Délmagyarország, 1989. szeptember (79. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-02 / 207. szám

1989. szeptember 2., szombat 142 DM1 "rcggzin A szakemberek számáról ellentmondásos hírek jelentek meg. az antropológusok létszámát illetően a sajtó az alábbi változatokat közölte: magyar, szovjet és amerikai antropológusok létszám nélkül (Népszava, júl. 20.). 1 magyar, 2 amerikai. négy szovjet (Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, Délmagyarország júl. 20.). 1 amerikai professzor és magyar tudósok (Délmagyarország, jul. 25.). 2 szovjet és egy magyar (Népszabadság júl. 26.), I szovjet, 2 amerikai. 1 magyar. (Népszabadság júl. 29.), 4 tagú (Népszabadság, aug. 1.). Nem tudom mi az oka az eltéréseknek. mindenesetre el kellene dönteni, hogy tulajdonképpen hány antropológus vett részt a feltáráson. Ez a vélemény kialakítása szempontjából nem mellékes körülmény. A ncv szerint említett külföldi antropológusok közül Alekszej Burajev neve a magyar antropológusok előtt meglehetősen ismeretlen. Az amerikai Clyde Simpsont a clevelandi „The plain dealcr" című újság 1989. július 21-i száma mint tudományos előadót, Bruce Latimert, mint antropológust említi. Ezek szerint az egyik amerikai kutató nem biztos. hogy antropológus szakember (úgy hírlik matematikus). Tudomásom szerint eddig sem az amerikai, sem a szovjet antropológusok (ill. szakemberek) véleményét a magyar sajtó nem közölte, azok személy szerint sem a rádióban. sem a televízióban nem nyilatkoztak. Kiszely István csak általánosságban hivatkozott ezekre a személyekre. Másik rendkívül sarkalatos probléma az, hogy Kiszely István antropológus nyilatkozatai mennyire megbízhatóak. Kénytelen vagyok ezt a kérdést egyértelműen felvetni, mivel az Ötlet cimú újság 1989. augusztus 10-i számában „Kettős epilógus" címmel megjelent cikk Ót már csaknem mártírként mutatja be. Azzal kezdem, hogy az utóbbi húsz évben a magyar antropológiának szakszerűtlen, túl magabiztos, nemegyszer megalapozatlan megnyilvánulásaival, rendkívül sok szakmai tévedést tartalmazó könyveivel (Sírok, csontok, emberek, ill. A Föld népei) meglehetősen sokat ártott. A sajtó csaknem példátlan gyakorisággal közli „világraszóló felfedezéseit" s mint professzort (Ötlet. 1989. aug. 10., Magyar Hírlap 1989. aug. 12.) és nemzetközileg elismert igazságügyi antropológust (Mai Nap. 1989. febr. 14.) említik. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Magyarországon soha nem volt professzori kinevezése, már csak azért sem. mert az ehhez szükséges tudományos fokozattal (kandidátusi vagy tudomány doktora) nem rendelkezik. Igazságügyi szakértői listában nem szerepel. Szakmai megbízhatóságára legyen szabad néhány példát említeni. Korábban több alkalommal írtam szakmai tévcdéseiról (pl. „A tudomány vámszedője", Délmagvarország. 1980. február 13., „Balul sikerült kísérlet". Népszabadság, 1980. március 20., „A megalapozatlan elméletek ártalmai", Délmagyarország. 1988. január 16. stb ). De hivatkozhatom az Élet és Irodalom 1980. február 2-án „kázsé" aláírással közölt „Eurokozmctika" című írásra, Dcrcsényi Dezső „Különös könyvkritika" című cikkére (Magyar Nemzet, 1987. jún. 2.), Fodor Istvánnak, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójának véleményére, melvct P. L. aláírással a Magyar Hírek. 1988. január 8-án közölt, Róna-Tas András „Puding és csirkepaprikás" című cikkérc (Elet és Irodalom. 