Délmagyarország, 1989. július (79. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-15 / 165. szám

2 1989. július 15., szombat Megrendülten, tisztelettel, mély gyásszal vett végső búcsút a magyar nép Kádár Jánostól (Folytatás az 1. oldalról.) politikai, a gazdásági és a társadalmi élet képviselői, illetve a külföldi delegációk, valamint a diplomáciai képviseletek vezetői és tagjai álltak. Délután négy órakor a végső búcsút venni kívánók tömege töltötte meg a Munkásmozgalmi Panteon kornyékét. A gyászmenet rendőrségi autók és motorosok vezetésével fél otkor érkezett a temető bejáratához. Érkezését a rendórautók szirénája, majd gyászzehe jelezte. A temető kapujától a menet élén a Magyar Néphadsereg három tábornoka haladt Kádár János három — általa is viselt — kitüntetésével. A koporsót katonai díszkísérettel, munkásőrük és katonák díszsorfala között, vállon vitték a ravatalhoz, majd elhelyezték a koszorúkat is. A ravatal mellett felsorakozott a katonai díszőrség. A gyászszertartás kezdetéig Kádár János volt harcostársai, munkatársai, a párt-, az állami, a társadalmi és a tömegszervezetek, mozgalmak képviselői, a gazdasági, a tudományos és a kulturális élet számos vezető személyisége, a fegyveres erők és testületek tagjai kétpercenként váltották egymást a koporsó mellett. A gyászszertartás kezdetet jelezve felcsendült a Himnusz, majd Nyers Rezső, az MSZMP elnöke búcsúzott az elhunyttól. Nyers Rezső Á kompromisszumok robotosa Tisztelt gyászolók! Elvtársak! Honfitársaim! Búcsúznunk kell Kádár Jánostól. A magyar nemzet kiváló, nemzetközileg elismert állumférfiától szakít el bennünket a kérlelhetetlen sors. A szocializmus eszméjéért, a demokráciáért küzdök sorából hiányozni fog egy nagyszerű küzdőtárs. Hiányozni fog a politikai élet élvonalából egy csendes szavú, meggondoltan beszélő, egyszerű életet élő vezető, aki az emberekért élt, akinek gondolkodásában a nagybetűvel kezdődő „Ember" fogalma uralkodott. Korszakos jelentőségű emberek ritkán születnek. Kádár János közéjük tartozott. Neve elválaszthatatlanul összefonódott a magyarság ügyének és a nemzetközi haladásnak a szolgálatával. A gyász pillanatában mély fájdalommal és őszinte tisztelettel hajtunk fejet emléke előtt. Porai hamarosan a sírba szállnuk, lénye azonban kitörölhetetlenül megmarad nemzeti emlékezetünkben Teljes életet élt, életének 77 esztendejébe sok minden zsúfolódik össze: életre szóló találkozások és fájdalmas elválások; kiemelkedő sikerek, látványos eredmények és zátonyra futott próbálkozások; élete nélkülözéssel kezdődött, üldöztetéssel folytatódott, majd eljutott a társadalmi felemelkedésig, a nemzetközi nagyrabecsülésig. Sokakhoz hasonlóan mélyről érkezett a társadalomformáló, politikusi életpályára. A gyökereket, az akaratát sok minden tette sok alkalommal próbára, de nem szakadt el elveitől, éltető erőként őrizte magában. Az egykori Csermanek János nyiladozó értelmű gyerekként is mindig a jót igyekezett kiválogatni a Világ dolgaiból. A nevelőszülőknél az egyszerű emberséget a nehézség prizmáján át is optimistán felfogó bölcsességet, a munkában megkérgesedett tenyér simogatásának gyöngédséget leste el, és fogadta magába. Humánus gondolkodású, világlátása. az egyszerű embert mindenek fölé emelő tisztelete egy Somogy megyei kis faluban ivódott porcikálba. Később, felnőtt fejjel viszszatekintve az emberré válásról így emlékezett: „Hatéves koromig egy kis Somogy megyei faluban nevelkedtem, amely petróleumlámpával világított, szalmatetős, zsúpfedeles házakból állott. Sárba ragadt fészek volt, de ez volt az én világom, ott minden teremtett lelket, minden