Délmagyarország, 1989. július (79. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-08 / 159. szám

61 1989. július 1., szombat Víg Isvány farkasa Látnok-Ady Endre, minden magyarok kohói között a legönpusztítóbb látnoki tehetséggel megáldott már megfogalmazta egyszer: nekünk elsósörban a nyáj a fontos és nem a karám." Egyéni sorsa a nemzetével beteljesedvén, sokan visszanyúltak máre váteszi idézethez: egész nemzedék számára program fogalmazódott meg belőle, végül a történelem annyit kárhoztatott „viharai" mindig és menetrendszerűen lesöpörték az asztalról, tennivalónk sorából. E megfogalmazás finomkodó, kezet nyújtó — elismerem — .hu számba vesszük, hogy a megrögzött ideológiai alátéttel működök milyen könnyűszerrel tudták elhallgattatni a nyájért kiállókat: milyen együgyű és fedezet nélküli jövőkép jegyében igyekeztek a karámba terelni őket, ahol hosszabb távon elvész a nemzeti jelleg, a történelmi tudat és feloldódik mindez letéteményese: u kiforrott egyéniség. S az idő múlásával aztán csak lajátszódott az. ami elkerülhetetlen — a karámba terelt nyáj „kitermelte" a maga vezéregyéniségeit: ók kezdték feszegetni a korlátokat, mind nagyobb legelőt biztosítva a nyájnak, odébb helyezve; szinte észrevétlenül, a mozgásteret biztosító cöveket.'Ettól függetlenül, a nyáj mégsem élhette a maga életét. A karám felügyelői a „farkasokra" való hivatkozással ijesztgették őket, az utóbbi időben a bábszínház kelléktárából elöbányászottakkal, s mostmár szinte bizonyos, hogy a maguk rajzolta világkép legalább egy nemzedéknyi túlélését ezzel biztosították. Maradjunk azonban a magunk portáján — a magunk kis karámjában. nyájunk körében. Látnok-Ady Endrének évente több tízezer órán át szolgáltat igazságot a Karámban nevelt tanárok serege. Pontosítsunk: részigazságot. Pontosítsunk: a részigazság-abrakhoz szoktatott nebulók elött. Látnok-Ady Endre, amit nem viselt el.életébcn, azt kényszerzubbonyként reáhúzták holtában — kikandikáló szellemiségébe azonnal belecsimpaszkodott boldóg-boldogtalan. s kct és fél emberöltőn keresztül a karámőrök szimbólumként bebemutatták a nyájnak, éreztetvén, hogy szerintük a részigazságok örök érvényűek. Most azonban nekünk újra a nyáj a fontos és nem a karám. Negyven évet kisebbségi sorsban — egy másik karámban tákolt akolban —, tudván magam mögött törvényszerűen más dimenziókban aggódom nemzetem sorsáért. Ezért nyúlok vissza egy régi tanyai estére, amikor első alkalommal hallottam az alábbi történetet. Melynek fantáziagyújtó voltára jellemző, hogy elbeszélésként is feldolgoztam; ma talám másként írnám meg — élesebben, kíméletlenül. Szülőfalum, a Temesközben, nem messze a Pogányos patakától elterülő Végvár maholnap kétszáz esztendeje települt. Egyesek szerint a szegedi Csillag börtön akkori rabjai (1790-et írtak) közül kerültek oda. kényszerlakhelyként fogadván el a mostoha körülményeket — utánuk viszont az akkori ország minden tájáról özönlöttek a bújdosók. az eltűnni vágyók. A falu lakosságának a javát azonban a Tolna megyei Sárpilis adta. Akik a Duna vize elől menekültek, tuskót szedni, erdőt irtani, szúzföldet törni. Egy részük föladta, visszatért, más részük keményen kiállta a próbát. Közöttük volt egy Víg Isvány nevezetű gazda, aki nagyon értette a juhok nyelvét. Öregkorára nyájat gondozhatott. Falu dógában hallgattak a szavára az emberek, mert aki a sajátját gyarapítja, az értékeli a törekvőket. Sok bojtárjából vált megbecsült juhos gazda, még abból is, aki egy alkalommal elkódorgott a karám mellől, míg Víg Isvány a falu székibe — a kocsmábu — elszöpogatta a maga i tokáját. Pfazabandukofván. messziről érezte á bajt. A Cigány puli nyaka átharapva. Medve, a komondor és Gatya Tóth Andoíás. u bojtár sehol. A karám az áll. Mert jól meg van szerkesztve S az egyik sarkában ott lapul lihegve az ordas. A környék réme volt ő. a Farkasapa, ahogy mondogatták a tuskószedók. akik garázdaságának nyomát soron követhették. A másik sarokban a nyáj. sorsára várva. Közöttük a fölszabdalt tetemek. Bölcs Víg Isvány elővette furkósbotját s megmutatta Farkasapának. Szökdellt az. toporzékolt, félóra múltán alig vánszorgott. A karámból nem menekülhetett. Az érkező bojtárt vasvillával a kézben maga mellé parancsolta a gazda, s ilyen díszkíséret mellett lépett a karámba. A vezérkos nyakából leakasztotta a kolompot, véres is lett a keze. s egy mozdulattal a nyüszítő, tehetetlen Farkasapára húzta. Kinyitotta a karámajtót és félreállt. Az összegyűlt bámészok előtt somfordált ki Víg Isvány farkasa a karámból. Mert attól a naptól úgy hívták. A tuskószedók időszakonként jelezték: látták, hallották a kolompját. Őszre kiszorult az erdőből. Mezei pockokra vadászott, az egereket fogdosta. Vad nem állta, a horda kiverte. Lesoványodott. a telet valahogy átvészelte, a tavaszt már nem érte meg. Az erdőbe járók szóltak Víg Isványnak: a farkasát megtalálja a jerszögi útnál, menjen érte, az neki dukál, nyúzza meg. csináljon vele, amit akar. Úgy lett. Miután eltette a kolompot, a hitvány bórt, előrelátó emberként felmetszette a farkas gyomrát. S talált benne egy szarvasbőr erszényt. Abban annyi aranyat, hogy pótolta az elpusztult juhokat, azok szaporulatait és még egyet ráadásul. Ennyi a végvári történet. Kellemes meglepetésemre, a Sárköz történetét bújva, ráakadtam Féja Géza 1963-ban megjelent riportkönyvére, melyben a szerző, sok fekete ponttal a hátán, többek között a sárközi mtsz-ek múlandó dicsőségét zengi. A sorok között azonban nem szalasztja el az alkalmat, hogy ne vázoljon föl néhány emlékezetes parasztportrét. Közöttük van egy bűbájos (szó szerint értendő) öregasszony is, az akkor nyolcvanegynéhány esztendős Kurdi Éva néném. Aki szinte mindent tudott a sárpilisiek végvári „gyarmatáról". Víg Isvány történetét öt mondatban elintézte. S az író sem figyelt fel a benne rejlő üzenetre. Miért? Az értelmezéshez elengedhetetlen a kisebbségi lét karámmal körülvett aklaiban néhány évnyi fogvacogás. S akkor felértékelődik minden szó, a maga valós méreteiben ragyog a történet, annak szószéknyi üzenete. Nekünk azt jelzi: nem érheti az embert olyan csapás, melyből kellő bölcsességgel, mértéktartással, helyzetismerettel ne lehetne kievickélni. Ne a kisértó indulatokra, hanem a józan paraszti észre hallgassunk — az indulat a mindenkori hatalom kelléktárába tartozik, a józanság viszont a hosszú távon is hasznosítható érvek keletkezésmechanizmusában a legelőkelőbb helyet foglalja el. Az erdélyi magyarság mai helyzetében is van — a kétségbeesésen túlmutató — olyan tényező, mely hosszabb távon képes lesz a Töka kikényszerítette sündisznóállásból a közösséget kivezetni — s ez a naponta érősödó magyarságtudat, melynek mértéke mindenkoron az anyaországi pozitív történések függvénye. Június tizenhatodika ebben a folyamatban felbecsülhetetlen értékmérő. Még akkor is. ha a juhos gazdák mértéktartását megtörte a kisbojtár szószátyársága. Aki egyelőre csak furkósbotban képes gondolkodni, nem mérvén fel, hogy itt és most nem a sarkított, inkább az árnyalt igazságra van szükségünk. Ez utóbbi pedig — már mint az árnyalt igazság — hiánycikk a nemzeti önismeret piacán. A történészekre mutogatunk, majd ók elvégzik tíz-húsz év múlva — közben, szerencsénkre, észrevétlenül és megbízhatóan kirajzolódnak az árnyalt igazság körvonalai, határozottan tompítva a sarkitásra törekvők köszörülte élt. Végül egy percig sem szabad feledni, hogy ki volt kisebbségi létre kárhoztatva az országon belül. Az ö szemléletbeli árnyaltságuk hivatott arra, hogy bölcs-Víg Isvány módjára képesek legyünk veszteségeink listáját csökkenteni, a pótolhatót pótolni — ha lehet, egy báránnyal többet. - PATAKI SÁNDOR PODMANICZKY SZILÁRD Országos punch Karóval jöttél, nem motorral? Egy idő után lóvá tesz a vátesz Ha a fűtési szezonban lelkedre A puszilós idő még egy lapáttal rátesz Meg egy országh zokog éretted Hogy micsoda vad remegéssel Nyúlt öved alá a véletlen A halál a padláson feni a kaszát Hallod hogy rajtad röhög a penge Menekülve egy másik testben adsz jóéjszakát IMenekülve egy másik testben alszol éjjelente) A vizek „fölfelé" Is folytak VALASZ VAGAS 1STVANNAK Mint az már ismeretes. 1989. június 10-én a Tisza Kör alakuló ülésén a Kárpát-medence vízrendezése címmel rövid félórás előadást tartottam. Ez az előadás egy nagyobb lélegzetű munka rövid összefoglalása volt. A gondolataim és elképzeléseim bővebb kifejtésére az idö rövidsége miatt nem volt alkalmam, de ezt nem is bántam, hiszen az eredeti elképzelések szerint ezt az előadásomat egy későbbi időpontban megismételhetem, immár korlátozás nélkül. A helyzet azonban úgy alakult, hogy most már ezt az előadást megelőzően össze kell foglalnom a gondolataimat. hogy válaszolni tudjak Vágás István felvetéseire. Legelőször is azt szeretném leszögezni. hogy nekem ezidáig eszembe sem jutott megkérdőjelezni Vásárhelyi Pál elgondolásait, még kevésbé az Alföld kiszárításával vádolni a vízépítő mérnököket. Vásárhelyi Pál az adott időpontban nem ismerhette fel a folyószabályozási módszer valamennyi következményét. Mi viszont már megtehetjük ezt. és meg is kell tennünk, ezzel még nem követünk el kegyeletsértést. Az Alföld kiszárítása pedig nem vád. hanem tény. Éppen Vágás István írja azt az említett cikkében, hogy a Tisza árvizeinek szintje azért emelkedett meg. „mert ha 5-6 köbkilóméter (2-3 balatonnyi) vizet távol akarunk tartani a művelt földektől. utaktól, vasutaktól. városoktól, falvaktól, akkor ennek a vízmenynyiségnek a töltések közt. az addigi vízszintek felett kellett helyet találnia". Ez így igaz. És ez a roppant víztömeg, amely korábban egy évben egyenletesebben elosztva hömpölygött végig a Tiszán, most kéthárom hét leforgása alatt lerohan. Emiatt nemcsak az árvíz szintje emelkedik, de a kisvíz szintje is csökken. Botár Imre adatai szerint a Tiszán az árvizek szintje 2, 3.5 m-rel lett magasabb a szabályozást követően. míg a kisvízszint 2: 2.5 m-rel csökkent. 