Délmagyarország, 1989. augusztus (79. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-19 / 195. szám

1989. augusztus 19., szombat 30 DMj ^magazin • ® FIscS pillantásra az anarchia és a káosz képzetét keltheti, ha azt mondjuk, ma Spanyolországban csaknem kétszáz párt működik, s a parlamentben is majdnem 50 párt van jelen a különböző part koalíciókban. A pártok ilyen magas száma kétségtelenül tükrözi a társadalmi érdekek sokféleségét, és azt is. hogy az eltérő csoportérdekek egymáshoz való viszonya is változik egy átalakulásban lévő Spanyolországban. Ezért e 12 év egy politikai kaleidoszkópra hasonlít, amikor szinte minden választási forgás új kompozíciókban helyezi el a különböző színű pártokat". E formálódó politikai szerkezetben azonban erős logika található, a csoportok, egyének politikai érdekérvényesítésének megfelelően. Vannak országos szerveződésű pártok, melyek mindenütt jelen vannak: a Szocialista Munkáspárt, a Néppárt, a kommunisták (egyébként széttört) mozgalma, vagy Adolfo Suarez újraszerveződő pártja, a CDS. Egyébként ezek jelentik a pártok számban kisebbik részét. Nagyon erős a regionális pártok csoportja. Ez Spanyolország történelmébe^ gyökerező sajátosság: a katalánok, baszkok, gallegók kis nemzete erős nacionalista pártokat hozott létre, de az olyan történelmi régiók, mint Andalúzia, Valencia stb. ugyancsak létrehozta saját pártjait. S mert a spanyol alkotmány megadta a történelmi régióknak és kis nemzeteknek az autonómiát (önálló parlamenttel és kormánnyal) logikusan született meg a pártoknak eme csoportja. Igen nagyszámúnk a kisebb körzetekre és csak egy-egy nagyvárosra szerveződő helyi pártok. Például „Madrid Demokratikus Független Regionális Pártja" csak a fővárosban működik és erős helyet foglal el a fővárosi tanácsban. Miután a helyi önkormányzatok nagy döntési lehetőségekkel rendelkeznek, érthető a pártok e szférájának működése is. Negyedik csoportja a pártoknak a különböző köztes társadalmi csoportok által létrehozott kispártok. amelyek a politikai spektrum minden színárnyalatában megtalálhatók, s különböző koalíciókkal igyekeznek erőre kapni. Ilyen választási koalíció például a különböző kis kommunista pártok és baloldali szocialisták Egyesült Baloldal nevű blokkja: a Népi Koalíció viszont öt jobbközép pártot tömörít a Néppárt vezetésével és 1986-ban 26.53 százalékkal a legerősebb ellenzéki erő lett. Született egy, a regionális, nacionalista pártokat tömörítő blokk is (PRD). Ha a politikai „zűrzavarokat" felülről nézzük, egy érdekes munkamegosztás tűnik elénk: az érdekek és a politizálás három (helyi, regionális, országos) eltérő szintjére szakosodtak a pártok, s köztük bonyolult kapcsolódási-koalíciós mechanizmus jött létre. Ez az oka annak is. hogy még az országos pártok is föderatív szerveződést alakítottak ki, hogy jobban tudjanak e három szinten politizálni, koalíciókat kötni. A szocialista siker Kétségtelen, hogy ennek az átmenetnek a nagv nyertese a Spanvol Szocialista Munkáspárt (PSOÉ). MADRIDI LÉGIPOSTA A demokrácia gyermekkora Aki a mai spanyol politikai többpártrendszer pillanataival ismerkedik, ahol 160-nal több pártot láthat a politikai küzdelem arénájában, nehezen hiszi el, hogy Spanyolország tizenkét éve még az cgypártrendszer egyszerű képletét mutatta. Pedig Francisco Franco diktátor 36 éves országlása idején, 1939-től 1975-ben bekövetkezett haláláig ez volt a helyzet. E