Délmagyarország, 1989. április (79. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-29 / 100. szám

;o 1989. április 29., szombat w m magazin | DM Kerekasztal május elsejéről Abban már néhány éve is többnyire megegyeztünk, hogy társadalmi, nemzeti ünnepeink sokszor formálisak, tartalmukat veszítették. Ez alól miért éppen a május elsejék lettek volna kivételek? Még februárban döbbenten hallgattam a közleményt, mely szerint, az idén takarékossági okok miatt elmarad a felvonulás. A; MSZMP döntésére rábólintott a SZOT is. Azóta változott a helyzet, mégiscsak lesz demonstráció, melynek idei fó szervezője — több évtized után először — a szakszervezet. Ez a tény nem változtat azon, hogy újragondoljuk az ünnep tartalmát, és megfogalmazzuk, mit jelenthet számunkra 1989-ben május elseje. Mindezt egy kerekasztal-beszélgetésen próbáltuk tisztázni, melyen jelen volt: Bene István és Hackler László, a Szociáldemokrata Párt képviselője, Telkes György, a Munkásőrség Szeged és környéke baráti körének tagja, Ökrös Tamás a Fidesz részéről, Valastyán Pál, a városi pártbizottság gazdaságpolitikai titkára és Horváth Károly, az szmt vezető titkára. Kerekasztalon kívül még nyilatkoztak a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének képviselői és a Szolidaritás Szakszervezeti Munkásszövetség országos szervezőbizottságának tagja is. — Tudom, Önök közül többen is ellenérzésekkel ültek le ehhez az asztalhoz. Kérem, beszéljenek a miértekről! Hackler L.: Valamikor sokat kellett azért harcolni, hogy május elseje ünnep lehessen. A szociáldemokrácia számára ma is a legjelesebb esemény. A protokolláris, kötelező jellege miatt azonban leveszítette a spontaneitását, a lelkületét. A szellemiségét sikerült alaposan lejáratni. Számomra ez egy nosztalgiaünnep. Nagyapám a Szociáldemokrata Párt tagja volt. Az egész családba beleivódott ez az eszmeiség. Nem új szín kell, a régit kell visszaadni! — Mi adhatná az ünnep tartalmát? Hackler L.: A régi követelések most is érvényesek. Például a 3x8! Vissza lehetne adni az internacionalizmus régi. szép értelmét. Szolidaritás mindazokkal, akik kívül rekedtek a hatalmon, akik bérből, fizetésből élnek. Május elstje családi ünnep is volt. A dísztribünös csinnadratta elnyomta ezt a jellegét. Ökrös T.: Számomra május elseje a munkavállalói szolidaritás ünnepe. — Mit jelent Ön számára a szolidaritás? Ökrös T.: Közös platformot az alul lévőkkel, a sanyarú helyzetben élőkkel, a tengódókkel... Telkes Gy.: Nem hiszem, hogy a mai helyzetben a május elsejének a párt ellen kellene irányulnia. Ne legyenek pártellenes jelszavak ezen az ünnepen. — Nem érzi felelősnek önmagái az ünnep elszürkítésében? Telkes Gy.: Ostobaság volt reggel fél 7-kor elkezdeni a felvonulásokat. Az erószakoltság sokat levont az ünnep értékéből. Többre mentünk volna azzal, ha feleannyi ember jön el, de ók legalább önként, lelkesedésből. Az ötvenes években nekem sem tetszettek a jelszavak. Az erőszakolt sztahanovista mozgalom május elsejére is rányomta a bélyegét. Az élmunkás-órületben cél lett az 1350 százalék. Ahhoz viszont nem férhetett kétség, hogy szép május elsejék voltak 1945-ben, 46-ban, 48ban és 50-ben. Ekkor még dominált a spontaneitás, nem kellett senkit agitálni. jöjjön felvonulni. Nem miattuk fajzott el az ünnep, a pártmunka bürokratizálódásának következménye ez. — Mi a véleményük arról a gyakorlatról, hogy mindig május elsején tüntették ki a vállalatokat, ilyenkor adták át a szocialista brigádoknak a különböző elismeréseket? Telkes Gy.: Szerintem nem baj, hogy a kitüntetéseket erre a napra időzítették. A gyakorlat viszont cseppet sem tetszik nekem, hogy felülről megmondják, sugallják, ki legyen a kiváló, a még kiválóbb... Bízzák az ilyesmit a dolgozókra! Az adott kollektívánál senki nem ismeri jobban a kitüntetésre