fát, bokrot, dombot és patakot ismertem. Számomra Somogy, saz ismerős tájak szinte szülőföldemnek számítanak, mert a világra eszmélés, az emberek és környezetük, a haza megismerésének döntő idejét töltöttem ott." Az emberiesség lenyegenek e korai felismerésében rejtőzött a Kádár Jánost haláláig elkísérő, töretlen életfilozófia. A tanoncévek alatt, majd később a munkáséletben a megelhetésért küszködés idején is tisztában volt azzal, hogy az ember sorsú a madáchi értelemben vett küzdelem, a szüntelen harc a sors kihívásai ellen. Am a nélkülözés legnehezebb pillanataiban is ott pislákolt a láng a szivében. A gyökereket a tanonctarsak, a sportban a labdarúgórneccsekcn és sakkcsutakon vetélkedő barátok segítettek szárba szökkenni. De mindenekelőtt es kiváltképpen egy jobb világért egyesülő mozgalom, amelyről elete vegeig vallotta: „a mozgalom nevelt, formait engemet". Az ifjúmunkások mozgalmaban indult hosszú politikai pályája 1931-ben. Hamar a saját bóren megtanulta, milyen szívós kitartást, egyenes gerincet es fegyelmet kíván az illegális kommunista mozgalom. Egy hónappal később letartóztatta a politikai rendőrseg, nem utoljára. A börtönből 1932-ben szabadult, de 1935-ben ismét letartóztatták. Két évre ítélték. A negyvenes évek elejétől a legális Szociáldemokrata Pártban is működött, miközben részt vett az illegalitásban levő Kommunisták Magyarországi Pártjának az újjászervezésében; 1942-től a párt Központi Bizottságának tagja, 1943-tól titkára. Még abban az évben megalakította a Békepártot, amely u második világháború elvadult közegében fontos kommunista kísérlet volt a nemzeti összefogást szolgáló népfront megteremtésére. Az ország német megszállása után — 1944 áprilisában — megkísérelte, hogy a határon Illegálisan átjutva, a jugoszláv népi hadsereg segítségével kapcsolatot teremtsen a Szovjetunióban élő magyar kommunista vezetők és az itthon mük<jdő Kozponti Bizottság között. A magyar—jugoszláv határon elfogták, s bár kilétét sikerült eltitkolnia, kétévi fegyházbüntetésre ítéltek. Onnan megszökött, majd Budapesten folytatta az illegális munkát, az antifasiszta ellenállási mozgalom egyik irányítójaként. A háború vérzivatara után megvalósíthatónak látta azt a világot, amelyért küzdött. A népi demokrácia esztendeiben. az újjáépítés idején irányító, vezető posztokon tapasztalta, micsoda hatalmas, gigantikus alkotóerő rejlik az emberekben. Bizakodó, a küzdelmet soha fel nem adó ember volt Kádár János. Alig több mint két esztendeje, a 75. születésnapja alkalmából rendezet! parlamenti fogadáson mondta válaszbeszédében: „Javíthatatlan optimista vagyok, mondják rólam. Igen, ilyen vagyok, ilyen a világnézetem, ezt diktálják az élettapasztalataim. Mindig, minden helyzetben bizakodtam, hogy lesz ez még másképp, jobban is, S ezen nem változtatok a jövőben sem." De ezt a jövőt akkor már szűkre szabta számára a sors/ Mi mindnyájan, aütik gyászolni gyűltünk egybe, valljuk, hogy Kádár János egyszerre volt a XX. század második felének jelentős magyar politikusa, évtizedekig kiemelkedő államférfi, az eszméjéhez mindhalálig hű pártvezető, aki szolgálatként fogta fel munkáját. Szolgálatként az emberért, a népért, a pártért. Amikor 1951-ben hamis vádakkal letartóztatták, személyében is érzékelte a sztálinizmus torz valóságát, embertelenségét, szívében örökre elfordult attól. Pontosan tudta, hogy a világ összetetten bonyolult. Három esztendővel ezelőtt az NBC News televíziós társaság riporterének kérdéseire az 1950-os tragikus esemenyekröl mondta: „Magyarországon akkor anarchikus viszonyok voltak, amelyekben sok elem keveredett." „Mi