1988. ápr. 29.), Gőz József „Melyiket higgyem?" című írására (Ludas Matyi, 1988. jún. 29.) és a sor ezzel még nincs befejezve. Ezekben a szerzók mind kétségbe vonták Kiszely István megállapításait, tényekkel cáfolták, s mivel közöttük antropológus, nyelvész, régész szakember is van — ezen a tényen érdemes elgondolkodni. De nézzünk néhány konkrét esetet a sok százból Kiszely István „szakszerű" megnyilvánulásaira. A kandidátusi fokozat elnyerésének érdekéhen benyújtott kéziratának egyik bírálója voltam. Véleményemhez 99 oldal (!) terjedelmű hibajegyzéket csatoltam. Ézek között szerepel egy megállapítása: 7 éves leánygyermek embercsont nélküli A csontok még nem beszéltek... A PETŐFI-EXPEDÍCIÓ ÉS A TUDOMÁNY Már egy hónapja zajlik a vita a Burját Autonóm Köztársaság Barguzin településén feltárt csontvázzal kapcsolatban. A sajtóban, rádióban, televízióban érvek és ellenérvek, megfontolt és érzelmektől túlfűtött vélemények hangzottak el, s aligha állítható, hogy rövidesen nyugvópontra jut annak az eldöntése: valóban Petőfi csontvázát tárták-e fel a vállalkozás résztvevői. Az események egyrészt Morvái Ferenc nevéhez fűződnek, aki anyagiak biztosításával segíti Petőn csontvázának megtalálását és sajtókonferenciákon nyilatkozatokkal adott tájékoztatást a nagyközönségnek. A feltárás kissé szokatlan módon történt, mivel a szovjet külügyminisztérium engedélye nélkül dolgozott a nemzetközi csoport (Népszabadság, 1989. aug. 1.), de nagyon magabiztosak Morvái úr ultimátumszerű felhívásai is (Magyar Nemzet 1989. aug. 1.). Azt sem vette jó néven, hogy a július 21-én megtartott sajtótájékoztatóján a jelenlevők csupán egy távirat alapján kétkedve fogadták bejelentését (Népszabadság, 1989. júl. 22.). Nos, ezek a kérdések — jóllehet nem mellékesek — magának a problémának a megoldásában csak kísérő jelenségnek tekinthetők. A Petőfinek tulajdonított csontvázzal kapcsolatos döntésnél viszont két lényeges momentumot figyelembe kell venni. Az egyik a szubjektív tényező, vagyis a feltárást végző kutatók véleménye és az objektív oldalt jelentő érvek. sírja. E szerint embercsontmaradvány nélkül is meg tudja állapítani, hogy pontosan hány éves korában halt meg és milyen nemű gyermek volt a sírban eltemetve. (Csak mellékesen jegyzem meg. hogyjelenlegi ismeretcink szerint ilyen korú gyermekcsontváz esetében az elhalálozási kort a fogazat alapján el lehet dönteni, de nemét nem tudjuk biztosan megállapítani.) Az Ötlet 1987. február 12-i számában G. K. aláírással egy riport jelent meg Kiszely Istvánról. Ebben a következőt nyilatkozta: ..Néhány csonttöredékből kirajzolódik az is. hogy szép. karcsú, fekete bőrű és hajú lányokat hoztak magukkal a szír katonák". Az, hogy miként állapította meg a csontokból a bőr és a haj színét, a cikkből nem derül ki. Tény viszont, hogy erre a pillanatnyilag megoldhatatlan feladatra még egyetlen antropológus sem vállalkozott. „Sírok, csontok, emberek" című, 1969-ben megjelent könyvében a 271. oldalt követő fényképen számfeletti fog példáját mutatja be. Kár, hogy ebben az esetben nem számfeletti fogról, hanem a jobb felső szemfog rendellenes helyzetű kibúvásáról van szó. ..A Föld népei. Európá" című. 1979-ben megjelent könyvének 544. oldala után következő 16. fényképoldalon egy nő színes képe látható „észak-európai típusú nő" aláírással. Ugyanennek a nőnek a képét a 674. oldalon „nordikus típusú német nő" címmel közli. Az ellentmondásos aláírástól eltekintve különösen az utóbbi kép az érdekes. Mindkét képen ugyanis Pataki Ágnes manökent lehet felismerni (Élet és Irodalom. 