Délmagyarország, 1989. április (79. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-22 / 94. szám

1989. április 19., szerda 22 DM] magazin Az elásott írás Konrád György magyar író. Nem ellenzéki, nem alternatív és nem is cinkos. Mégis ellenzékinek mondják és nevezték, idegen érdekek cinkosának, ó azonban magyar írónak tartja magát, joggal. A magyar író ugyanis — ha ezt a címkét jóváhagyta rajta az utókor — természeténél fogva ellenzéki, másként gondolkodó, mert gondolkodó. Konrád egy hete járt Szegeden. előadása előtt készült ez az interjú. Legyen ez kedvteremtó a holnapi, vasárnapi beszélgetéshez, melyet a Kossuth adón hallgathatnak meg az érdeklódók, reggel kilenckor. — Azt írja Az autonómia kísértése című esszéjében, hogy mindenkinek van törzsfőnöke, önnek ki a törzsfőnöke? — Homérosz, a világirodalom, a Biblia. Törzsfónökeim a barátaim, a tanáraim, a kisfiam. — Tanárai közül kik? — Szegeden llia Mihály, Budapesten egyetemi tanáraim között: Gyergyai Albert, szerettem nagyon. Aztán szerettem Lukács Györgyöt, aki kiváló tanár volt, Pais Dezsőt, a nyelvészt, Török Endrét az orosz irodalom történészét és Béládi Miklóst. Mielőtt politikus lett volna, Tóth Dezső is jó tanár volt. Sokat tanultam Sótér Istvántól, aki romantika szemináriumot vezetett. — Érezte-e valaha is azt, hogy törzshöz tartozik? — Nem. — Mindig a szabadság megkísértője volt? — Igen. Amióta az eszemet tudom, mindig nyomásokat éreztem ebben az országban. Persze ezeket a nyomásokat nekem nem volt különösebben nehéz megéreznem. Kezdve azon, hogy 1938-ban, ötévesen meghallottam Hitler hangját a rádióban, és ez nekem sokat jelentett, a zsidó embernek. A faluból, ahol laktam, rajtam kívül az összes gyereket deportálták, mind gázkamrában végezte. Aztán '45-tól '48-ig egész jól éreztem magam. a Madách gimnáziumban is átéreztük a demokráciát: olvastuk az újságokat, figyeltük a pártokat, diákképviselőt küldtünk az osztályozó konferenciára, aztán jött 1949, a szovjet pedagógia, amelyben furcsa módon, egy kerülővel, a porosz nevelés érkezett el. Ez a drill uralkodott aztán az egyetemen is. 1956-ban a magam szerény módján vettem részt az eseményekben, nemzetőr voltam. November 4. után az újabb törés: barátaim jelentós része börtönbe került. A hatvanas évek hoztak ugyan egy kis enyhülést, de aztán jött Prága megszállása, és rövidesen ide is betört az ellenreformáció. . — Ekkor került összetűzésbe a rendőrséggel. — Igen, 1973-tól következtek a rendőrségi hercehurcák, a letartóztatás, a Szelényi Ivánnal közösen írt dolgozatunk miatt. Úgyhogy derűs időszakot túl sokáig nem köszöntek rám ebben az országban. — A Szelényivel közösen írt Az értelmiség útja az osztályhatalomig című könyv kéziratáról jut eszembe: abban azért volt némi pajkosság, ahogy az írás közben az első és másodpéldánnyal hazamentek, a harmadik példányt pedig nap nap után elásták. Milyen érzés volt elásni az írást? — Jól mondja, volt ebben valami pajkosság, diákos csínytevés. De ezt a kényszer szülte, mert elózóleg kétszer kifosztották a kéziratszekrényemet. Ez elég rossz érzés. A szorongásból aztán eljutottunk odáig, hogy az írás elásása nap nap után tulajdonképpen egy technikai kérdés, a biztonság megszerzésének eszköze. — A harmadik példány megmenekült végül, odakint megjelent, idehaza pedig fénymásolatban terjedt. Önöknek pedig a rendőrségen fölajánlották a „világútlevelet". — Kettónk közül Szelényi élt ezzel a lehetőséggel, elhagyta az országot. — ön viszont csak szakaszosan merítkezett meg a külhoni szabadságban. Miért maradt meg magyar állampolgárnak? — Magyar írónak maradtam meg és polgárnak. A szellem szabadságát itthon akartam megélni, a barátaim között, a városban, amit szeretek. Az ön kulcsszava: a polgár. Mit jelent ez? — Az ön ismerőse, Jankó Attila egyszer azt