rendszer filozófiája „gyermekien" ősi matematikán nyugodott; egy párt, egy nemzet, egy vallás, egy szakszervezet. Egy Vezér. E politika elnyomta a spanyolországi kisnemzetek (katalán, baszk, gallego) jogait, tiltotta nyelvük használatát; a többi pártot törvényen kívül helyezte, vezetőit üldözte, úgyhogy ezek száműzetésbe mentek. A „vertikális" szakszervezetek szép, sztrájkmentes harmóniában éltek a tőkével és az állammal, szolgálván a „Mozgalom" céljait. Szóval, mifelénk is ismerős politikai struktúra működött Hispániában, amely azonban '59-től egyre kevésbé felelt meg a gazdaság és a társadalom igényeinek. Egy hosszú, évtizedes küzdelem és a diktátor halála után, 1975 — 77 között viharos gyorsasággal alakultak meg a pártok, és 1977-ben meg is tarthatták áz első szabad választásokat, száznál több párt részvételével. melv 1982-tól van hatalmon. 1977ben még 50000 tagja volt. 1980-ban is csak százezer, s 1982-ben egy 40 milliós országban győzött. Mi történt? Az ellenzők több fontos tényt emeltek ki. Az egyik: 1980-ig e párt hagyományos marxista munkáspárt, lényegében a középkorúak és öregek pártja volt: 6 százalék volt csak a 25 év alatti tagság, és 23 százaléka a 60 év felettiek aránya. 1979-82 között azonban radikális fordulat ment végbe a pártban, hatalmas belsó harcok után.-Az egyik eredmény: a harmincévesek vették kezükbe a pártvezetést (Felipe Gonzalez és generációja). A másik: a párt, fenntartva munkásorientációját, a középrétegek és burzsoázia felé fordult, az Európához való csatlakozást ígérve. Ebben a Szocialista Internacionálé rendkívüli segítségét is megkapta, sczért a part mellé állt a spanyol értelmiség elitje és az ifjúság. S amikor 1982-ben a választási korhatárt 21-röl 18 évre szállították le. e fiatal, szimpatikus vezetők („új arcok") a szavazatok csaknem felét megszerezték (48,4százalék). A PSOE-val a fiatal, európai iskolázottságé és orientációjú Spanyolország győzött. És továbbra is ..kis" párt maradt: ma sem lépi túl taglétszáma a kétszázezret, bár erős szakszervezeti mozgalom is támogatja (UGT). A tömegpártok alkonya Tanulságos azt is megnézni, milyenek belül ezek a pártok? A szocialista munkáspárt az átalakulás során lemondott az üzemi alapú szervezési elvről (két nagy „baloldali" irányzat ezért ki is vált a pártból) és lakóhelyi szerveződésűvé vált (a munkahelyen a szakszervezeten keresztül „maradt" ott), és a demokratikus centralizmust feladva föderatív jellegű párt lett. a'nol minden provincia PSOEszervezete önálló (saját szervezeti szabályzattal), s csak a közös nemzeti ügyekben lépnek fel koordináltan. A kommunisták is ugyanúgy váltottak, de már későn, a taglétszám csökkenése és a pártszakadások után (érdekes módon, S. Carillo párton belül erős sztálinista stílust alkalmazott). Úgy tűnik, hogy a nagy taglétszám csak nehezíti a pártok mozgását. Ha megnézzük a legnagyobb pártok létszámát. meglehetősen „kis" pártokat látunk (ezt azonban mindig a 40 milliós lakosság függvényében értsük!): 1980-ban az akkor hatalmon lévő, kormányzó UCD együttes taglétszáma kb. 130000 volt. a szocialistáké 100000 körül, a Néppárté 50100000. Legnagyobb „szervezett" párt akkor a kommunistáké volt. 200000-es tagsággal. A spanyol demokratikus átmenet fontos tanulsága. hogy a tömegpártok és a tagfelvételek hajszolása helyett a „káderpárt" van újjászületőben, amely jó programmal, vonzó vezetőkkel akar szavazatokat