Délmagyarország, 1989. június (79. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-03 / 129. szám

149 1989. június 3., szombat DM] [magazin Lehetősegek aureolaja __— • ' i És A TÉNYEK MAKACS DOLGOK - MIFÉLÉNK IS tWBmm>>. f ,.A reformdiktatúra nem szégyenlős kifejezése egy biirokratikiis-autoritariánus rendszernek, hanem egy lehetséges eszköz az államkorporatista. szocialistának mondott rendszer hatékonyabba térelére. A reformok, amelyeket a diktatórikus kísérlet maga elé túz. elvileg elvezethetnének a piacgazdasághoz, de gyakorlatilag az államkorporatív rendszernek csak módosítására képesek. / ...megállapítható, hogy Közép-Kelet-Európában az erőhatalom mozgósítható osztályharcos, nemzeti, nemzetiszocialista célokra cs programokra, de aligha piaci vállalkozási programok előmozdítására. Zsákutcáit araszolunk vagy rohanunk előre: az oligarchikus alkudozás, a tcclmokrata reformdiktatúra és a populista diktatúrák útjain, zsákutcában nyomulunk..." (Lengyel László: Reformdiktatúra... Valóság. 1989/5) A valóság szürke ruháját magukra öltő elcsépelt krimikben és a valóságban divat föltenni nyomozás közben a kérdést: kinek az érdeke? Mindennapjainkban, átpolitizálódott vergődéseinkben szinte sosem tesszük föl ezt az eleminek túnö kérdést. Mert szinte mindenki meg van győződve arról, hogy egy lehetséges kibontakozás a mostani válságos és csőd felé ívelő gazdasági-társadalmi helyzetből minden magyar polgár elemi és általános érdeke. Minduntalan hozzátesszük ugyan, hogv a lehetséges kilábalás áldozatokkal jár, s nem is kicsinnyel. ám rögvest hozzáteszünk eme lehetséges és mégis kényszerű áldozatokhoz néhány korlátozó faktort. Hadd soroljak közülük néhányat! /. Ha igazán nekirugaszkodunk, az átmeneti terhek ugyan nehezek lesznek, de öt-hat év alatt túljuthatunk a mélyponton, s megkezdhetjük a fölzárkózást Európához. (A vázolt javaslat ugyan esetleg kivitelezhető lenne, csak éppen nem számol azzal, hogy legalább háromnégy millió ember státuszát értékelné le. devalválná, illetve módosítaná. Néhány százezer emberét, akik a redisztribúciós modellbe beépítve, abból élnek, no meg egy-másfél millióét, akik egy éles piaci helyzetben nemcsak új szakma tanulására és gyakorlására kényszerülnének, hanem elveszítenék azokat a privilégiumaikat — a képzetlen, de nehézipari munkásságnak járó extra jövedelmeket —, amelyeket egy negyven esztendeje működő modell biztosít számukra. — A számokhoz mindenütt hozzá kell kalkulálni a lehetséges családtagok létszámát!) 2. Ha a jelenlegi mechanizmust folytatjuk, azaz tovább iicsörgünk a langyos vízben, • az egyre inkább kihűl. Egy megoldás van: előremenekülni. A jelenlegi modellben ugyanis csak évről évre nagyobb inflációs rátával, életszínvonalcsökkenéssel számolunk, amely nemcsak az ország működőképességét veszélyezteti, hanem lassan a családok megélhetését is kétségessé teszi... (Bármily igaz is a vázolt folyamatlehetőség, az érintettek nagyobb hányada akkor is a meglévő struktúrához ragaszkodik. Egészen egyszerűen azért, mert valódi (világ)piaci hatásmechanizmus nélkül a jelenlegi gazdasági struktúrának mindenki látszólagos. pillanatnyi haszonélvezője. A kistermelő, a kisiparos a nagyüzemi munkás, a mezőgazdasági vagy nehézipari, energetikai lobby vagy a bányász nagyjából pontosan ismeri az adott struktúrában működtethető érdekérvényesítési mechanizmusokat, amelyekkel él is. Azt ugyan mindenki tudja, hogy ezek csupán pillanatnyi, az infláció rátára építő érdekeket érvényesíthetnek, s egy folyamatosan leépülő elosztásból csíphetnek el kisebb-nagyobb falatokat, de ez az út még mindenki számára járhatóbbnak tűnik, mint egy totális, ám tolális bizonytalanságokat is tartalmazó átalakulás.) 3. Nyitott, piaci gazgaságot kell teremtenünk, mert csakis a piac mérheti érdeme szerint a produktumot, s csakis a piaci szelekció által biztosított extraprofit teremthet alapokat a jövőbe mutató gazdasági fejlődésre! Igaz, de mi lesz a harmincegynéhány éve lelkiismeretesen dolgozókkal, hisz nincsenek tartalékaink. Húszmilliárd dollárnyi adóssággalaligha lehet tisztes szociális védőhálót kiépíteni. Főként akkor, ha mifelénk az elemi lakásföltéteket biztosítása is egy kereső jövedelmét elviszi. No meg mi lesz a KGST számunkra viszszafogó. ugyanakkor alapvető gazdasági föltételeket biztosító rendszerével?) 