Délmagyarország, 1989. július (79. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-15 / 165. szám

1989. július 13., csütörtök 5 Üzlet Bartókkal Keressük a helyünket Európában. Újra, sokadszor, s most talán a siker nagyobb reményében. Felismertük. hogy új, korszerű, jogállamon alapuló politikai irányítási rendszerre van szükség. És most lehet... S hozzá demokráciára, többpártrendszerre, a vélemények nyílt és szabad hangoztatására. De ez utóbbi sem cél nélkül való: valamennyiünk jövő sorsa dói el a következő néhány évben, mindannyiunkat megillet hát a szó (ha élni kívánunk vele, s a szabad sajtó is igényt tart rá), hogy hogyan tovább. Nem egy irányzat, platform, vagy az egyedüli üdvözítő igazság kisajátítása reményében: egyszerű véleménynyilvánításként csupán. Pártok voltak (!), vannak és lesznek (?) ezután is: ki-ki választhat majd kedve, óhajtása, vérmérséklete szerint. Ez tehát „lefutott" ügy, es „óhajtásunk" szerint „van nagyon". Nem is ezzel van gondom, de: a gazdasági koordinátáinkkal. A jövendő változásaival. Mert való igaz: szabad a pálya a gazdasági vállalkozások előtt. Tűnődésre az késztet igazán, hogy milyen irányűak lesznek majd ezek a vállalkozások? Úgy értem: milyen eredménnyel, hatékonysággal, a nemzeti jövedelemhez milyen arányban hozzájárulok, mennyire sikeresen működök? Megvannak-e nálunk ehhez a szükséges anyagi feltételeken tűi (legtöbbször persze ezek sincsenek meg!) a személyi feltételei^ is? Milyen vezetőket, menedzsereket, üzletkötőket, mérnököket. közgazdászokat kívánnak az űj vállalkozói lehetőségek? S vannak-e nálunk kellő számban ilyenek? Fölmértük-e már lehetőségeinket szűkebb Nyugat-Európaközelségben (Ausztria. NSZK. Olaszország) es egy kicsit odébb (Franciaország. Benelux-államok, Skandinávia)? Van-e garancia egy, az ezredfordulóig ütemezett sikeres magyar gazdasági fellendüléshez? Es így tovább folytathatók a kérdések, de a válasz, gyanítom, mindig ugyanaz lesz: hogy csak saját magunkban bízhatunk! Helyettünk senki nem emel ki bennünket a jelenlegi, áttétekkel terhelt gazdasági válságból, nem fog termékszerkezetet korszerűsíteni, konvertibilis piacon is eladható árukat termelni. Ahogyan Európa legnagyobb, de veszteséges hajógyártását is csak maguk a svédek számolhatták fel sikerrel, egyetlen év alatt, s a korábban válsággal küszködő iparágak helyett is csak maguk a finnek (néhány évtizede még rosszul értelmezett nemzeti gőgből „halszagű rokonnak" titulált nemzetként) hozhatták létre a világ egyik legnagyobb, Japánnal is versengő színestelevízió-iparát, úgy a magyar gazdaság sem várhat égből jövő megdicsőülésre, itt és most nekünk, „mai inagyarok"-nak kell végre nem „elfödni". de fölszámolni a „bajt". Mert bajt azt bőven hagytak ránk a titkolózás, a gondokat eifödéssel is növelő korábbi, sem gazdaságilag, sem politikailag nem tul optimális évtizedei. A politikai pártok versengései közepette újabb, talán egész sorsunkat szerencsétlenül eldöntő vétek volna nem észrevenni, hogy létünkben, megélhetésünk gazdasági biztosítékait tekintve az utolsó pillanatban vagyunk! Hirdessünk a pártok között politikai versengést, de tegyük rögtön hozzá: csak jól működő gazdaság menthet meg bennünket a fizetésképtelenséggel együttjáró, robbanásveszélyt kumuláló nemzeti katasztrófától (a lengyelek eddig megúszták, de milyen áron?)