szerezni. A hírközlés mai szintjén, amikor a pártok választási kampányait a költségvetés pénzzel is segíti, hatásosabb a tv-ben, a rádióban, az újságokban való jelenlét, mint a „pártmunkások" személyes agitációja. A ..pártélet" régi értelme — még a munkáspártoknál is — megszűnőben van. A ..pártélet" ma mást jelent: — elemezni az ország helyzetét, javaslatokat kidolgozni, — támogatást szerezni ehhez más pártoknál, a társadalom nem-politizáló részében és nemzetközi színtéren. — taktikákat kidolgozni a választásokon és azt szervezetten, hatásosan-vonzóan végigharcolni. — i megszerzett képviselői, tanácsi pozíciókban képviselni a párt és a választók érdekeit, — s eközben a pártról alkotott képet formálni, s készülni az új megmérettetésre. A pártok aktivista magjai ezért mindenütt értelmiségiek, különös súllyal a közgazdász, újságíró, szociológus-politológus szakértői csoportokra. A hivatásos apparátusok tulajdonképpen igen kicsinyek, a tagság 1-5 ezrelékben mérhetők, de a pártok állami tisztségeire választottak kötelesek ..pártmunkát" végezni — persze ebben érdekeltek is. Tinédzser demokrácia E formálódó demokrácia, amely, éppen mert egy egypártrendszerről való váltás sajátosságait mutatja, fontos tájékozódási pontokat adhat a számunkra is. Ha a tizenkét év politikai mozgásainak irányát nézzük, azt látjuk, hogy az idő a politikai szélsőségek ellen dolgozott: a toleranciát, nyugalmat és dinamizmust hirdető irányzatok erősödtek, miközben a politikai élet súlypontja jobbközépről balközépre tolódott. Talán meglepő, hogy a régi, francóista ..Nemzeti Mozgalom", melynek milliós párttagsága volt. 1977ben egyik pillanatról a másikra egyszerűen eltűnt, még saját párttagjai is más pártokra szavaztak. Bár ma utcai irkálások és fönixmadár-hasonlattal élve feltámadását jósolják, az új jobboldal nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy bármilyen kapcsolata is legyen a múlttal. ( A másik nem várt jelenség, hogy ebben az erősen vallásos országban nem alakult ki erős kereszténydemokrata, vagy keresztényszociális politikai képlet. A katolikus klérus, mely erősen kötődött a régi diktatúrához. ezt persze nem is kezdeményezte. A politikai élet erősen laicizálódott. vallási jellegű gondolatmenetek ezért nincsenek jelen. Nagyon egyértelműen kitűnik tehát a spanyol példán, hogy a világnézet és a politikai ideológia teljesen eltérő dolgok, s csak felénk „illett" összemosni a kettőt. A hívő katolikust például a politika minden irányzatában ott találjuk: a kommunistától a jobboldali Néppártig. Külön vizsgálat tárgya a politikai vezető elitek ügye. Az elemzésekből kitűnik — és a PSOE a látványos példa —. hogy sikerrel csak új vezetők léphettek a demokrácia porondjára, akik nem is ismerték a régi „játékszabályokat". De még igen erős a mozgás a vezetők szférájában. Fontos statisztikák utalnak erre. 1975 óta négy parlamenti választás volt Spanyolországban. Ezalatt 1633 személy volt-lehetett képviselő és szenátor. De ebből 1145-en csak egyszer. 