Délmagyarország, 1989. szeptember (79. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-16 / 219. szám
8 1989. szeptember 16., szombat ©HÜ DM) magazin NEMETH ANDRAS Régimódi történet, és egy új Tizenkét éves voltam, amikor elvégeztem a hat elemit, özvegy anyámat behívatta a tanító. — Sándorné — mondta —, ez a lány, a maga Zsuzsa lánya, olyan okos, hogy taníttatni kellene. Anyám, egyszerű asszony lévén, tisztelve a nagytekintélyű tanítót, megtörölte szoknyájában a kezét, mint ahogy fejés után szokta. — Tanító úr — mondta —, van otthon két tehén, kétlovas fogat, meg egy kis földünk a Feketén. Alig vártam, hogy a lányom elvégezze az iskolát. Szükség van a segítségére. — De Zsuzsa még gyerek. — Tanító úr, én nyolcéves voltam. amikor a szüleim kivettek az iskolából, mert kapálni kellett. Éppen, hogy megtanultam írni-olvasni. — Maga tudja, Sándorné. én nem szólok bele senki életébe, de ha meggondolja, segítek. Az alföldi város peremén laktunk. olyan félparasztként. Minden reggel hordtam a „házakhoz" a tejet. Bizony sokszor le kellett tennem a két hatliteres kannát. Cipelés közben a gyönge térdemet is összefentem. Anyám részeg kocsisokkal bajlódott. Egyiket zavarta el a másik után. Végül sikerült egy rendes embert találnia. Akkor jött haza az elsó világháborús hadifogságból. Nem volt olyan szép ember, mint az apám. aki fiatalon halt mega kocsin, fuvarozás közben. A lovak maguktól hozták haza. A halottkém szívbajt írt a jelentésre. Nőttem, hordtam a tejet, almoztam a jószágok alá, a kiganézást már az új kocsis csinálta. Egyszer azt mondja az anyám: — Lányom, férjhez megyek János bácsihoz — én így szólítottam —, megkérte a kezem. — Maga tudja, anyám. Csöndes csküvó után János bácsi beköltözött hozzánk. Én ezután a konyhában aludtam egysezlonon. * * * Tizenhat éves voltam, amikor meghalt az egyik nagybátyám tudóbajban. Szegények voltak, hiszen nehezen tudott a köhögéstől dolgozni, a sok gyereket alig tudták eltartani. A suszterszéke mellett egy vödröt tartott, abba köpködött. Orvosra nem volt pénze; szerencsére senki nem kapta meg töle a bajt. A halotti tornak megadták a módját. Hosszú, fehér asztal, gyertyákkal. A szokásos paraszti vendéglátás: erós túró, friss, meleg kenyérrel, hozzá fehérbor. A sós étel itatta a bort. Egyszer csak megszólalt János bácsi: — Mi volt az elhunyt nótája? Énekeljük el! Elénekelték. Azután a szomszéd kocsmából áthívták a cigányokat és hajnalig búcsúztatták a halottat. Amíg a bor tartott. Nagyon álmos voltam. Eszembe jutott, hogy reggel hatkor vinnem kell a tejet. Elbóbiskoltam. Arra riadtam föl, hogy valaki a vállamra tette a kezét, nem is tudom, melyik ágon. egy idősebb férfi rokonom volt: — Te. Zsuzsa, már anyányi vagy, férjhez kellene menned, mire vársz? Szép is vagy. Nagy nehezen hazavergődtünk. Egy-két óra alvás után anyám költögetett. — Megyek fejni! Kapd össze magad, es viheted a tejet. Dideregve mosakodtam egy lavór hideg vízben. Hogy én anyányi vagyok és szép? — emlékeztem vissza a rokon megjegyzésére. Az ócska, légypiszkos, félvak tükör elé álltam, néztem az erőszakosan domborodó hegyes mellem. Ez tényleg szép? — kérdeztem magamtól; lejjebb már nem láthattam a nőiességemet. Betoppant az anyám. — Hát te mit csinálsz?! Meztelenül állsz a tükör előtt?! Kurva akarsz lenni?! Én mindig sötétben mosakszom, és vedd tudomásul, hogy apád sem látott engem így sohasem! Megromlott köztünk a viszony. Rájöttem, hogy féltékeny. Attól tartott, hogy a férje megkíván, pedig ennek soha semmi jelét nem mutatta. — Elmegyünk a szüreti bálba — jelentette be anyám egyszer