1980. febr. 2.), aki aligha nevezhető német nőnek. Az Ötlet 1989. augusztus 10-i számában Solymár Ákos a következőket írta: „Szakmai körökben jól ismert, hogy Kiszely István 25 éve nem tévedett azonosításnál, s ö volt az egyedüli antropológus, aki a 301es parcellában Nagy Imre és kivégzett társai exhumálása után nem írta alá a bizonyító jegyzőkönyvet...", mert amiről nincs meggyőződve, ahhoz nem adja a nevét. Nos, ami a szakmai elismertségét illeti, megemlítem, hogy az MTA Antropológiai Bizottsága már évek óta és több alkalommal tiltakozott tevékenysége ellen. Jelenleg az MTA Biológiai Tudományok Osztálya által kijelölt bizottság vizsgálja felül munkáját. Ezt négy professzor és három docens aláírásával, az MTA elnökségéhez címzett bejelentés előzte meg. Kiszely Úr ugyanis azt állította, hogy megdöntötte a finn-ugor magyar rokonság elméletét, „bebizonyította" az ujgur-magyar rokonságot, a KB utasította a történelemtankönyvek átírására (Bartók rádió 1989. április 13-i vagy 14-i műsorában elhangzott interjú) s az Igazságügyi Minisztérium őt kct'e fel Nagy Imréék azonosítására (Mai Nap, 1989. febr. 14.). Az, hogy egy tudós új elmélettel jelentkezik, önmagában jó dolog, fóleg ha elavult, régi felfogást cáfol Csakhogy ezt adatokkal is alá kell támasztani, meg kell vitatni, s csak azután lehet kimondani, hogy a régi elmélet megdőlt és az új az igaz. Nagy Imréék azonosításával kapcsolatos állítása különösen érdekes, mert Maiéter Pál özvegye ,.A hívatlan antropológus" címmel megjelent nyilatkozatában utasította vissza mindazokat a valótlanságokat, melyek az említett cikkben megjelentek. Itt írta le. hogy a minisztériumtól Kiszely részére semmiféle megbízást nem adtak, s a családok tagjai sem kívánják, hogy az azonosításban részt vegyen (Mai Nap, 1989. március 13.), Ezek után az Ötlet augusztus 10-i számában megjelent állítás, vagyis hogy nem írta alá a jegyzőkönyvet, valóban megfelel a valóságnak, de csak azért, mert erre nyilvánvalóan nem is kérték fel. Azt hiszem, az eddig felsoroltak — melyek mind dokumentálhatók — teljesen joggal vetik fel a szakemberek Kiszely István személyével kapcsolatban a szavahihetőség kérdését. Mindezt azért voltam kénytelen ilyen tényszerűen leírni, mert ezek összefüggnek az ún. Petőficsontváz problémájával is. Vajon miért kételkedhetek a csontváz meghatározását illetően? Erre egyrészt feljogosít az. hogy hivatalosan 34. éve foglalkozom antropológiával, s eddig néhány ezer csontvázat tanulmányozhattam. Azután azért, mert ugyan olvashattunk arról, hogy Kiszely István 21 azonosítójegyre hivatkozott (Népszabadság, 1989. augusztus l.),de ezeknek az azonosítójegyeknek a konkrét megnevezésére — legalábbis a nyilvánosság előtt — eddig tudomásom szerint nem került sor. Az egyik híradás szerint a feltárt csontváz elhalálozási kora 33 év (Petőfi Népe, 1989. júl, 22.). másik szerint 32.5 év (Népszabadság, 1989. aug. 1.). Ilyen pontossággal még a legjobb megtartású csontváz esetében, 20—30 jelleg alapján is legfeljebb plusz-mínusz 2,5 év pontossággal lehet eldönteni az elhalálozás korát. (Lehet, hogy ebben a fejfán levő felirat is segített neki?) De a véleményalkotáshoz szükséges lenne a csontkémiai elemzés is, amit néhány nap alatt aligha végezhettek el. Nem lehet tehát csodálkozni azon. hogy a Petőfi Népe cikkírója felvetette a kérdést: azt hallani. hogy a főantropológus kedveli az ilyen látványosnak mondható akciókat". De Horváth Attila a kecskeméti Katona József Múzeum régészének a véleménye is figyelemreméltó: bizonyos fenntartásaim és aggályaim vannak, épp úgy. mint Tóth Tibor antropológusnak. ... ez