Délmagyarország, 1989. augusztus (79. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-19 / 195. szám

1989. augusztus 19., szombat 29 DM] [magazin __ ® ® 1 (ií Tisztelete sohasem sorvadhat el Szent István aktualitása MOLNÁR C. PÁL METSZETE Amikor jelenünk válságából a kiutat szinte minden politikai erő a Nyugat felé menetelésben, a nyugati kultúrkörhöz való újbóli csatlakozásban. felzárkózásban jelöli meg, és ebben, analógiás alapon, modell értékűnek tekinti a magyar államalapítás kiemelkedő személyiségeinek — mindenekelőtt István királynak — törekvéseit, valójában nem a nagy király szellemi hagyatékát mérlegeli a forráskutatás szigorú eszközeivel és módszereivel, hanem kiragadva azt az ezredforduló kortörténeti összefüggésekbe ágyazott gazdasági. társadalmi és eszmei feltételei közepette érthető és értelmezhető viszonylataiból, egy a saját képére és hasonlatosságára alakított, aktuális elképzeléseihez igazított, új „Szent István-i állameszmét" deklarál kimondva vagy kimondatlanul. A szaktudomány már régen kimutatta, hogy az a Karoling mintára visszavezethető politikai teória, amely a kialakuló magyar államban megfogalmazódott, szinte teljesen feloldódik a keresztény teológiában és etikában. Eszerint a világi uralkodót egyházi szférába emelve, egy személyben az ország királyának és főpapjának (rex et caterdos) kell tekinteni, Isten olyan szolgájának, aki a hatalomban krisztus helytartója, a keresztények és a szimbolikusan „Krisztus testének" nevezett egyház védelmezője, feltéve, ha nem válik zsarnokká, azaz erényeivel és cselekedeteivel megfelel az egyház által elvárt egyetemes, keresztény emberi, erkölcsi normatíváknak. Ez az eszmerendszer VII. Gergely fellépésével, az önálló politikai erőként jelentkező pápaság világuralmi terveinek megfogalmazódásával, az invesztitúra-harc kiéleződésével elavulttá vált. Kálmán király a Hartvik püspökkel megíratott István-legendában már egy egészen más ideológia gondolatkörét vázoltatja. E megállapítások ismeretében fogas, de mindenképp szükségszerűen felmerülő kérdés: több-e puszta demagógiánál, politikai szemfényvesztésnél manapság az államalapító példájának felidézése? Napjaink forrongó, változó valóságában nem csal-e meg bennünket az ezredévvel korábbi analógia? Szent István szellemi öröksége a középkor ideológiai rendszerébe betonkeményen beágyazódva mondhat-e bármit is a mának? Azt hiszem, igen. Mert ha egy jól megszerkesztett eszmei-politikai konstrukció, szellemi katedrális az idők változásával összeomlik is, emberi értékeket hordozó építőkövei, évezredek bölcsességét tükröztető pillérei nem porladnak azonnal a semmibe. Ha a valódi tudományos eredményeket illón tudomásul véve, de a hiperkritika mellőzésével s az évnap ünnepi felszabadultságávul tekintünk Szent Istvánra, életművében, s életvitelében sok, máig is érvényes (vagy ismét érvényes) gondolatot, példát lelhetünk fel, amelyeknek nem szabadna hiányozniuk a jelen politikai életének fegyvertárából sem. Valamennyi, születéséről szóló forrás nagyobb legendájára vezethető vissza, amely szerint István, atyja halálakor, 997-ben éppen átlépte az „adolescens" kort, azaz egykorú számítás szerint a 28. évet, tehát 969-ben született. Szüleiről Thietmar merseburgi püspök a következőket írta: „Apját Gézának hívták, szerfelett kegyetlen volt és hirtelen haragjában sokakat megölt. Midőn kereszténnyé lett, e vallás megszilárdítása érdekében az ellenszegülő alattvalóival szemben kegyetlen megtorlást alkalmazott, és az ősi gonoszságot az Isten iránti szeretettől felbuzdulva kiirtotta. A mindenható Isten mellett hamis isteneknek is áldozott: mikor ezt egyik főpapja a szemére vetette, kijelentette: hogy gazdag es megvan a kellő hatalma ahhoz, hogy így cselekedjék. Felesége — szlávul mondva Beleknegini, azaz Szépasszony — módfelett ivott, és katonásan ülte meg a lovat. Egy másik forrás szerint anyja „az egész birodalmat kézben tartotta, férjét és mindazt, ami a férjéé volt, maga igazgatta, s az ó vezetésével kezdődött a kereszténység Magyarországon." Istvánnak kemény harcokat kellett vívnia a fóhatalomért a fejedelmi nemzetség trónkövetelőjével, az ország egyesítése érdekében a szeparatista törzsi vezérek ellen, s az országra fenekedő külső ellenségekkel egyaránt. Nem véletlenül emeli ki maga is fiához írt Intelmeiben „a hadjáratok fáradalmait, s a különféle népek támadásait, melyekben én szinte egész életemet lemorzsoltam." „A kormányzást szolgálatnak tekintette" — a krónikás szerint —. s fiát is arra intette, hogy a „henyélést és tunyaságot" kerülje, s mindig jámbor cselekedetekben gyakorolja magát. Amíg erejéből futotta, éjt nappallá téve munkálkodott népe felemelésén .vagy ahogyan legendája fogalmaz: „az éjszakát virrasztásban, tevékenyen és vidáman volt szokása tölteni." Értett az idejekorán való távozás nemes művészetéhez is: „mikor megfáradt, elhatározta, hogy ezen világ pompájáról királyi koronáját letéve lemond"; mint tudjuk, mégis önhibáján kívül maradnia kellető Életírói szerint erre a szilaj népre „rárakta a fegyelem igáját és törvényeit", sőt vallotta, hogy „az engedetlenség valójában pestis az egész országban". Soha még egyértelműbben nem fogalmazták meg az állampolgári fegyelem szükségességét. Törvényeiből, intézkedéseiből kiderül, hogy a kollektív bölcsességet többre tartotta az egyéni akaratnál. Bár olykor előfordul, hogy kinyilvánítja „királyi hatalmunknál fogva el határoztuk", de sokkal gyakoribb ..a tanács vég2ése szerint", a „királyi gyűlésen elhatároztuk" stb. bizonynyal nem alaptalan formulák használata; az Intelmekben pedig egy egész fejezetet szentel a királyi tanács fontosságának méltatására. De egyházi ügyekben is előfordul, hogy a gyülekezettel mondatja ki a végső szót. Tanácsában „a bölcsebb és felette tisztes öregek" véleménye a mérvadó, ennek ellenére — bár (soha végre nem hajtott) ifjúsági törvényt nem alkotott — Imre herceget arra inti: „az ifjakat nem kell teljességgel kirekesztened a tanácsból", sőt az „életre való tanácsaikat" el is kell fogadni. Állami és egyházi hivatalok „élére életük érdeme szerint", tehát folyamatos bizonyítás után állított vezetőket, s nem egyszeri (elhíresztelt vagy valós) érdem alapján kapták hívei életfogytiglanig tartó magas pozícióikat. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy a hozzá nem értő, ügyeikben járatlan elöljárók, „a balgák és kérkedők. alantas gondolkodásúak alkalmatlanok az erők összefogására", viszont a megfelelő helyre rátermett embert kell állítani, akár a „rabszolgák közül" is. Az igazság egy és oszthatatlan István udvarában. Nehéz lenne ott koncepciós pereket kreálni, ahol alapkövetelmény, hogy „semmiképpen meg ne rontsák az igaz törvényt valamely részében, valakinek a hazugsága, hamis tanúbizonysága, esküszegése vagy megvesztegetése folytán". Nem lehet hebehurgyán bevezetett, Célját el nem érő, teljesítményt visszatartó adókat propagálni ott. ahol a legfelsőbb irányító védi pénzügyi szakembereitől adóalanyait, „nehogy szorongattatásukban szétszóródjanak a földről" Nem szorgalmazta tehát holmi devizaszempontokból a szakemberek külföldi munkavállalását, ellenkezőleg, a nyitottság elve érvényesült politikájában, amikor észrevette, hogy a világ különböző részéről érkező jövevények „más és más nyelveket és szokásokat, más és más műveltséget és fegyvereket hozva magukkal" erősítik az országot, „mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és erőtlen". Hol volt még a genfi menekültügyi konvenció, amikor Szent István már „azt akarta, hogy országa minden jövevénynek nyitva álló menedéket nyújtson. így mindenkinek szabad bejárása legyen; ha valaki belép, senki ne merje megsérteni, vagy zaklatni valamiben." Gazdasági ügyek vitelében is csupán jó sáfárt tudott elfogadni, aki „szorgalmas gondoskodással nemcsak megőrizni tartozik, hanem gyarapítani is" a reá bízott javakat. Nemcsak a beáramló, mondhatnánk kvalifikált munkaerőre volt gondja: „mind a földekről, mind a falvakról bölcsen rendelkezett" s bár elvétette a vasárnap is dolgozó ökrét, de lovát, szerszámait megválthatta a vétkes, a túz őrzője távol maradhatott a miséről, a böjt megszegőjét csupán egy hét böjtölésre ítélte (ugyanezért Lengyelországban kováccsal tördeltették ki a vétő összes fogait) stb. Belátva, hogy a munkálkodónak a pihenéshez is joga van. templomok tömegét építette fel — működésűkről is gondoskodva —, „nehogy a fáradtságtól elgyötörve" a nép nehezebben tegyen eleget vallási kötelmeinek. Nagyon keményen kikelt a hivatali hatalmukkal visszaélők, a rendeletek elszabotálói. a végrehajtás megtorpedózói, „a kevélység gőgjétől pöffeszkedő" tisztségviselők ellen, akik „intézkedéseit megsértették", a népet „megbotránkoztatták". Az ilyenek méltán érezték haragját. Nem volt elnéző a közvagyon jogtalan előnyök megszerzése érdekében vagy másokból történő tékozlásával szemben sem. Szigorúan meghagyta, hogy „abból senki semmit el ne raboljon, el ne vigyen, sem pedig az említett dolgokból magának valamiféle előnyt szerezni ne merészeljen". Akiről pedig kiderült, hogy „esztelenül, gonoszságának helytelenségével", azaz szándékosan kívánja — talán már akkor is a minél rosszabb, annál jobb elve alapján — a legfelső vezetést helyes szándékától eltéríteni, azt meggyőződése szerint, „még ha alkalmas is a szolgálatra, el kell távolítani". Törvényeinek paragrafusaiból hiányoznak a nagy eszmei, politikai csoportokat jelölő fogalmak, s rendszerint így kezdődnek: „ha valaki", „ha valamely személy", „ha valami elvetemült", tehát mindig konkrét mutatóval és sohasem csoportokat, rétegeket stigmatizáló, a hamis általánosítás lehetőségét magukban rejtő fogalmakkal. A hatalom, a betöltött pozíció függvényében szabta ki a bírságokat, büntetéseket, hogy példát statuáljon, de — ellentétben a mai gyakorlattal — azzal egyenes arányban növelve, így nemritkán egyazon vétségért a szegény szabad néhány barommal fizetett, míg a nagyhatalmú ispán százas nagyságrendű gulyát volt kénytelen adni. Bár törvényei a kor követelményei szerint kemény ítéleteket helyeztek kilátásba, gyakorlatában mégis gyakran érvényesült a kegyelem: a bocsánatért esdeklő merénylőt meghallgatta; legyőzött ellenfelét, Gyulát, „olyan tiszteletben tartotta, mintha apja lett volna", sót amikor megszökött, de nem volt képes feleségét a fogságból kiváltani, István elküldte az asszonyt utána ajándékként. Ezen még a nyugati krónikás is így ámuldozik: „sohasem hallottam senkiről, aki ennyire megkönyörült volna a legyózötteken". S amikor a közelmúlt borzalmaira, a gettókra és kitelepítésekre, a koncentrációs, internáló, jóvátéti és hadifogolytáborokra gondolunk, s az ott meggyötört és elpusztított fiatalok millióira, nehéz elismerő bólintás nélkül olvasni István törvényében, hogy a hazaárulót, „ha bűne törvényesen megállapítást nyert". ítéljék el, ..de javai változatlanul szálljanak ál ártatlan gyermekeire, akik bántódás nélkül maradjanak". A szent király jól tudta, hogy nem a szavak, a megbeszélések, értekezletek, ülések és gyűlések a fontosak, hanem a határozatok gyors és helyes végrehajtása, ezért állandóan próbáknak vetette alá még legközelebbi rokonait is, folyamatosan ellenőrizte parancsai, utasításai végrehajtását. Imre ájtatoskodását „titokban, a fal repedésén keresztül gyakran megfigyelte", Csanád vezért korábbi főnöke ellen küldte, hogy hűségét igazolja. másik rokonának, a tartományi grófból lett nagyétkű szerzetesnek, Günthemek nagyböjtben frissen illatozó sült pávát tálaltatott, hogy megpróbálja, Szent Gellértet is nehéz választás elé állította, a szerzetesek életét „hol mások utján, hol személyesen fürkészve gondosan vizsgálta", nemritkán „titkon maga kémlelte ki", s néha beugrató módszerekkel is „erényeikben kipróbálta" őket. Futárait maga válogatta, s csak a legserényebbeknek, (akik az Esztergom—Gyulafehérvár távot 24 óra alatt meg tudták tenni) adott megbízást. A világos, egyértelmű és végrehajtható parancsok híve volt, amelyek gyors és maradéktalan végrehajtásáról haladéktalanul visszajelzést kért. Az információ tisztaságára, megbízhatóságára igen sokat adott, a felelőtlen szószátyárkodást, alaptalan vádaskodást nem szívlelte; elrendelte „ha valaki hamis bizonyságot vagy cselszövő beszédet terjeszt, nyelvétől fosszák meg", mert „az igazságtalanságot elkövetők, vagy azzal egyetértők nem állhatnak meg szemei előtt." Percig sem volt kétséges előtte, hogy terve megvalósításának legnagyobb kerékkötői azok, akik ráébredtek. „hogy kényszerből el kell hagyniuk 9 megszokottat", a viszszarendezódés hívei, akik továbbra is „lelküket a korábbi élvezetekre adva" kívántak élni, bár nyilvánvaló volt, hogy az ősi berendezkedés már minden ízében recsegve ropogva összeomlóban van. Mivel maga is „tanult ember volt és okosságának híre igen nagy tiszteletben állt az emberek fiainál", súlyának megfelelően tudta értékelni a szellemi munkát. Diplomatái megfordultak Keleten és Nyugaton egyaránt: az akkori világ központjaiban — Rómában, Bizáncban, Jeruzsálemben — mai szóval élve állandó külképviseletet létesített, de „a világ különb-különb vidékeiről, hallva tudománya felől, sokan özönlöttek hozzája is", s szertevitték jó hírét a szélrózsa minden irányába. Bár erős hadsereggel rendelkezett, vallotta, hogy fegyverekre csak azért van szükség, mert általuk „megfélemledik a külső ellenségek magahittsége", népének így „tisztességes és békés életet" biztosíthat. Nemcsak legendája emeli ki, hogy „ő a környező tartományok népeivel kötött békét hűségesen megőrizte", hanem legnagyobb ellenfelének, II. Konrád császárnak udvari történetírója is kénytelen bevallani 1030ban: „viszály tört ki a pannon nemzet és a bajorok között, ám a bajorok hibájából". Az volt a célja, hogy hazánkban „erős és sérthetetlen béke honoljon", éppen ezért utódainak is szigorúan meghagyta: „senki közülük ellenségként más földjét meg ne támadja". Ma. amikor szemünk láttára foszlik ronggyá az ún. szociális védőháló, el sem hisszük talán, hogy István király mennyire szívén viselte a szegények sorsát: adományokkal és más módon támogatta őket, az adós-rabszolgaságba vetetteket kiszabadította, az úton lévőknek ruhát és szállást juttatott, az özvegyek és árvák nyomorúságát kiváltképpen enyhíteni igyekezett, s világiként szinte egyedülállóan „a szűkölködők felsegítésére mindennapos állandó költséget határozott meg", de — amint életirója is szükségesnek ítélte kiemelni — „az alamizsnát erszényének költségéből vétette, nem rablásból vagy mások kárára". A keresztény vallás a nép óriási energiáit szabadította fel, hiszen a boldogság új lehetőségét kínálta: míg az ósvallás szerint az úr a túlvilágon is úr, a szolga, a koldus ott is ugyanez lehetett csupán, az új vallás szerint a túlvilági boldogság, lelki felszabadulás bárki számára elérhetővé vált, méghozzá többnyire evilági hatalmával fordítottan. így tudta ezt Szent István is. s jóllehet mindent megtett a kereszténység terjesztése érdekében, igen nagy ideológiai toleranciát tanúsítva, a népi kultúrát mégis csupán a templomokból tiltotta ki. Törvényben mondta ki: „Istenhez méltó és az embernek legjobb, hogy ki-ki életének futását a szabadság serénységével végezze." Ezért óvta a szabadok szabadságát, biztosította a vagyon feletti szabad rendelkezést, elismerte az özvegyi jogokat, megvédelmezte a gyermekek érdekeit, s bölcsen kinyilatkoztatta, hogy az egyes etnikai csoportokat csak saját hagyományaik alapján szabad kormányozni, mert „melyik görög igazgatná a latinokat — írja — görög módra, avagy melyik latin kormányozná a görögöket latin erkölcsök szerint?" Nem tudta másképpen elképzelni a jövót, csak a megőrizve továbblépés, a folyamatosság és megújulás — ma úgy mondhatnánk, dialektikus — egységében: „mert ha te — írja fiának — le akarnád rombolni, amit építettem, vagy széthányni, amit összegyűjtöttem, kétségtelen igen nagy kárt szenvedne országod". Meggyőződése volt, hogy a kevély, gyűlölködő, békétlen, népével zsarnokoskodó, önkényeskedő, a megosztottságot élvező, széthúzást szító turannosz elvész, es „országa idegeneknek adatik". Úgy gondolom, a témák és idézetek további szaporítása nélkül is nyilvánvaló. Szent István gondolatai, törekvései, bölcsessége ma is időtállóak, s a „modern", „haladó" és „korszerű" jelzőkkel teleaggatott politikai koncepciók szerzőinek — sokkal nagyobb alázattal és reverenciával — lehetne mit tanulni életéből, életművéből. Heroikus alakjának fénye úgy vetült elmúlt évezredünkre, hogy amíg csak magyar él a földkerekségen, emléke sohasem merülhet feledésbe, tisztelete sohasem sorvadhat el. SZEGFŰ LÁSZLÓ