Délmagyarország, 1989. augusztus (79. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-12 / 189. szám

Lapok — lapunk múltjából RÉSZLETEK PÉTER LÁSZLÓ 1957-BEN ÍRT ÖNÉLETRAJZÁBÓL 1989. augusztus 11., péntek 329 DM] mqgqzin Bő egy hónappal ezelőtt, július elsején adtuk közre Péter László Ötvenhat Szegeden címú írását lapunk Magazinjában. A szerző visszaemlékezésének bevezetőjében említést tesz róla, hogy ó maga már 1957-ben legalább háromszor leírta (a Csillag börtön cellájában, aztán a tököli internálótáborban, majd újra Szegeden, a rendőrségi fogdábanI akkor még friss emlékeit arról, „mit láttam napról napra amaz emlékezetes tizenkét napban... " Péter László a közelmúltban levélben kérte Barna Sándor megyei rendőrfőkapitányt, tegye lehetővé, hogy másolatban megkaphassa egykorú vallomásait. Magunk is kíváncsiak lévén a fejleményekre, megkérdeztük Péter Lászlót, hozzájutott-e a dokumentumokhoz. Nos, az 1957. augusztus 27-én írott, közel harminc gépelt oldalas önéletrajzot sikerült megkapnia — a főkapitány közvetítésével — a Belügyminisztériumból. (A másik kettőnek nincs nyoma az irattárakban.) A szerző, Péter László jóvoltából alkalmunk volt betekinteni a részletes önéletrajzba, s hozzájárulásával közreadjuk most azt a részletet, melyből lapunk, a Délmagyarország 1956-os történetének október 31. és november 4-e közti szakasza rajzolódik ki. 5_ ww® DARVASI LÁSZLÓ vadhús. A női bútorban Olt áll a házunk, mutatja. A z a ház, . • • szőkén és durván, mint a fan szőrzet, leránt magához a látvány. Pusztakon at fut az alagút. írni? Csak az életemmel fordulhatok feléd. Zöld fú. zöld fú. élőből harapok. Hosszú, barna földön a szomszéd faluig vonszoltam a poklot, ahol most is élek, élőhús fölött. Ittunk kéklő vízből, szép volt az is. A por. A sár. A só. A sóról nem feledkezhetünk meg. én fehérre öntöztem mindig a parcellát, amit nekem szántak. Nevemez. Ölj meg. Gyűlöllek benneteket. Az a ház ott vadhús. A női bútorban elhelyezkednek, kikérdez. Kinek a teste. Ö.'. ó milyen finom, mennyire gyűlöllek. Én, akit érintenek, csak tagonkent engedték az életrajzot, hagyjam ki a legfontosabb mutatványt. És nem én.', jelentésem kell. beszéddel szabad út, ígérték, az arcába vezet. Ugy rohadunk el, olyan fehéren, mint a gyűlölet. Odaírod, alant napló járat. Odaírod, a gyerekek csak azért nőnek föl. mert engedik nekik. Akarsz beszélő állatot? Hosszú egyszarvban folytatódik a neve. Kitölti az üreget, amit a hasam ula ástam. Rablógazdák Az utcában, ahol lakom, kicsiben tükröződik az ország állapota. Ha jóindulatú akarok lenni, akkor azt mondom: átmeneti állapot. Ha rosszindulatú. akkor anarchiának nevezném a kialakult helyzetet. A törvénytelenség tragikus helyzete ez. egy hitelét vesztett országos és helyi adminisztráció ellenében most már az a csoda, hogy nem ugrunk egymás torkának a kannibalizmus törvényei szerint. Az utcában, ahol lakom, két Mercedes gépkocsinak garázst vájtak ki a hegyoldalból, az erdőből. Az utcában, ahol lakom, valaki keresztben betonküszöböt helyezett el az úttesten. Majdnem tengelytörés és nyclvelharapás lett belőle, mert sötétben hajtottam arra és elözö nap még nem volt ott. Nem tudtam mire vélni a dolgot, aztán rájöttem: egy teherautótulajdonos ott szokta parkolni jármüvét, s úgy döntött, véglegesíti a helyet. Elég. ha ő tudja, ott van az a keréktámasztó küszöb. A többi autós meg — dögöljön meg. Az utcában, ahol lakom, kastélyok épülnek, fittyet hányva minden építési előírásnak, beépítve minden négyzetméternyi telket. Én sejtem, kik ők: elég az hozzá, hogy megtehetik. Vagy azért, mert igen