az egész egy kicsit túl gyorsnak tűnik. Túl szenzációsnak." (Petőfi Népe, 1989. júl. 22.). Mindenesetre a számos újságcikk írója közül más esetében is felmerült már a kétely! (Esti Hírlap, 1989. augusztus 17., Magvar Hírlap, 1989. augusztus 1. és 12.). Szó volt az egyik interjúban arról is, hogy a megtalált koponya homlokcsontján megmaradt — a gyermekkor elsó két évében egyébként mindig előforduló — homlokvarrat, ami igazolja a homlok meredekségét. bizonyító erejű. Az i. u. 3. évszázadból éppen Szeged környékén tártak fel több ún. makrokefál (torzított) koponyát. Ezek jellegzetessége a hátrafutó (nem meredek!) homlok és csaknem kizárólag mindegyiknél előfordul a homlokvarrat. A bizonyító erőhöz csak annyit, hogy ez a rendellenes varrat a hazai leleteknél kb. 8%-ban található meg. Hosszadalmas fejtegetés tárgya lehet a testmagasság kérdése is. Első problémaként az merül fel. hogy honnan ismerik az adatközlök azt, hogy Petőfi pontosan 165.5 cm magas volt. Ezt ugyanis a róla készült festmény arányai, megmaradt .ruhájának (ami nem is biztos, hogy az övé volt, ld. Esti Hírlap, 1989. aug. 17.) méretei alapján becsülni lehet, de pontosan megállapítani (Ötlet, 1989. aug. 10.) lehetetlen. Ugyancsak meglepő az is, hogy a csontok mérete alapján számított testmagasság mm pontossággal egyezik a feltételezettel. Valóban többféle lehetőség van a meghatározásra, de a legtöbbször csak megközelíti az eredeti testmagasságot. Egyik interjúban elhangzott, hogy a sírban mért vállszélesség és Petőfi (feltételezett!) kabátjának szélessége mm pontossággal megegyezett. A sírban a felkarcsontok fejének távolságát mérhetjük. Ez már azért sem biztos adat. mert a csontok a földben elmozdulhatnak a talaj nyomása, állatok tevékenysége stb. miatt. A kabát vállszélességénél pedig nem csak a csontok távolságát . hanem a vállizomzat fejlettségét is figyelembe kell venni. Az élő ember és a váll szélessége között — az izomzat fejlettségétől függően tehát több, akár 6—8 cm eltérés is lehet. Ha a kabát és a csontváz vállszélcssége ennyire pontosan megegyezett, akkor bizony meglehetősen szűkre szabták. Szó van a bizonyító adatok sorában a farkasfogról is. Ezzel kapcsolatban Kocsis Gábor adjunktus, a SZOTE Fogászati Klinikájának munkatársa egy érdekes irodalmat talált. Salamon Henrik professzor 1940-ben megjelent cikkében (Fogorvosi Szemle) azt írta. hogy Petőfinek nem farkasfoga (háromcsücskü szemfoga) volt. hanem a bal felső szemfoga rendellenes helyzetben bújt ki, mivel 6—7 éves korában kihúzták a tejszemfogát, s ennek következtében a maradandó 2. szemfog és 1. elözápfog egymásra dőlt, s a maradandó szemfognak így nem maradt hely a fogsorívben. Az ilyen helyzetű szemfog gyakorisága Szüle László szerint (Fogorvosi Szemle, 1989) a mai magyar népességnél 20%. Gyakorisága miatt tehát nem bizonyító erejű a személyazonosításnál. A farkasfog viszont Kocsis Gábor szerint rendkívül ritka. Egyébként Ratzky Ritának is kételyei vannak (Esti Hírlap 1989. aug. 17.) a fogazattal kapcsolatban. Arról is hallhattunk, hogy a csontváznak nőies medencéje volt. Nem tudom, milyen jelek utalnak erre, de ha valóban nőies, különösen a szeméremcsontok íve, akkor még az is megkérdőjelezhető, hogy férfi csontvázáról van szó. Egyes betegségek (tbc. csonthártyagyulladás) nyomai valóban felismerhetők a csontokon. Csak az a kérdés, milyen adat utal arra, hogy Petőfinek valóban voltak ilyen betegségei? Ezt a kérdést Fekete Sándor is egészen egyértelműen felveti (Népszabadság 1989. aug. 5.). Mindezekben