! Ezt a politikai küzdőtér egyetlen szereplője sem tévesztheti szem elől. Ami sürgős feladat tehát: megfelelni az előttünk álló gazdasági kihívásoknak. És erről az oldalról érzem a nagyobb veszélyt: bármennyire is felismertük a tennivalókat, nagyon nehezen akaródzik cselekednünk. S ha a „Miért?"-re próbálok válasz után keresgélni, csak kulturális hiányosságainkat tudom többszöri végiggondolás után is „nyakon csípni". Mert a csatlakozás Európához idegen nyelvtudását (nemcsak a divatos angolét, de a közelibb németét, a távolibb franciáét, spanyolét, és az Európa szempontjából is mind fontosabb arabét!), valódi, európai színvonalú műszaki jártasság mellett, európai színvonalon viselkedni és tárgyalni tudó menedzsereket, vállalatvezetőket, a mostanihoz képest töredéknyi bürokratikus hercehurcát, a külföldiekkel beszélgetni tudó. őket útjainkon, üzleteinkben, üdülőinkben a tőlük kért színvonalon fogadni képes hazai lakosságot követel! Ez bizony nem kevés! De ez az Európához való csatlakozás minimális feltétele! „A vár ereje nem a falakban, de a védők lelkében vagyon!" — idézték hajdan, a török időkben büszkén elődeink, s az „európai időjárás" sem kíván kevesebbet, sót többet: a lélek ereje mellé a szellemét is, nem középiskolás fokú érettségét (és érettségit), jóval több felsőfokú szakembert, többdiplomásokat és több diplomást, szabad egyetemi beiratkozás mellett (mert ne feledjük: a diplomások arányában csak Albániát előzzük az európai rangsorban, s ez a helyezésünk, mint köztudott, csak a bérversenyben elért helyezésünknél kedvezőbb...), az új ismeretek iránti reneszánsz mértékű éhséget és étvágyat és tanuláskedvet. S mindehhez megfelelő pályakorrekciós lehetőségeket (legalább olyat, mint Skandináviában: hajógyári szakmunkásból lett Volvo-szereló, „ezer tavi" halászból számítógép-programozó). A csak előre menekülhetünk kényszere már nálunk is adott: elszántság kell csupán, a „tettet halványra betegító". Itt a gazdasági összeomlás! csüggedésre késztető gondolata nélkül! Elszántság — és nemcsak a gazdaságban! Mindennapi életünkben, szokásainkban, vágyainkban is. Ma mindannyiunknak egyenként is ki kell vívnia az Európához tartozás jogát! Mert magasan van a léc: az a nemrég még városunk egyik sikergyárának (hosszú távú állami szerződések által garantált védőernyő alatt) önmagát kitűnő menedzsernek tartó igazgató vezetője is alighanem alaposan leverné, aki itteni igazgatása alatt arra volt a „legbüszkébb", hogy demokrácia-éretlennek tartotta a magyar népet, hogy „nem szerette" a közgazdászokat, kerülte a színházakat, könyvtárakat, múzeumokat (utóbbiakat teljesen fölöslegesnek tartotta), s ha Szegedről Budapestre szólította a „vezér", kocsijában Budapestig harsogott a „csipkés kombiné", s Mozart, Bartók, Rachmaninov nevének hallatára is kiverte a hideg veríték. S mégis mi lett belőle?... A „vezér" helyettese, „alvezér"... Hát ilyen „komoly" rangja van ma nálunk a kultúrának: ahol egy „vezér" bülbül szava hallik, ott labdába sem rúghat. Óh. kimúlhatatlannak túnó kontraszelekció! Kis hazánk nagy átka, „az török áfium", sírversed megírni volna már nagyon jó! Mert ma még virul, életképes, s