legalkalmasabbat. Hackler L.: Ilyen ballasztokkal felesleges volt terhelni az ünnepet. Az álkollektív szellemet hangsúlyozták túl, így a kisközösségi hangulat, a családiasság háttérbe szorult. A kitüntetés-osztogatást egy gyári ünnepségen kellene megejteni. Ökrös T.: A külsőségek uralkodtak el, az ünnepi tartalom nem alakulhatott ki. A retorika elhomályosított mindent, az egyén izzadhatott a tömegben. Horváth K.: Az eddigi május elsejék tükörképei voltak a politikának. Ki nem mondottan tették kötelezővé. Úgy érzem, 1975-től már csak azok mentek a felvonulásra, akik valóban akartak. Ökrös T.: A hatalom a szeme sarkából azonban mindig figyelte, kik vannak jelen, és kik szabotálják a felvonulást. Az utóbbiakat nem felejtették el. Az illető talán még a zsebén is megérezte, ha távol maradt az ünnepségről. Horváth K.: Nekem nem volt ilyen tapasztalatom. Azt viszont éreztem, hogy a koreográfia minden évben ugyanaz: szónoklat, tribün, várakozás órákon át... Az idén Szegeden másként lesz. Nem tesszük kötelezővé a felvonulást, nem lesz tribün sem! A városi tanács erkélyéről egv.rövid szónoklat hangzik majd el. Több helyról jelezték, hogy fel akarnak vonulni. Ám, legyen! — Az a hír járja, hogy a hivatalos szakszervezetek is a kormány ellen tüntetnek majd... Horváth K.: A politikai, állami vezetésnek akarjuk demonstrálni, hogy elégedetlenek vagyunk a jelenlegi körülményekkel. A reform a mi szemünkben már-már egyenlő lesz az elvonással. — Mindezt az a szakszervezet mondja, amelyik negyven éven út kompromittálta magát? Horváth K.: Én nem vagyok hajlandó felvállalni ezt a korszakot. Ebben én nem működtem közre! Amit viszont nagyon fontosnak tartok: meg kell mutatnunk, hogy van ereje a bérből, fizetésből élőknek. — Önök felhívással fordultak a független politikai szervezetekhez, hogy ünnepeljék együtt a május elsejét. Milyen megfontolásból? Horváth K.: Azt hiszem, közösek a szándékaink. Mi is megélhetést akarunk, a munkáért kenyeret, budapesti béreket. Úgy érzem, egy oldalon vagyunk. ökrös T.: A munkavállalói érdekek óhatatlanul szembekerülnek a munkáltatói, az állami, a kormányelképzelésekkel. Ez adja tulajdonképpen május elseje politikai töltetét. Meddig mehetünk el a konfrontációban? öncenzúra nélkül eló kell terjesztenünk a politikai, a gazdasági és szociális elképzeléseinket. Az elvek nem sérülhetnek! A demonstráció megnyilvánulási lehetőség, melyen előterjeszthetjük koncepciónkat. Egy ünnepen nem folyhatnak egyezkedések, de elképzeléseinkből egy jottányit sem engedünk. Valastyán P.: Az MSZMP hosszú évtizedeken át ügyintéző párt volt, úgy érezte, mindent neki kell szervezni. Az ország jelenleg súlyos gondokkal küszködik. Nem kétséges, változnunk, változtatnunk kell. A pártok, szervezetek programjai különbözőek, ennek ellenére fó feladatunk a megoldások keresése. Minden jó, hasznos gondolatra szükség van. Számadást kell végeznünk, mi az, amit elvállalhatunk, mi az, amit nem. Sokáig nem szabad várni! Nem presztízsveszteség az számunkra, ha teret nyitunk a szabad kezdeményezéseknek. Azt is elfogadjuk, ha az idei május elsején előtérbe kerülnek a munkavállalói érdekek és igények. Az MSZMP május elsejét ma is a munkásszolidaritás ünnepének tekinti. De mint sok mással, szakított azzal is, hogy az ünneplést formális keretek közé szorítsa, és erre 1. zegeden a Szociáldemokrata Ez nem a konfrontáció napja A Szolidaritás Szakszervezeti Munkásszövetség fenntartásokkal fogadta a hivatalos invitálást. Ezen cseppet sem csodálkozom, hiszen Korom Mihály (építésztechnikus) a Szolidaritás Országos Szervezőbizottságának tagja már március elején egy fórumon kijelentette: Budapesten egy nagy blöffel betiltották a május elsejei felvonulást. Bős--Nagymarosra van pénz, a munkások nemzetközi ünnepét takarékossági okokra hivatkozva nagygyűléssé