Délmagyarország, 1989. augusztus (79. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-05 / 183. szám

4 i 1989. augusztus 5., szombat Megtakaríthattak volna 25 milliót... Amint Bakonyi Tibor Magyar Edéről irt könyvében olvashatjuk, az építész 1912-ben emelte szivéhez a fegyvert, amely kioltotta életét. A Reök-palota Európa-hírű alkotója nem gyarapíthatta tovább historizáló-szecessziós épületeinek sorát városunkban, ahol sok ház jelzi tervezői fantáziáját. Ezek egyike az ugyancsak 1912-ben befejezett református palota. Fölújítása sok éve tart, szinte megszoktuk már a körülötte tornyosuló állványerdőt. Födémszerkezete mátrai salakbetonból készült. A fagerendás szerkezet mellett sok, árvíz után emelt épületnél használták ezt az akkoriban igen elterjedt építészeti megoldást. A salakbeton kazánsalakból készül és el nem égett szenet is tartalmaz. A viz és a pára hatására meginduló bomlás olyan korrózióhoz vezet, amely 60—70 év időtartamot enged az ilyen födémszerkezetnek. (Tóth Dezső, az IKV főmérnöke szerint sok ilyen — közel egy időben épült — szegedi ház felújítására lesz hamarosan szükség.) A református palotán 1964—65-ben részfödémcserét végeztek, de így sem lehetett elkerülni, hogy 1985-ben ismét állványokat építsenek a ház köré és nekilássanak a teljes fe'újításhoz. A lakókat az építkezés idejére természetesen teljesen kiköltöztették. Ez sokak számára lehetett kellemetlen, a legérzékenyebben azonban az épület eredeti birtokosait és egyben névadói!' érintette. 1953-ig az egész épület r református egyházé volt. Akkor államosították, ám egy részét mentesítették a lefoglalás alól öt szolgálati lakás mellett a földszinti gyülekezeti helyiségek maradtak az egyházközség kezében. Hétközi istentiszteletek, gyűlések, magasabb egyházi személyiségek fogadásának helyszíne volt a református palota. Éppen ezért, amikor ki kellett költözniük, az Állami Egyházügyi Hivatal Csongrád megyei titkárságának segétségére volt szükség ahhoz, hogy ideiglenes helyeiken legalább részben cl tudják látni egyházi funkciójukat. Bartha Tibor lelkész azóta a lakásán tart gyűléseket, ott fogadja és szállásolja el vendégeit. Egy vo'i órásműhelyben rendezték be lelkészi hivatalukat, s egy Mérey utcai pince szolgál gyülekezeti helyül. Ez utóbbi — szivárgó szennyvízcsövekkel, mellékhelyiségek nélkül — alkalmatlan olyan összejövetelekre, amelyeknek jellemzője az elmélyült ünnepélyesség. Helyzetük még Így is kivételesen kedvezményezet1, hiszen az IKV-tól bére't helyiségekért évente „csak'' 60 ezer forintot fizetnek. Ennyiben maximálták bérleti díjat, így az a viszszaköltözésig nem emelkedhet. A városi vezetők jóindulata tehát nem hiányzott. A gyülekezet tagja'nak érdeklődése a hosszas építkezés iránt azonban lassan türelmetlenséggé vá'tozik. S ez igazán érthető... Az újjáépítés beruházója az IKV, kivitelezője >' Csomiép, amely csak 1990. szeptember 30-ára ígérte a munka befejezését. Ez nagyon hosszú határidő, még akkor is, ha figyelembe vesszük a rossz felvonulási rülményeket és azt, hogy igen nagy, 6500 négyzetméteres alapterületen dolgoznak. A felújítás tervei a Csomiterv rajzasztalainál készültek, az épület eredeti formáinak tiszteletben tartásával. A tervegyeztetésben az egyházközség képviselői is részt vettek. Elképzeléseiket figyelembe véve a felújított épületben — a korábbi szétszórtság után — műszakilag is leválasztva, lezárható egységet alkotnak majd azok a lakások és más helyiségek, amelyek az egyházat illetik. A Csomiterv nevéhez még egy szabadalmaztatott eljárás is fűződik. Eszerint a födémrészeket lent készítik el, s azután húzzák föl a helyükre. A tetőszerkezet cseréjén túl