377-en kétszer, 87-en háromszor lettek képviselők és csak 44 személy töltött be mind a négy ciklusban képviselői, vagy szenátori pozíciót. Ha a nem győztes jelölteket is számba vennénk, e mozgás még nagyobb lenne. Ezt a tényt a nyugateurópai politikatudomány negatívumnak tartja s arra utal, hogy a politikai elit személyi összetételének ilyen hatalmas mozgása túl drága a társadalomnak. Magam természetes jelenségnek tartom egy most születő demokráciában, ahol a választópolgár szigorúan ítél és igényesen keresi új képviselőit. Azaz. minden párt „káderei" felett (képviselő, szenátor, városi tanácstag stb.) a párton kívüli többség mond ítéletet, s a pártok ehhez lassan/hozzászoknak. A „jó elvtárs" érve már semmire sem jó. ha nem párosul a választási sikerekkel. Persze ez az új helyzet éles politikai harccal is jár, érdekes módon elsősorban a pártokon belül. A tolerancia, a kulturált tárgyalás elsősorban a pártok közötti kapcsolatok jellemzője, amellyel párosul az egyes pártokon belüli kemény harc a különböző irányzatok között „a" párt helyes vonaláért, illetve ennek megfelelően a személyes pozíciókért. Ez ugyancsak természetes, bár nem üdítő jelensége a születő demokráciának. Ez az oka a gyakori pártszakadásoknak. a koalíciók bomlásának és újak születésének, egy mozgásban lévő társadalom belső érdekösszeüt közeseit tükrözve. Persze a választópolgár ellenszenvét is kiváltja e küzdelmek látványa. Fontos tény. hogy 1977 óta folyamatosan nő a nem szavazók aránya: 1986-ban 29.7 százalék tartózkodott a szavazástól. Egy analógia határai Sokan példálóznak ma Magyarországon Spanyolországgal, smagam is úgy vélem, hogy a demokráciára való átmenet tanulságait hasznos elemeznünk. Ám legalább ennyire tudatában kell lennünk a különbségekkel, hogy a spanyol csoda ne illúziókat váltson ki bennünk. Mindenekelőtt látni kell, hogy a politikai pluralizmusra való átmenetet könnyítette, hogy Hispániában piacgazdaság működött, a „gazdasági pluralizmus" szerves alapját adva meg ezzel a politikai felépítmény átalakulásához. Ehhez tartozik az is. hogy a spanyol fináncoligarchia és nagytőke érdekelt volt az átállásban, s talán először a spanyol történelem során a haladás pártja mellé állt, és gazdasági-társadalmihatalmi-centrumát-tengelyét jelentette az átalakulásnak. Ugyancsak mások a nemzetközi feltételek is. A spanyol egypártrendszerről való átállás során a spanyol politikai erőknek nem kellett kiizzadni egy teljesen új demokratikus modellt, csupán a már működő polgári demokratikus modellt kellett adaptálni. Eközben az európai közös piac vonzó, segítő környezetként volt/van jelen Spanyolország számára gazdasági-politikai értelemben egyaránt: szövetségesei nem akadályozzák. hanem segítik az átállást. Ilyen perspektívából nézve, a magyar átalakulás nehezebb ügynek tűnik. A spanyol demokrácia gyermekkora sok átmeneti, olykor kellemetlen vonást mutat. Ugyanakkor a politikai képletek állandó mozgása és átmeneti formái ellenére sem alakul ki anarchikus állapot, az ország folyamatosan működőképes. Ennek az az oka, hogy a demokrácia intézményrendszere óriási viták és harcok után 1977-82 közt kialakult: új alkotmány, új, autonómiákon alapuló közigazgatási rendszer, stabil államfői tekintély a király személyében, amelyet minden politikai erő elfogad és tiszteletben tart, s a „játékszabályokat" ennek alapján a parlamentben alakítják ki. Azaz, tanulnunk máris sok mindent lehetne ettől az ifjú hispán demokráciától. ANDERLE ÁDÁM V

