Délmagyarország, 1989. szeptember (79. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-02 / 207. szám

8 1989. szeptember 2., szombat DM1 mqgflzin Erembiennálé Sopronban HUME SORSA Másként gondolkodók Győrfi Sándor: Arany János Mindössze tizenkét éve lett Sopron az éremművészet fővárosa. 1977 óta ad helyet a város e szobrászati kismúfaj hazai képviselőinek a bemutatkozásra. Bár a rendezvény a VII. országos érembiennálé címet viseli, a szerzők nem ragaszkodtak szorosan az érem műfaji megkötöttségeihez, csupán a művészi értéket tartották a válogatás feltételének. így aztán a hagyományos. klasszikus érmeken kívül a műfaj határait feszegető alkotások, kísérleti művek is jelen vannak. A biennálé rendje szerint minden magyar szobrász tíz. öt évnél nem régebbi munkájával jelentkezhet, s a zsűri ezekből válogat a kiállításra, és ítéli oda a biennálé nagydíját, és a különböző társadalmi szervek, intézmények díjait. A nagydíj azzal a lehetőséggel is jár, hogy a nyertes a következő biennálén kamarakiállításon mutatja be életművét, így minden alkalommal két kiállítás látható, a nagydíjasé és az új termést bemutató kollektív tárlat. Most a VI. érembiennálé nagydíjasának, Kiss Györgynek van kamarakiállítása. A 120 érmet felsorakoztató bemutató másfél évtized terméséből válogat, s a grafikusnak, festőnek, szobrásznak is jelentős művész sokoldalúságáról tanúskodik. A hagyományos portrékat, enteriőröket és természeti tárgyakat ábrázoló érmeinek erősségét plasztikus megmunkálásuk adja. Négyszáznál is több érem látható szeptember lí-éig a VII. országos érembiennálén, a soproni Orsolya téri lábasházban. A nagydíjas Gáti Gábor bronzérmei kvalitásosak, témaválasztásukban hagyományosak, ám kidolgozottságukkal újszerűek. A népes kiállítói gárda köréből Fekete Géza: Jereván figyelemre méltó a korábbi nagydíjas Tornay Endre András kollekciója. Az Erdélyből áttelepült. Kőszegen élő művész érmeiben is nagyméretű fa- és fémplasztikáival rokon hangot üt meg. A hagyományos éremmúvészetet képviselő Csúcs Ferenc nemes vonalú önarcképe. Meszes Tóth Gyula történelmi témájú plakettje, Muzsnay Ákos klasszikus megfogalmazású éremsorozata méltán aratott sikert. Gábor Éva kilép a hagyományos keretekből, és tulajdonképpen miniplasztikákat állít ki. Ahogy a formát feszegeti az éremcsinálás művészete, úgy jelennek meg a bronz mellett új, eddig nem használt anyagok — a homokkő, a márvány, a kerámia, és a krómacél (Horváth László munkái). Friss szellem, új hangok, új gondolatok uralják a soproni kiállítást, képet adva a magyar éremmúvészet magas színvonaláról. KÁDÁR MÁRTA Nagyot változott a világ körülöttünk. Szerencsére. Nem utolsósorban a másként gondolkodók utóbbi néhány esztendőben történt térnyerésének köszönhetően. Mert amilyen mértékben tornyosultak fejünk fölött a (gazdasági, társadalmi, erkölcsi) gondok hullámai, úgy lett egyre inkább mércéjévé az események megítélésének a másként gondolkodók hűvös, racionális okfejtése. Sokan, sokfelől érkezve ismerték föl, hogy az államszocializmus, a pártállam az utolsókat rúgja. Igaz — pont ezért —, még így sem veszélytelen... De már nem is a régi. Méregfogai kihullottak, izmai elsorvadtak, s a korábban oly fenyegető állkapocs is erőtlen és béna. De a farkával még csapkod... S mint a mesebeli sárkány, talán ott tartja az erejét. S ki tudja, még mennyit... De már egy gyökeresen új Magyarország felé vettük az irányt... S most, hogy ennyire felütöttp fejét a baj, a gond, a romlás, csak a legjobbak képesek rájönni — bármerről is érkezzenek! —, hogy hogyan tovább. Dehát ez mindig is így volt a történelemben. Hiszen az adott konkrét történelmi körülmények között csak óriási elvonatkoztatóképességgel, a továbbhaladás