Délmagyarország, 1989. szeptember (79. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-16 / 219. szám

255 1989. szeptember 16., szombat magazin [ [DM A fizikai-kémia professzora A szegedi egyetemi oktatás egyik jeles megalapozója, Kiss Árpád pro­fesszor, Kossutli-díjas akadémikus 100 éve, 1889. szeptember 16-án szü­letett Sárospatakon, ahol édesapja középiskolai tanár volt. Elemi és középiskolai tanulmányait szülővá­rosában végezte és 1907-ben jeles eredménnyel érettségizett. A buda­pesti tudományegyetemen 1912-ben kitüntetéses diplomát szerzett, majd egy évre rá doktori címet. Már hall­gató korában élénken érdeklődött a természettudományok legújabb eredményei iránt, és két éven át ó töltötte be az egyetemi természettu­dományi szövetség elnöki tisztét. A radioaktivitásról szóló, 1911-ben nyomtatásban is megjelent pálya­munkájával komoly szakmai körök­ben is nagy feltűnést keltett. A szépen induló pályának a kato­nai szolgálat és az első világháború gátat vetett. Már röviddel bevonu­lása után megsebesült, orosz hadi­fogságba esett. Itt fitopatológusként dolgozott a Nikolszk Usszarinszk­ban lévő intézetben, majd a Szovjet Földrajzi Társaság alkalmazásában volt botanikus. Ekkor tanulmá­nyozta a Távol-Kelet flóráját és az általa gyűjtött anyagot Komarov akadémikus dolgozta fel. Ruffy Pé­ter Arcképek és történetek című könyvében többek között ezeket írja a távol-keleti kutatókról: „A kis csoport lelkeKiss Árpád volt." Ko­marov Kiss Árpádról nevezte el az egyik szibériai ibolyafajtát, és másik két növényt. Hazatérése alkalmá­val, 1920-ban az említett intézetek­tói mintegy ezer fajtából álló igen értékes herbáriumot hozott magá­val. amelyet a Magyar Nemzeti Mú­zeumnak ajándékozott. A hosszú távollét utáni hazatéré­sekor itthon elég mostoha viszonyo­kat talált. Bucliböck Gusztáv ko­rábbi professzora és az egyetem ajánlására 1921. és 1924. között a leydeni egyetemen dolgozott Schreinemakers professzor adjunk­tusaként. Itt az akkoriban indult reakciókinetikával foglalkozott és jelentós megállapításokat tett a re­akciómechanizmusok felderítése te­rén. Magyarországra 1924-ben jött vissza, és a nemrégiben áttelepült szegedi tudományegyetemre kapott meghívást, az Általános és Fizikai­Kémiai Tanszék vezetésére. Mind­végig itt működött, nemcsak nyug­díjba vonulásáig — 1961. dec. 31. —, hanem erejéhez mérten ezután is. Hosszú időn át Kiss Árpád adta elő a szervetlen kémiát és az analiti­kát is, így fő szakterületére keve­sebb ideje maradt. A fizikai-kémiát csak speciális kollégiumok kereté­ben oktathatta. A kémiai intézetek zsúfoltsága csak akkor szűnt meg, amikor Virág Pál (Rerrich Béla munkatársa) tervei szerint 1952-re felépült a Béke épület, az Általános és Fizikai-Kémiai Intézet is méltó elhelyezést kapott. Mondhatnánk. Kiss Árpádnak 28 évet kellett várnia arra, amiért 1924-ben Szegedre hív­ták. A mostoha körülményék ellenére figyelemre méltó iskolát alapított a vizes oldatokban végbemenő ion­reakciók semleges sóhatás tanulmá­nyozására. Ezt a témakört később a katalízishatással bővítette. A fény­elnyeléssel 1934-tól foglalkozott, különösen érdekelték a komplex ve­gyületek. Itthon elsőnek ő indította el az elektrokémiai korróziós kuta­tást. és ezzel megalapozójává vált a korrózió elleni védekezésnek. Hazai elismerései és kitüntetései fölé Kossuth-díja (1955) emelkedik, amelyet spektroszkópiai kutatásai­ban elért eredményeiért kapott. Tag­jai sorába fogadta az angol Faraday Társaság (1943), a német Bunsen Társaság (1945), az Amerikai Ké­miai Társaság (1945) és a Francia Kémiai Társaság (1949). A Szovjet­unióban előadókörútja alkalmával 1965-ben kapta meg a Lomonoszov­emlékérmet. Élete utolsó éveit annak szentelte, hogy spektroszkópiai eredményeit monográfiái rendbe szedje. 