magas beosztásban vannak, vagy azért, mert van eleg pénzük az esetleges büntetés kifizetésérc. Vagy-vagy? A kettő nem zárja ki egymást, ugye? Ők a mi rablógazdáink. Ők nyilatkoznak a híradóban görcsös suksüközéssel. vagy éppen a helyettesüket küldik, aki legalább valamit tud magyarul. Ők szavaztak meg mindent, amihói nekik személyes hasznuk, az országnak nemzedékekre szóló kára lett. Ök utaltatnak maguknak milliós prémiumokat. Ök tagadják le felelősségüket, ők válnak bukás esetén ejtőernyősökké. És végül ök. ennek az országnak a rablógazdái nevezik az ilyen gondolatokat demagógnak. Mert az csak természetes, hogy most már ők is demokráciát akarnak. És közmegegyezést. Csak hát uz a demokrácia azért legyen szúkkörú. és a közmegegyezés szentesítse a kiváltságokat. A toldozott-foldoZott törvénykezés, jogalkotás, a tekintélyét régen vesztett közigazgatás dzsungelében a rablógazdák jól érzik magukat. S még örülhetünk. ha nem ves2ik elő szolgálati vagy személyi fegyverüket. 1956. október 31.szerda a Lenin utcán a könyvtárba tartva a Délmagyarország szerkesztősége elótt több újságíró barátommal találkoztam. Már korábban hallottam, hogy a „nemzeti bizottság" valami sajtóbizottságot választott (nevük meg is jelent az újságban), s a sajtóbizottság két tagja. Fábián Ferenc és Kövesdv Lajos tagságukat ugy értelmezi, hogy kezükbe vette a .szerkesztőség irányítását. Nagy Pált eltávolították, Fábián ült a helyébe, helyetteséül pedig „kinevezte" Kövesdyt. Ugyanakkor a bizottság többi tagja (Lökös. Fejér. Ertsey stb.) vagy meg sem jelent a szerkesztőségben, vagy beérte annyival, hogy próbált hatni a szerkesztésre, de maga nem vált aktív újságíróvá. Fábián egyéni diktatúrája, s az. hogy a lapot teljesen „kisgazdapartivá", jobboldalivá tette, fölháborított. Épp jött Fábián, s leállítottam az utcán, hogy szeretnék vele beszélni a lapról. Hívott, menjek föl a szerkesztőségi ülésre, mely éppen most lesz. Szerda dél volt. A szerkesztőség Nagy Pál és Ökrös László kivételével, úgy emlékszem, teljes volt. Mindenki emlékezhet tehát, hogy vitába szálltam Fábiánnal, szemére vetettem egyéni diktatúráját és Kövesdyvel való ,.rátelepedésükét" a szerkesztőségre. Azt kívántam. hogy a szerkesztőség tagjaiból ..koalíciós" szerkesztőbizottság alakuljon. s az vezesse a lapot, sebben o mint kisgazdapárti primus inter pares alapon vegyen részt. A szerkesztőség tagjainak arcán lattant, hogy szívükből beszél te m. s ami t ók. függvén Fábiántól, féltvén állásukat, nem mertek kimondani, én kimondtam. Fábián gúnnyal és sértődéssel akarta visszautasítani a bírálatot: úgy állította be. mintha én újságírói babérokra vágynám, én magamnak akarok egy „parasztpárti" szerkesztőbizottsági tagságot. Megmondtam, hogy nekem van állásom. hivatásom, tudományos dolgozó vagyok, nem akarok újságíró lenni, nem is azért szóltam, hanem mert vannak bizonyos kapcsolataim a sajtóval, s látom a problémákat, amiket mások nem mernek kimondani. Nagy István. Petrovics (Perényi) István, Simon István kommunistáknak vallották magukat. Markovits Tibor a szociáldemokrata pártot kívánta képviselni a szerkesztőségben. Csépi József és Förgeteg Szilveszter pedig a paraszt pártot. Kiderült, hogy Kövesdv. akit kisgazdának tartottam (a Fábiánnal való egyetértés és az általa is szerkesztett lap szelleme alapján), kommunistának vallotta magát. Fábián a döntés elól azzal tért ki. hogy nem ó határoz, hanem a „nemzeti bizottság". ígérte, hogy az aznap délutáni ülésen előterjeszti a javaslatomat. Nem tette meg. a szoros napirendre hivatkozva. Aztán, meg azóta sem találkoztam vele. Jellemző, hogy