degradálták. — Ön akkor azt mondta, ünnepelni akarnak. — Most sem gondolom másként, bár azóta a SZOT megváltoztatta a véleményét. Mégis lesz felvonulás. Ezúttal megint az MSZMP diktált, és amint azt Szalay Ferenc, a SZOT titkára a Vasárnapi Hírekben elmondta, a döntést nem egyeztették a SZOT-tal. Ezek után ugye. nem csodálkozik, ha nem kívánunk együtt ünnepelni a hivatalos szakszervezettel?! • — Minek tekintik május elsejéi? — Én a dolgozók világnapjának tartom. Húsz év után most vonulok fel először. Rossz emlékek, hamis május elsejék élnek az emlékezetemben. Ez nem a konfrontáció napja, hanem a csendes felvonulásé. Számomra ez az elsó szabad május elseje. A tartalmát újra kell fogalmaznunk, másra ezt nem bízhatjuk. Az én szememben munkás az. aki a két kezével, fizikai erejével, gondolati munkájával ezt a hazát építi. Mi nem kérünk a birkalesből, a szónoki emelvényből. Nincs szükségünk az üres fecsegésre, a pöfögő díszgépezetre! — Mit vár az idei május elsejétől? — A legképtelenebb várakozásaim vannak. Jó volna, ha a munkáslétet mindenki nyíltan vállalná. A jövő munkása nem szolgalelkú. hanem vállalkozó. Messze vissza kell menni a múltunkhoz, muszáj újraépítkeznünk. A szolidaritás most szerveződik, május végén lesz az országos alakuló ülésünk. Az a véleményem, egyetlen május elsejét nem hagyhatunk ki, tehát felvonulunk, évszázados jogainkhoz ragaszkodunk. Igazi majálist! Ezt az óhajtást, követelést a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének márciusi tájékoztatójában olvastam. A folytatás a következő: Legyen végre vidám, felszabadult május elsejénk! A szolidaritást, mint fő értéket ünneplő, családias szabadtéri majálist rendezünk a Népligetben. A TDDSZ szegedi tagjainak szűk társaságában ülök az SZBK hatodik emeletén. Beszélgetőpartnereim: Fodor András és Csejtei Dezső. F. A.: Mi a független szakszervezetek „házibulijához" csatlakozunk. Vissza akarjuk adni az ünnep régi varázsát. Valaha izzadtunk, porosodtunk és tapsoltunk, most felszabadultan, jól akarjuk magunkat érezni. Szolidárisak vagyunk a dolgozókkal, a bajban lévőkkel. Fellépünk minden ellen, ami rossz, ami nyomorúságos. A felsőoktatás, a kutatók helyzete tarthatatlan. A szegénység elfogadhatatlan élethelyzet. Küzdünk a demokratikus légkörért. Cs. D.: Május elsején az emberek szeretik magukat jól érezni, ez az ünnep nem feltétlenül a politikai harc terepe. A passzív jelenlét helyett most aktív kiállást várunk a résztvevőktől. Meg akarjuk magunkat mutatni: íme létezünk. F. A.: Ez a dolgozók ünnepe, akik jelenleg éppúgy kiszolgáltatottak, mint valaha. Megkockáztatom, ez az első független május elseje. Budapesten színvonalas kulturális programmal is kirukkoltak a független szakszervezetek. A Népligetben például magas gázsijukat feláldozván fellép: Halász Judit, a Bojtorján együttes. Bubik István, Dunai Tamás, Kováts Kriszta, Vállai Péter, Sztevanovity Zorán, Kern András... Ha az idén már nem is, de talán jövőre mi is kirukkolhatunk valami kellemes majáiisi programmal. De lehet, hogy még az idén! LENGYEL ZOLTÁN Amiért nem is... V. miért tudnánk mi többet, s egyáltalán mire jó az, ha pontosan magyarázatot találsz azokra a változásokra, amik teljesen függetlenek a gondolatainktól, odakint most esik, s egész olyan, mintha a sok, apró vizcsepptól fölhólyagosodott volna a terasz nagy, zöld üvege; s esni is fog: ez most a délután (ha mondanám: az életem is egy délután), ülünk itt, kortyolgatjuk a kávénk s igyekszünk átélni azokat a pillanatokat, amikor boldogok voltunk, ültünk egy másik teraszon, és ittuk a kávét (ha mondanám: az utóbbi időben olyan az arcod, mint egy bensöségeshangú, névtelen levél), nem voltunk mások, csak egymással kevesebbek s föl dkartunk töltődni, mint azok a száraz, üres árkok, amiketa folyó hagy maga után, ha