Délmagyarország, 1989. július (79. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-08 / 159. szám

KENYERLESES Panaszdzsungel és sütnivaló 5 1989. július 1., szombat DM| mqgaztn Az aratás javában tart. A termelók 30 százalékos áremelést követelő kombájn- és munkagép-felvonulása a közutakon mára már emlék. A megmozdulás egyik jelmondata azonban nem hagy nyugton, s elgondolkodtat: tényleg, miért kerül a kenyér a búza árának három-négyszeresébe? Kinek jut a busas haszon? Ha létezik ilyen, akkor valóban igaz a tétel, nem kell a búzáéval együlta kenyér árát is emelni, csak megnyirbálni a haszonélvezők jövedelmét. Megkerestem a malom- és sütőipari vezetőket, maszek péket. Azt már kérdeznem se kellett, boltvezetőktől korábban is hallottam: nem üzlet kenyeret árulni. Épp hogy nem ráfizetéses. Mezőgazdasági szaklapokban olvastam, az exporton nem gazdagodott meg eddig sem a végnapjait élő tröszt, sem a külkereskedelmi vállalat. Talán az állam? Nem látszik meg rajta. Tájékozódásom után még tanácstalanabb vagyok, mint eddig. A miért szóra nem leltem feleletet, arra viszont igen, hogy tényleg három-négyszeres ez az árarány. Kultúra, politika, kultúrpolitika Örvendetes, hogy mind jobbat) kibontakozik hazánkban a politikai sokszínűség. A; MSZMP mellett új (és új-régi) pártok, pártszerű képződmények, mozgalmakfogalmazzák meg céljaikat — vagy legalábbis körvonalaznak ilyeneket Egyetlen dologban máris jó volna egységre jutni: mégpedig abban, hogy a kultúra, a művelődés, a tudomány, a művészét az egész nemzet, az egész társadalom ügye. E területen bármely párt legfeljebb csupán a művészt s a tudományos tevékenység, az alkotó munka szabadságát deklarálhatja, valamint a művelődéshez való emberi jogot a társadalom valamennyi tagja számára. lAmi eleve cáfolata a kultúrát úgyszólván teljes egészében áruvá minősítő folyamatok létjogosultságának). Szőnyeg alá söprött gondok Jó szokás szerint kezdjük az elején. Miért pont most jutott eszébe a termelőnek a protestálás, hisz eddig is kis szelet jutott neki e kenyérből. Valószínűleg az elmúlt évek problémákat szőnyeg alá söprő taktikája a kiváltó ok. Fogyasztó-védelmi meggondolásokból az utóbbi évek rohamos költségnövekedését — ami fóleg a felhasznált anyag árában, így a műtrágyáéban, gépekében, üzemanyagokéban és a növekvő állami elvonásokban testesült meg — nem követte a meghatározott búzaátvételi ár. A jövedelmezőség kritikus szintre csökkent. Az idei árak emelkedtek ugyan, de olyan mértékben csak, hogy konzerválni tudják ezt az állapotot. A más népgazdasági ágazatokban befektetett pénz hozadéka akár duplája is lehet az itteninek. A követelés lényege, ehhez a népgazdasági szinthez felzárkózni. Az állattenyésztő gazdaságok, mint felhasználók „félnek" az akció sikerétől. Ugyanis a hústermelés még a nyövénytermesztésnél is kisebb hasznot hoz, s ha drágul a vásárolt takarmány, az kész csőd. A belföldi fogyasztó nem képes megfizetni a még drágább húst, a tőkés piacon a támogatások miatt nyomott árakat a mi kedvünkért nem fogják megváltoztatni, s oktalanság azt remélni, a szocialista „cserekereskedelemben" gyorsan megváltozik az élelmiszerek alulértékelésének szisztémája. Egyszóval a húsárak emelését az amúgy is kizsigerelt fogyasztónak és az államháztartásnak kellene megfizetni. Erre