Délmagyarország, 1989. július (79. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-15 / 165. szám

4 1989. július 15., szombat Kuriózum Hogy' kerül a Győri Balett produkciójába a dunaújvárosi Vasas táncegyüttes? Erre a kérdésre kértem választ Pásztor Attilától, az együttes egyik meghatározó tagjától. — 1987 telén volt egy táncszínházi bemutatónk, melyet Markó Iván megnézett. Ezt a Kisfaludy színház tánckarvezetője, Szűcs Elemér csinálta, Markó nyilván erre is kíváncsi volt, s ott mérte fel a táncosok tudását és hozzáállását. Megadta a lehetőségét, hogy amennyiben két éven belül megindítjuk a balettképzést, esetleg részt vehetünk egy Győri Balett-produkcióban. — S mihez kezdtetek a lehetőséggel? — Elkezdtünk intenzíven balettozni, többen felkerültek a Honvéd-együttesbe, mely Markóval is dolgozott. S mikor ez konkrétan szóba került, már minden próbán volt másfél óra balett, majd egy két hónapos intenzív kurzus. Győrben volt egy kéthetes előkészítő, majd átvettük a tanultakat, s végül egy hónap próba, és a párizsi előadás-sorozat következett. — Néptánc és balett; hogyan egyeztethető össze? — Tulajdonképpen erről sok vita van. A technika, mely a profi táncosnak szükséges, többféleképpen megszerezhető, de a klaszszikus balett elemei mindig megtalálhatók benne. — Lesz-e további közös produkció? — Az elképzelhető, hogy néhányukat, akiket most megismert, elhív szerepelni Markó Iván, de, hogy lenne további közös produkció, nos, erről még nem hallottam ... Csúri Akos A világ első gazdaság^ múzeuma A svéd királyi éremmúzeumnak és az ország takarékpénztárainak együttműködésével Stockholmban létrehozzák a világ első gazdaságmúzeumát. Az éremmúzeum Svédország második legrégibb múzeuma, mig a svéd takarékpénztár története 1820-ig nyúlik vissza, amikor is egy göteborgi cselédlány bankszámlát nyitott. Bár sok múzeumban látható pénz-, érme- és bankjegygyűjtemény, azt egyikük sem mutatja be, hogy milyen volt a kapcsolat a kiállított pénzek és a gazdaság, a társadalom és az egyes emberek között. Az új múzeum a gazdasági fejlődést sok oldalról kívánja bemutatni az olyan drámai eseményektől, mint amilyen a tőzsdei összeomlás (krach), vagy a vágtázó pénzromlás (infláció), egészen a gyermekek zsebpénzének változásáig. A gazdaságmúzeumot legkésőbb öt éven belül kívánják megnyitni. Népszínházban a forradalomról Kiállítás, könyv, koncert Fricsay Ferenc emlékezete Kodály ezt irta róla: „Fricsay Ferencet egész életében szellemi tanítványomnak tekintettem ..." Pedig a katonakarmestert rangjelzései ellenérc eleinte igencsak lefokozta a szakma és a zenei élet. ö azonban civil kurázsival vágott neki a pulyának. Először itthon, majd kényszerű távozása után külföldön. Róla is, mint annyi másról, aki eddig nem fért bele a szocialista kultúrkörbe, hallgatott az emlékezés. Nem jelont meg róla itthon könyv, nemigen emlegette csatra legszűkebb baráti kör, vagy azok, akik meg keze alatt dolgozhattak. 75 éves lenne, ha élne és biztos hazalátogatna Baselből, hogy találkozzon a szegedi közönséggel. Azokkal a rajongóival, akik tíz éven át élvezhették a karmesteri pálcája nyomán felcsendülő muzsikát. A legnehezebb időkben, 1934-töl 44-ig állt Fricsay a szegedi opera, filharmónia és a szimfonikusok élén. Ügy is mondhatnánk: Vaszy Viktornak ő alapozott. A zsidótörvények és a huború sem bírta kettébe törni pályáját, külföldön is azonnal megtalálta a neki való helyet, s világhírű karnagyként halt meg 1963-ban. S most Szeged