4. Központilag vezérelt és kézben tartott szerkezetváltásra van szükség a gazdaságban. Olyan modellre, amely képes a magyar gazdaságot valamelyest versenyképessé tenni, azaz alkalmassá az adósságszolgálat viselésére, s amely egyúttal meggátolja a társadalmi-politikai-gazdasági feszültségek szélsőséges kiéleződését... (Ez a modell és a kívánalomrendszer működött mifelént sok éven át. Működésképtelennek bizonyult, egyszerűen azért, mert túlontúl sok lobby, csoport (pl. nehézipar, energetika, nagyüzemi munkásság stb.) követelhette meg a maga extra jussát a lehetséges javak és fejlesztések elosztásából, amelynek eredményeként éppen a szerkezetváltásra szánt eszközök forgácsolódnak szét a meglévő szerkezet konzerválására. Hisz valós piaci kényszer nélkül a töke is a könnyebb ellenállás irányába mozog.) Egyre mélyebbre süllyedünk a kátyúba. amelyből alighanem egyre nehezebb lesz kimásznunk. Adósságállományunk immár kényszerpályára került. Ha nem akarjuk is. növekedni fog egy ideig még, ha csak nem választjuk az életnívó drasztikus, romániai mintájú csökkentését. Ha azt el akarjuk kerülni, nincs más választásunk, mint valamilyen módon versenyképesebbé tenni a magyar gazdaságot. Azaz jelentós mértékben növelni az általunk előállított (hozzáadott) értéket, amelynek növekedése forrásául szolgálhatna az adósságtörlesztésnek. Erre azonban egyelőre nem sok esély mutatkozik. Es nem is csak a tőkehiány okán. hanem mindenekelőtt azért, mert milliók érdeke túzódik jelenleg a mostani szituáció fönntartásához, amelynek gondjait csakis kis változtatások révén vélik megoldani. Erre viszont aligha van lehetőség. Természetesen a minőségi változtatásokban ellenérdekelt milliókat is meg lehet érteni. Ók csupán mintegy belekeveredtek ebbe a helyzetbe, éltek valahogyan az elmúlt harminc év viszonylagos „polgári" lehetőségeivel. Nagy részük csupán annyit mondhat magáénak, hogy nagy nehezen megszerzett lakását valahogyan fenn tudja tartani, s hu nehezen is. de tneg tud élni és legalább középfokon taníttatni képes gyermekeit. E millióknak — ha átmenetileg is — esetleg elemi létföltételei kerülnének veszélybe egy minőségi változás során. Bennük tehát mindenképpen jó szövetségesre találhatnának a redisztribúciós modellbe szervesen beépült, abból" viszonylag jól élő. de konvertálható tudással nem rendelkező „felső" tízezrek, a helyzet lehetséges konzerválása érdekében. De ha jobban meggondoljuk, szinte mindenkinek a jelenlegi helyzet konzerválása az érdeke. Hisz a menedzser minálunk egy bizonyos jövedelemszint fölött már nem törekszik — kockázatok árán — többletjövedelmet szerezni vállalatának. Hiszen annak rá jutó hányada ugyanis az adóhivatalé. És máris kész az érvrendzser: nyomást kell gyakorolni a kormányzatra, csökkentse a jövedelmi adók progresszivitását. Csakhogy mindebből azt felejtjük ki. hogy a működőképes nyugati gazdaságokban ugyan valóban óriásiak a menedzseri jövedelmek, de mégsem a jövedelem progresszivitása készteti minduntalan megújuló teljesítményekre a vezetőket, hanem — változatlan jövedelem mellett is — a piac! Vagyis a verseny, amiben, ha alul marad, óhatatlanul bukott ember lesz. Es ilyen éles föltételeket vajon kívánnak-e a mi menedzsereink? Mindenképpen kiutakat kellene keresnünk a jelenlegi, válságból csőd felé tendáló helyzetünkből. Csakhogy ez a legnehezebb. Negyven év gazdasági folyamatai határozzák meg jelenünket, amelyeket nem lehet hatályon kívül helyezni. Olyan életmód- és fogyasztási modellek alakultak ugyanis ki, amelyeket jórészt rá is kényszeritett ez a modell családokra, emberekre, amelyek immár kényszerpályán is tartják őket és ezt az országot. Hogy milyen kiutaink vannak? Megjelent lehetőségként egy reformdiktatúra szelleme, amely azonban gyorsan elenyészett, talán éppen azért, mert képtelen volt igazán átlépni a Rubicont. s olyan minőségi változásokat végigvinni, amelyek szembe állították volna a létező oligarchiával s a hozzájuk — közösérdekeltségeik révén — mintegy hűbéri alapon csatlakozó százezrekkel. Jelenleg — úgy tűnik — egy pluralista, többpártrendszerre épülő politikai mechanizmusnak nézünk elébe. Csak az a kérdés, az meg tud-e birkózni a jelenlegi mechanizmusokhoz és struktúrákhoz milliókat szervesen