míg ez így marad, versenyképtelenek vagyunk. Hiszen például inzsenjör Würfel űr, aki már az ötvenes évek német gazdasági csodája óta nem kontraszelektált (pontosítok: nyugatnémet), ha Münchenből Nürnbergbe autózik. Mozarttal, Chopinnel (egy lengyel!) s a nekünk oly igen kedves Bartókkal pihenteti útközben nyugatnémet módra megviselt idegeit (s minden bizonnyal megtekinti — gyönyörködve nemcsak a la protokoll! — a Bildcrgalcric Dürer-, Holbein-. Cranach-remekeit is). Mert nincs külön szakmai és külön általános műveltség! Ezt mi találtuk ki, félmúvelt szakbarbárságunkat rejtegetve — mentegetve! A műveltség egy és oszthatatlan: s aki ezt nem így gondolja mérnökként, orvosként, közgazdászként, gépíróként, marósként, pedagógusként — nincs helye a mai Európában! Kívüle igen, „ha kazettát Lajcsitói vesz!"... S ha szabad, egy igazi nagy magyar álommal hadd fejezzem be (azt mondják, ez a gyengém...): Utazókat Iátok, Szegedről üzleti úton. mondjuk Nyugat-Berlinbe, afféle delegációt ipari vásárra, szakmai találkozóra, csúcstechnológiával — ismerkedésre. S a jó (ritka!) előzetes szervezésnek hála, egy buszon együtt mérnökök, közgazdászok, külkereskedők, városi vezetők (minden pártból egy...), s még a delegációt vezető polgármester is ott van, felsőfokú német nyelvtudással mind, s a buszon zene szól, gyönyörű, felzaklató yagy finoman elandalító, például egy csodaszép, a II. c-moll zongoraverseny Rachmaninovtól, s a sikeres (!) szakmai találkozók, üzletkötések (!). polgármesteri pohárköszöntök után marad meg idő földrészünk talán legnívósabb színházában, a Schaubühnében, földrészünk talán legnagyobb színházi rendezőjének, a Goethedíjas (Lukács is megkapta!) Peter Steinnek június 15-e óta játszott új rendezését, Csehov Cseresznyéskertjét is megtekinteni... Vajon mikor és honnan és kikkel indulhat el először ez a busz?... Addig is, amíg várunk rá, Godot-ra Kelet-Közép-Európában, nézzük meg a Budapesti Katona József Színház Három nővérét és Vízkeresztjét! Európai színvonalú mindkettő (kapnak is meghívást eleget!) S ha egyszer mégis elindul majd velünk ez a busz, jó lenne, ha minél többen lennénk érdemesek „jegyet váltani" rá! Visszafelé pedig, közeledve Magyarországhoz, önbecsülésünket tovább erősítendő Bartók utolsó műve szólhatna, a Harmadik Zongoraverseny, melynek földöntúli derűje és tisztasága egy meg ismeretlenebb világ ajtaját nyitja, az ajtót, mely mögül már ez a zenészPrométheusz sem térhetett vissza soha többé... Mert zenében legalább nagyhatalom vagyunk! (Úristen! Vagv már abban sem?...) MÁTYÁS T. ISTVÁN ZSIGMOND ENIKŐ Zárókép Hátad viszonyunk tükre összes érzelmed hal-szemedben amint még visszanézel posványos állóvízben lassan eltűnsz a szemem elől. PANDÚR LÁSZLÓ LINÓMETSZETE Boldog magyar göröngy MÓRA FERENC SZÜLETÉSÉNEK 110. ÉVFORDULÓJÁRA Az utolsó interjút a nagybeteg íróval halála előtt négy nappal, 1934. február 4-dn Rónai Mária készítette Supka Géza folyóirata, a Literatura számára. Már csak az író halála után, 15-én jelent meg. Ebből tudjuk, hogy Mórának az 1935ben Göröngykeresés címmel megjelent kötetét még maga az író állította össze. Akkor még hosszabb volt a címe: Buldog magyar göröngyök és más csöndes történetek Göröngykeresés A címadó írás