indítványozta, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége legyen Szabad Polgárok Szövetsége. Valahol itt keresendő a szó tartalma. A polgár nincs alárendelve, mert a másik emberrel szerződéses kapcsolatban áll. A polgár lelki magatartásával kilép a hierarchikus függőségek világából. — A polgár a szabadságot és az önfegyelmet egyszerre gyakorolja. Nem? — Szabadság önfegyelem nélkül nem létezik. — Mivel sem a szabadságnak, sem az önfegyelemnek nincs nagy múltja hazánkban, a polgárság is csaknem gyökértelen. — Van gyökere, de sértett és itt-ott fejletlen. A polgárt a magyar történelemben, és különösen e században mindig két oldalról, jobbról és balról egyszerre támadták. Gondolja meg, hogy a Horthy-rendszerben jobbról fanyalgott és gyanakodott az antiszemitizmusra is hajlandó arisztokrácia, a kommunista ideológia hatására pedig balról érte támadás a középosztályt. — Második regényében, melyben egy városalapító mérnök nagymonológját írja le, egy „önmagát lebontva helyreállító" városról szól, ahol szabadon váltanak szót „az emberi kockázatról". Mi ez az emberi kockázat? — Mindenekelőtt az. hogy meghalunk. Aztán az, ha az ember fenyegetettséggel találkozik, mert ez kilátásba helyezi a korábbi halált. A halál előzménye a becsukatás vagy a kicsukatás. A fenyegetés, a korlátozás, a börtön, a halál előképe, mert természetes életünk megzavartatása. De ha ezen túlmegyünk és föltételezzük, hogy nem büntetik az emberi kifejezést, akkor is van még kockázat. Például az. hogy nem értjük a világot. A kommunikáló egyén tehát bármikor előtérbe állíthatja a maga félnivalóját. — ön az írószövetség 1986. novemberi közgyűlésén arról szólt, hogy az elnyomatás következtében az ellenzékben is megvan a kizáró, korlátozó hajlam. így látja most is? — Hajlamról beszéltem, mert ez volt akkor sejthető. Ugyanakkor itthonmaradásomban az a szolidaritás volt a legdöntőbb tényező, amit az ellenzékhez tartozók közül éreztem. Ugyanis közöttük vannak idealisták, akik hajlamosak ugyan a türelmetlenségre, de agresszív türelmetlenséget még nem tapasztaltam... A szabad ember képzetéhez a tolerancia múlhatatlanul hozzátartozik. Azt gyakran tapasztaltam, hogy nem értenek egyet velem a barátaim, de ez sohasem fordult át erkölcsi ítéletbe. Az okozza a legtöbb kárt egy társadalomban. ha az egyet nem értés erkölcsi ítéletté váljozik. — Sértené önt, ha úgy jellemezném, mint szelíd amatőrt? — Nem. engem semmi sem sért. Ráadásul valóban elég szelíd vagyok, és a mesterségemet, az írást is úgy művelem, hogy közben igyekszem amatőr maradni. Az amatőr a latin eredet szerint szereti a dolgot. — És ön szeret írni, ez szemmel látható. — Igen, szeretek írni, szeretem a mesterségemet és annak minden eszközét, a papírt, az íróasztalt, azon az üveggolyókat, egyáltalán a tárgyakat. — Nekem az a tapasztalatom, hogy mi, a praktikus munkára fogott újságírók, állandóan ítélkezni vagyunk kénytelenek, a szeretve író pedig megbocsát. ítélkezés és megbocsátás. Valóságos ellentétet érez közöttük? — Nézzük meg kettőnk munkáját. Ön most itt nem ítélkezni akar, hanem megérteni, én pedig — ha jól megolvassuk a munkáimat — néha elég szigorú vagyok, de a bűnt és a bűnöst különválasztom, tehát nem Pétert és Pált bírálom, hanem az emberi jelenséget. Azt hiszem, az önök munkájában is ma már az a legfontosabb, hogy megértsék a folyamatokat, s ez alighanem feloldja az ítélkezés és a megbocsátás közötti ellentétet. Én nem becsülöm a harcos, leleplező újságírást, hanem a radikális, tárgyszerű, tehát a megértésre törekvő újságírót tisztelem. A megértésben a tudás találkozik az erkölccsel. Ilyen módon én elkötelezett megértő vagyok. — Mi a sorsa ma a magyarságnak és mi lehet a sorsa a zsidóságnak? — A magyarság sorsa: találja meg a helyét ott, ahol él, s találja meg kapcsolatait mindenütt, ahol magyarok