisebb, mint világiaknál, vezetők és vezetettek között. Tisztulási folyamatra tehát ott is szükség van. Nemrégiben hat új katolikus püspököt szenteltek. Köztük a legfiatalabb Várszegi Asztrik, Sokan tőle várják, remélik, hogy eme belső megújulási, megtisztulási folyamat vezéralakja legyen. A püspökkel a budapesti központi szeminárium épületében beszélgettünk. intelmeit is neki tulajdonítják. Az akkori körülményeket sok szempontból hasonlatosnak mondják a maiakhoz. Gondolt-e valami eszmei rokonságra is Asztrik püspökkel kapcsolatban, amikor ezt a nevet választotta? — Domonkos barátommal, rendtársammal együtt öltöztünk be. Akkor úgy láttuk, olyanok a körülmények Magyarországon, hogy újra kell kezdeni a térítést. Ezért mi Cirill és Metód nevét akartuk fölvenni, de ezt nem engedték. Asztrik nevének választásakor is az volt azonban a döntő mozzanat: itt mindent elölről kell kezdeni, mint akkor, amikor Asztrik a koronát hozta Istvánnak. — A névválasztásban benne volt az a vágy is, ami azzal, hogy püspök lett — beteljesült? — Nem. Én egyszerűen a bencés rend szolgálata által reméltem, hogy részt vehetek az ország újratérítésében. Négy évig tanultam Pannonhalmán, 1968-ban tettem ünnepélyes fogadalmat, ezután másfél évvel hívtak be katonának. — Hogy zajlott az ottani szolgálata? — Voltam konyhai segédmunkás, vagonrakodó, útépítő, egészségügyis — mindent csináltam, amit szoktak a hadseregen belül. — Volt mindennek egy kis büntető jellege a leendő papok számára? — Nem, bár kétségtelen, hogy nem igyekeztek a legkönnyebb helyeket megkeresni számunkra s az sem volt véletlen, hogy a teológiai tudományok közben hívtak be bennünket. De akkoriban a katonák közmunkája különösen fontos országos szükséglet volt. — Mikor szentelték pappá? — 1971-ben. Ezután felvételiztem Zsidók vándorúton JOSEPH ROTH FOLJEGYZESEI A régi zsidóvicc szerint Káin azért ölte meg Ábelt, mert az folyton régi zsidóvicceket mesélt neki. Ó, bár ilyen bűbájos mesebeszéd lenne a zsidók története, hiszen akkor a többieké sem volna más! Mert a háborúkhoz hozzátartoztak a zsidóüldözések is, mióta világ a világ Európaszerte, meg persze más tájakon. A zsidók választott népnek tartják magukat ezred évek óta, s ennek arányában is szenvednek végeláthatatlanul. Róluk babonák és rémmesék terjedtek akár csak évtizedekkel ezelőtt is még, hazánkban csakúgy, mint külországokban. Irigység is hálózott köröttük, hiszen gyorsan és könnyen sajátították el — ha tehették — a modern nagyvárosi élet követelményeit. Évszázados tapasztalatokat halmoztak föl híres zsidó családok a kereskedelemben, a pénzvilágban, köztudottak sikereik a századunkat újjáformáló tudományos fölfedezések terén, az irodalom és általában a művészet legkülönféle ágaiban mindenütt alkottak maradandót e nép. fiai és lányai. Magyarországon csakúgy, mint Európa többi országában, különös története van az ideérkező és itt gyökeret eresztő zsidó csoportoknak. Erről a történetről az átlag magyar olvasó aligha szerzett tudomást, ezért nem ismeri saját történetének szálait sem. így maradt az előítélet, a kisszerű. nyomorult gyűlölség, a nemzeti összetartó köteléket gyöngítő, már-már végzetesen megszaggató ellenséges közöny. A tömeges tudatlanság ára mindig kísértő veszedelmeket hordoz. melyek, ha a sors úgy hozza, kíméletlenül bekövetkeznek. Ennek a kóros tudatlanságnak hatásos oszlatója lehet minden olyan munka, amely közelíti befogadóját tárgyához, tehát ismeretekkel látja el, segíti eligazodását. Kétségbe vonhatja-e bárki is. hogy szükséges ilyen segítség a zsidó nép történetéből? Többet, sokkal többet kell tudnunk egymásról ahhoz, hogy úrrá legyünk megosztottságainkon. Különben pusztító indulatokat támaszthat — miként annyiszor — a másságtól való kölcsönös félelmünk. Joseph Roth karcsú könyvecskéje hat évtized után jutott el a kevés számú magyar olvasóhoz. Feljegyzéseit forgatva szívbe markoló érzés a tudat, milyen iszonyat szakadt népére — reményei ellenére. Pedig ö erősen bizakodott a húszas évek végén, hogy az európai nemzetek jó irányba haladnak, befogadják a kontinens keleti tájairól érkező zsidókat, mivel azok dolgozni akarnak. Úti élményeiből látta, tapasztalhatta ugyan az előítéleteket, ám ezeknek nem tulajdonított végzetes szerepet, az idö bölcsességét hitte. Majd lecsiszolja, összesimítja az ellentéteket és talán egykor tényleg nagykorúvá teszi az európai népeket. megértetve velük együvé tartozásukat. Külön örvendezik a szovjet áílam felvilágosult törvényein. amelyek végre túllépnek a cárok évszázadain és egyenrangúvá teszik a zsidó népességet környezetével. Rólunk így ír egy helyütt: „Magyarországról elvből kiutasítják a keleti zsidókat. Egy magyar zsidó nem karolná fel őket. A magyar zsidók többsége magyar nacionalista, Horthyval együtt. Vannak magyar nacionalista rabbik is." Ennyit ír Európáról, természetesen