1. Az Alföldünk csapadékban viszonylag szegény terület, azt. hogy az élet ma ilyen formában létezhet rajta, a környező vidékekre hulló és ide lefolyó fölös csapadékmennyiségnek köszönheti. Ezt a vízmennyiséget vezetjük most mi le a folyószabályozások nyomán. Ez a vízmennyiség pedig hiányzik és az Alföld emiatt szárazabb lett, mert az igaz lehet, hogy a vízviszonyok az éghajlatra nem gyakorolhatnak befolyást, ám két-három balatonnyi vízmennyiség elvesztését akkor is megérzi egy adott terület, ha az korábban nem csapadék formájában hullott rá. Amikor én azt állítottam, hogy a folyószabályozás nyomán vízhiány lépett fel, eszembe sem jutott azt gondolni, hogy korábban több eső esett. Egyszerűen csak több víz volt az Alföldön. Ezt pedig aligha lehet vitatni. És most vegyük sorra a cikk többi megállapításait: 1. Történészeink hosszú időn keresztül vitatkoztak a honfoglaló magyarság életformájáról. Az erről szóló nézetek kifejtésére nincs módom kitérni, szeretném azonban elmondani. hogy jelenleg már az általános iskolás történelem tankönyvekben is az olvasható, hogy honfoglaló őseink értettek a földműveléshez. tehát nem itt. a Kárpát-medencében ismerkedtek meg a szántóvető élettel. 2.-V-ágásTstvátv azt állítja, hogy „A .fok' olyan természetes, a környezeténél alacsonyabb parti terepalakulat volt. amelyen legelőször lépett ki medréből a megáradt folyó." Ezzel szemben Andrásfalvy Bertalan szerint a fok „Eredetileg azt a mesterséges emberkéz alkotta átvágást jelenti, mellyel a folyóvíz mentét közvetlen kísérő magasabb hátat. természetes gátat megnyitották, hogy a víz kijuthasson a völgy egész árterületére, illetőleg apadáskor ezen keresztül visszafolyhasson a mederbe."2 A továbbiakban cppen Andrásfalvy Bertalan és Károlyi Zsigmond munkái alapján kísérlem meg kifejteni az ártéri gazdálkodás és folyószabályozási módszer lényegét, melynek ismeretében a kérdés, hogy a fok eredetileg mesterséges, avagy természetes alakulat neve. lényegtelen. Az a tény. hogy a folyó árvizeit ezeken a fokokon szabályozták, ennek során ha kellett, új fokokat nyitottak és csatornákat ástak — amelyről a két idézett szerző egybehangzóan állítja, hogy nemcsak a környezeténél alacsonyabb parti alakulatot nevezték így. hanem azokat a csatornákat, sőt holtágakat, tavakat is. amin illetve ahová a folyó vizét vezették — .vitathatatlan. 3. ..A régi korok vize nem „felülről lefelé" folyt volna? Talán Newton fellépése előtt a gravitáció sem létezett még?" Teszi fel e két szellemes kérdést Vá_gás István a cikk folytatásaként. Es ha a kérdező történetesen laikus lenne és nem szakember. talán meg is érteném. Igy azonban nehezen tudom elhinni, hogy naiv kételkedésről van szó. Vágás István nyílván nem ismeri az ártéri gazdálkodásról szóló tanulmányokat, vagy úgy tesz. mintha nem ismerné őket. Andrásfalvy Bertalan e tárgyról írott összefoglaló művében így ír erről a kérdésről: „A fokok a folyót szegélyező magaspart árkokon csatornákon vezették a vizet a nagyobb, elárasztható tavakba. A nagyobb holtágak, tavak több fokon keresztül kapták a vizet, de — ez jól megfigyelhető a régi térképeken — ezek mind „fölfelé" vezették a vizet: vagyis a víz a főfolyással ellenkező irányból alulról, a holtág, a tó alsó vége felöl töltötte fel a (halas) tavat."' De az ártéri gazdálkodás eme sajátosságára mások is felfigyeltek. Károlyi Zsigmond a Tiszasülytöl Szajolig terjedő terület bemutatásakor így ír erről: „A terület szembeötlő és tipikus sajátossága. hogy a szépen kifejlett többsávos övzátonyon nem voltak fokok: az árvizek a Fokorú (-fokokban gazdag) melletti Nagy Fokon (ma Dobai csatorna belvíz átemelő szivatytyúteleppel) keresztül töltötték fel - alulról felfelé - a K-NY és ÉKDNY irányokban enyhén lejtő medencét, áttörve a D-i övzátonyt."4 Az ártéri gazdálkodás tehát — szemben a maival — tudatos és hatékony vízgazdálkodás volt. amely a lehető