ugyanis a Magyar Hírlap 1927. február 20-i számában Boldog magyar göröngy címmel jelent meg. Tárgyát Vajda László visszavezette Mórának a Szegedi Napló 1911. július 8-i számában Magyar göröngy cimü vezércikkére. Ebben veti föl az író először a századforduló nagy magyar tragédiájának, a kivándorlásnak a kérdését. Noha a mi vidékünket nem sújtotta annyira ez a társadalmi kór, mint pl. Észak-Magyarországot, Móra talált jellegzetes példát, hogy a nagybirtok szorításából való kényszerű menekülésnek a magyarságot sorvasztó szerepét leleplezze. Deszkról való a példázat. Szántai Takács Pál „Minek azt keresni, amit elóbb-ulobb úgyis mindnyájan megkapunk, az író még elóbb, mint más, neki meg sem kell halni érte." így felel az olvasó várható kérdésére írásának elején Móra: mi lehet az a göröngykeresés? Nem magának kereste még. hanem az ausztráliai Mildura temetőjében pihenő Szántai Takács Pálnak. Ez a deszki kubikos a századfordulón részt vett az agrárszocialista mozgalomban. földosztást követelt, amiért a tókés-nagybirtókos rendszer börtönbe csukta. Kiszabadulása után nemhogy földet, még munkát sem kapott: El kellett hagynia szülőföldjét, s jó vagy rossz sorsa Ausztráliába vetette. „Az alföldi kubikos megverekedett az ausztráliai sivataggal, nevelt magának pulit kenguruból, megszokta a mérgeskígyókat meg a queenslandi végrehajtókat, szerzett házat, földet, nyajat, csordát, teljes jogú polgára lett a Commonwealth of Australiának. a lányát egy konstáblerhez adta nóül, Mr. Jacksonhoz, csak éppen abba nem tudott beletörődni, hogy haragban van hazájával, és nincs magyar földje." Halálos ágyán az volt a lányához az utolsó szava: „Szerezzetek egy kis magyar földet a síromba." „Ilyen földéhes a magyar paraszt" — tette hozzá keserű gúhnyal Móra. Az „izgága" Pál lánya, Mrs. Jackson, azaz Szántai Takács Magdolna a szegedi muzeumigazgatónak megcímzett papírzacskót küldött, kérve, tegyen bele „egy boldog magyar göröngyöt", hadd legyen boldog édesapjának álma... A húszas évek Magyarországában Móra nem talált boldog magyar göröngyöt. Láng Lrnö Két éve. amikor Bálint Sándor születésnapján az ó hazahúségének írásos dokumentumaiból idéztem, a Délmagyarország 1987. augusztus 1-jei számában már fölemlítettem Lang Ernó nevét. O adta ki 1984-ben az ausztráliai Adelaide-ban Bálint Sándornak hozzá írott ötvennégy levelét, nélkülözhetetlen vallomásaival mindennapjairól, szorgos munkálkodásáról, nézeteiről, szenvedéseiről. Ezúttal a másik levélírót kell bemutatnom. Lang Ernó 1927. április 18-án Nagybecskereken (a mai Zrenjaninban) született. Anyai nagyapjáról, Weisser Adonról (1858—1941) Szigeti Kilián a Régi magyar orgonák című sorozatának Szeged-kötetében (1982) mint „Nagybecskerek orgonaépitójéról" emlékezik meg. Lang Ernőt 1941-ben szülei az újszegedi tanítóképzőbe íratták. Itt volt kedves tanára Bálint Sándor. 