váratlanul. Életemben nem voltam bálban, és táncolni sem tudtam. Ésa férfiak?... Nem tudtam hová tenni óket. Sokan voltak a fedett kerthelyiségben. Anyám leült, én álltam, és nem tudtam, mit csináljak. Egyszercsak megláttam egy férfit, aki magasabb és erósebb volt .minta többiek, fekete haja volt és halványkék szeme. Ó Toldi Miklós, akiről a tanító úr mesélt. A lányok körüldongták, mint a darazsak a mézet. Megindult felém. Hátra néztem, biztosan van ott valaki, akit keres. Megállt előttem. — Kisasszony, szabad? Azt hittem, kiugrik a szívem. Igyekeztem követni a lépéseit. Mással nem is táncolt. A mulatság végén hazakísért, anyám jött utánunk. A házunk kapujánál megálltunk, invitáltuk, hogy jöjjön be. Ez akkoriban — a húszas években —, majdnem elkötelezettséget jelentett. Nem jött be, elköszönt. Ez a sorsomat meghatározta. Anyám minden ok nélkül egyre türelmetlenebb és féltékenyebb lett. * * * Azon a szombaton alföldi szokás szerint paprikáskrumpli volt ebédre. Egy darabig némán ettünk. — Lányom — köhintett egyet anyám —, már tizennyolc éves leszel. nehogy vénlány maradj... Miska nagybátyád kommendált egy hozzád való, jó iparost, méghozzá csinos fiatalembert. János bácsi nagyon jó étvágyú volt, de most abbahagyta az evést, megállt a kanál a kezében. — Terikém, mit akarsz ettől a lánytól, nem isismeri azt az embert. — Ez nem a te dolgod, én vagyok az anyja! János bácsi meghunyászkodva tovább evett... * * * Megvolt az esküvő. Szép pár, hallottam a rokonok suttogását. A lakodalomban sokan jól mulattak. Férjem is mondott pohárköszöntót, megtapsolták. A menyasszonytánc után elvonultunk a „tisztaszobába". Sírtam, és „Toldi Miklósra" gondoltam. re Veled mi van? — kérdezte az újdonsült férjem. — András, én mást szeretek. Zavartan nézett rám. bebújt az ágyba, elfordult tőlem, mozgolódott egy kicsit, majd csöndesen megszólalt: — Én is... Csak nem adták hozzám. Harminc hold föld az öröksége, nekem meg csak a két kezem és a szerszámaim vannak. * * * — Helló. Szóké! A jóarcú fiú leült a bárpulthoz a lány mellé. — Szia, mit akarsz? — Egy italt és téged. — Hülye vagy, nem is ismerlek. — Nem fontos, tetszel nekem. Mit iszol? — Látod, Cola van a kezemben. — Van valakid? — Hogyne — nevetett a lány —, egy nehézsúlyú bokszoló barátom van. A fiú elcsöndesedett. Kortyolt az italából, majd a lányhoz fordult: — Nem nyom agyon, amikor rád fekszik? — Disznó! — Jó, az vagyok, nem pap, de változatlanul tetszel nekem. Ez a selymes haj... — simogatta meg a lány fejét. Az ráütött a kezére: — Menj a fenébe! — Jó. jó megyek, akad itt más is ma estére, de vigyázz a szüzességcdre! * * * Szép, napsütéses őszi délután öszszefutottak a város főterén. — Szevasz, Szöszi! — kiáltotta a fiú már messziről. — Hová mégy? — Fontos ez neked? — Hát, így is lehet mondani. A lány kicsit szelídebben válaszolt: — Az egyetemi diszkóba. — Elkísérhetlek? — Ha más dolgod nincs, bár a neved sem tudom. — Tamás, Kéri Tamás vagyok. És téged hogy becézzelek? — Böbének, de jobban szeretem, ha Erzsébetnek szólítanak. Nem voltak sokan a diszkóban, a hangulat nyúlós volt. — Hagyjuk ezt abba — javasolta Tamás —, gyere, sétáljunk egyet! Útközben megkérdezte: — Mondd, mit szeretsz? — A zenét, verseket és egyelőre az életet. Sokat szeretnék utazni. Mindenfelé. — Zenéve! szolgálhatok, nagyon sok jó számom van. — Bélyeggyújteményt, vagy fotóalbumot nem akarsz mutatni? — Az nincs! Nézd, Erzsébet, én is szeretem a zenét, gyere föl hozzám, itt lakom a közelben. Ne, ne tiltakozz! A szüleimnél... Úgyhogy, ha sikoltozol, berohannak a szobámba. Kellemesen töltöttek néhány órát, majd Tamás hazakísérte a lányt. — Látod, nem esett bajod. De most búcsuzóul megcsókolhatom a hajad? A lány elmosolyodott és lehajtotta a fejét. * * * Hónapokkal késóbb... — Tamás, te még sohasem beszéltél a szerelemről? — Miért, kellett volna? — Hát, mert úgv maradtam. — Hogy?!!! — ügy... Letérdelt a lány elé, és csókolgatta. — Tudod, a nagymamám egyszer mesélt az életéről, és akkor azt mondta: „Nagyapád nagyon rendes ember volt. de szerelem nem volt köztünk." És én itt vagyok... Szeretlek, Szöszi! — Elveszel? Tamás bólintott. — Akkor az a kérésem, hogy a Dómban legyen az esküvőnk, mert az olyan szép. Hogyan alapított pártot a Pan P ártot alapitok — bökte ki végre a Pán. — Méghozzá uj, igazi a szatürista hagyományokhoz méltó pártot. — Műiden szónál az ég felé nyomta szórós mutatóujját. A Kentaur felhorkantott izgalmában. Még dél körül találkoztak valamelyik kék vizű forrás partján s a kecskelábú, kccskeszarvú isten nyomban magával ragadta a meglepett lóembert. Olyan titkolózó, rejtélyes és átszellemült volt, amilyennek a Kentaur még soha sem látta. Belekarolt a testébe, ott. ahol a ló és az emberi izmok erós kötegei finoman összesimulnak s vonta, vonta egyre mélyebbre a súrú rengetegbe... — Ha tudnád, milyen régen vártam már erre! — sóhajtott hatalmasat a Kentaur. A Pán tudálékos pofát öltött. — Kérlek szépen, az új párt neve: Szatürista—Kentaurista Erdóegyseg Pártja. Bizton számíthatunk Szfinx és Szirén elvtársnókre. a régi, kipróbált szatürosz elvtársakra, valamint Hádész és Gorgó elvtarsakra. Ettől a pillanattól mi vagyunk az igazi szatürista párt! A Pán egy gyúrött lapot lobogtatott. — Itt a részletes pártprogram... izé... tedd el, tanulmányozd! Én vagyok a párt vezetője, te meg az alvezetője. Jó lesz így? — Pán elvtárs, jó lesz így, ó hogyne, de azt hiszem, megfelejtkeztél néhány nagyon fontos bajés elvtársunkról. Itt van például a magányos Minotaurusz testvér... meg aztán a rettenthetetlen Erinnüsz elvtársnók... — aggodalmaskodott a Kentaur. MITOLÓGIAI HÍRADÓ — Persze, persze! — kapott a szarvához a Pán. — Ez a szörnyű káosz, ami úrrá lett a mi kedves Erdőnkön, teljesen összezavar... Menj kérlek, értesítsd óket is. Terjeszd a hírt! Vagyunk! Élünk! Reszkessenek!... Izé... ezt uz utóbbit tán mégse mondd. A Kentaur lelkesen eltrappolt. Finoman zenélt az erdó. Fülemülék csilingelése keveredett levélzizegéssel, apró gallyroppanásokkal, nem messze kis patak fecsegett. A Pán különben szerette, tiszta szívéből szerette az Erdót. Végül is itt nőtt fel. Anya nélkül, magára hagyva. Amikor anyja Drüopé megszülte, elszörnyedve tartotta el magától a szórös, szakállas férfihangon ordító gyerekembert. Apja, Hermész azonban nem esett kétségbe. A kicsi Pánt felvitte az Olimposzra és megmutatta a többi istennek. Rengett a hegycsúcs a kacagástól. Ezért nevezték Pán-nak. Mert a pán azt jelenti: minden. Az összes. Pán, vagyis mindenkinek tetszó. És a Pán ebben komolyan hitt. Hitte, hogy tetszik az Erdó lakóinak. Az istenek nevetése nem holmi játékos mulatság volt, hanem őszinte, szívből jövő ajándék. Nem gúnyból nevettek, hanem boldogságukban. A Pán szépsége csalt arcukra felejthetetlen mosolyt és kacagást. Leült egy fatönkre és fuvolázni kezdett. Ezt valóban nagyon szépen tudta. Mintha egy pillanatra az Erdó is elhallgatott volna.. Lágy, elmosódó fuvolaszó simogatta az évszázados tölgyek göcsörtös törzseit. Keringett, hullámzott a dallam, s a Pánnak eszébe jutott egy szomorú történet. A lantos Apollónnal versengett egyszer azon, ki a jobb zenész. Midász volt a döntőbíró, kit a Pán előzőleg