1968. nov. 10-én Szegeden meghalt. A Far­kasréti temetőben temették el. A nagy szorgalmú egyetemalapító professzor neve és munkássága a hazai fizikai-kémiai kutatásban el­évülhetetlen, a nemzetközi szakiro­dalom is számon tartja őt, de Szeged kultúrtörténetében is méltó hely illeti meg, hiszen közel 40 éven át állt az egyetem szolgálatában, lerakva egy­ben az itteni vegyészképzés alapjait. BÁTYAI JENŐ Kiss Árpád emléktábláját szep­tember 21-én, csütörtökön déli 12 órakor avatják a JATE Béke épü­lete előadótermének falán. LENGYEL ZOLTÁN-SOLYMOSI BÁLINT Visszakézből (M. Proust 2.) Jelenleg a nagyvilág csak árthatna helyzetének. S most mégis úgy tűnik, mintha keresné, amit kerülni akar. S csakugyan, ez az érzés az örömhöz hasonlít, amit az illatokkal való kísérletezésnél érzett már. S örömmel tölti el, hogy másé. Mert akad lény, aki éppoly kegyetlenül vétkezik, mint ő, akárha azokban az életekben, amelyeket párhuzamosan élünk. De ók fordított párt alkotnak, mivel akkor vele, és mégis mással volt az ágyban, és vágya teljesültével a nyugalmat oly rossz ideák kísérték, s szálltak végig... és most oly békésen ábrázolják, majdnem mint egy antik frízen, a nó teremtését. Egyetlen szót nem szól, nem kér semmiféle engedelmet, s megteszi azt a mozdulatot, de másnap reggel, ébredéskor ugyanott érzi ugyanazt a fájdalmat. De ez a szellem és formásság világos, ezért jobban hasonlít a nők nagy többségéhez. Vagy épp ezért mindebben annyira különbözik, hogy a legkisebb dolgokban is mesterkélt. Ám a „tetemes idő", úgy tetszik, bizonyítóbb erejű. Cserkész, vagy úttörő? (A MAGYAR GYERMEKMOZGALOM MAI PROBLÉMÁI) T •'»>' tiisuxiíif. .Y J-IW. DWITTÍIÜ' «J»N Napjaink lezárhatatlannák vélt vitái kö­zepette egyre gyakrabbarffesik szó az ifjúság helyzetéről, megítéléséről. E kérdések kap­csán pedig egyre többször kerül elő az ifjúsági és gyermekszervezetek, mozgalmak szerepe, sorsa is. A vélekedők egyik fele határozottan ál­lítja, hogy e téren is helyet kell adni új kísérleteknek, mely folyamat során először is vissza kell térni a történetileg már kipró­bált, eredményes szervezethez, a cserké­szethez. Az úttörószervezet hívei halkab­ban ugyan, de azt szorgalmazzák, hogy a szervezet belülről újuljon meg. Maguk a gyerekek ritkán és bizonytalanul nyilatkoz­nak. Ez különösen érthető, hiszen ök ma­guk csak egy szervezetet ismernek (ha ugyan ismerik!), az úttörőt. A kisebbek még örömmel vesznek minden iskolán kívül szervezett kirándulást, akadályversenyt, or­szágjárást. A nagyobbak pedig alig említe­nek számukra vonzó programot, többnyire nyomasztja őket a számos nulladik óra, a számtalan külön elfoglaltság már-már „fel­nőttes" terhe. A feltett kérdést valamelyest is lehetséges megközelítéséhez évtizedeket kell visszala­poznunk a történelemben. A népi demok­ratikus történelmi átalakulás kezdetén, a koalíciós időkben, 1948 tavaszán még léte­zett a cserkészet és már működött az úttörő­szervezet is. A cserkészet első őrsei a század elején (1910-ben) jöttek létre hazánkban. Az an­gol mintára szerveződő és egyre inkább nemzetközivé szélesedő gyermekszervezet az ekkor kibontakozó reformpedagógiára épült. Azaz mindenekelőtt azt tartotta