1947-ben a budapesti Színház- és Filmművészeti Akadémiára iratkozott be: filmrendező akart lenni. Tanára. Balázs Béla. Filmkultúra (1948) címú könyvét e szavakkal dedikálta neki: „Lang Ernőnek, kedves tanítványomnak emléLül közös tanulmányainkra. Bp. 1949. I. 4. Balázs Béla" Az „élesedő osztályharc" viszonyai között a jugoszláv állampolgárságú Lang Ernó nem maradhatótt a színiakadémia növendéke. Ma neves filmrendezők, méghozzá reformisták. akik akkor hajszát indítottak ellene. Még 1949-ben Bécsbe ment, majd 1951-ben Ausztráliába. A filmszakmákban nem tudott elhelyezkedni. Vasúti tisztviselőként ment nyugdíjba. Bálint Sunclor-díj Lang Ernó 1987 augusztusában végrendeletben tizenötezer ausztrál dollár értékú alapítványt tett Bálint Sándor emlékére. Ennek az összegnek a kamataiból az örökhagyó halála után, évente augusztus elsején, Bálint Sándor születésnapján a Borsos Miklós készítette emlékéremmel együtt adják át a pályázattal kiválasztott arra érdemesnek a Bálint Sándordíjat. Az alapítvány kezeiéséta Magyar Tudományos Akadémia és az adelaidc-i egyetem vállalta. Paul sírja Lang Ernó nem csak Bálint SamJornak, hanem Tömörkénynek és Mórának is lelkes híve. A Gőrvngykeresés olvasásakor elhatározta, utánajár Szántai Takács Pál dolgának. 1907 januárjában (ott nyár van ilyenkor), szabadsága idején feleségével, Szilviával, a Móra-kötettel a kezében fölkerekedett. Móra tévedett: Mildura (kiejtése mildgyúra) nem Queenslund, hanem Victoria államban. Dél-Ausztrália határán, és nem a Murrumbidgee, hanem a Murray folyó partján terül el. Útjukról Lang Ernó még annak idején Bálint Sándornak számolt be: „Az ut összesen 700 km-t, azaz 8 óra vezetést igényelt. Az irány északnyugat volt. Ez az időjárás miatt nem volt kellemes. A hóség óráról órára nótt. Mildura közelében elérte a 45 fokot árnyékban. Mintha cz magában nem volna elég. üt közt egy erős és forro északi széllel is meg kellett birkóznunk, amely a vidék apró. porfinom, rozsdavörös színű homokját égig emelte. Szemünk elöl a vörösen tüzelő homokfelhók eltakarták a napot. Tóié lobogott azegész táj és láthatár. Szemgolyóim égtek a tülerós fénytói és a vezetéssel járó megerőltetéstől. Szilviával Dóré purgatóriumi tájait emlegettük. Mildurában megkönnyebbültünk. A motel fürdőszobája, klímarendszere és úszómedencéje fölélesztette a megviselt kedélyeket." Másnap nyakába vette a várost, amely most száz éve, 1889ben létesült. A kanadai Chaffey testvérek akkor vásárolták föl a nagy szárazság miatt tönkrement telepesektől a földeket, és mazsolaszóló- meg narancsultetvényekct létesítettek rajtuk. A vizet azóta is a Murray folyóból szivattyúzzák. Lang Ernó föltételezése szerint Szántai is a tönkrement farmerok közül való lehetett; az ó földjét is a Chaffey testvérek vehették meg. „Szerettem volna emléket állítani az ide sodort deszki földímnek — írta Bálint Sándornak. — Hiszen egyike az elsőknek lehetett, aki feltörte a Murray-Mallee-t. A táj ma is olyan, amilyen az ó idejében volt: derúfogyasztó kietlenség. Nehéz élete megszolgálta, hogy Mildura elsó telepesei között az utókor neki is szerény helyet adjon." Bár a városka gondosan gyújti az egykori úttörők emlékét. Szántai Takács Pálról már senki sem tudott. A század eleji temetókönyv a penésztói olvashatatlan. Lang Ernó végignézte a temetó katolikus részét. Az egyik síron az elkopott fölírásból ennyit ki tudott böngészni: Faul. Talán ez rejti a deszki földosztó porait. Lang Ernó 1973-ban járt utoljára Szegeden. Akkor Bálint Sándorral járta a Várost, a környéket, az országot. Június eleje óta — hosszabb időre, márciusig — ismét közöttünk van. PÉ-TER LÁSZLÓ