a következő napok egyikén Ökrös László olvasószerkesztő, aki ezen az összecsapáson nem volt jelen, megkért. hogy ne avatkozzam a szerkesztőség dolgába, mert még — barátságunk közismert lévén — azt hinné a Fábián, hogy ö uszít engem, s neki lenne esetleg baja belőle. Akkor már úgy volt. hogy Fábián Simon Istvánt elbocsáttatja, noha eleinte ígérte, hogy mindenkit „megvéd". Délután — először és utoljára — az előző napi megbízólevéllel a zsebemben. elmentem a .nemzeti bizottság' ülésére a városháza közgyűlési termébe Előbb, úgy emlékszem. az általam korábban nem ismert Joszt István számolt be budapesti útjukról. majd a szintén ismeretlen Halász főhadnagy a nemzetőrség szervezéséről. Igen fölboszszantott, hogy szószátyár emberek (köztük egy ügyvéd) minden tárgysorozati pontnál hozzászóltak, s annyi fölöslegeset lefetyeltek. Üres „duma" volt a legtöbb, sikerét kommunistaellenességük foka határozta meg. Közben bejött Perhiró professzor (ekkor láttam őt is először) s elmondotta, hogy javaslat érkezett, mely szerint a Délmagyarország c. lap nevét meg kell változtatni, mert a lap múltbeli tevékenységével gyűlöletessé vált. A dolog, úgymond, sürgős, mert már másnap így jelennék meg. Nem tudom, hanyadiknak kaptam szót (mindenki helyeselte!), amikor rövid, tán perces, hozzászólásomban kifejtettem, hogy a Delmagyarország N10 óta hagyományos napilapja Szegednek, melyet egyebek közt olyan nagy nevek fémjeleztek. mint Móra Ferenc és Juhász Gyula, akik a 20-asévek elején, a Horthy-rendszer ellen írott vezércikkeikkel tűntek ki. Nem a nagymúltú lap nevét kell megváltoztatni, hanem azokat a hibákat kell kijavítani, amiket a lap az elmúlt években. kétségtelenül elkövetett. Nagy zúgás támadt, amikor leültem. Valaki áz előttem lévő padsorokból visszafordult: .Népszerűtlen javaslat!' Lehurrogtak. Élfogadták Perbiró javaslatát: a lapot Szeged Népének nevezték. Másnap már így is jelent meg. (Jellemző a következő. Ezen az ülésen ott volt. az én fölszólulásomat hallotta — s nem kétlem, helyeselte — Oltvai Ferenc városi levéltárvezetó. Ó volt az. aki lényegében uz enyémmel azonos okfejtéssel a Szegedi Néplap 1957. április 4-i számában azt sürgette, hogy a lap újra a Délmagyarország nevét viselje. Minthogy én ekkor már rendőri őrizetben voltam, nem említette meg a nevem, s azt sem, hogy október 31cn volt, aki ezt már javasolta, pedig akkor ez .népszerűtlen javaslat' volt! A lap május 1-tól újból Délmagyarország!) ..Ezzel meg is elégeltem a .nemzeti bizottságot". Távoztam..." 1956. november 2. péntek November l-jén. csütörtökön kutatónapom miatt otthon maradtam ismét, délután a temetőben voltunk. Pénteken bent voltam a munkahelyemen, különös nem is történt, csupán az akkor először Szegedre jutott pesti újságokat faltuk. Rám különösen két cikk volt nagy hutással: Kádár János nyilatkozata a Népszabadság nov. 2-i számának első oldalán cs Németh László cikke .Pártok cs egység' címmel az Új Magyarország ugyanaznapi számában. Este otthon az írógéphez ültem, és a két cikk hatása alatt és saját személyes élményeim (különösen a „nemzeti bizottsági" tapasztalataim cs a Fábián-fele típusok látása) alapján cikket írtam .Van-e ellenforradalmi veszély?" címmel. Kádár János nyilatkozata ekkor még .dicsőséges fölkelésnek' nevezte az eseményeket, kifejtette, hogy büszke arra. hogy kommunisták állottak a fegyveres fölkelés élén. amely — úgymond — a nemzet függetlenségéért folyt, mely nélkül — szerinte — nincs szocializmus építése sem. (Ilyen értékelés után nem csoda, ha cikkemben én is alapjában nemzeti demokratikus forradalomnak