aligha képesek. A mezőgazdaságban éló joggal mondhatja, nem ó tehet róla, hogy más is szegény. Egy egész ország gondjait nem tudja a vállára venni. Kereshessen a dolgozó annyit, hogy a húst is megvehesse sok egyéb mellett. Az állam meg döntse el, valós ár- és költségviszonyok mellett érdeke-e az export. A szocialista export rejtelmeibe lehetetlen belelátni: mi az a veszteség, ami a réven elmegy, s vajon a vámon ennél több vagy kevesebb jön-e be? A meghosszabbított kar A hosszú ideig léte2ő, most bomladozó tröszti rendszer bizonyítja, a gabonaforgalmi vállalatok kötött ármechanizmusukkal az állam meghosszabbított karját jelentik. Igazi mozgástérről beszélni sem lehet. Prohászka Ottó, a megyei vállalat igazgatója kérdezósködésem legelején leszögezte: az őrlésen a malomipar nyeresége 4-5 százalék. Tavaly egy kilogramm búza bekerülési értéke 3 forint 71 fillér volt, s a kinyert őrlemények termelói átlagára 6 forint 46 fillér. Ez a 20 százalékot kitevó 3 forint 47 filléres korpát éppúgy magúban foglalja, mint a tésztaliszt egyik fajtáját, amely 9,35 forint. A finomabb, péksütemények lisztje 7,55, míg a kenyérhez használté 6.4Ö forintos áron szerepel. Ez előbbi harmada, az utóbbi negyede az összes terméknek. Vagyis 2,81, illetve 3,84 kilogramm búzát kell megmozgatni, feldolgozni egy-egy egységnyi ilyen minőségű liszthez. Az általunk fi+ nomlisztnek nevezett termék esetében: 7,55 a termelói ár, a nagykereskedelmi 8,10 és a fogyasztói 9,20. A kicsomagolt liszt 10 forint 90 fillér a boltban. Az, hogy mindez indokolt nagyságrend, a megmaradó alacsony nyereségszint bizonyítja. A különbözet csupa drága dolog: az üzemek fenntartása, a munkaerő és közterhei, az energia, a szállítás, a kötelező bürokrácia, a magas bankkamatok és az állami elvonás és számtalan egyéb költség. Azt, hogy mennyit drágítanak a nagyvállati rendszer működésében esetleg fellelhető hibák, lehetetlen megállapítani, ugyanis viszonyítási alapként nincsenek kis malmaink. A kereskedelmi árrés a boltok fenntartását, készletezést, szállítást épphogy fedezi. Egy szaklapban olvastam: az évi 15 millió tonna gabonából, beleértve a kukoricát is, 10 millió tonna a takarmány. A fennmaradó részból lesz a liszt és kenyér, valamint az export. Az átszámítva 10 ezer forintot meghaladó tonnánkénti tőzsdei árat, csak egy töredéknél vehetjük figyelembe, a mostani 4770 forintos felvásárlási árral szemben. Ugyanis a másik oldalon ott a 3204 forintos rubelár. A tízezerből is illik leszámolni azt a költséget, ami a bűzatáblu és az eladás helyszíne között felmerül, s az így eladható mennyiség rendkívül korlátozott. Bonyolítja a helyzetet, hogy a dráguló importfehérje-árakat egyrészt e nyereséggel pótolják. Jó vagy rossz rendszer, ezen el lehet vitatkozni, de tény. Mindenképp komplex látásmódra lenne szükség, de jelenleg a részterületeknek nem kerülhet a birtokába a tisztánlátást segítő információ. A nagykalap elv mindent eltakar. Ha felszabadítanánk az export monopóliumát, mindenki a gazdaságos területre szeretne termelni, eladni. A mai kontraszelekciós időkben elképzelhető protekciózás igen vadul beindulna. Ha nem akarnánk kettős árfolyamot, illetve fenn akarnánk tartani azt az állapotot, hogy belföldre és szocialista exportra is szállítson valaki, még több központi