el­sődlegesnek, hogy a városi polgár ifjakból testedzett, természetszerctó, aktív felnőtt nevelődjön. Próbarendszere, színes foglal­kozásai, nevezetes táborozásai — igényes cserkészvezetők segítségével — váltak a fiúk (majd később, de még külön szervezve a lányok) népszerű elfoglaltságaivá. A szer­vezethez tartozás önkéntes volt, a próbák is segítették az elit jelleg megőrzését. A cserkészet nem az iskolára épült. A felkészült (tudatosan felkészített) cserkész­vezetők között tanárok, papok, katonatisz­tek és más világi személyek is voltak. Az egyenruhák, jelvények, igazolványok nem­zetköziek és igen gazdagok voltak. Hazánk­ban is épített ugyanakkor a hazafiságra, a nemzeti érzésekre. Egyik jelszava: embe­ribb embert, magyarabb magyart! Nehezen vitatható, hogy a magyar cserké­szet történetében (1910—1948) kisebb-na­gyobb hatással ugyan, de végig nyomon követhető a nagypolitika hatása; a politikai intézményrendszer és a cserkészet viszonya meghatározó jellegű volt. Éppen ezért az ebből adódó hibák, torzulások zömét (mint például a zsidókérdés megítélését, a hábo­rúhoz való viszonyt...) nem elsősorban a cserkészeten, s főleg nem e szervezet ekkori gyermek tagjain kell számon kérnünk. 1948 tavaszán már működött egy másik gyermekszervezet, az 1946-ban létrejött út­törő is. Az úttörőszervezet a szovjet pionír­szervezet mintájára épült ki. Átvette annak minden avantgard jellegét, internacionaliz­musát és szervezeti, alaki és külső jegyeit is. Szorosari az iskolára épült, munkáját elvi, ideológiai kérdésekben az iskola pártszer­vezete irányította. Ily módon a magyar űttörőszervezetek néhány év alatt — persze ez esetben is a társadalom politikai elvárá­sait követve — az ideológiai, politikai szín­térhez közeledtek. S hamarosan elvárás lett a teljes szervezettség, s így azután egyik oldalról demokratikusnak tűnt ugyan, a másik oldalról diktált, s ezzel megszűnt önkéntessége, avantgard jellege, s termé­szetesen így nem törekedhetett elit szerepre sem. Sőt szinte ellenezte, elítélendőnek vélte azt. A minden gyermeknek minden szervezeti lehetőséget megteremteni elvá­rás hamarosan hamis illúzióvá szürkült. A szervezetben többé-kevésbé aktívan részt vevő gyerekek és tanárok gyakran közös hallgatólagos megegyezéssel eltértek az ere­deti elvárástól. Jobbik esetben az önkéntes­ségre, új, színes foglalkozásokra építve az elit felé, rosszabb esetben — a mindenkivel úgysem lehet mozdulni elv tapasztalatából kiindulva — pedig a „lázas mozdulatlanság" felé vettek új irányt. Mindkét esetben a részt vevő gyerekek többnyire elégedett reagálása volt a válasz. 1948 tavaszán a cserkészet „beleolvadt" az úttörószervezetbe. Történetileg-politi­kailag ez is érthető. Hiszen a sztálini típusú monopolisztikus magyar hatalmi szférában hogyan működhetett volna több párt, több ifjúsági és gyermekszervezet? Az értéket és a mértéket az egység megteremtése jelen­tette. Kezdetben még szó volt arról, hogy majd hasznosítják az úttörőszervezetben a cser­készet gazdag hagyományait. Rövid idő után azonban ki emlegette volna az angol­szász modellt, az elit szervezetet, a minőségi elvárást, a lehetséges minőséget? Azaz né­hány év alatt megszűnt a kétféle modell lehetősége, az úttörószervezet kizárólagos gyermekszervezet lett hazánkban is. Most, több mint negyven év után — a társadalmi-politikai változások, módosulá­sok nyomán — ismét mód van arra, hogy az ifjúsági és gyermekszervezetek szerveződési alapelveiben is polgárjogot