értékeltem a történteket.) Ugyanakkor, mutatott rá Kádár. elérkeztünk egy válaszúthoz: innen tovább megyünk-e vagy ellenforradalom kerekedik-e felül? Ez szöget ütött a fejembe, s az általam látott jelenségeket is ennek megfelelően kezdtem értékelni. Még meggyőzőbbnek túnt Németh László cikke, amely kimondta, hogy az elmúlt 12 év alatt a hibák ellenére mégiscsak szocializmus épült Magyarországon. s a koalíciós pártok első kötelessége egy olyan nyilatkozat együttes kibocsátása, amely a szocializmus alapvető vívmányainak visszacsinálása ellen foglal állást. Nemzetközi síkon Németh László cikke az ún. .harmadik utas' államok (India. Egyiptom. Jugoszlávia) mellé való állást említette célul. A szerda délutáni tapasztalatok és e két cikk hatására írtam meg péntek este a cikkem. Másnap, szombat reggel zárt borítékban. Fábián címére leadtam a szerkesztőségben. Délután, a könyvtárból hazafelé tartva a Dugonics téren találkoztam Nagy Istvánnal, s a járda szélén (én motoron ültem) leálltunk beszélgetni: fölhívtam figyelmét a leadott cikkre, ismertettem mondanivalóját. és kértem, vigyázzon, nehogy elsikkasszák Fábiánék. ígérte, hogy rajta tartja a szemét. Este otthon fölhívott telefonon a szerkesztőségben Kövesdv Lajos. Megkapták a cikket, közölni is akarják, de kérik, hogy egyezzem bele a cím megváltoztatásába. Az általuk javasolt címet (.Humanizmust, demokráciát!') elfogadtam, mert nem akartam. hogy e miatt esetleg ne jelenjék meg a cikk. melyet a2 adott helyzetben, az ellenforradalmi jelenségek elleni harcban, fontosnak tartottam, és úgy hittem, éppen én. a csendőrszármazék' (ahogyan Szabolcsi — a .kántorszármazék' — jellemzett később) vagyok hivatva arra, hogy a Hortby-restauráció ellen hitelesen szót emeljek. Aminthogy a megjelenésekor sokan, éppen baloldali pártkörökben így fogadták, pozitívan értékelték a cikket. Hitelesebben hangzott, mintha maguk a kommunisták írták volna. Mikor a címváltozásba belementem, Kövesdy még egy .apró' javítást kért-: a nemzeti bizottságban — írtam — „nem ritka" a demagóg hang: ezt úgy javította ki. hogy „akad" demagóg hang. Kényszerűen, a megjelenés érdekében, ebbe is belementem. így jelent tehát meg másnap. (Az eredeti kézirat megvan a nyomdában. Pálinkás őrnagy úr egy kihallgatásom alkalmával, május l-jén említette, hogy megnézte a kéziratot, valóban így van, ahogy elmondottam.)" A cikk és utóélete „Természetesen, mire a cikk megjelent. november 4-én reggel az egész helyzet megváltozott, s a cikk úgyszólván időszerűtlenné vált. Legföljebb, mint később megtudtam. hozzásegített egyeseket ahhoz, hogy az ellenforradalmi jelenségeket fölismerjék, tudatosítsák magukban. Lókös Zoltántól hallottam — kénytelen vagyok erre hivatkozni —. hogy november 4-én együtt sétált. beszélgetett Borsányival. az egyetem marxista intézetének tanársegédjével, s az pozitívan nyilatkozott cikkemről. Keserű Bálint később elmondotta, hogy Gulya Károlyné az MSZMP-be való belépéshez is — egyebek között — az én cikkemtől kapott bizonyosfokú ösztönzést. Keserű Bálint maga január 1-i cikkében még elismeréssel ír rólam és cikkemről, aminthogy a Lödi Ferenc által írott, de nyilván az MSZMP szegedi intézőbizottságának és a szerkesztőségnek álláspontját is képviselő december 14-i cikkében (.A humanizmus és a demokrácia szószólója') szintén a legnagyobb (sőt eltúlzott) dicséret hangján írt rólam és a cikkről. Hogyan lehet, hogy a cikk. amely novemberben, decemberben, sót január elején még végső kicscngesében pozitív — marciusra .ellenforradalmivá' válik?" SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER