Délmagyarország, 1989. augusztus (79. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-05 / 183. szám

1989. augusztus 5., csütörtök DM] ® ® MILYEN SZEGEDET AKARUNK? Az emberrel azonosulót Kevés-e a 45 százalék? A nemzetközi sajtóban a július 22-i, magyarországi időszaki képviselőválasztások jóval nagyobb visszhangot kaptak, mint az 1985-ös „hajcihö". Holott annak idején az egész magyar Parlamentet megújították — igaz, nagyrészt a régi, megbízható káderekkel —, s a megtisztelő megbízatás öt esztendőre szólt (akkor még visszahívásról a legvérmesebb ellenzékiek seni ábrándoztak), most pedig látszólag csupán négy mandátum sorsa volt a tét, az is nyolc hónapos intervallumra. Az 1985-ös választás újdonságnak számított a többes jelöléssel, amely néhány biztos befutó megleckéztetésével végződött: ki hitte volna korábban, hogy egy (akkor még „névtelen") riporter elsöprő győzelmet arat a megyei első titkár felett. Nagy sikerrel játszották külföldön (a nyugati külföldön) a „Két választás Magyarországon" című nagyszerű filmet, mégis: a nemzetközi sajtó most bolydult fel igazán, amidőn az országgyűlésünknek mindössze egy százalékát próbálták újjáválasztani. Osskó Judit, a tévé ismert mérnökriporterének véleménye szerint: „Az emberek többsége értetlenül, de legalábbis fenntartással közelít napjaink építészetéhez. A modern építészet eszköztárából hiányoznak azok a hagyományos formák, évszázados sztereotípiák, amelyekkel korábban az emberek azonosulni tudtak. A tömeges építészet termékei gyakran híján vannak ezeknek a fogódzóknak, de még a gazdagon formált egyedi alkotások élvezetéhez is sokszor értelmező szótárra volna szüksége a laikusnak. Tanácstalanságunk azért is érthető, mert épített környezetünk gyors változása, átalakulása önmagában is megrázkódtatást okoz.." Egyszóval, a mai kor embere is emberibb építészeti környezetet igényelne. amely szíve szerint otthonossá alakítaná városát, elemi harmóniában a külvilág és önmaga között. Ehhez természetesen sem az építőipar, sem az ember külön-külön és együttesen sem elegendő, de a tervezők legjobb igyekezete sem. Ehhez a politika egyértelmű „hozzáállása" is szükséges. Jobban, mint korábban, de leginkább úgy, ahogy a nagy elődök a húszas és harmincas években elképzelték. Szegeddel, a Dél-Alföld legjelentősebb városával annál is inkább sokat kell törődnünk, mert nemcsak Csongrád megyére, hanem a két szomszédos rayonra is hatást gyakorol. Ennek a városnak sajátságos miliője van, amin azért az elmúlt 40-50 év minden buktatója és hibája, nehézsége csúnya foltokat is okozott. Az ötvenes évek hibás szemléletű vezetése leértékehe ezt a várost (hármas bűne miatt), sót területileg is csökkentelte. Lakói szama ekkor: 87 ezer. A második világháború ütötte sebek orvoslásával szinte egy időben született egy-két jobb épület, majd főként Nagyfalussy Antal és munkatársainak tevezésében, az ötvenes években megjelent a Marx téren és környékén a szocreál. Az első tudatos városfejlesztés ebből az időből, 1957-ból való, amikor Borvendég Béla tervei szerint, a Palánk még megmaradt helyén hangulatos, városképet dicsérő épületegyüttest alakítottak ki. Sajnos ugyanakkor értékes műemlék-épületeink, mint a 17. század végén épült Demján-ház. a Bába-ház, a Vedres István tervezte egyemeletes copf stílusú palota, a Schaffer-ház több ntás épület társaságaban veszendőbe mentek. Az új városrekonstrukciós terv 1958-ra készült el. amelynek jegyében születtek meg az emeletráépítések, a foghíjbeépítések. épületátalakítások, majd az egykori újszegedi „szuperplacc"-on, még téglablokkból megkezdődött az elsó szegedi lakótelep építése. Ezt követte a Tarján-dúló, később a további területek beépítése, rossz kifejezéssel a telepek (új városrészek) kialakítása, már sok kisiklással, kopár sivársággal, falanszteri falakkal és környezettel, a házgyár 1971-es „belépésével", s ennek nyomán jelentkezett változó igényekkel, lehetőségekkel és megoldásokkal, a technológia szabta merevségekkel. A hagyományos építőipari technológiát felváltotta a szerelés, a poligonokban. a házgyárban gyártott szerkezetekben való gondolkodás, a szerkezetek helyszíni stabilizálása. A nyolcvanas évekre a városkép változása felgyorsult, és ez sokféle indulatot, érzést vált ki a városlakóból. Az új városrészek tömege, a főbb utak átépítése, a tömegközlekedés betegségei (és az emberben betegséget okozó megnyilvánulásai), aminek csak egy gyógyító pontja van, hogy a trolibusz is szegedivé lett. A nagyvárosnak kicsiny, kisvárosnak nagy Szeged forgalmi dimenziói a második Tisza-híddal kitágultak. És mindezek után. ill. mindezekkel együtt, milyen Szegedet akarunk? Olyat, amely a jövőben megtarthatja a déli országrésznek regionális központ. ipari centrum, kulturális és tudományos szerepét. Olyan sokféle arcú város ez, amely nap mint nap kifejezi funkcióinak Sokaságat, és ez a jövőben még bővíthető is. Nem használjuk ki - oly sok erőlködés ellenére sem — a hévíz kínálta lehetőségeket (1927 óta a természet tálcán kínálja), pedig Szeged már régen lehetne fürdőváros, és ez is egy arcvonást adhatna. A tíz év. tíz medence program is elvetélt valahol. Azután itt van a húszas évek végéről származó gondolat, hogy a Tisza legyen Szeged főutcája. Azóta is elég tarkabarkának és szerénynek mutatkozik ez a főutca, pedig a két híd közötti partszakasz igazán nagyobb megjelenése lehetne a fürdővárosi létesítményeknek. a vízisportnak. Valamelyest a centenáriumi partfal is adott hozzá. Egész fürdő- és üdülőterületeket kell kiépíteni, elsősorban az újszegedi part mentén, hogy ezzel növekedjenek a város értékei, amelynek alapjai adottak. (Érdemes lenne elidőzni a Szegeti városépítési problémái c. kiadványnál, amely a Magyar Mérnök- és Építészegylet szegedi osztályának, sa Szegedi Alföldkutató Bizottságának gondozásában látott napvilágot, 1953-ban. és az 1883. évi újjáépítéstől számított 50 esztendő tapasztalatait gyűjtötte egybe, s egyben prognosztizálást is adott a következő fél évszázadra. Füle Lajos jóval későbbi városfejlesztési programjai is valahonnan innen táplálkoznak.) Szeged egyéni arculatú város, amelyre minden itteni városlakó büszke. Jól érzi magát benne, mert a Belvárosban, a történelmi városmagban az elmúlt több mint 100 év szépségeit megőrizve találja, és történelmi légkört is kap, még akkor is, ha sok esetben elhanyagolt portálokat, kapualjakat, kapukat, szemetes környezetet, ki nem ürített szeméttartókat, eldobált csikkeket találunk stb. Szeged temérdek élményforrást tartogat. Szép és arányos lakóhely, amely ésszerűen épített, és kielégítheti lakóinak mindennapi szükségletét. s igazán mindannyiunk otthonává válhat (válhatna), csak hát minden egyes polgárának és az idelátogatónak többet kell tennie környezetünk szépségéért, természetes és épített kultúránk megbecsüléséért, de nap mint nap. Szeged minden pozitív hatást (sajnos néha a negatívokat is) képes befogadni, magába építeni, hogy ezekkel is növelje kapcsolódását a természeti, a társadalmi és gazdasági környezetéhez, éppen fejlődése érdekében. Csak az a kérdés. Itogy ezzel az igyekezettel mindig és mindenütt jól sáfárkodunk? Nem, számos kivetnivaló van szemléletünkben, döntéseinkben. (Pl. motorizáció és az utak állapota, a Belváros védelme, amire már tervek is készültek, és mégis...) „Sokan nem tudjuk — sokáig én sem tudtam — milyen sajátos értékeink vannak. Mert nemcsak az lehet értékünk, amiből másutt szebb, teljesebb van. hanem talán még inkább az, ami másutt nincs. Márpedig Szegedhez fogható, ily egységes, formás város a korszakból Európában nincsen, s noha a maga kora nemzetközi módján épült újjá, lényegében mégis sajátságos alföldi magyar város maradt... Belvárosa pedig egészében műemlékfélévé válik." (Granasztói Pál) Az állami műemlékvédelem mellett helyi védelem is szükséges, amelynek ki kell terjednie a városképekre, a környezetre. Ezt a városi tanácsnak kell megalkotnia. Ilyenekre van példa a világban, sőt hazánkban is, pl. Pápa műemléki törvénye. Szép ez a város, a több mint 100 éves városmag századunk követelményeinek is megfelel. Tereink tágasak, elfogadhatóan szélesek utcáink. A városrészek gyorsan és aránylag kedvezően megközelíthetők. Szeged nem terül el, hanem a körtöltésen belül, mérnöki pontossággal megszerkesztett rendezett település. Olyan Szegedet akarunk, amely számol ezekkel az értékekkel, amelyekhez azután járulhatna az a régi álom. hogy a Tisza természetes szépségével és bájával, valóban városképi jelentőséget kapjon, ne maradjon kihasználatlanul. Persze mindehhez a város kirakatává kell tenni a partokat, hogy ezekkel is növeljük a városélményt. De nem olyant, mint amit a Felsó Tisza parti panelóriások adnak. Egyébként is a panel szinte szinonimája már az új lakónegyedek általános, szociológiai és egyéb [nincs pl. a lakásoknak bioklimatológiájuk. bár a szegedi tudományegyetem éghajlattani intézetében e kérdéskörrel mára hatvanas évek(!) elején foglalkoztak] problémáinak. És az új épületeknek egyébként is másként kellene beilleszkedniük a régi városszerkezetbe. Olyan Szegedet szeretnénk, amelyben a múlt és a jelen valami csodálatos ötvözetbe tömörülne, és egymásra gyakorolt hatásukból szülessen meg az új, a nagy ezredfordulóra az európai középváros abban a városszerkezetben, amelyet 1883-ra Lecliner Lajosék megálmodtak és megvalósítottak. BÁTYAI JENŐ Próbálták — 25 százalékos sikerrel. Az érvényben lévő törvény értelmében a szavazásra jogosultaknak legalább fele részt kell vegyen a választáson, különben a parlamenti hely betöltetlen marad. A legtöbben Kiskunfélegyházán (61.5%) és Gödöllőn.(59,2%) éltek állampolgári jogukkal — amely hangsúlyozottan nem kötelesség —: Félegyházán azonban a relatíve sok jelölt közül egyik sem kapta meg a szükséges voksokat. Szegeden 45,2%-os, Kecskeméten pedig 44,1%-os volt a megjelenési arány. S lön csoda: itthon is, külföldön is megkondultak a vészharangok. Az első nyugati sajtóvisszhang szerint (BBC) a magyar ellenzék mind a négy körzetben biztos volt győzelmében, s így a 25%-os „siker" — s általában az időszaki választás — nem csupán az MSZMP, de az ellenzék kudarca is. Szükségtelen újra idézni a többi nyugati kommentárt, unnak idején úgyis olvashatók voltak a magyar újságokban is: lényeg, hogy azok többsége csalódottságának adott hangot, a magyar nép érdektelenségéről beszélt, amely "épet csak rosszabbodó életkörülmények, a megélhetési nehézségek érdeklik, hidegen hagyja őket a politika, s nemcsak a kommunisták, de az ellenzék hívó szavára sem képesek mozgósulni. Itthon sokan a nyári időpontot (szabadságolások), a rekkenő .hőséget (strand, haverokkal való sörözés), a helyi sajtót (nem kellő hírverés), az emberek beidegződését (félelem) és a politika iránti újfajta közömbösséget (csömör) kárhoztatták a szegedi, félegyházi és kecskeméti eredménytelenség miatt: a Magyar Demokrata Fórum egy tisztségviselője pedig saját szervezetét okolta a sikertelenségért, mondván: túl hamar buktatták ki az MSZMP jelöltjeit. így a választók nagy része számára a konkrét szavazási aktusnak már nem volt igazán komoly tétje. A humor kedvéért egyik tengerentúli barátunk véleménye is megemlítendő: Fidel Castro egyenesen tragédiának. már-már a nemzetközi imperializmushoz váló magyar csatlakozás elsó lépcsőfokának tekintette azt, hogy egyetlenegy ellenzéki képviselő (ráadásul