lehetséges irányainak mély és átfogó elemzésével lehetett kikövetkeztetni a „fő irányt". Mint tette ezt például a múlt század nagy német „másként gondolkodója", Kari Marx. Hiszen a Német Munkáspárt gothai programját bírálva (1875-ben) külön fejezetet szánt a demokrácia kérdésének. Megállapította, hogy a párt programalkotói megfeledkeztek a „fő dologról", arról, hogy követeléseik „ csakis demokratikus köztársaságban helyénvalók." S hozzátette még, mintegy a létező szocializmusok bámulatosan pontos bírálatát is megelőlegezve: „Még a vulgáris demokrácia is toronymagasan fölötte áll az olyan demokratizmusnak, amely a rendőrileg megengedettnek és a logikailag meg nem engedettnek határain belül marad." Ma kezdünk rájönni: valahol itt rontottuk el... Meg ott, amikor Lenin utolsó beszédeinek egyikében hiába intette az európai kommunista pártokat, hogy ne vegyék át teljes egészében a bolsevik párt szervezeti felépítését, munkamódszereit, tapasztalatait. Vegyék át — de cáak egy részét! Mivelhogy azok „majdnem teljesen oroszak!" S hozzáfűzte, tűnődve: „Hogy miképpen fog ez végbemenni, azt én nem tudom." Mi már, sajnos, tudjuk... S azt is, ki (mi) jött Lenin után... Létrejöttek az emberek tízmillióinak iszonyú kínokat, más tízmillióknak rettenetes halált okozó, a „logikailag meg nem engedett határain belül" eső irracionális pártdiktatúrák. Itt, Európa keleti felén,.• S ma még nem egy ilyen ideológiaszülte, szörnyszülött államban tilos a másként gondolkodás! Óriási bátorságot kíván ország-világ előtt kiállni a politikai szabadság, az emberi (és nemzetiségi) jogok, a szabad költözés, az anyanyelv használatának, az utazás vagy éppen a szülőföldhöz való ragaszkodás követelésével. És mégis: vannak — egyre többen, a legkiválóbbak — akik nem tudnak tovább hallgatni... Vagy tétlenek maradni. Az európai történelemben nem egy „másként gondolkodó" erkölcsi helytállása szolgálhat követendő példa gyanánt. Ilyen volt az angol történelem talán legnagyobb egyénisége, Thomas More (Morus Tamás), aki halála előtt is hú maradt legbensőbb meggyőződéséhez, a gondolatés véleményszabadsághoz, és nem engedve a zsarnok VIII. Henriknek, „a király szolgája, de előbb Istene" szavakkal búcsúzott a világtól. És ránk hagyta az európai humanizmus egyik legnagyobb remekét, az „Utópiát". Valamint a kivégzése előtt, a börtönben írott utolsó gyönyörű művét, a „Párbeszéd a balsorsban való vigasztalásról" címűt. Amelyben óvón szól az európai egység felbomlásának katasztrofális következményeiről. Ó, az angol parlament elnöke, később lordkancellár, a korabeli Európában oly kevés józanul gondolkodó politikusok egyike. S később hányszor igazolódott be, mennyire igaza volt... A másként gondolkodáshoz való emberi jogot egy későbbi kor nagy holland gondolkodója, a sokat üldözött Benedictus de Spinoza fogalmazza majd meg, klasszikus tömörséggel, máig ható érvényességgel: „mindenkinek meglegyen a szabadsága, hogy gondolhassa azt, amit akar, és kimondhassa azt, amit gondol." , De a másként gondolkodás másfajta türelmet is igényel I Más vitakultúrát, olvasáskultúrát, viselkedéskultúrát. „Emelkedettebb" gondolkodást, s ennek megfelelően civilizáltabb szokásokat, korszerűbb életfelfogást. Egy olyan „nemeslelkűséget", melyet a nagy francia (másként) gondolkodó, a kortárs-elód Descartes követelt elóször Európa történelme során. A „générosité" (ncmeslelkúség) az a követelmény, amelynek segítségével nemcsak elviselhetővé, de egészen kellemessé tehetó az emberi érintkezés, az együttélés, sót a véleménykülönbség. Ránk férne a megtanulása... A harmadik évezred küszöbén, úton Európa felé... Mert mai szokásainkat — Hamlet szavaival — „megtörni tisztesb, mint megtartani." S óriási ez a követelmény! Hiszen