teljes épületgépészeti felújítást is végeznek. Üj csatornahálózat, villany-, viz- és gázvezetékek kerülnek a régiek helyére. A lifteket már korábban renoválták. A túlméretezettnek tűnő határidő sok millió forintjába kerül az IKV-nak. A szerződés szerinti 100 milliós költségvetés most már a 137 millióhoz közelit. Ebből jó ütemű munkaszervezéssel megtakaríthatták volna azt a 25 milliót, amit az időközben bevezetett forgalmi adóként kénytelenek kifizetni. A ház belső képe jó félkész állapotot mutat. A vezetékek mindenütt a falbaágyazva várják az elfedést. Az épület jobb szárnyában már a fürdőkádak beépítésénél, és a csempék fölrakásánál tartanak. Ide még az idén beköltözhetnek az első lakók. Ugyanitt az egyik belső udvar falait is festik a legfelső emeleten. A tetőt kívülről palával borítják, ez alatt cserép is véd majd a csapadék ellen. A diszbádogozással készült kis tornyok, szalaggal átfont levélkötegeket idéző motívumok is újjászülettek. Mindenütt javítják, s ahol szükséges, újra öntik a lépcsőház és a külső falak stukkódíszeit. Az építőket erősen aggasztja a homlokzati gipszdíszítés állapota. Most folynak a szerkezeti vizsgálatok, amelyek azt az eredményt is hozhatják, hogy az anyag elfáradása miatt az összes külső díszítőelemet újra el kell készíteni. A földszint üzlethelyiségeinek acélból készült ablakkeretei néhol már a helyükön vannak. Ügy tervezik, fogtechnikusok, egy járműszaküzlet, papírbolt és a régi Delikát kereskedői foglalják el majd e helyeket, s a fodrászat is bővül egy kis résszel. A tompaszögben szétnyíló, terasszal összekötött szimmetrikus épülettömbök homlokzatán kerámia mozaikképek láthatók. Népi-vallási szimbólumok: a magvető és a betakarító alakjai. Magyar Ede tervezte, e motívumokkal az épület rendeltetését kívánta hangsúlyozni. Akárcsak a főbejárat feletti műkő szoborpárral: éneklő és tanuló gyermekcsoportot helyezett ide. A mozaikok és a szobrok várják, hogy eltűnjenek az állványok, elvonuljanak a gépek, s a 44 főbérleti lakásba beköltözzenek egykori és új gazdáik. Várakoznak — ők még türelmesek. Nyilas Péter Bemutatták n mosoly országát A Szegedi Szabadtéri Játékok történetében első ízben kapott helyet a sokak által kedvelt, népszerű műfaj: az operett. Tegnap este igen nagy érdeklődés mellett mutatták be Lehár Ferenc művét, A mosoly országát, amelyet Ruszt József rendezésében állítottak színpadra. Fotóriporterünk, Nagy László a két főszereplő — Pitti Katalin (Liza grófnő) és Ilosfalvy Tegnap. ,apszámunkban Róbert (Szu-csong) — ket- az iiosfalvy Róberttal kétősét örökítette meg. szült interjút, az alábbiNagv László felvétele akban pedig a darab koreográfusával folytatott beszélgetést adjuk közre. „Mindegy, milyen műfajhoz nyúl az ember" A mosoly országa próbáin a művészek feltűnően sok időt szenteltek a mozgásnak. A szellemesen megkoreografált táncokból a főszereplő színészek, énekesek is kivették részüket. Imre Zoltán koreográfus igyekezett szinte mindenkit megmozgatni a színpadon. — Nagyon nehéz táncolva énekelni. Nem haragszanak az énekesek, hogy igy megtáncoltatja őket? — Azt tapasztalom, inkább örülnek neki. ök is tudják, hogy az előadás dinamikája, érdekessége menynyire függ a jól kitalált mozgásoktól. Az unalmas táncbetétek lelassítják a cselekményt. E romantikus opeNéhány napja jelent meg a Magyar Nemzetben a honvédelmi törvény módosításán felháborodó ceglédi sorkatonák nyilatkozata. A felháborodást kiváltó törvénymódosítás' lényege a következő: az egyetemet, főiskolát végzettek, illetve az előfelvételisek katonai szolgálati ideje egy év, míg a többieké 18 hónap maradt. A 18 hónaposok sehogy sem tudják elképzelni, hogy