nyerjen a plura­lizmus, a sokszínűség. A vitázok jogos fenntartásait őszintén oszthatjuk, amikor azon aggódnak, ne kö­vessük el ismét a 40 év előtti hibát. Azaz, ne vessük úgy fel a kérdést, mint a címben tettük. Cserkész, vagy úttörő? Lehessen cserkész- és úttörőszervezet is. S a mai politi­kai szerveződések sajátja lehessen az is, hogy esetenként lehessenek esetleg más szerveződések (például környezetvédők), s természetesen lehessenek olyan gyermekek is, akik nem vagy csak esetenként csatlakoz­nak. Nehéz lenne prognosztizálni, mi lehet mindezen elvek következménye! Az azon­ban már most belátható, hogy ez esetben mindkét szervezet önkéntes lehet, követel­ményt állíthat, elit jellegű lehet és minősé­get adhat. Legfontosabb — mindkét eset­ben —, hogy a gyerekek jól érezzék magu­kat, értelmes, színes programokat szervez­zenek, hogy a vezetők (ők persze nemcsak tanárok lehetnek!) kedvvel, gyermekszere­tettel és hozzáértéssel segítsék őket. Marad­jon meg a romantika, legyen értelmes az aktivitás! Mi történjen a politikával, az ideológiá­val? — teszik fel a kétkedők a kérdést. Könnyedén lehetne azt válaszolni, semmi, a gyermekszervezet úgysem politizál. Ez részben igaz ugyan, de mélyebben értel­mezve a kérdést, tudjuk, csak részben. Igaz, hogy a kommunista irányítású szovjet pio­nír-, s a mintát követő magyar úttörőszerve­zet tagjai nem váltak ugyan mind kommu­nistákká, de elveikben, tanaik között a kommunista, szocialista nézetek voltak meghatározóak. Talán még az is bizonyít­ható, minél erőteljesebb volt e nézetek formális tanítása, annál több volt a fenntar­tás, az ellenérzés is. A cserkészszervezetekben általában az irányító, szervező egyház (főleg a katoli­kus és a református) ideológiai szerepe volt a meghatározó. A Horthy-korszak­ban, amikor a keresztény-nemzeti kurzus volt a meghatározó, természetes elvárás volt az aktív vallásos élet a cserkészetben is. Mindez még persze ez esetben sem jelentette azt, hogy az ifjak mindegyike csak meggyőződéses katolikussá, reformá­tussá válhatott. Érdemes lenne ma átgondolni, hogyan lehetne napjainkban világi cserkészetet szer­vezni. E sorok írója, ha most módja lenne: ilyet szervezne. Feltétel: önkéntesség, szí­nes aktivitás, elvárás gyerek, s a vezető felé egyaránt. Mindez persze növelné a mai iskolára épült űttörőszervezetek kihívásait is, talán hasznára. Napjaink vitáiban gyqkran tapasztalhat­juk (legutóbb a tv hefyi adásának riportjá­ban is), hogy az egyházi személyiségek bi­zalmatlanok, az úttörővezetók pedig bi­zonytalanok. Talán hasznos lenne, ha mind­ezen kérdésekről többet tudnánk! Szóban és írásban is mód van ismereteink bővíté­sére. Most szerveződnek különböző ifjúság­mozgalmi tanfolyamok, s a közelmúltban megjelent számos könyv is segíthet. Ébból most kettőt ajánlok: Magyar cserkészet — világcserkészet. Szerkesztette Zombori Ist­ván, Szeged 1989., valamint Gergely Fe­renc: A magyar cserkészet története 1910—1948. Bp. 1989. Szándékosan nem érintettük a szervezés, szerveződés anyagi forrásait, feltételeit. Úgy ítéljük meg, hogy az eddigi lehetőségek (társadalmi-állami költségvetés és a szülői segítség) nem voltak kevesek. S talán leg­alább e téren nem azzal kellene kezdeni az újragondolásokat, hogy miből fedezzük a kiadásait, hanem sokkal inkább azzal, mit és hogyan szervezzünk, ha tevékeny, derűs arcú, értelmes gyermekeket akarunk látni. Gondolom, ez utóbbi elvárásban sokan egyetértünk. MICHELLER MAGDOLNA

Next

/
Thumbnails
Contents