méltó módon emlékezik meg róla. Tóth Ferencné Pattogató Judit tollából Fricsay életéről," munkásságáról egy bibliográfiát és diszkografiát is tartalmazó tanulmánykötet jelent meg, melyet Gyuris György szerkesztett és a Somogyi Könyvtár a városi ta-. náccsal karöltve adta ki. A könyvtár előcsarnokában tegnap kiállítás nyílt. Itt érdekes dokumentumokat találunk, melyeket nagyrészt Fricsay szegedi barátai, ismerősei adtak kölcsön a. rendezőknek. Mihály József egykori katonazenekari tag, nagy segítséget nyújtott a, tanulmánykötet összeállítójának, a kiállítás és az ünnepségsorozat megszervezőinek. A tárlókban látható lemezgyűjteményt Keszthelyi Béla bocsátotta a kiállítás rendelkezésére. A kiállított fotókon Európa-hírű személyiségekkel láthatjuk együtt Fiicsayt, úgymint: SzentGyörgyi Albert, Carclli Gábor, Kodály Zoltán, Palló Imre, s híres magyar színészekkel, mint Kiss Ferenc, Ascher Oszkár és a fiatal Várkonyi Zoltán. Tegnap, a Somogyi Könyvtár társalgójában Fricsay Ferenc egykori barátjával, Carclli Gáborral, a világhírű tenoristával találkozhattak rajongói. A művésszel Meixncr Mihály beszélgetett, amit a Magyar Rádió is rögzített. A Fricsay-ünnepségsorozat következő rendezvénye vasárnap este fél 9-kor kezdődik a tanácsháza udvarán. Itt a Weiner Kamarazenekar ad hangversenyt. A zenekart Weninger Richárd vezényli. Közreműködik Felletár Melinda (hárfa), Matúz István (fuvola). A műsoron Mozart D-dúr Divertimentója, fuvola-hárfa versenye, és Csajkovszkij Vonósszerenádja szerepel. A Fricsay Ferenc születésének 75. évfordulója tiszteletére rendezett programsorozat a művész születésnapján, augusztus 9-én folytatódik majd. P. E. A forradalom vezérei (Tárnoki Tamás, Kiss János, Szögi Csaba) A mozgásszínházak kritikusainak amúgy is elég reménytelen helyzetét Markó Iván csak nehezíti — történetesen az ilyen kijelentésekkel: „ez a darab a francia forradalomról szól, ahogy én látom a forradalmat . ..". Ha ugyanis komolyan vesszük azt is, amit a művész mond (s nemcsak azt, amit csinál), és azon kezdünk töprengeni a színpadi képek szemlélete közben, hogy miként is látja hát Markó a forradalmat — tanácstalanságunk nőttön nő. Immár nemcsak az a hiábavalónak tetsző, a hagyma szálazásához hasonlító feladat áll előttünk, hogy műfajok, stílusok, színházi gesztusok, színpadi kommunikációs eszközök komplexitását újra megbontsuk, és egyenkénti elemzéssel tegyünk kísérletet az egcsz lényegének megragadására; hanem valami őrült csakazértis-buzgalommal egy szuverén ember legsajátabb gondolatait igyekszünk nyakoncsípni. A Markó-színház sikerének azonban minden bizonnyal az az egyik titka, hogy a szó nemes értelmében, valódi népszínház. Vagyis nézői egyenként és együtt a saját, szintén szuverén világuknak megfelelően „értik", fogadják a látványt; a soktényezős hatás kiben-kiben másféle. Hogy' fest hát egyféle „olvasatban" a Párizs gyermekei? Minduntalan a Győri Balett immár 10 évvel ezelőtti, bemutatkozó darabjára, A nap szerettei című táncműre kellett gondolnom. Pontosabban a hatás-emlékekre. Nemcsak azért, mert a Markó—Gombár Judit alkotópárosnak végül is minden, azóta állandó eszköze, a hatástechnikáik, meg a kifejezés őszintesége benne volt már abban az első darabban. Hanem azért is, mert a csapat akkor, évtizede, ugyanannak a közösségi sorsvállalásnak romantikus megdicsőítését fejezte ki, mint most, ebben a forradalomról £zóló, teátrális népmesében. Ugyanazt — érzésem szerint —, amiről Markó táncszínháza