Délmagyarország, 1989. május (79. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-20 / 117. szám

1989. niájus 20., szomhat 35 magazin | [DM Föld a láthatáron TULAJDONREFORM-VITA Kié lesz a „miénk"? GUSTAV KLIMT: NŐI PORTRÉ Gazdasági és politikai kapcsolataink erősödésével egyre élénkebb a kulturális érdeklődés nyugati szomszédunk iránt. Rendszeres színházi vendégjátékok, közösen rendezett kiállítások. zenei események színesítik a palettát. Van már Haydnról elnevezett magyar—osztrák szimfonikus zenekarunk. ezekben a napokban zárul a Magyar Nemzeti Galériában az előzőleg Bécsben bemutatott Találkozások című kortárs képzőművészeti kiállítás. rendszeresek az egymás országaiban megtartott kulturális hetek. Mégis sok a földrajzilag és történelmileg közeli ország képzőművészetében számunkra a felfedezni való. (Miként az osztrákok számára is adhat újdonságot a mi művészetünk!) Ezért is adták a hajózásban használatos kifejezést: Föld a láthatáron címet annak a kiállításnak, amely az osztrák kulturális hét nyitányaként nyílt a Műcsarnok összes termeiben. De az egyhetes kulturális rendezvény sorozatnál jóval tovább, május 28-ig tartják nyitva. Hajóárbocokká formálták a Műcsarnok bejárati oszlopsorát, neonbetűs felirattal hirdetik két nvelven az új kiállítást. Nem kevesebbre vállalkoztak az osztrák rendezők, mint hogy bemutassák a 20. századi osztrák képzőművészet legjellemzőbb megnyilvánulásait. Nem törekedtek a teljességre, a lexikális feltérképezésre (ez a megoldhatatlan is lett volna), hanem fontos csomópontokat emeltek ki, A századelő nagynevű és nagy hatású alkotói, Anton Faistauer, Gustav Klimt. Egon Schicle, Max Oppenheimer, Oskar Kokoschka, Arnold Schönberg — jellegzetes müvekkel vannak képviselve. Hangsúlyos a 60-as 70-es évek akcionizmusa, absztrakt törekvései. És bőségesen kapunk ízelítőt a 80-as évek művészetéből is. amelyben sok a hazaival azonos indíttatás. Festészeté, szobrászaté a fö hangsúly. De jelen vannak az új művészeti médiumok, és a méltán világhírű osztrák építészet és formatervezés is. (Az egyik teremben 24 különféle szék illusztrálja az idők változását a bútortervezésben.) Úgy tartja a mondás, ami mindenkié, az senkié! Az elmúlt évtizedekben fényesen igazolta a népi bölcsességet a magyar gazdaság működése, pontosabban működőképessége. Az 1949-es „erőltetett menet", azaz a túlzott államosítás után, olyan tulajdonviszonyok alakultak ki, amelyek döntő fölényt biztosítottak a közösségi, az állami tulajdonnak. Ma már látjuk, a több mint ezer milliárdra becsült közös vagyonunk így tovább már nem működtethető. A résztvevőknek, a megfoghatatlan tulajdonosoknak ugyanis nem az az érdekük, hogy a lehető leghatékonyabban működtessék a rájuk bízott tulajdont. A „közös" válságba került, mint ahogy a gazdaság is. Aligha vitatható, hogy a kettő szorosan összefügg. így a gazdasági reformnak a közeljövőben elengedhetetlen része kell, hogy legyen a tulajdon reformja, a reprivatizáció. De hogyan menjen mindez végbe? Mit jelentsen a jövőben a „miénk"? Egyszerű rendelkezést a tulajdon felett, vagy a birtok hozadéka fölötti rendelkezést? A lehetséges válaszok száma több tucat, még akkor is, ha az árnyalatokat figyelmen kívül hagyjuk. Siklaky István közgazdász, a lehetséges válaszok közül egyet világít most meg. Az oldalteremben hat jelentós alkotó illetve csoport saját installációval szerepel: az építészeti terveket és maketteket bemutató Coop Himmelblau. az új művészeti médiumokkal dolgozó Gang Art. A festőnek is jelentós Oswald Oberhuber itt famunkákkal szerepel. Bruno Gironcoli hat vázlatát és a megvalósult fakompozíciót állította ki. Kurt Kocherscheidt fatáblákkal és vászon timpanonokkal jelentkezett. Ernst