visszahúzódott medrébe (ha mondanám: el vagyunk árasztva), igen, úgy történnek meg velünk dolgaink, ahogy az esős évszakot fölváltja valami ostoba, pazarló enyhület, s lehet, hogy most ott kint az eső nem is független tőlünk, nem is eső, elnézek arra a töltés felé, „ahol tavaly nyáron hangosan olvastad a bibliát", valahol a sűrű vízfüggöny mögött állnak csak a csonka fák, de nincsenek, eső sincs, s nincs ki fölmelegítse a kávém, ülünk itt DALI: ÜANTE-ILLÚSZTRÁC1Ó Párt követelte talán leghangosabban a május elsejei ünneplést. Bene I.: Szerintünk a II. Internacionálé óta ez a munkásság legnagyobb ünnepe. Új tartalmat azért kap, mert ismét felvetődik például a munkanélküliség kérdése. De gondolom, az is kétségtelen, hogy napi 8 órai munkából manapság már nem lehet megélni. Most is ugyanazért kell küzdenük, amiért nagyapáink küzdöttek annak idején. Nekünk nulláról kell kezdenünk mindent? Elég elszomorító az a tény, hogy az elmúlt évtizedekben nem tehettünk semmit, nem szólhattunk semmit. Ez a mi elsó szabad május elsejénk. Látni, megismerni szeretnénk egymást. Remélhetően szép ünnep lesz, bár addig még sok víz lefolyik a Tiszán, míg újraszerveződnek a dalegyletek, a színjátszócsoportok, és mindazok a közösségek, melyek értelmes, hasznos elfoglaltságot nyújthatnának a dolgozó embernek. — Még nem dőlt el, együtt ünnepelnek-e a független és a hivatalos szervezetek. Közös platformot mi teremthetne? Ökrös T.: Az azonos gazdasági, politikai helyzet, a reálpolitika sűrűje. Telkes Gy.: A mai politikai helyzet. Horváth K.: A harcos kiállás, ami ugyanakkor békés is. Akár akarjuk, akár nem, együvé tartozunk. Hackler L.: A sorsközösség. — Felidézhetők-e emlékezetes május elsejék? Telkes Gy.: Számomra az 1945-ös a legemlékezetesebb. Megúsztam a II. világháborút, az újszegedi ligetben újra a barátaim körében lehettem. Ahhoz mérhető felszabadultságot azóta sem éreztem. Legnagyobb meglepetésemre a kerekasztal többi résztvevője mélyen hallgatott. Mintha az idei május elsejében reménykednének. Egy biztos, most kedvünk, igényeink szerint ünnepelhetünk. mert hagyják. A tartalma pedig majd kialakul, fogalmaztak a beszélgetőpartnereim. És az elsó lépés után következik a többi... Múlt, filmszakadással Emlékszem, 1962. május 2-án „tragikus" esemény történt velem. Az elemi iskola első osztályosaként az ellenőrzőmbe megkaptam a következő beírást: A kedves szülő vegyen a gyerekének fehér térdzoknit! Harmadmagammal ugyanis zavartam a felvonulás egyöntetűségét, egységét. Ilyesmi többet nem fordult eló, mert addig toporzékoltam, bőgtem, hisztiztem, míg nem vettek május elsejére tűzpiros, hosszú ujjú tornadreszt, hófehér pacsnit, égszínkék szalagokkal, h ulahoppkarikát... Talán még annak a páros pofonnak a helyét is érzem, amit azért kaptam az osztályfőnökömtől, mert elkéstem a felvonulás próbájáról. A nagy napon természetesen minden jól sikerült, a díszes tribün előtt a mi iskolánk volt a legszebb, a legfegyelmezettebb. Egy-két-há-ra énekeltünk is valamit, és magasra emeltük a piros zászlónkat. Aztán filmszakadás, mintha ellógtam volna valamilyen indokkal a gimnáziumi felvonulásokról, majd később mint bejárót felmentettek. A hetvenes évek végéről van egy fotóm. Zászlókat, transzparenseket osztogatok a fényképen, az arcok nem túl vidámak. Egy kisvárosi hatalmasság jóvoltából jeles tanári diplomával akkor voltam munkaverseny-felelős. Szégyellem magam, a luftballonok árnyékában nekem kellett szervezni a május elsejét. Arany-, ezüst-, bronzkoszorús szocialista brigádok, kiváló dolgozók... és a legvégén a bicajosok. Aztán marhapörkölt a zöldben, majd sok-sok sör. Ennyi maradt meg a május elsejékből! Meg talán néhány szerelem. Bódult séták a virágzó almafák alatt, néhány lepréselt lila orgonafej, körhinta, harsány zöld fű... BODZSÁR ERZSÉBET