lefizetett. Amikor Midász a Pánt kiáltotta ki győztesnek, Apollón büntetésből szamárfüleket növesztett a megvesztegetett királyra... Hirtelen megzörrentek a tisztás másik oldalán a galagonyabokrok. Az isten abbahagyta a fuvolázást és feszülten figyelt. A tisztás másik oldalán ott állt Szürnix nimfa, ez a szűzies és tiszta teremtés, ki tudvalevőleg a vadászatot kedveló Artentis istennőnek ajánlotta minden szeretetét. Mindazonáltal a Pán már régen kerülgette a nimfát. — Ó, szépséges nimfa! Jó, hogy jössz. Nagyon fontos dolgot mondok most neked — mélyült el a kecskelábú isten hangja. Égyik kezével finoman simogatta a bal szarvát. Szürnix aiig tudta leplezni csalódottságát, hogy a csodálatos zene megint lépre csalta. Egyszerre érzett taszítást s valami megmagyarázhatatlan belsó izgalmat a Pán láttán. Ilyenkor elsápadt, finom, fehér kezei nyomban támasztékot kerestek, karcsú bokáiból kiszállt minden erő, térdei meg-megremegtek... A Pán felállt és közelebb lépett. — Tudd meg, szépséges nimfa, hogy ezen a szent napon, én, a Pán, megalapítottam a SzatüristaKentaurista Erdöegység Pártját. Ez a párt a pártok Pártja... izé... és hát rád gondoltunk főképpen. — A Pán úgy mosolygott, mintha valami otromba viccet mesélne kéjenc hímek duhaj társaságában. — Rám?! Ugyan mi közöm nekem a szatüristákhoz? — remegtek meg Szürnix hosszú szempillái. — Aszatüristáktégedésatöbbi nimfát képviselik. Ez a párt a nimfák pártja. Úgy is mondhatnám, hogy nimfás párt. Ti vagytok a tömegbázis. Az egész nimfaosztály. Jönnek a választások, ti pedig majd ránk szavaztok. Mi nyerünk, te pedig mindennap hallhatsz fuvolaszót — lépett egyet megint a Pán — Nézz csak az Erdőre. Öszsze-vissza nőnek az ágak. Jobbrabalra kanyarognak. Nem jó ez igy. Mert olyan erdó kell, ahol a fák kiszámított, szabályos sorokban állnak egymás mellett, hogyha, tegyük fel, üldözök valakit... izé, szóval, ha reggeli torna gyanánt futkározok és gimnasztikázok a hajnali Erdőben, hát ne csapjanak az arcomba a gallyak... — Pán! Hiszen te nem is tornázol reggelente. Én minden hajnalban itt üldögélek a Ladón folyócska partján s arany fésűmmel fésülgetem álomborzolta aranyszőke hajamat, de téged még egyszer sem láttalak errefelé futkorászni. — Hol üldögélsz reggelente, kedvesem? — vigyorodott el szélesen a Pán. — ... Vagyis sok helyütt... az Artemis templomnál is, ... meg, meg mindenfelé — kapott észbe Szürnix és hátrálni kezdett. A Pán még lépett kettót és teljesen elvesztette a fejét. — Szürnixem, kicsi nimfám, édes tömegbázisom, engedd, hogy megérintselek... Akarlak, jaj, megörülök érted... izé.., A nimfa már menekült. A Pán meg tébolyultan utána, de bizony az arcába csapdostak a lehajló ágak, olykor felhemperedett egyegy hirtelen felbukkanó gyökérben, nekiszaladt a szúrós bokrosoknak. A távolság azonban rohamosan csökkent, hiszen a nimfa jóval gyengébb volt. így érkeztek el a Ladon folyócska partjához. A nimfa kétségbeesetten a vízbe vetette magát és barátnői után sikongatott. A Pán visszahőkölt. Utálta a vizet. Ez a néhány pillanat elég volt a najádoknak, hogy — más lehetőség nem lévén — nádszállá változtassák Szürnixet A Pán dühösen nézte, hogy fogy, alakul át szerelmese finoman hajladozó nádszállá. Morgott egyet-kettót, aztán mégis belegázolt a vízbe, letörte a nádszálat s még ott, a folyó parton pici sípot faragott belőle. A najádok kíváncsian pislogtak a Pán felé, ugyan mit csinál eza szórös, csúnya alak. Egyszerre éreztek vonzást és taszítást. S amikor felhangzott a csodálatos dallam, maguk se vették észre, hogy közelebb húzódnak... DARVASf LÁSZLÓ