azóta egyfolytában, csak más-más „ürüggyel" beszél; és amit — egyáltalán nem mellesleg mondom — ez a győri csapat a saját, valóságos életében azóta egyfolytában művel; vagyishogy akkoris, mégis, mindennek ellenére, küzdelemben vállalja, amit hite és öntudata szerint vállalnia kell. Párizs gyermekeinek sorsa-vállalása: a forradalom. A folyamat: éppen mint az életre vetett emberiség öntudatra ébredésekor. A nap szeretteiben, csak itt a párizsi szegények tömege áll talpra, s indul harcba az ember-létért, újra és újra. Csak itt — s ez a bökkenő — az érvényes gondolat kifejezése: erőtlen. Markó táncszínházának évtizedes műve iránti tisztelet arra kötelez, hogy a maga Januárban láttam magát először. Felszökött bennem a higanyszál, holott odakint igenasak a nulla alá törpült. Úgy is mondhatnám, hogy ahol maga járt, ott nyár lett, Édes Kisasszony! Bár a megszólítással bajban vagyok. Akárhogy nyújtottam is, a hosszú kamaszkor elmúlt fölöttem. Három-négy-öt évvel ezelőtt nom lelt volna gond, ha tegeződve nyitok. Akkor még a számra nem vettem volna az elavult megszólítást: Kisasszonny! ... Sőt, van annak talán már tíz éve is, hogy a kamaszk'or nyújtását abba kellett hagynom De most már nem csak tudom, hogy vége, látszik is rajtam. Állítólag, nemcsak én újítom föl a békebeli szót. Ügy hallom, gyorsított illemtanfolyamon sajátítják el a j-endőrök! Gumibot fölszíjaz, könnygázspré igazít, boka csattan, köszönés harsam „Kisasszony, kérem a személyi igazolványát 1" Végre. Mert képzelje el. Édes Kisasszony, hogy a fordulat éve utáni negyven évben a legremény telibb, 16—26 közötti korosztályt nem tudtuk megszólítani. Hogy is lehetne magának azt mondani: szaktársnő, bajtársnő, elvtársnő? ... A régi kisasszonyokat szélzúzták, de újakat nem adtak helyettük. Most már tanuljuk a szót. De, jegyzem meg csupán magamnak, még néhány ilyen megújulás, és már nom tudok mit kezdeni magávtal. Mert búi-milyen fiatalos vagyak is, harminc-negyven év múlva fölöttem is eljár a kibontakozás. Akkor, januárban, csak az orra hegye és két piros orcája látszott. A látvány többi Edes Kisasszony eleme a kucsma, a hatalmas gallér, a télikabát, a csizma volt. Én néztem magát, és ugy láttam, ennek maga is örült. És levette a télikabátot, a kucsmát, a csizmát. Na, nem énmiattam, hanem teljes gőzzel jött a tavasz. Haja kibomlott, Édes Kisasszony, arca kipirult, s noha tavaszi kabátot viselt még, abban is látszott, lesz majd mibe aprítania a tejet. Nem is lavaszikabát volt magán, Edes Kisasszony: kikeleti kabát! Bálja, lia magáról beszélek, a nyelv is megengedi, hogy kiforgassam Próbálnék csak bemenni egv nyugdíjba készülő boltosnöhóz, valamelyik lucskos márciusi napon, azzal, hogy szeretnék felpróbálni néhány kike'.eti kabátot... Milyen nevetségesen hat az ilyesmi Nem mondhatom például azt se, turini FIAT, se azt, torinói remete. Magáról bármit mondhatok. Egy jó nőtől, már megbocsásson, Édes Kisasszony, a mondat is jó lesz Hamar lefújta magáról a szél a selyemballont. Tavasz és nyár között lobogott a szoknya, vakított a blúz. Persze, hogy nem vettem el a tekintetem magáról, senki nem is várta volna ezt tőlem. Mindenki természetesnek tartotta, hogy megbámulom magát. Ahogy mélybarna léptekkel ellibegett a délutáni utcán, már mindent lehetett tudni, de még mindig nagyon keveset látni. Aztán meghozta legszebb gyümölcsét a nyár, magát. Édes Kisasszony. Csak áldhatom az isteneket, hogy ebben a divattörténeti korszakban születtem