támogatásra lenne szükség, ha nincs rávaló idehaza, a fogyasztóval kellene megfizettetni. De ez már továbbmutat e körön, megint ott tartunk az emberhez méltó fizetéseknél. Mi fog ebből kisülni? induljunk ki a 6,40-es kenyérlisztbői. amit a pékek, sütőipari vállalatok termelői áron kapnak, természetesen a szállítási költséget ezen felül állniuk kell. A sima fehér kenyér kötött ára 12 forint, s ezen a megyei sütőipari vállalatnak 3,9 százalék a nyeresége. A szabadáras termékekkel együtt — a cikklistájuk 120-féle árut mutat — 5 százalék a nyereséghányad. Gajdán István igazgató készségesen beleengedett tekinteni a kártyájukba. Eszerint a liszt ára az összes költségek 36,5 százalékát jelenti csak. A felhasznált egyéb anyagokat és az energiát jelentós közvetlen anyagköltség is még csak az 56 százaléknak felel meg. A bér és közterhei 12.3 százalékos szeletet jelentenek az említett kenyérből. A szállítást is magában foglaló közvetlen költség közelíti a háromnegyedes részarányt. A többi a fel nem osztott hányad. Ebből kell az üzemeket fenntartani, a megkövetelt szintű bürokráciát pénzelni, munkaruhát s sok más egyebet biztosítani. A begyűrűző áremelkedés itt sem ismeretlen. A makói kenyérgyárba még 3,2 millióért lehetett kiflisodrót venni, a vásárhelyibe mar 4,2 millió forintért. Természetesen a kenyér árában is létezik a forgalmazást fedező árrés, a nagy- és kiskereskedelmi együttesen is 20 százalék alatti summa. A vállalatnál az átlagos szállítási távolság 21 kilométer, s van, amikor egy kis boltba csak ötven kiló kenyeret kell fuvarozni. A „támogatott" kemence A tápéi maszek péket, Balázs Andrást azért kerestem fel, hogy megtudakoljam, a rugalmasabbnak tartott kisüzem mennyire rentábilis. — Édesapámé volt a műhely. Sajnos már nem él, én szakirányú üzemmérnöki képesítéssel folytatom az ipart. Butaság lett volna a meglévő értékeket veszni hagyni. A család három tagja és még három ember alkotja a csapatot, naponta 15 mázsa kenyeret sütünk, s egy részét eladjuk a házban lévő üzletünkben. Nekem egy jó középvezetői fizetés marad a munkámra. Az elfoglaltság rendkívül hullámzó, hét elején kilenc óra is elég, aztán csütörtöktói szombat reggelig folyamatos az üzem. Hétvégén jobban ráérnek az emberek kikijönni ide a jó kenyérért. A sima kenyérrel hem tudnánk kijönni, a házi kenyér — mivel szabadáras — és egyéb péksütemények billentik helyre az egyensúlyt. Nagyobb beruházásra azonban nem futja, tekintve, hogy a befektetést a személyi jövedelemadóval terhelt pénzemből kellene állni. Igencsak tönkrement a kemence, úgy kell „támogatni", hogy össze ne roskadjon. de egy új beépítve belekerülne 1 millióba. A magas kamatú bankkölcsön megfizethetetlen. Évek óta gyűjtögetem a rávalót. Ha sokáig marad e rendszer, hogy a befektetést nem alacsonyabb adó sújtja, szinte nem tudom, mitévő legyek. Ahány szereplő, annyiféle sanyarúság és panasz. Hát ehhez kéne elég „sütnivaló", hogy mi hozna megváltást. TÓTH SZELES ISTVÁN Nem mai keletű a fölismerés, amely a kultúrának bizonyos értelemben kitüntetett, sajátos helyet jelöl ki a társadalom szerkezetében; vonzó formában. meggyőzően már a romantika megfogalmazta ezt. Schiller a XVIII. század végén — az ember esztétikai neveléséről írott leveleiben — a művészetet s a tudományt kivonta a