észtjósló jelentéseket olvasok bolygónk romlásáról, kifosztottságának állapotáról. de készített, készít-e valaki helyzetjelentést a szellemi környezetszenynyczésckröl, az érzelmektől megfosztott emberi kapcsolatokról, az anyagi érdekeltségek által ki- és bemért viszonyokról? Készült-e leltár a megélhető élet szürkeségéről. a viszonyok sekélyes természetéről, az iszonyok sokféleségéről, a kiszolgáltatottságokról? Nyilvántartásba vette-e valaki, hogy kik és miért vették el tőlünk a dalt. a táncot, a játékot, a feszültségeket oldó vigasságot? Észrcvctte-e valaki, hogy az italozás, a dohányzás. sok más ok mellett azért ölt pusztító méreteket, mert kiüresedtek a mozdulatok, mert semmi mást nem lehet a nyereségérdekelt szórakozóhelyeken tenni, mint a pohár után nyúlni és rágyújtani? Szóvá teszi-e valaki, hogy a léleknek már csak lopva lehet luxusa, eluralkodott, mindent beborított a közvetlen és gyors haszon reménye, hogy érdek nélkül már senkinek semmi sem tetszik? Miért számolunk minden percet, amit pénzzel nem mérhető időtöltésekre „pazarlunk"? Tapasztalják, hogy elkerüljük a régi kedves ismerősöket, mert ha összefutnánk, fel kellene idézni a közös emlékeket, cs sorolni az eltelt idő történéseit? Pesszimizmusaim Valójában legfőbb vágyunk, hogy átadjuk magunkat egy „haszontalan" beszélgetésnek. egy érdektől mentes kapcsolatnak, de a nosztalgiázásra nincs idő, a megszámlálhatatlan elvégzendők rabszolgáiként futunk a pénzünk után. Nem túnt fel önöknek, hogy ha az emberek együtt vannak, ritkán alakul ki egymásra épülő párbeszéd? Mindenki panaszkodik, méltatlankodik, dühöng, nem figyel a másikra. csak mondja a magáét? Az elkerülő, az elhárító mechanizmusokban kifogyhatatlanul találékonyak vagyunk. Remek stratégiáink vannak arra. hogyan tudjuk magunktól távol tartani a másikat, nehogy beavasson szorongásaiba, nehogy ránk rakja zűrzavaros lelke terhét, mert talán nem tudnánk közömbösek maradni. Márpedig az empátia, a tolerancia. nem beszélve a szeretetről, idő- és energiaigényes! Kinek mondjuk eUaz örömöt, a bánatot, kinek beszéljük ki a kétségbeesést, a félelmet? A barátunk féltékeny, a munkatársunk irigy, a házastársunk holtfáradt, az orvosunkra harmincan várnak, a szüleink öregek és betegek, a gyermekeink érettségire készülnek és kime- optimista véggel rültek. még éjfélkor is a könyvek fölé hajolnak. Megszakad a szívünk azért is. mert tudjuk, ha ötször ennyit tanulnának, az is kevésnek bizonyulhat a felvételin, az életben meg semmit sem kezdhetnek vele. Az emelkedő áraknál, az esztelen elvonásoknál. a nyomasztó terheknél is jobban fáj az emberi minőségek elszegényedése. A szellem, a lélek nem dáridózhat függetlenül a testtől, a tudat a léttől: a romlás folyamata kölcsönös, egymást gerjesztő. Ha még boldog idealista lehetnék, kérdezhetném: miért kell pénra tánchoz, a dalhoz, a megértésnek, a türelemnek mi köze az anyagiakhoz, miért kell az egymásba kulcsolódó kezeknek számolni a kamatot? De az élet realistává egyszerűsített. Nézem a hitüksohasemvolt fiatalok ellenséges pillantásait, hallgatom könyörtelen ítéleteit. és sajnálom őket. mert hitek nélkül gyötrelmesen nehéz megtalálni a jogos reményeket. Én pesszimista hangulataimból, a reménytelenség állapotaiból is képes vagyok kilépni, és bízni abban, hogy az ember tenger tévedéseiből egyszercsak partot ér. Körülöttem ma még sok minden rácáfol erre a reményre, mégis makacsul kapaszkodom abba a hitbe, hogy az ember képes lesz — mellesleg kutyakötelessége! — erkölcsi energiájába és humanizmusába vetett bizalmának visszanyerésére, és annak felismerésére, hogy erre megvan minden oka és eszköze, mivel rendelkezik az emberléptékű jövőhöz vezető út megtalálásához szükséges képességekkel. ZÁGONI ERZSÉBET