a korábbi visszaélések ellen is voltunk, a fegyveres fellépés ellen is, olyan küzdelmet kellett indítanunk, hogy a korábban előfordult visszásságok ne térjenek vissza és a rendszer szocialista maradjon." Kádár János az 1956-os tragikus események után a kompromisszumok robotosaként hirdette meg: „Aki nincs ellenünk, az velünk van." Ezzel a bibliai utalással fejezte ki, hogy politikai fordulatot indít el. A konszolidáció sikerei révén olyan személyiséggé növekedett a nemzetközi politikában, s korántsem kizárólag a munkásmozgalomban, akinek a véleményét nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Kádár Jánosban a hazai és a nemzetközi közvélemény azt a politikust tisztelte, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a helsinki folyamat elindításában és következetes képviseletében, a kelet—nyugati párbeszéd kibontakoztatásában. Értékes, gyümölcsöző kapcsolatokat épített Magyarország számára a hazánktól keletre és nyugatra, északra és délre fekvő földi tájakon, ezt nem lehet eléggé nagyra értékelni. A magyar kommunisták úgy emlékeznek Kádár Jánosra, mint aki a nemzeti megbékelés érdekében mindig kész volt a megegyezésre. Nem feledkeznek meg a hatvanas, hetvenes évek Magyarországáról, amikor hazánkat — lehetőségeinkkel és korláhainkkal együtt is — a megújulás előfutáraként tartotta számon a nemzetközi és a honi közvéleStraub F. Brúnó mény. Küzdelmes élete számunkra intelem is egyben: ismerünk kell történelmünket és tisztelnünk kell értekeinket, mert enélkül nem őrizhetjük meg önbecsülésünket. Igaz ez akkor is, ha ma az ország nehéz helyzetben van. Mai problémáin!: jó része a múltban gyökerezik, kevéssé kidolgozott koncepciókhoz, félig megvalósitott elképzelésekhez, néha tévhitekhez, néha féligazságokhoz és félelmekhez kötődik. Most párbeszédben áll az egész ország. A jövőért aggódó eszmecseréket, vitákat fel kell hogy tudjuk váltani a személyes ambícióktól függetlenül, a közös sors vállalásán alapuló, a nemzet felemelését szolgáló öszszefogással. Tisztelt gyászolók! Személyemben is búcsúzom Kádár Jánostól, meghatottan, szomorúan. Több mint negyven esztendeig voltunk politikai fegyvertársak a társadalmi haladásért folyt küzdelemben. Együtt vettünk részt a kommunista és a szociáldemokrata párt egyesítésében Nagy-Budapesten. Együtt küzdöttünk a kritikus időszakban a Rákosi-vezetés és a üogmatizmus ellen. Együtt dolgoztunk sokáig a reformokért. Egy bizonyos ponton különváltunk a változások méreteinek, módszereinek és ütemének kérdésében, de sohasem az eszmében és a fö irányban. Me-, ditálva, sokszor vitázva, de mindig egymásra is figyelve jártuk ugyanazt az utat. Most érzem, mennyire igaz: .ha hozzánk közelálló társunkat veszítjük el, saját énünkből is hiányozni fog valami. De- vallom, hogy nemcsak nekem, hanem az egész országnak hiányozni fog. Korszakos munkásságával olyan politikát képviselt), amely az embereket a haza felemelkedése érdekében nem elválasztani, hanem összefűzni akarta. Olyan nemzeti közmegegyezésre törekedett, ami termékenyítő energiát adó, a gyümölcsöző együttműködést, a számára mindenek felett tisztelt egyszerű, dolgos embert, a munkást, a parasztot, a művészt, az értelmiségit, a politikust szolgálta. Rokonszenves, bölcs, szerény egyéniségére nagy szükség lenne mu is. Az életben már nem, de emlékezetünkben és szivünkben még sokszor leszünk együtt halott barátunkkal, elvtársunkkal. Kádár János barátunk, elvtársunk, honfitársunk, búcsúzik tőled a párt, búcsúzik tőled a nép! Nyugodjál békességben! Isten veled, János! Ezután Straub F. Brúnó, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa elnöke lépett a mikrofonhoz. szakként őrzi meg a históriai emlékezet. Névé egy hosszú és tanulságos időszak jelzője lett. Ez ellen hiába is tiltakozna szikár puritánizmusa, a személyiség kultuszát következetesen elutasító erkölcsi és politikai érzékenysége. De hát ki tudta volna nála jobban, hogy a személyes szándéknak mindig meg kell hajolnia az élet valóságai előtt? Hiszen sokszor meghajolt ő is, mert meg kellett hajolnia. Nem önmagáért, hanem a vállalt szolgálatért. Mert Kádár János szolgált. Előbb talán csak egy osztályt és egy pártot, majd a magyarság millióit, bennünket, a nemzet parton kívüli többségét is. Szolgált a Biblia bölcsességéből is merítve, amikor küldetése úgy kfvánta, mondván: „Aki nincs ellenünk, az velünk van!" — olyan ismerősen és megkönnyebbülést hozóan csengenek fülünkben ezek a szavak. És ez a mondat a hihetetlennek tűnő nemzeti közmegegyezés legsérthetetlenebb, első számú alapelve lett. Allamférfiúként talán a legnagyobb tette volt az, hogy ráérzett a nemzet óhajára, és elvállalta annak szolgálatát. Pedig bizonyára végiggondolta százszor, hogy az ideológia bilincseinek lazítása, a magánboldogulások felszabadítása, vagy a sajátosan, kádári módon értelmezett szövetségi hűség olyan láncreakció kezdőpontja lehet, amely függetlenedik akaratától, söt félreállítja őt is. öt, a kis engedékenység és a nagy kompromisszumok mesterét. De Kádár János elvállalta ezt a sorsot. Olyan korban és olyan környezetben vált reformkezdeményezések támogatójává, sőt oltalmazójává, amelyik a kövüleKolláth Pál tek kora volt, eszme-kövületekkel és kövület-emberekkel. Az utókor biztosan igazolni fogja majd, hogy ha akkor nem az ó személyisége áll ennek az országnak az élén, úgy ma nem a demokratizálódás és a liberalizáció szép feladataival birkózna társadalmunk, hanem a legjobb esetben is csupán az elavult intézmények bontogatásával küszködnénk. Tisztelt gyászolók! Államférfitól búcsúzunk. Olyan magyar államférfitól, akinek nevét nemcsak egy nemzet emlékezete őrzi meg, hanem Európa emlékezete is. Hiszen Kádár János felismerte, hogy a kettészakított Európa nem realitás, csupán egy korszak torzszülöttje. Felismerte, hogy a fenyegetések párhuzamos monológjai helyett a kölcsönös megértés érdemi dialógusaira van szükség. Nehéz elhinni, hogy földi valóságában nincs már közöttünk. Nehéz elhinni, hogy ö, áki hűséggel szolgált —, ha nem is feddhetetlenül —, felmondott nekünk örökre. Ürt hagyott maga után. Es ezt az ürt érezzük valamennyien, pártállástól függetlenül. Hiszen ez a magyar nép végül befogadta, legendákat szólt alakja köré, botlásaira talált mentséget, hibáira magyarázatot, gyengéire, vétkeire feloldozást adott. Most a fold fogadja be. Vele legújabbkori történelmünk egy darabja száll a sírba. Búcsúzom tőle. Hiszem, hogy egy ország búcsúzik tőle és kívánja velem együtt, hogy fedje béke porait! Végezetül Kolláth Pál. a Ganz Danubius Angyalföldi Hajógyár lakatos csoportvezetője mondott búcsúbeszédet. Hivatástudatból törődött velünk Vállalta a nemzet szolgálatát Tisztelt gyászolók, csaladtagok! Allamféríiutól bucsüzunk, századunk nagy magyar politikusától, történelmünk különös sorsú, tragikus hősétől, akinek a poklokat is meg kellett járnia, hogy azután teremteni, alkotni tudjon, és akinek végnapjai shakespeare-i sorokat juttatnak eszembe: „A rossz, mit ember tesz, túléli öt: / A jó gyakorta sírba száll vele.'' Nem a túlélők kíméletlcnsege idézteti velem ezeket a szavakat, hanem a megrendültség és a tapasztalat. A megrendültség, mert egy magányos és nagy fa dőlt ki mellőlünk, aki már sejtjeiben őrizte kikerülhetetlen pusztulását. És a tapasztalat szól belőlem, mert a közeljövő mindig utlep az elődokon, olykor érzelmekkel telitetten, olykor közönyösen, sőt cinikusan, de nagyon gyakran mindenképpen igazságtalanul. Ha Kádár János meg közöttünk volna, a maga fanyar bolcsessegével, népi ihletésű józanságával bizonyára ugyanezt mondaná. Talán hunyorítana is hozzá, tudván, hogy a halál épp oly kikerülhetetlen, mint az utókor önigazoló ítélkezése azok fölött, akik a legnehezebb időkben mertek szerepet vállalni a történelemben. És ö azok közül való volt. Azt a harmincnál is több esztendőt, amit hazánk első embereként élt meg, immár végérvényesen Kádár-kor Tisztelt Kádár elvtárs! Búcsúzni jöttem. Tobb ezer társam nevében, akik. kimondva, kimondatlanul hasonlóan éreztek ön iránt, mint én. Angyalföldi munkás vagyok. Munkahelyem a Hajógyár, lakóhelyem a XIII. kerület, melyhez Kádár elvtárs is sok szállal kötődött, ahová szinte hazajárt. A környezetemben élők, partunk tagjai, pártszervezetem, pártonkívüli munkatársaim, ismerőseim szeretetét, tiszteletét, nagyrabecsülését kivánom kifejezni. Az ön munkássága, élete, szorgalma, töretlen tenni akarása, elkötelezettsége, nemcsak a sajtóból, televízióból Jutott el hozzánk. Gyárlátogatásai alkalmával, országgyűlési választóbeszédei megtartásakor, találkozásainkkor személyesen győződhettünk meg arról, hogy értünk, velünk, a munkásokért dolgozik. Közvetlenségével, egyszerű, közérthető előadásaival, a dolgokat nevén nevező beszédével értünk, hozzánk szólt. A párt megújulása, melyen egy emberöltőn át dolgozott, nem egy, de tobb fiatalos, dinamikus, tettre kész Kádár Jánost igenyel mu is. Céljaink eleréséhez olyan vezetők kellenek, akik nem felejtik el, honnan jöttek, kikért dolgoznak, hová és kikkel akarnak elérni, olyanok, mint ön. Kádár elvtárs. Most mi jöttünk el önhöz, mint ahogy, rengeteg gondja, munkája, kötelezettsége ellenére ön is rendszeresen eljött közénk. Ezek az alkalmak számunkra ünneppé váltak, feltöltött minket', és jelenlétével eröt adott az egész mozgalomnak. Hagyatéka nem összegyűjtött - anyagi javakból áll. önt az életből a munka, a feladatok, az ország, az emberek' jobb élete, boldogult sa mozgatta, vezérelte. Fizetségnek az eredményeket, az emberek megelégedését tartotta. Mi, -akik örökségében osztozni akarunk, kemény munkát kapunk, ezt megtisztelő bizalomnak, feladatnak érezzük. Utolsó találkozásunkról azzal az igerettel térünk haza, hogy emléké; megőrizzük, legjobb tudásunk szerint végzett munkánkkal, üsvünk iránti szilárd elkötelezettséggel, az Önéhez hasonló szerenységgel, tisztességgel, a valóságos helyzetből knn lulva, megujulva végezzÜA. Ezen gondolatok jegyében tisztelettel, lehajtott fővel, egy nagy közösség nevében búcsúzom öntől, tisztelt Kádár János elvtárs. • Emlékét megőrizzük! A Kádár János emléke előtt tisztelgő, pályafutását felidéző, munkásságát méltató beszédek elhangzását követően az elhunyt politikus koporsóját ugyancsak vállon, katonai díszkísérettel és tiszteletadás mellett vitték át végső nyughelyére. A sírhely előtti gyepet elborították a kegyelet koszorúi és virágai. A koporsót Kádár János özvegye és hozzátartozói, a Politikai Intéző Bízottság tagjai, a külföldi delegációk vezetői, valamint számos közéleti személyiség kísérte. A temetés megrendítő és visszavonhatatlan aktusa előtt Kádár Jánosné koszorút dobott férje koporsójára, majd fenyőgallyakkal borították azt. Kédár János koporsója fölé a Szózat hangjai mellett emeltek sírhantot. A gyászszertartás végén felhangzott az Internacionálé, majd a díszzászlóalj díszmenetben vonult el a nyughely előtt.