hétköznapi praktikum, a külső beavatkozás — a politikai irányítás — hatálya alól. „A politikai törvényhozó elzárhatja területüket — írta Schiller, rossz eshetőségeket kockáztatva meg, és korábbi tapasztalatok alapján is —, de nem uralkodhatik rajta." Mindez persze korántsem jelenti azt — jól látta Schiller is —. hogy a művészet s a tudomány független a kor gondolkodásának, nézetcinek áramlataitól, így a politikai fölfogásoktól, hiszen ezek „termelésében" éppen hógy oroszlánrészt vállal. A politizáló művész s a politizáló tudós nem tekinthető abszurdumnak; mindkét terület eszköze lehet politikai Célok megvalósításának: gondoljunk Petőfi szabadságért, világszabadságért kiáltó verseire, vagy a marxi elmélet politikai következményeire. Csakhogy az elmúlt negyven évben — többek között — épp azért születtek súlyos hibák, mert a kultúra politikai jelentősége túlzott hangsúlyt kapott. A művésztói a közéletiségct, a milliókhoz való közvetlen szólás „demokratikus" igényét várta el a magát mindenben illetékesnek tekintő politikai vezetés, amely aztán meglepődött, amikor némelyek éltek is ezzel a fölhatalmazással, és valóban elkezdtek politizálni. Válaszul erre — a hetvenes évek közepétől — egyszeriben műveket, művészi alkotásokat kezdett követelni a politikai vezetés, de a szellemet akkor már nem lehetett visszaparancsolni a palackba. És csödöt mondott a művészkritika rendfenntartó, néha rendőri szerepére alapozott irányítási metódus is. Most tehát újra kell gombolnunk a kabátot. A pártok ne tervezzék, hogy irányítani fogják a kultúrát vagy legalább annak valamilyen területét. Nincs tehát szükség kuturális politikára? De van. Ez tartalmazhatná azt, hogy milyen eszközökkel kívánja segíteni az illető párt a kultúrához, művelődéshez szükséges feltételek, pénz meg- és előteremtését. Tartalmazhatná azt. hogy az egységes és oszthatatlan nemzeti kultúra fejlődésén belül milyen hangsúlyokat lát fontosnak u maga szemszögéből. Tartalmazhatná, hogy mely rétegek művelődési helyzetéért érez az illető párt közvetlenebb felelősséget. Azt is. hogy a szabadon kialakított nézetek, eszmék terjesztésében mely áramlatoknak tulajdonít különös jelentóséget. Lesz párt, amely a filozófiai materializmus talajáról szemléli a kultúra, a művelődés kérdéseit is, míg egy másik — mondjuk — a vallásos nevelés pozícióit erősíti majd. Lesznek politikai alakzatok, amelyek a művelődés közösségi, s lesznek, amelyek annak egyéni formációiért szállnak síkra. (Szeretném remélni azonban, hogy egy közösségi elvű magyar társadalom tervrajza bontakozik majd ki a kulturális elképzelések mérnökasztalain is.) Legyen a kultúra, a művelődés a társadalmi türelmesség, a másság elfogadásának, a toleranciának a terepe. S a nyitottságé, ami mindezzel egyet jelent. Engedjük be hozzánk, engedjük ki tőlünk, ami alkotmányos elgondolásainkkal összeegyeztethető, s mindenekelőtt: ami érték, egy széles merítésü viszonyítás alapján. Ám ez nem vezethet önfeladáshoz. Máris szinte jóvátehetetlen károsodást szenvedtünk az angol nyelvű tömegkultúra termékeinek gátlástalan beáramlásatói, beáramoltatásától (popzene, videoklipek, akció- és horrorfilmek stb.). Az a nemzeti kultúra, amelynek gyarapítása közös feladatként hárul valamennyi pártra, egészséges azonosságtudatot feltételez, s