Garamelle pedig a terem falait festette be. KADAR MARTA — Az állami vállalatok, gazdaságok . az oszthatatlan szövetkezeti yagyonok ez idő szerint eltorzított köztulajdonok. hiszen a politikai hatalmat monopolizáló szűk vezető réteg kollektív magántulajdonai valójában. Sok közgazdásszal és politológussal együtt úgy vélem, hogy gazdasági rendszerünk átalakításának kulcskérdése a tulajdonformák reformja. — Ön szerint hogyan lehetne valóban a miénk a közös tulajdon? — Én kiindulópontul Liska Tibornak egy évtizedek óta az asztalfiókban heverő tanulmányát vettem: a Tulajdonreformot. Úgy vélem. két lépésben kellene társadalmasítani az állami tulajdont. Az a fontos, úgy legyen a miénk, hogy mi is élvezzük a hozadékát. Magunkévá kell tehát tenni, meg kell személyesíteni az állami vagyon jelentős részét. — Hogyan? — Ugyancsak Liska Tiborra kell hivatkoznom. Meg kell állapítani, hogy mekkora társadalmi örökségünk van. S minden egyes állampolgár kapja meg képletesen a ráeső részt. , . _ — Hogyan fest ez a gyakorlatban ? — Most körülbelül ezer milliárdra becsülik az eltorzított köztulajdon tőkeértékét. Ha ezt elosztjuk a 10 millió állampolgárra, akkor mindenkinek 100 ezer forint jutna. Ezt az örökséget kellene hatékonyan forgatni. Nem tartom jónak azt a megoldást, hogy egy. vagy több intézményes vagyonkezelő legyen. Az állami holdingok ugyanis továbbra is megfoghatatlanná tennék a tulajdont. — Lássuk a medvét! Mi lesz, ha megkapjuk a magunk százezrét? — Természetesen nem készpénzben. hanem valamelyik bankban írnák jóvá ezt a tételt minden állampolgárnak. Ez a számla arra jogosítaná fel a tulajdonost, hogv felhasználásával részvényeket vásároljon. Az így megvásárolt részvények osztalékait a tulajdonos élvezi, szabadon felhasználhatja.. Ennek révén húz hasznot az állampolgár a társadalmi örökségböl. Ezzej párhuzamosan megalakulna az Állami Vagyonfelügyelet. amely az állami vállalatokat „adagokban" részvénytársaságokká alakítaná. Mondjuk első alkalommal 50 ilyen vállalatot, amelynek jegyzékét az ÁVA közzétenné. s ezzel párhuzamosan felszabadítanák a társadalmi örökség egy részét, mondjuk 10 ezer forintot, amiért mindenki részvényt vásárolhatna. Itt lépne be a tőkepiac, hiszen a társadalmi örökséget nem naturálisan, hanem csak képletesen osztanánk szét. szabadítanánk fel. Valahogy úgy működnének itt is a tökemozgások, mint most az árupiacon a pénz. Hiszen a fizetőképes keresletünk most folyamatos népszavazást jelent egy-egy árucikk mellett, vagy ellen. Azt vásároljuk meg. amit jónak, érdemesnek tartunk. Ugyanez a szisztéma működhetne a tökepiacon is: arra a vállalatra szavaznánk a tőkénkkel, amelyik szerintünk ezt megérdemli, így biztosítva lenne, hogy a veszteséges területekről a tőke viszonylag gyorsan átcsoportosulna a hatékony területekre. Hiszen ki az a bolond, aki veszteséges vállalkozásba fekteti az örökségét? — Úgy gondolja, hogy ennyire értünk már a tőkepiachoz? — Nem. De nem is kellene mindezt magának az állampolgárnak végeznie. Aki nem ért hozzá, az valamelyik befektetési tanácsadó irodára bízhatná a pénze kezelését. Az a lényeg, hogy minden örökségrészhez egy-egy tulajdonost rendelnénk, aki megszemélyesítené a közös vagyont. Nem kellene mindenkinek tőzsdeszakértőnek lennie. így a pályázók közül nyilvános árverésen választódna ki a győztes: az. aki a legolcsóbban vállalná az alapítást. Végül mind az 50 gazdasági egységhez hozzárendelödne egy-egy részvcnvtársaság-alapító csoport. Ezt láncszerűen folytatva kialakulna a ARPAS KAROLY Ébredés álmokra kopoltyú erezett lemeze a rámboruló ég szűr-e ki oxigént életem vizéből hínárló tetteimből épül-e kristálypalota minden pórusom égre tapad micsoda jőnás vagyok én kinek a jóndsa hol