hozzáfűző távlati antiérdekeltségekkel? Aligha. Legalábbis rövid távon aligha. És jelenleg éppen az időtényező a legfontosabb. Mert a nemzet talpon maradásához kemény, gyors és rövid távon is működőképes, de a hosszú távot szem előtt tartó döntésekre lenne szükség. És — elvben — valóban nem lehet más utunk, mint a nyílt, piaci, árutermelő gazdaság létrehozása, áttekinthető és az érdekeltség alapján álló tulajdonviszonyokkal. Csakhogy az eltelt negyven ev valóban sikeres volt abból a szempontból. hogy egy nagyon nehezen mozdítható modellt plántált be ebbe az országba. Amely modell — mint a lengyel vagy a jugoszláv példa mutatja — diktatórikus vagy kvázi diktatórikus eszközökkel sem formálható át hatékony gazdasági-társadalmi formációvá. Marad tehát — kísérletként — a magyar modell. Azaz: lehetséges-e egy pluralista demokrácia beléptetésével föloldani „bebetonozódott" erdekekel. s millióktól elvárni olyan áldozatokat, amelyek meghozatalára — esetleg húsz-harminc év munkája után — egy rossz politika rossz döntései miatt kényszerülnek? Más utunk aligha lehet. SZÁVAY ISTVÁN é A i .r-: < . -'a A régi Óbuda metszeten és fotón Dolezsál László felvétele Óbuda múltja képekben Nevében is orzi ódonságát a főváros legrégibb települése Óbudán. Története a római időkig nyúlik vissza. Aquincum, a katonai és a polgárváros, az amfiteatrum. a vízvezeték. lakóházak és a vásárcsarnok romjai beszédes emlékei az időszámítás kezdete körüli éveknek. A hagyományok szerint a római épületeket még a honfoglaló magyarok is használták. Itt volt a fejedelmi törzs szálláshelye, a Nagyszombat utcai katonai amfiteatrum fölött állt Kurszánnak. Árpád vezértársának a vára. s krónikások azt is tudni vélik. Árpád holtestét is Óbudán temették el. Sírja fölé díszes templomot emeltek, amely a török idők alatt pusztult el. István király prépostságot alapított itt. s II. Endre Óbudára helyeztette a királyi székhelyét, és palotát építtetett. A tatárjárás után LIPPAI TAMÁS RAJZA PODMANICZKY SZILÁRD 137 Ezen a ködös és borús reggelen Miss Angelika a bevásárlóközpontba indult. Tiri nevű kutyáját egy vízszintes fedelű kosárba csempészte be. Két rúd szalámit, némi vajat és egy zacskó mogyorót vásárolt. Mikor hazaért, megmosta a kezet és végigfeküdt a díványon. ismét felvirágzott Óbuda. A XV-XVI. században a királynék városa lett. A régi palotát újjáépítették, a mai Fő téren templomot emeltek. A török időkben elpusztított város csak a barokk korban népesedett be újra. Ezt a török világ utáni — és az 1970-es évektől folyó felújítások során „eltűnt" — Óbudát mutatja be az a kiállítás, amely írásos dokumentumokkal es műtárgyakkal idézi a város történetét Óbuda múltja képekben címmel. A Kíscelli Múzeum, amely az egykori trinitarius kolostorban eppen Óbudán őrzi a főváros újkori történetének emlékét, saját anyagából válogatta a műtárgyakat: hajdani metszeteket, rajzokat, céhleveleket. iparosemlékeket, gyáralapítási okleveleket, adományozó iratokat, festményeket, fotókat és mindennapi tárgyakat. Óbuda királyi adományként jutott a Zichy család birtokába. Az egy mást váltó földesurak, ifjű Zichy István. Zichy Péter, özv. Zichy Petemé és Zichy Miklós telepítették be a németeket, svábokat. Á lakosság rétegződése ekkor kezdődött: a földműveseken kívül a kézművesek és a kereskedők is megjelentek, de a városkép továbbra is falusias maradt. Koronabirtokként 1766-tól Óbuda a kincstár kezelésébe került. Az ipartelepítés Mária Terézia és II. József nevéhez fűződik. Amikor 1873. január l-jén egyesült Pest. Buda és Óbuda. Pesten és Budán megteremtődött a nagyipar, de az óbudai városrészt a „fövárosiasodás" ellenére továbbra is ódon házak. alacsony ablakok, macskakövcs. girbegörbe utcák jellemezték. Kevés 18—lü. századi ábrázolás maradt fenn Óbudáról, de a 20. századi fényképfelvételek az előző századi állapotokat is híven őrzik. Ezért is különlegesen értékesek azok a fotók, amelyek egy egész termet megtöltenék, és amelyeknek nagy részét Erdélyi Mór császári és királyi udvari fényképész, az úri közönség kedvelt arcmásfotográfusa, megannyi táj- és városkép szerzője készítette az 1920-es években. Sajnálatos aktualitását pedig az adja. hogy ezek a házak, ezek az utcák az 1970-es szanáláskor végkép eltűntek Óbuda életéből. K. M. « •