mi lehet a megkülönböztetés oka, alapja. Es ahogyan mindig, azok érzik sértve magukat, akik kimaradnak valami „jóból". Ha a „felháborodók" helyébe képzelem magam, és csupán a megkülönböztetés puszta tényét veszem figyelembe, akkor, azt hiszem, én sem hagytam volna szó nélkül. Talán még akkor sem, ha ázóról szóra megindokolják a módosítást. Csak hát, ebben az esetben hiába az igazság, nem sok vigaszt nyújt. Hogy mégis, mi lehet a módosítás oka? Egyrészt a létszámcsökkentés, másrészt az értelmiségiek és a fizikai dolgozó helyzete, lehetőségei közti különbség. Egy értelmiségi, mire kikerül az egyetemről vagy a főiskoláról, 23, 24 vagy 25 éves — eltekintve az évismétlőktől. Ekkor kezdhet hozzá az anyagiak megteremtéséhez. Ismerve az értelmiségiek átlagos kereseti lehetőségeit, úgy 30—40 éves korra talán elérhet valamit. Ezt az idóhatart, ha nem is sokkal, de kitolja a katonai szolgálat ideje. Ezzel szemben egy fizikai dolgozónak legalább Háború és béke 4—5 év előnye van, hogy megteremtse anyagi bázisát. És azt is tegyük még hozzá, ami nálunk régi gyakorlat: bizonyos fizikai munkákat jobban megfizetnek, mint egyes szellemi tevékenységeket. Ebből a nézőpontból talán még sajnálhatnák is a 18 hónaposok az értelmiségiek azon rétegeit, melyek — mint például a tanítók, tanárok, népművelök — elképesztő anyagi hátrányba kerülhetnek. Ha visszaemlékszem a „seregben" eltöltött időre, most kezdem megérteni azt az összehasonlítást, ami szinte mindig napirenden volt a „táposok" és a 18 hónaposok beszélgetéseiben. Az utóbbiak állandóan feltették nekünk a kérdést, hogy „minek tanulsz, ha úgysem lesz annyi pénzed, mint nekem, aki nem fárasztja magát a könyvekkel és mégis dől hozzá a pénz." Ezt persze nem lehetett elmagyarázni —, hogy miért is kellenek azok a könyvek —, s ha véletlenül egy bölcselő szavaival akartunk indoklást találni — „A tudás hatalom", akkor erre már kész volt a válasz, ami egy gúnyos mosolyból állt, kimutatandó a naivitásunk, és egy frappáns megjegyzésből, miszerint, inkább a pénz juttat hatalomhoz Egy ilyen rövid párbeszéd pontos keresztmetszetet ad a társadalomban uralkodó értékrendszerről. Tehát, a módosítást értelmezhetjük úgy is, hogy nem a 18 hónaposokat juttatja hátrányos nelyzetbe a „táposokkal" szemben, hanem éppen ellenkezőleg, lehetőséget ad az értelmiségieknek az idöhátrány további csökkentéséhez. Sajnos, ha nem jó szándékkal fogadják a törvénymódosítást, akkor ennek előre látható következménye lehet a hadseregen belül a fizikai dolgozók és az értelmiségiek további eltávolodása egymástól. Nem ismerem a laktanyákban uralkodó mostani légkört, igy csak a saját letöltött szolgálati időmre hagyatkozhatok. A?- előfelvételisek megkülönböztetett figyelemnek örvendhettek. Egyrészt a „fiatalságuk" miatt — 18 évesen hívták be őket —, másrészt pedig az „öreg" katonák közül sokan úgy érezték: sértő rájuk nézve, hogy a „táposok" rövidebb ideig szolgálnak. így aztán minden nehezebb dolgot a „táposok" nyakába akasztottak, lévén ez a sérelem ellensúlyozása. Ezt a következtetést inkább előrelátó féltésként írom, mintsem értékelő szándékkal. A törvénymódosítást magyarázza — legalábbis számomra — az a reformgondolat is, hogy hazánk válságos helyzetét a tudáson keresztül, az értelmiség segítségével kell megoldani. Tehát, nem érzem semmiképpen sem jogosnak a 18 hónaposok emeltebb hangvételét. és remélem, az itt leírtakkal hozzájárulhattam az esetleg szabaduló indulatok csillapításához. P. Sz. rett statikáját szerettem volna feloldani mostani koreográfiámmal. Szándékom szerint ebben az előadásban a táncjelenetek összekapcsolják a cselekmény láncszemeit, s néha