Bécsről, Berlinről, Párizsról is. Megérinti több soron is a nagy ábrándot, az amerikai kivándorlást. A megalázó, végeérhetetlen hivataljárást, a kivándorló kiszolgáltatottságát, mely leírások mind oly ismerősek immáron századunk majd utolsó évtizedében is! Majd következik a kínkeservesen kiharcolt Amerika s véle az újabb bizonytalanságok légiója. És persze a mindig éltető remény, hogy a gyerekeiből talán amerikaiak lesznek. Talán híres amerikaiak... Miként köztudott, mondanám, de ez távolról sem igaz, mert egyáltalán nem közismert, sőt még csak nem is a bűntudat miatt elnyomott, halványuló emlék, inkább az általános érdektelenség és tudatlanság mélységeibe sodort az a katasztrófa, amely a zsidó népet utolérte. Teszem hozzá, lényegében valamennyi európai nép közös gyásza és visszatekintő bűntudata kísérhetné-kíséri a század közepére tragédiába, népirtásba torkollott barna pestist. Vajon nem múlhatatlan föltétele minden induló nemzedéknek tudnia az európai zsidóság rémisztő kálváriájáról? Éppen azért, amiben Joseph Roth reménykedett. az emberi méltóság, a tiszta lelkiismeret védelmében! Mert a tudatlanság védtelenné tesz, hiszékennyé az újabb szörny-mesékre. Ránk. mai magyarokra is sajnálatosan igaz ez a leselkedő veszély, miként környezetünkre. Legyőzéséhez segíthet e könyvecske. (Makkabi K.) TRÁSER LÁSZLÓ a bölcsészkarra, bár a tanulás két év szellemi eltunyulás után különösen nehéz feladat volt. 1976-ban szereztem történelem-német szakos diplomát, s ekkor a tanári munkám mellett a bencés növendékek elöljárója is lettem. — Milyen történelmet, történelemszemléletet oktatott, mint bencés tanár? — Amikor én tanítani kezdtem, már könnyebb idők voltak, s a hivatalos tanári továbbképzéseken is mindig arra buzdítottak: a történelemtanár a saját egyéniségét és véleményét adja. Ilyen szempontból én egyáltalán nem voltam gátlásos: a saját egyéniségemet adtam. Ugyanakkor arra is vigyáztam, hogy a tanítványaimnak is megadjam a szabad véleményalkotás lehetőségét. — Hogyan lett Önből püspök? — Előbb a pannonhalmi főapát vett maga mellé helyettesének a fömonostorban. A ház és a rend belső ügyeivel foglalkoztam, amellett, hogy tanítottam továbbra is. Óriási meglepetés volt számomra a püspöki kinevezésem, 1988 szilveszterén. — Hogyan választják a püspököket a római katolikus egyházban? — Azt én is szeretném tudni. Amit én a folyamatokból érzékeltem: a súlyos beteg Szakos püspök javaslatára, utódjaként kerültem szóba, s a főapát, aki mellett dolgoztam, sajnos nem mondott nemet, s javasolt az épp itt lévő pápai követnek. Pedig nem akartam elhagyni Pannonhalmát. De rendtársaim, akiknek kikértem a véleményét, azt mondták, nem mondhatok nemet Rómának. . — Kívülről, s talán civil élethez szokott szemmel ügy látszik: 43 évesen karriert csinált. — Halálos ellenségemnek sem kívánom ezt a karriert... Félreértés ne essék, nem érzem magam boldogtalannak. De nagy fájdalmam, hogy el kell hagynom a kolostort, a testvéri közösséget. Úgy jöttem el, hogy legalább meghalni szeretnék hazamenni. — Az egyházi életben létezik karrierizmus? — Hogyne. De nekem tiszta a lelkiismeretem: egy lépést sem tettem azért, hogy püspök lehessek. — Jelent-e önnek valami különöset az, hogy a püspöki kar legfiatalabb tagja? — Több korosztályhoz vagyok közel. Sokak, sokféle akaratát kell valahogy közös nevezőre hoznom. — Akik a társadalom megújításával párhuzamosan az egyház megújításáért is küzdenek, úgy gondolják: nemcsak életkoránál, hanem beállítódásánál fogva is sokat tud Püspök Úr tenni a felemelkedésért. — Hogy valójában mennyit tudok tenni, az sok tényezötöl függ. De hogy mindent szeretnék megtenni a felemelkedésért, az biztos. Es nem egyszerűen megújulásról van szó: teljesen újjá keli építeni a katolikus egyházat. — Milyen konkrét feladatot érez sajátjának? — Az istentiszteleten, az egyház kulturális, egészségügyi, karitatív tevékenységén át minden olyan lehetőségünket számba kell venni, amelyekkel jobban szolgálhatjuk az embereket. A központi szemináriumban személyre szabott feladatom az itt tanuló fiatalokkal való törődés. Lerobbant, lepusztult körülmények között. Mindent meg kell azért tennem, hogy ezt a sok mocskot innen kihordjuk. — Fizikai értelemben, vagy... — Minden értelemben. Sok minden ránk rakódott, amitől meg kell tisztulni. — Az ön kinevezése sok reformkatolikust közelebb hozott az egyházhoz. Erzi az ó elvárásaikat is? — Igen. Mint kereszténynek, számomra Jézus Krisztus a kapcsolataiban is példakép. Mindenkihez odament, mindenkit meghallgatott. Nekem sincsenek előítéleteim. Mindenféle felekezetű, világnézetű, elkötelezettségű emberrel tudok beszélni. Hisz lehet valakinek olyan szilárd elvrendszere, amivel embereket tesz tönkre — akkor mi haszna az elveknek? Jézus azt mondta: a szombat van az emberért, s nem az ember a szombatért. Engem mindig ez vezet. BALOGH TAMÁS