legtökéletesebben használta fel a víz energiáját cs a víz létében rejlő lehetőségeket. A nagyobb árvizek ellen a víz szétvezetésével védekeztek, megakadályozva azt, hogy bárhol felduzzadjon, és így az energiája pusztítóvá válhasson. A folyó Inenti medencéket alulról fölfelé töltötték fel. elérve ezzel, hogy a víz a lehető legkevesebb hordalékot vigye a tavakba, illetve, hogy apadáskor visszafolyhasson a mederbe. A vízjárta területeken az elárasztás idejétől és mennyiségétől függően az adott természeti környezetnek leginkább megfelelő növényt termesztettek illetve állatot tartottak. A gazdaság így sok lábon állt, és ha egy-egy kivételesen nagy árvíz el is pusztította a vetést, vagy egy szárazabb periódusban kevés víz jutott a földekre, még mindig pótolni lehetett mással a kiesett élelmet illetve terméket, azaz nem kellett a magyarnak az elvándorlás vagy az elpusztulás között választania. Erre bizonyíték az is, hogy még ma is itt élünk a Kárpát-medencében — csak mellékesen jegyzem meg ezzel szemben, hogy a monokultúrás mezőgazdaság térhódítása után a fenti választási lehetőség szomorú valósággá vált. de persze ezt az átkos kapitalizmus számlájára is írhatjuk. Az ártéri gazdálkodás a Tisza mellett a török időkig virágzik. Végmüveit ezután — hol szándékosan, hol kényszerűségből — feladják. A Vágás István által felsorolt árvizek idején 1689 után ez a folyószabályozási módszer a Tisza mellett már nem él, az ott élő emberek más módszereket választanak, ha ezeket nem is egységesen és nem is szervezetten alkalmazzák. A folyót megkísérlik gátak közé szorítani, több fokot megpróbálnak elzárni. Ez már a szervezett folyószabályozások megkezdése előtt is hozzájárul az árvizek megjelenéséhez. És végezetül zárszóként, ha már Vágás István említést tesz a „vízügy"-re vonatkozó joganyagról és a jogállamiságról, szeretnék én is kitérni erre a kérdésre. Ha valaki szeretné példával illusztrálni, hogy ez az állam miért nem volt jogállam, tekintsen bele bátran e joganyagba. Szabad legyen most a sok példa közül egyet kiemelnem: A 3/1984. (II. 7.) OVH rendelkezés jogrendszerünk alapelveit sérti, amikor viszszaható hatállyal rendel el bírságolást. A bírság jelen esetben szankció, és egy adott cselekményt viszszaható hatállyal nem lehet szankcionálni. Legalábbis jogállamban nem. Azt hiszem. Vágás István ez alapján nyugodtan elhiheti, hogy foglalkozom a jogtudománnyal és a joggyakorlattal is. Természetesen tudom, hogy ez az összefoglalás is csak vázlatos, rövid ismertetése e témának, de többnyire most nincs lehetőségem. Azonban valószínű, hogy még július folyamán ismét előadhatom a gondolataimat Szegeden. Ebben az esetben nagyon szívesen válaszolok személyesen a felmerülő kérdésekre. Ezek után nem maradt más hátra, mint hogy feltüntessem a forrásaimat. Hogy a témánál maradjunk, az idézeteket kizárólag a Vízügyi Történeti Füzetek című sorozatból merítettem. remélve, hogy ott olyan kútfőket találok, akik elismerten a vízügyi szabály, a vízügyi történet ismerősei és esetenként talán fordítottak öt évet arra. hogy e szép szakma ismereteit elsajátítsák: 1.Botár Imre — Károlyi Zsigmond: A Tisza szabályozása I. rész, Bp. 1971. 14-15. oldal 2. Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz ősi ártéri gazdálkodása. Bp 1973. 12. oldal 3. U. o. 20-22. oldal 4. Károlyi Zsigmond — Nemes Gerzson: A Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. (895-1846) Bp. 1975. 35. oldal i MOLNÁR GÉZA