még az élenjáró angol civilizáció későbbi szakaszában is ily szkepszissel érvelt Dávid Hume, a nagy skót gondolkodó: „A szokás az emberi élet nagy vezérlője." S neki — a 18. század Angliájában — még a gyűlölségből is alaposan kijutott a része: „Néhányan azért gyűlölnek, mert nem vagyok tory, néhányan Elsó fénye a reggelnek, szokás szerint, már az utcán lelt. Álmatagon ténferegtem a városban — a látottak csak annyiban érdekeltek, amenynyiben téma lehet belóluk —, majd leültem egy korzó-padra, épp szemben a keló Nappal, mely előbukkant lassanként a posta mögül, fénye szárnyán továbbítva valamely fontos üzenetet. Az üzenet időjelzés volt, hogy tudniillik percek múlva nyolc az óra — meg kellene reggelizni; egyébiránt pedig nemsokára itt az ősz. Gyerünk hát a Virág cukrászdába, illetőleg annak iránya felé — valamelyik költó ismerősöm fordulatával élve. Az intézmény épp ilyentájt nyit, és no igen, egész más a hangulat itt, mint a város egyéb reggelizópontjain. Mert létezik ilyenből több is ám! Itt van mindenekelőtt a resti (Szeged Nagyálloinás) — melyet akkor vesz igénybe az ember, midőn hajnalban tér valahonnét meg, mikoron hazamenni már korántsem érdemes. Irány hát a restaurant, s miközben hangszóró közli, hogy „hármas vágányon szerelvény kitol" (de nem velem!) — nos, ezalatt ráérősen eikölthetó a szalonnás rántotta vajban, kínai gombával... Csillog-villog a hármas vágány, a szerelvény rajta javában kitol, az idó nyári, kék az ég, s megnyugtató a tény, a tudat: nemsokára itt az ósz. De reggelizhetünk a piacon is, bízvást. Kavarog a vevók szatyros forgataga, halsütóben sül a sülthal, hurkasütóben a hurka, panír pattog, ugrik a ponty, a dupla buborék, széjjelpukkanó rizsszemek... És a szomszédban ott a zöldségárus. A zöldpaprika, amit kérünk, hegyes, erős, ha ilyet harap a halhoz az ember — a torkán akadt húszcentis szálkát emellett szinte alig érzi... A hal után birslé. a hurkához almadzsúz fogyasztandó. („Ivandó" — van ilyen szó? Most már igen.) A Szent István téri piacon sültkrumpli és hekk evendő. A tejivóban körülbelül másfél éve nagyon finom, duci, sós-sajtos kifli kapható, forrón — lehetőség szerint utcán, kézból, lassú séta közt fogyasszuk. Aztán van az úszóház is, ahol egyszer, még nyárelőn, megcsináltam azt is, hogy megkértem a büfést: rakjon nekem másnapra félre a töltött káposztából. Másnap nyitáskor lementem, és valószínűleg én voltam akkor az egyetlen ember, aki töltött káposztát reggelizett, tejföllel — víz tetején, ringó úszóházon... És hát tudvalevőleg léteznek éttermek is, egyikben rántotta, másikban tükörtojás kapható reggelire, tojásomlett, egyebek — kérésre úgy készítik az embernek, amiként rendeli. És lám, visszaérkeztünk a hajnali restihez — rántotta van ott is, itt is. Igen ám, de én ez esetben a Virágban akartam reggelizni! Bementem, hosszan haboztam a csoki- és az ananászkrém közt — én voltam az egyetlen vendég nyitáskor a patinás cukrászdában —, végül kértem két franciakrémest. Finomak voltak. Fizetésnél aztán kiderült, hogy gond készül: pénztárcámban ezres lapul, a köténykés-csinos fölszolgálónó bukszájában péterfillérek csörögnek. Reggel van, hiába. — Beszaladtam már elóbb a környéket, sehol sem tudtak ezrest váltani — mondta a felszolgálónő. — Talán a Royalban... — mondtam. — Hát, ha elfárad odáig... Elfáradtam hát a Royalba, a portán fölváltották a zöld bankót, siettem is rögvest vissza. — Tessék parancsolni, itt van ... Ötvenből kérek. — Köszönjük szépen... — mosolygott a pincérnő, kedvesen. — Én köszönöm. Csókolom — mondtam, és én is mosolyogtam. Kilépve a helyiségből láttam, hogy a teraszon már szétnyitották az ernyőket. A napernyők is mosolyogtak, a Nap is mosolygott, mindenki