élnek. Sokfelé jártam a világban, így jól tudom, hogy a szerteszét szórt magyarság sokban hasonlít a zsidóságra: nagy a diaszpóra. A svédországi magyar jó svéd állampolgár, és egyben jó magyar akar lenni. Ausztráliában vagy Kanadában igen szép könyvtárakat láttam, sokszor találkoztam összejáró magyarokkal. A zsidóságnak is hasonló a dolga: megérteni önmagát és elfogadni azokat, akik között él. — Mondhatni azt. hogy a mai kor kulcsszava a szolidaritás? — Igen. Szolidaritás, és autonómia. A magányos igazság csak akkor lesz élő igazság, ha találkozik mások igazával. A szolidaritás tehát a vitatkozó embert tételezi föl. Egy zsarnoki rendszerben a szolidaritásnak — és a vitának — alig van helye, bűn a szeretet és elvárás az árulás. A polgár 'akkor ébred, amikor először kiáll a másikért. Úgy veszem észre, ma már tízezrek ébrednek. Nincs tehát rossz esélye a magyarságnak, s ez talán erót ad azoknak is, akik nálunk rosszabb helyzetben vannak. — Ha az íróasztalnál ül, szemközt a falon mit lát? — Négy gyerekem van, a képüket. — Sokáig lássa őket, köszönöm a beszélgetést! DLUSZTUS IMRE SZUROMI PÁL RAJZA VILLÁNYI LÁSZLÓ Osz Az egészben a legszomorúbb, hogy erről már te se tudsz; nem többre, ötvenegy centire, lebegtünk a föld fölött; az emberek megálltak a járdán, kezüket hiába húzta gyermekük; aztán egy férfi érkezett, leguggolt: nézzék, ökörnyálon egyensúlyoznak; erre mindenki megdőlt, elhajolt, és abban a szögben csillant a fonál; csalódottan folytatták útjukat, s mi, nevetve, a földre ugrottunk. Faludy György Szegeden, Kass Jánossal Nagy László felvétele Igazoltan BESZELGETES FALUDY GYÖRGGYEL „Árpád óta bennem lakik az ország, minden völgyét meg dombját ösmerem, akkor is hazám, ha távol lesz tőlem, eddig sem ápolt s ha más föld takar mit számít az? s mit számít, ha fiam majd dad-nak szólít, és nem lesz magyar? Mi elmaradt, azt húsz vagy száz év múlva az ifjúságtól mind visszakapom: ók látják majd, hogy az előszobákban kabátom még ott lóg a fogason. " — A költő, ki 1988 szeptemberében, harminckét esztendő múltán úgy tért vissza ebbe a hazába, ahogyan éló politikusok közül talán csak a háború után Károlyi Mihály, haló poraiban Kossuth és Rákóczi, literátor pedig talán soha még: most újra itt van köztünk. Alig néhány napja érkezett a fővárosba, ma itt Szegeden a Kass Galériában, majd a múzeumban lépett a közönség elé, fél éve pedig a nagy előd-barát, József Attila nevét viselő universitas vendégeként léptette be városunkat egy nem mindennapi diadalút állomásai közé. Fél esztendő elég jelentős idő a világ mai tempóját figyelve: hogyan ítéli meg az elsó hazalátogatás óta eltelt időszak magyarországi történéseit? — Ami engem roppantul érdekel az utóbbi idők hazai változásai közben: ama közeg reakciósorozata, ahol 1956óta élek. A Nyugat reagálásainak szemszögéből ítélkezve óriási dolog történik: meglehetősen hoszszúra nyúló életem során legelőször találkozom olyan, anyagi természetűnek is mondható nyugati segítőkészséggel Magyarország irányában, ami tényleg jelentősnek nevezhető. Úgy tűnik, most végre undorítóan kényelmes karosszékből-szurkolás és nagyképű alamizsnák után valóban van valami... egy kanadai milliomos egymaga százmillió kanadai dollárt ajánl, csak az elmúlt hét folyamán több nyugati magyar többmilliós befektetéséről hallottam: olyanokéról, akikkel nem lehet nem számolni... A kapitalista pénzkölcsönzök egymást érik. Ez a legelső eset, hogy a Nyugat, frázisokon és tejporon kívül, valóban valamit adni, tenni akar értünk. 