egy klerikális) bejutott a nemzetgyűlésbe. Kétségtelen, hogy a mostani időszaki képviselő-választások politikai sálva lényegesen nagyobb annál, amit négy mandátum sorsa önmagában jelent. Az 1990-es (remélhetőleg teljesen szabad) választások főpróbájának tekinteni azonban akkor, amikor még gyakorlatilag egyetlen pártnak, politikai erőnek sincs konkrét programja, erős túlzás. A négy helyszín esetlegessége, a kormánypárt — meglepő?, érthető? — közömbössége, a szervezési, korteskedési ügyetlenségek olyan összetevők, amelyeket, ha figyelembe veszünk, ellent kell állnunk a csábításnak, s nem szabad a július 22-i eredményekből az általános politikai erőviszonyokra következtetnünk. (Noha bizonyos jelzéseket mindenképpen magukban foglalnak.) Azt hiszem, nagyon sok demokratikus berendezkedésű országban örülnének a politikusok a 61 és fél százalékos megjelenési aránynak, de egyes helyeken talán még a 44 százalékosnak is. Ha egyáltalán foglalkoznak ezzel! Végiglapoztam jó pár újságot a tavaly novemberiek közül, s érdekes módon az amerikai elnökválasztásról szóló tudósítások, kommentárok szerzői közül egyik sem tartotta fontosnak megjegyezni, hogy az USA polgárainak hány százaléka vette a fáradságot, hogy az urnákhoz járuljon. Egyetlen utalást leltem, mely szerint az előzetes várakozások szerint ez az arány 50% körül alakul majd. A lényeg nem az, hogy végül is hányan foglaltak állást Bush vagy Dukakis mellett, hanem az, hogy mindenütt teljesen természetesnek vették: az USA polgárának éppúgy joga van a demokratákra, a republikánusokra. vagy valamelyik önjelölt ói ültre szavazni, mint otthon maradni, ekképp nyilvánítva politikai véleményt — még ha nem is tudatosan. A nemzetközi sajtó mértékadó része nem évődött azon, hogy az Egyesült Államok 50, 70 millió, vagy annál is több szavazópolgárának tökéletesen mindegy, ki lészen országa elnöke. Bezzeg most sokan kárhoztatják a magyarokat: belülről, kívülről: milyen szerzetek ezek, hogy végre itt a szabadság, amelyért évszázadokon keresztül harcoltak, nagy vérveszteséggel, s lám csak, nem kell nekik. Emlékszem egy országos listára, amelyen az akkor még egyetlen párt vezetőit (és más szemelyiségeket is, persze) majdnem egyöntetűen. 99,8%-os szavazataránnyal juttatta be a nép a parlamentbe. Egy egész ország találgatta, hogy közülük az egyik miért kapott csak 99.2 százalékot. Tán „fönn" kegyvesztett lett? Vagy tényleg kevesebben szavaztak rá? Nem kívánom vissza azokat az időket, s tisztes megjelenési aránynak tartom nemcsak a 61,5, hanem a 44 százalékot is. Minthogy három helyütt a jelöltek újra megméretnek, szurkolok, hogy ne maradjanak üresen a parlamenti helyek, távlatilag pedig unnak, hogy azok betöltését ne irreálisan kijelölt megjelenést arányszámhoz kössék Ha negyven esztendő alatt leszoktattak a magyarokat a politizálásról (mondjuk: erőszakkal), akkor most — ugyanolyan, ha úgy tetszik: sztálinista módszerekkel — azt ne tegyük kötelezővé. Ha a politikai erők nem tudnak vonzó programokat kínálni, s nem képesek nyilvánvalóvá tenni az állampolgárokban, hogy az aktív politizálás, a közéletben való részvétel a saját erdekeik érvényesítését segíti, akkor az nem a szavazástól távolmaradókat, hanem a politikai pártokat, szervezeteket minősíti. SANDI ISTVÁN LIPPAI TAMÁS RAJZA RÓZSA ENDRE Hét érzék öröme Két ujjam bárhol levegőbe ütve, nagyfeszültségű áram ráz meg. Hulló mézcsöppre nézek — egy méh hullája kezd lüktetni mélyen. Fülemben örökös zajárnyék s verőerein visszhangzó robaja. Szimatom sistergő gyújtózsinór robbanásokkal teli illatfákhoz. Nyelvemben repülőhal vitorlázik az ízek szökőárján, ősökig ható sejt-érzékeimben amőba csápol, denevér-radar búg. hetedik érzékemben szakadék fölölt ingó kötéltáncos s egy földet most ért űrhajós mosolyog össze.