a világra. Rettenetes az elmúlt idők rémségeit föllapoztam. Szörnyű látni, amint a múlt században afféle fürdokunyhókat állítottak a dámáknak a tengerpartra. Csak tudni lehetett, hogy az ábrándos hölgy odabent van, csak hallani lehetett, amint csobog körülötte a viz, de látni semmit se engedtek a feredő kulipintyó zord falai. Az se volt sokkal jobb, amikor valami zsákszerű ruhadarabot húztak a víz, napfény, levegő nőnemű szerelmeseire. Alul, a bokájukon, följebb a csuklón, s még följebb, a nyakon, masnira kötötték szegényeken, s loccs, bent voltak a vízben. De szerencsére a zsák ujjai alul-fölül mind rövidebbek lettek, majd egy huszárvágással a jEákot valaki középen elfelezte, s eljutottunk az ígéretes bikinihez. Az idei nyár történelmi távlatából visszatekintve, persze, elég avittas, elég ódivatú ez a kini, ügy sztereó, mint.monó változatában Megáll a vízparton. Édes Kisasszony, először lehull a pici fölsőrész és aztán az alsó. Kisasszony! Én már okkor megbámultam magát, amikor kétszemélyes katonai sátornak öltözve taposta a havat. Megbámultam tavasszal, amikor könnyű kabátban fordult a szélnek. Aztán, amikor szoknyára vetkezett, mutatva, múlik a tavasz, közeleg a nyár. É> most ne, amikor felhúzott térddel, a tarkója alá igazított karral, egyszál bárányfelhőben fekszik a parton, mutatva, hogy múlik a nyár. Az én nyaram. És elvárná, hogy ne nézzek utána? Zclei Miklós helyén „fogadjuk" a Párizs gyermekeit. Ez az előadás intellektuális erőfeszítést nemigen kíván nézőjétől, ami nem lenne baj, ha a primér érzéki hatások elemi erejűek lennének — mint annyi más Markó-darabban. De valamiképpen annyira visszafogott, annyira egyszerűsített mindegyik Markó—Gombár-féle, egyébként bevált „közléstechnika" itt, olyannyira egyértelműsítettek a szimbólumok is, a gesztusok is, a figurák is, hogy elmarad az a mitikus hatás, amivel ez a színház már annyiszor megajándékozott bennünket. A Párizs környéki mezőkön megrendezett népünnepély színi darabja ez — s mint ilyen, talán a szegedi szabadtéri népszínház darabja is, de nem sorozható Markó Iván táncszínházának csúcsteljesítményei közé. Kár, hogy esetleg dehonesztáló tartalmak tapadnak a szóhoz, mert legszívesebben azt mondaná az ember: alkalmi mű, a nagy francia forradalom bicentenáriumára. Mint ilyen: profi munka, s akár erényeinek mondhatók az imént sorolt, didaxist súroló egyszerűsítések. Ezt támasztja alá, hogy Gombár Judit a puritánságig takarékos a szcenikai elemekkel, s a szereplő kellékeket is mintha a commedia deli' arte-ból kölcsönözte volna. A francia trikolór, a szerelmes fiatalok szép kettősében és a Marattemetés jelenetében alkalmazott vörös — mindössze enynyi ezúttal a szokásos-hatásos Gombár-lepel is. Ugyancsak a kifejezés közvetlenségére és nem a mitikus, „elemelt" közvetítésre inspirál Selmeczi György programzenéje. Az együttes előadásmodorában most is a technikai fölényt feltételező természetesség a leginkább megkapó; a szólisták (Kiss János, Tárnoki Tamás, Szögi Csaba, Demcsák Ottó, Bombicz Barbara) a hatalmas színpadon is követhető táncszínészi teljesítményeket nyújtanak. Az egész nézőteret megmozgató finálé pedig itt sem téveszt hatást (nemcsak Párizsban, ahol fantasztikusan gazdag tűzijáték emelte a hangulatot); a mozdulatokban is kikívánkozó örömünk közös: az ember szabadnak születik — és marad. Jó nekünk igy, ebben a népszínházi önfeledtségben. Ha tetszik, ez most Markóék ajándéka, a forradalom évfordulóján. Sulyok Erzsébet