1918-ban, mint totális vesztest, 1945-ben mint teljesen átengedett koncot hagytak a sorsunkra bennünket, '56-ról e tekintetben nem is beszélve... Most ez a megújulásnak nevezett változássorozat egészen mást sejtet. Újra van valami, ami komoly reményekre jogosít. És ez példátlan. Hatalmas lehetőség. Ennek a megnövekedése volt számomra a két látogatás közötti időszak legfontosabb újdonsága. — Mióta 1980-ban Puskinéi megjelent nagy gyűjteményes verskötete idehaza is kapható, a Villon-versek után a teljesen önálló ouvre-t megismerő közönségnek döbbenten kell szembesülnie a ténnyel: mennyi mindenben Önt igazolta az idő, légyen szó Sztálin szerepéről, a recski haláltáborról vagy éppen Nagy Imre és 1956 megítéléséről. Hitt abban, hogy ezt megéri? — Soha. Sosem reméltem ezt. Legföljebb vidámabb perceimben annyit, hogy majd a halálom után tíz-húsz évvel talán bekövetkezik ilyesmi. Ezeket a verseket viszont azzal a tudattal kellett megírnom, amit Vörösmartytól tanultam: hogy magyar költőnek kutya kötelessége a legfontosabb verseket megírni... az ember azt érezte, hogy egyszerűen nem tehet egyebet. Részben ezért is mentem '56-ban ismét külföldre. Hogy megírhassam, amit kell és amit otthon nem lehet. Hogy mindig eszembe jusson, ami odahaza van... — Nagy Imre című verse, említett gyűjteményes kötetében olvasható, az idei, nagyszerű március 15-re megjelent, In memóriám Nagy Imre című gyűjteményében pedig Ezerkilencszázötvenhat, te csillag című költeménye található, melynek egyik részletét különben beszélgetésünk mottójául is választottuk. Félelmetes beleérző képesség olvasható ki mindkét versből... — Pedig esküszöm, nem tudtam — honnan is tudhattam volna '58 nyarán? — az égvilágon semmit arról, hogyan végezték ki Nagy Imrét és a többieket... Egy évvel korábban lehetett tartani attól, hogy enged, és beáll miniszternek — azután éppen ez az ellenállás tette naggyá... Hatalmas dolog kell ahhoz, hogy közvetlenül élete múltán költők kíséreljenek meg emlékművet állítani valakinek... De — hangsúlyozom — nem tudtam, hogy az igazat, a színtiszta igazat írom a kivégzésről, a temetésről, sót féltem is, hogy egykoron: ha majd minden kezd kiderülni, nem úgy lesz... — Úgy látszik: úgy volt... — Nagyon féltem — de nagyon bíztam is benne... i — Milyen érzés hetvenkilenc évesen, egy páratlanul gazdag, nagy élet summázataként és egy költői életmű összefüggéseiben szembesülni a ténynyel —, hogy az embert igazolja az idő? Oly keveseknek adatik meg az ilyesmi ezen <f Földön... — Jó, ha az embert nem egy ideológia igazolja, hanem egy ország. Vagy a történelem. Nem akarok nagy szavakat használni, patetikus lenni: persze, hogy hatalmas öröm. az áprilisi Alföldben a debreceni és a szegedi egyetem diákjainak-tanárainak (is) ajánlott, az őszi hazajövetel után keletkezett versben is erről* írok — de talán amiatt is hatalmas és megnyugtató érzés, ha az ember „igazolt", mert ebben az évszázadban, a mi századunkban a nagy politikai kataklizmák végkifejletében, különösen ördögi módon sohasem lehetséges a legjobb, de nem is a lehető legroszszabb megoldás következett be — hanem mindig a legundorítóbb. Például az elsó világháború végén a legrosszabb az lett volna, ha a vilmosi Németország gyóz és elporoszosítja Európát. A legjobb, ha az antant gyóz és a wilsoni önrendelkezés valós érvényesítésével lezárja a konfliktust. Éhelyett a legundorítóbb következett be: az antant győzött ugyan, de olyan vérlázító békediktátumokkal, amelyek teljes mértékben megvetették a következő világháború alapjait. A második világháború végén a legjobb az lett volna, ha az antifasiszta koalíció gyóz és végérvényesen demokratizálja egész Európát. A legrosszabb. ugye. ha Hitler... Ehelyett a Nyugat győzött ugyan, de martalékul dobta oda Európa felét Sztálin ázsiai despotizmusának. És így tovább, a sort még lehetne folytatni. — Milyen jövőt lát Magyarország elótt? — Mióta 1488-ban Mátyás Bécsújhelynél legyőzte az osztrákokat, folyamatos a kudarcsorozat. Fél éve itt Szegeden, az egyetemen mégis azt mondtam, úgy látom, a nemzet gerincét mégsem sikerült megtörni. Itt a jövó. DOMONKOS LÁSZLÓ