az én ninivém már csak a tök csak a tök levele unnak hazudott szédítő süketség kihez kiáltsak megtart a szerelem dióhéj-létünk ha kímél vagy ránk lép a történelem micsoda zihálás „megfeketült nap lévő színed eltávozott ékességed :, jji Aii ... I. vő tested szép orcádon halál jelent" FELEDY GYULA RAJZA részvénytőzsde, majd működni kezdene a részvények szervezett piaca. Ilyen módszerrel 2 —3 év alatt megoldódna a jelenleg eltorzított köztulajdon teljes demokratizálása. — Milyen megkötéseket kellene alkalmazni? — Az első lépcsőben csak állami részvényt lehetne vásárolni. A második fordulóban viszont már mindenki szabadon adhatná-vehetné a részvényeket. így sor kerülhetne a magántöke fokozatos bevonására is a tőkepiacba. Ez a fokozatosság azért lényeges, mert így el lehetne kerülni a pénzhígítást. Elcg. ha az inflációt az állam dagasztja, nem kell még nekünk is segíteni. Végül, záródna a kör. kialakulna egy egyensúlyban lévő tőkepiac. — Első hallásra elég egyértelmű. De mi lesz azokkal, akik ezután születnek! Ők kiesnek a társadalmi örökösök köréből? — Nem. Alapszabály lenne az is. hogy az államra szállna vissza az elhunyt polgárok öröksége. Ebból létesítenének egy közös alapot, amit az inflációval korrigálva, újraoszthatnánk az újszülöttek között. — Akiknek szintén kötelező lenne vállalkozni! — Nem. Vállalkozni senkinek sem lenne kötelező. De ha a bankban hagyja a pénzét, ott nem is kamatozna. így előbb-utóbb mindenki felérné ésszel, hogy jobban jár. ha befekteti az örökségét, hiszen tisztes hozadékot kap utána. — És ha belebukik? — Erre is volna megoldás. Hogy ne tegyünk ki mindenkit egzisztenciális veszélynek, egy fontos szabály korlátozná az „ingyen" kapott örökség elvesztésének lehetőségét. — Hogyan? — Úgy. hogy biztosítótársaságoknál árfolyambiztosítást kellene kötni. A társaság az osztalék egy részéért, vállalná a garanciát. Ezt most húsz százalékra becsüljük. Ha a polgár belebukik egy vállalkozásba. nyolcvan százaléka a befektetett tőkéjéből még mindig megmarad. így nem jelenthetne a vállalkozás egzisztenciális csődöt. Másik hasznos tulajdonsága is lenne ennek a formának. Csőd esetén a biztosító egységes követelőként léphetne fel, hiszen mindenki neki adná el a részvényét. így nem forgácsolódna szét a dobraverés során a tőke, mert a társaságnál kulminálna az az erő. amivel a tulajdon nagy részét átmenthetné. — Ki hogyan szólhatna bele egy vállalat irányításába? — Azt is ki kellene mondani, hogy egy adott vállalat dolgozóinak elővásárlási jogot biztosítana ez a rendszer a saját cégük részvényeire. Igy meg tudnák erősíteni egzisztenciájukat. Hogy a részvénytulajdonosok hogyan gyakorolhatnák a rendelkezési jogot? Az áttétel természetesen többszörös lenne. Ez a forma nem jelenthetné azt. hogy mindenki beleszólna a vállalat aprócseprő ügyeibe. A konszenzust a töke növelésének igénye tartaná egyensúlyban. Hiszen minden tulajdonosnak az lenne az igazi érdeke, hogy a vagyonát gyarapítsa. Ez egy minőségileg magasabb régióba emelhetné a gazdaságot a társadalmat. — Goldolja, hogy mindezt elfogadná a társadalom? — Úgy hiszem, igen. Hiszen előbb-utóbb a hatalmas monopolizáló szűk vezető rétegnek is be kell látnia, hosszú távon nekik a tulajdon demokratizálása az érdekük. Pontosabban a társadalom és a tulajdon teljes debolscvizálása. A bolsevik típusú diktatúrák ugyanis két alappillérre támaszkodtak eddig: az eröszakszervezetekre és a tulajdonlásra. Ha meg akarjuk szüntetni a szűk hatalmi réteg diktatúráját, akkor mindkét oldalt demokratizálni kell. Ez az új rendszer azonban m' tdenkinek jelentós előnyt nyújtana, hiszen ugrásszerűen megnövekedne az elosztható javak mennyisége. így több jutna belőle mindenkinek. RAFAI GÁBOR