mi hovatovább már köszönni sem tudunk magyarul (miközben az európai ENSZ-világ nyelvek tömeges ismeretével, néhány esztendővel a — máris sokat vitatott világkiállítás elótt, aligha büszkélkedhetünk). S hátra van még egy alapkérdés. Addig, amíg a kultúra, a múvelódés — látszólag — merő cifraság az ország, a nemzet építményén, amíg az iskolázatlanság. szakképzetlenség nem akadálya látványos, tekintélyképző, utánzásra serkentő anyagi es társadalmi sikereknek. írott malaszt marad ez az eszmefuttatás. Mert a boldogulásnak, a boldogulás mértékének valós teljesítményeken kell alapulnia, és valós teljesítmények csakis tanult, képzett, művelt embertömegektől várhatók. Ebben is egységre kell jutnia a magyarországi pártoknak, politikai szervezeteknek. Társadalmunk esélyegyenlőségét — mely immár nem művelődési, hanem általános politikai kérdés — éppen a tudás, a képesség, a képzettség szerinti kiválasztódás szavatolhatná, s ehhez a kiválasztódáshoz teremthetne bázist az egységes és oszthatatlan nemzeti kultúra. KŐHÁTI ZSOLT A történelem felemás pillanata Nem is tudom, hol kaptam el — hiszen most annyifelé nyüzsögnek az emberek —, csak váratlanul megütötte a fülemet: felemás. Valaki ezt a szót használta. A szöveg többi részére nem is emlékszem pontosan. Csak arra, hogy erról volt szó, erról az idóröl, helyzetről, a történelmi szituációról, amiben élünk. Valóban, bólintottam rá önkéntelenül, felemás. Egyrészt, ugye, lent vagyunk a gödör fenekén. Gazdaságilag — a szakadék legszélén. Eladósodvu. Hiszen dollármilliárdokkal tartozunk. Egészségünk a mocsár: a halálozási arány szörnyű; a népesedési statisztika mar szinte tragikomikus, elfogyunk. Egyszerűen elfogyunk. A kultúra... az erkölcs (már a közerkölcs)... a nemzeti büszkeség... Mondjuk úgy: a kultúra újratermelése egyszerűen megszakadt. Másrészt ez a világszcrcp. Negyven éve lesz mindjárt, hogy ami itt végbemegy... voltaképpen a gondolkozás forradalma. A közgondolkozásé. Á legkülönbözőbb látható külső történésekkel. 1953. 1956, 1988-89. De úgy látszik, az út. amin végigmegyünk... egy népelkezd gondolkozni... és nem áll meg. Halottak, börtönök, nyomorúság. .. de kitaláljuk és véghezvisszük. Hiszen ez a legcsodálatosabb forradalom. Es június 16 fegyelme, méltósága. A nyugalom, a virágerdó. A tolerancia. Azt mondja egy ifjú: bebizonyosodott. hogy a kommunizmus és a demokrácia nem fér össze. Egy öreg mellettem helycsbít: az bizonyosodott be. hogy demokrácia nélkül a kommunizmus elképzelhetetlen. De nem folytatja azzal, hogy tűrhetetlen, ahogy ezek a fiatalok beszélnek. Beszéljen mindenki. Vitatkozzunk. Gondolkozzunk. Ez egy gondolkozó ország. Ezáltal fordulunk át a diktatúrából a demokráciába. Még fordulunk. Még csak fordulunk. De már észrevette a világ. Európa előbb; de már szinte az egész világ. Figyelnek, nézik, várják. Mi lesz ebből? És ez már lehet, hogy elsősorban tőlünk függ? Rajtunk múlik? A népek nekünk szurkolnak? Mi vagyunk a színpadon? A gödörben és a színpadon egyszerre. Kimászni a gödörből... és végigcsinálni a színpadi játékot a hosszú, lelkes tapsig. A világnézötér elótt. Egyszerre. Felemás. Hát... ha már benne vagyunk. Gyúrközzünk. Gondolkozzunk. Ez az elsó felvonás, tizenhatodikáig... sikerült. Türelem. Legfőbb erény az állhatatosság. MOLNÁR ZOLTÁN