még tovább is gördítik azt. Nem bonyolult tánclépéseket kell a színészeknek megtanítani, azt kell inkább jól kitalálni, hogyan vegyenek részt egy közös mozgásban. — ön, aki 17 évet töltött Nyugaton és avantgard együttesben is dolgozott, milyen viszonyban van az operettel? — Régebben nem nagyon szerettem ezt a műfajt; kétségtelen, hogy ez egy középeurópai, tipikusan osztrák— magyar szülemény. De rengeteg lehetőség rejlik benne. Lehár gyönyörű zenéket irt A mosolyba, sőt, a humor sem hiányzik ebből az operettből. Egyébként az évek alatt rájöttem, teljesen mindegy, milyen témához, vagy műfajhoz nyúl az ember, egy a lényeg: mit tud belőle kihozni. Mindent el lehet rontani és mindenből lehet szenzációsan jót is csinálni. Ma már ott tartok, hogy vannak kedvenc operettszerzőim is. — A szegedi színházban a Vaszy-idöszak táncosa és koreográfusa volt. Innen szakadt idegenbe, miért? — Először eszembe sem jutott kinn maradni. 1968ban Kölnben volt egy nemzetközi verseny, ahol akkori partnernőmmel szerettünk volna szerepelni. Hosszas huzavona után kaptuk csak meg a kiutazási engedélyt, s a partnernőmét az utolsó pillanatban valamiért viszszavonták. Én elkeseredve, most már csak mint érdeklődő vágtam neki az útnak. Szereplésről szó sem lehetett, hisz a produkciót kettőnkre találtam ki. Óriási szerencsémre Kölnben az első nap összeismerkedtem egy magyar táncosnővel, aki három nap alatt megtanulta a koreográfiát. Megnyertük a versenyt és én akkor elgondolkodtam: milyenek is az én lehetőségeim, mekkora az életterem, a szabadságom otthon? A díjjal együttjáró pénzből — úgy tűnt — egy darabig képes leszek külföldön élni, tanulni és dolgozni. A 17 évből hetet az NSZKban töltöttem el, táncoltam a Stuttgarti Balettben, a kölni operában és egy avantgard együttesben is. Ezután Angliában a Rambert Balettben kilenc évig, Barcelonában a Lindsay Kempben egy évig koreográfuskodtam. Külföldi éveim alatt voltak mélypontjaim is, de úgy erzem, néha nem árt leszállni a pokol fenekére, s kipróbálni, fel tud-e az ember onnan jönni. Londoni éveim alatt elvégeztem a filmművészeti főiskolát, csináltam néhány filmet is. Ezeket Szegeden is szeretném bemutatni a Belvárosi mozi kamaratermében. Foglalkoztam mozgásterápiával is. Börtön és javító-nevelő intézet lakóinak pszichés panaszait próbáltam „gyógyítani" a tánccal, a mozgás felszabadító erejével. Életem egyik legnagyobb élménye volt ez a feladat. — S itthon? — Örülök, hogy egy ilyen pezsgő korszakban kezdhettem újra a munkát. Bízom benne, hogy a jövőben nagy változások lesznek a magyar színházi életben, öt évvel ezelőtt a budapesti Kamarabalett hívására jöttem haza. A Hullámhosszak utazása című táncjátékommal debütáltam itthon. Ez egy életrajzi balett, azzal végződik, hogy február 14-én, Rachel napján visszaérkezem Magyarországra, s ezzel valami nagy-nagy varázslat kezdődik az életemben. Krámer Györgynek A sakálok című filmjében főszerepet táncoltam; a kaposváriakkal a Három-egy a szerelem javára című operettet csináltuk meg, majd Spiró Ahogy tesszük című darabjához készítettem koreográfiát, ami különdíjat nyert a színházi fesztiválon. Németh Sándor kérésére az Ének az esőbent is boldogan elvállaltam a fővárosi operettben. Ugyanitt Vámossal nt iirég megcsináltuk a Cirkuszhercegnöt, amivel szeptemberben Angliába megyünk. S két éve itt vagyok Szegeden, Kr.ámer György balettigazgató mellett, mint művészeti vezető. Imádok újra Szegeden élni, de annak is örülök, ha utazhatok keresztül-kasul a világon. Édesanyám nagyon hiányzott a hosszú külföldi évek alatt, ezért most külön orom, hogy egy új, közös életet kezdhettünk. Itthon vagyok. Pacsika Emília