természetesen csak a csontváz tanulmányozása, alapos vjzsgálata alapján lehet véglegesen nyilatkozni. Itt csupán azt kívántam kifejteni, hogy egyrészt Kiszely István eddigi szakmai tevékenysége számomra egyáltalán nem biztosíték ahhoz, hogy véleményét elfogadjam. A másik, hogy az eddig közölt adatok birtokában aligha lehetne állást foglalni amellett, hogy a feltárt csontváz azonosítható Petőfivel, vagy sem. Alapvetően fontos tehát, hogy azok az adatok, amelyekhez a csontváz jellegeit viszonyítják, hitelesek legyenek (Népszabadság 1989. aug. 5.). Lehet ugyan ízléstelen megjegyzéseket tenni az irodalomtörténészeknek, a Petőfi életútját tanulmányozók nagyon tiszteletreméltó eredményeire, kétkedéseire, de úgy tűnik, hogy célszerű lenne először az expedíció háza táján tisztába tenni a dolgokat. Talán az sem ártott volna, ha megemlítik. hogy Petőfi szibériai sírjának feltételezése nem új dolog, hogy ez a legenda még a múlt század végén tűnt fel, s hogy azt a Petőfitársaság már 1940-ben elutasította (Fogorvosi Szemle, 1940, Népszabadság 1989. aug. 5.). így azután világossá vált volna, hogy a Morvaiexpedíció egy 50 éve megcáfolt feltevést melegített fel. Az. hogy ebben Kiszely Úrnak is része volt. ngm különös. Ó ugyanis ugyanígy melegítette fél az 1571 óta felmerült és azóta sokszor cáfolt ujgur—magyar rokonság gondolatát is. Az azonban, hogy rámenős fellépéssel, kierőszakolt temetéssel, s mint ahogy a Magyar Hírlap írja,,... a nemzeti érzések emlegetésévé! épp egy olyan eszményképtói megfosztani a nemzetet, amelyben minden csalódás ellenére még hinni mert" (1989. aug. 1.), ráadásul eddig még egyáltalán nem meggyőző érvek^ alapján, olyan tévedés lenne, mely jóvátehetetlen következményekkel járna. Ha földbe helyeznénk a barguzini csontvázat, s pár év múlva kiderülne, hogy az nem is az „igazi" Petőfié, mert egy újabbat, a bebizonyíthatót találták meg, alighanem botrányos lenne és a külföldiek egy egész nemzeten nevetnének. Teljesen megértem Fekete Sándor kételyeit (Vasárnapi Újság, 1989. aug.'l3.,Népszabadság, 1989. aug. 5.) s mindazokat, akik fenntartásaikat hangoztatják (Esti Hírlap 1989. aug. 17: Magyar Hírlap 1989. aug. 1. és 12.). Ebben az esetben nem az érzelmek, hanem a tudományos tények dönthetnek. A megoldáshoz Morvái Úrnak pénze lehet, szakmai felkészültsége nem valószínű. Én tisztelettel fogadom azt, hogy saját pénzéből ilyen nemes célra jelentós összeget felajánlott, de engedje meg, hogy a döntést, a feltárást végző kutatók által állított tények és adatok ellenőrzését szakemberekre bízzák. Olyan megjegyzése pedig, hogy Őt a „Történészek és firkászok véleménye nem érdekli (Magyar Hírlap. 1989. aug. 12.) sértő, durva. Ha ebben a kérdésben a történész véleménye számára nem fontos, akkor vajon miból vonja le a következtetéseit? Ez esetben nem biztos, hogy a sok pénz nagy foci alapján a nagy hang, nagy tudós elve is igaz. Merem remélni, hogy az ellenőrzés be is következik, s akkor ez a sok problémát felkavart esemény megnyugtató megoldással fog lezárulni. Végeredményben tehát csak megnyugvással gondolhatunk a hivatalos fórumok (Művelődésügyi, Külügy- és Honvédelmi Minisztérium) mértéktartó állásfoglalásaira és csak sajnálni lehet, hogy ez alkalommal is jó néhány cikk írója kellő kritika nélkül foglalt állást ez ügyben, s elfogadta a csattanó maszlagot. Úgy hiszem, hogy ez az eset tanulságul kell szolgáljon az újságíróink számára is (tisztelet a kivételnek): ne szégyelljék ellenőrizni a hírközlők állításait! FARKAS GYULA egyetemi tanár