mosolygott, nyár végi, vagyis ósz eleji reggel volt... „Igen, immáron itt az ósz" — gondoltam. FARKAS CSABA azért, mert nem vagyok whig, néhányan mert nem vagyok keresztény, s mind, mivel skót vagyok." S ó volt az is; aki éles eszével olyan korát messze megelózó (és kora véleményével sokszor annyira szemben álló) nézeteknek adott hangot, mint a következő: „Semmi sem kedvezőbb a művelődés és a mesterségek fejlődése számára, mint sok, független ország politikai szövetsége, mely a külkereskedelem érdekein alapul." És miközben körülötte ott forrongott a 18. század, s mindenki az Ész Államába, a Szabadság Birodalmába vágyott, Hume — akinek egy későbbi francia politikus szerint „jéghideg analízisei többet ártottak, mint Voltaire összes felszínes gúnyolódása" — ilyen, több mint 200 év elteltével is tanulságos gondolatot fogalmazott meg: „A nevelés csodálatos hatásai meggyőzhetnek minket, hogy az emberi természet nem teljesen változhatatlan, hanem eredeti szellemi alkatán sok strukturális változást vihetünk végbe." Gondoljunk csak a mai Japánra, ahol a legnépszerűbb hivatás a pedagógusé, s a 18 éves korosztály 90 százaléka érettségizett. De meg is van az eredménye... S ha — 50 év óta végre ismét! — az önmagát már beosztásában is másként nevező (és másként gondolkodó!...) hazai kultuszminiszterünk legutóbbi nyilatkozataira gondolunk — „kerüljön minden ember a NEKI leginkább megfeleió helyre!" — meglehetős okunk lehet az örömre. Mert talán még azt is megérhetjük — csírájában is megszüntetve az ellene ható legnagyobb erót. a kontraszelekciót! —, hogy Magyarországot belátható időn belül, pártállástól függetlenül, a szellem legjobbjai fogják irányítani. Egy európai jövő felé, végre... — Hiszen — megint csak Hume szavaival —: „Ritkán, nagyon ritkán esik meg, hogy művelt és tudós ember végó soron ne legyen tisztességes férfiú. íme, a művészetek és mesterségek, a tudományok és filozófia igazi diadala." És ha a fonógép helyére számítógépet, a szövőgépek helyére robottechnikát képzelünk, aligha vitatható a következő megállapítása is: „Elvárhatjuk-e egy néptói, hogy jó kormányzatot legyen képes kialakítani, ha nem tudja, hogy hogyan kell egy fonógépet kezelni, vagy hogy lehet jobban kihasználni a szövőgépeket." Hume nagyvonalú, „másként gondolkodása" eredményezte koncepciójában a gépek tökéletesítése így vezet át egy értelmesebb és szaba-. dabb világba, kizárva az olyan „történelmi célok" illúzióit, melyek az egyes embert puszta eszközzé nyomoríthatják. « Ezeket a „történelmi illúziókat" szeretnénk most felszámolni... Nem lesz könnyű. Alaposan beléjük gabalyodtunk! Pedig a tudós (és nem az ideológussá züllesztett!) Marx már korán óvott tólük: „Az iparilag fejlettebb ország a kevésbé fejlettnek csak saját jövóje képét mutatja" — írta fő műve előszavában, s milyen frissnek, modernnek, ideológiamentesnek érezzük — ugyanitt — a következő tanácsát is: „Az egyik nemzet tanulhat és tanuljon a másiktól." Most pontosan ennek jött el az ideje. De ezt a tanulást csak a leglényegesebbel: az egymás irántj türelem, tisztelet, a demokrácia tanulásával kezdhetjük. Hogy egyikünknek se kelljen Hume sorsára jutnia, akinek származása mellett humanizmusa is kivívta kortársat mélységes gyűlöletét. Jó lenne, ha alapelvként fogadnánk el, hogy ebben az országban mindenkinek joga van nyugalomban, biztonságban, egymás iránt kejló „nemeslelkűséggeí" (générosité!) rendelkezve, gyűlölet nélkül élnie. Annak is, aki „skót"... De ha pktóberben, a Loch Nesstavi nagy halászversenyen nem tisztítják meg a tavat a „skót" és „nemskót" lakosságot egyaránt riogató szörnytói, érdemesebb lesz visszaadni a „skót állampolgárságot!" És megmaradni másként gondolkodó magyarnak! MÁTYÁS T. ISTVÁN