Délmagyarország, 1989. április (79. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-02 / 78. szám

8 1989. április 2., vasárnap DM magazin Adalék 1945 tavaszához 1944 decemberében a valóságos erőviszonyok diktálta harctéri kilátásokat átlátó, minden józanul gondolkodó ember tudta, hogy Németország — és Magyarország — a háborút elvesztette. Ugyanekkor volt egy. a német propagandától elvakított vékony réteg, amely még bízott a csodafegyverben. s folytatni akarta a harcot. Mások — ezek alkották a magyar hadseregben a többséget — úgy tudták . és úgy is érezték. hogy a honvédeskü értelmében harcolniuk kell hazájukért. annak utolsó darabka földjéig. De csak Magyarországon és nem tovább. Mert a magyar honvéd számára az ország határánál vége a háborúnak. Ami azon túl történik, ahhoz már semmi köze. Jó lenne, ha nem enyészne cl nyomtalanul ez utóbbiak emléke, hiszen akkor nagy bátorság kellett még ahhoz is. hogy e következtetésbö fakadó magatartás cselekedetté, végső soron politikai tetté váljon. Olyanra, amely gyengítette a németek oldalán harcoló erőt. s ezzel közelebb hozta az ország felszabadítását a megszálló német haderő-elnyomása alól. 1944. december 26-án a szovjet 7. gárdahadsereg Esztergomnál elérte a Dunát. Ugyanekkor a 3. ukrán front egységei Dunaalmás-Nyergcsújfalu felé törtek előre, és 27-én elérték ók is a folyót. E szovjet támadás felderítésére és megállítására december 26-án este Örsújfalu mellől kifutott a Kecskemét és a Szeged nevű őrnaszád, a PAM 21 motorcsónak és egy német ágyúnaszád. Szöny alatt találkoztak a szovjet harckocsikkal. Csak nagy nehézségek árán tudtak visszavonulni Nagybajcsra. s csatlakozni a honvéd folyami crök ott horgonyzó többi egységéhez. A hajók legénysége tulajdonképpen csak ekkor döbbent rá arra. hogy már csaknem elérték az ország nyugati határát s nincs erő. amely az előre törő szovjet hadsereget megállítaná. December 27-töl 28-ra virradó éjszaka három őrnaszád és négy kisebb aknász motorcsónak legénysége tehát összegyűlt, és elhatározták. hogy a németbarát tiszteket kiteszik a partra, és a birtokba vett hajókkal átallnak a szovjet hadsereghez. A végrehajtás részleteinek megtárgyalásakor azonban többen aggáivoskodtak. mert a hajóút legkevesebb 6 — 8 óráig tartott volna, több mint 100 kilométeres, német kézben levő szakaszon. A jégzajlás és az alacsony vízállás miatt pedig az őrnaszádok hajózóképessége bizonytalanná vált. amint ezt éppen az előző napi esetek bizonyították. Az emberek ezeket fontolgatva elálltak szándékuktól. De nem mindenki. Reggelre a Győr örnaszádról megszökött Tarján Imre gépmester vezetésével négy folyamőr és egy gazdasági tiszt. Közben a szovjet csapatok megtorpantak. és az őrnaszádok még 1945 tavaszán is Pozsonyban álltak, bár a Vörös Hadsereg újra induló lendülettel március 31 -én elérte Sopront. s több ponton a nyugati országhatárt. Március 30-án a Szeged őrnaszád parancsnoka a naszádot gözkész állapotba helyezte, s a legénységnek — a küszöbön álló bevetés előtt — kimaradást engedélyezett. Hogy ezen a kimenőn szervezték-e meg a régóta érlelődő gondolatból a szökést, nem tudjuk. De előtte bizonyára sokan éltek át drámai perceket. hiszen mindenki tudott szökött katonák kivégzéséről. Látták a felakasztott magyar honvédeket utak mentén, városok, falvak terein. Ám néhányan tartották magukat ahhoz, amit három altiszt: Forrav. Kovács és Reményi így fogalmazott meg: „ameddig az országot kellett védeni, katonai eskünkhöz híven teljesítettük kötelességünket. De Németországért már nem vagyunk hajlandóak kockára tenni életünket!" És ezen a március 30-ról 3l-re forduló éjszakán, a 24 órakor tartott úgynevezett tüzkörjárat és a 4 órai ellenőrző körjárat közötti időben a Szeged örnaszádról megszökött Juhász István szakaszvezető. Oláh Mihály őrvezető. Gács Márton és Turjanicza Mihály honvéd folyamőr. Amint azt a hajóügyclctes tiszthelyettes az őrkönvvbe bejegyezte: nevezettek a hajót önként elhaevták." A többiek már nem tudták ezt a négyet követni. Reggel — a további szökések megakadályozására és az értelmi szerzők kiemelésére — 13 tábori csendőr szállta meg az őrnaszádot. Ám nyomozásuk eredménytelen maradt. A kihallgatott legénység nem volt hajlandó tudni semmiről. tagadták, hogy szervezkedésről lett volna szó. és nem árulta el senki, merre mentek bajtársaik. Közben a Szeged őrnaszádot sebtében elindították Németországba. 1945. április 4-én vetett horgonvt M cl k be n. Innen már nem lehetett elszökni... CSONKARÉTI KÁROLY ÉUK^ Áü'RSyN I SINKA MIHÁLY: PLAKÁTTERV „A földi és légi felderítések éjjel-nappal folytak, azokat hozzánk továbbították, ahol térképre rögzítettem, majd a hadosztályparancsnokságra küldtem. Ezen kívül naponta vittem ki a rejtjelkulcsokat a rádióállomásainkra. A küldetéseket legtöbb esetben besötétedés után kezdtem meg motorkerékpárral. Egy vezetőt kaptam segítségül. No. ezek az utak egyáltalán nem voltak veszélytelenek, mert az állomások közvetlenül a front mögött helyezkedtek el. s az utak sokszor erdőben, lakatlan területeken vezettek keresztül, ahol már tartani lehetettparrizániámadrísoktől. A; egyik ilyen utunk alkalmával, úgy este liat őra lehetett, amikor elindultunk Nadvorna irányába. Az első állomáson minden gond nélkül leadtam a rejtjelkulcsokat, majd mentünk tovább a Sztaniszló felé vezető úton. Természetesen tompított fénnyel, hogy minél kisebb célpontot mutassunk. Ezen az estén alig volt valami forgalom az úron, pedig ez kötötte össze a front majdnem teljes hosszában a magyar meg német egységeket. Kövesül volt ez. amin kényelmesen elfért a szembejövő forgalom is. Menet közben egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy az út közepén egy gyalogsági puska hever. Majdnem ráhajtottunk. A kerékpárvezető azonnal lefékezett, hogy kikerülhesse a fegyvert... Már hajnalodott. amikor indultunk vissza. A forgalom most már bizony nagy volt, német és magyar kocsik kerülgették egymást... és a puskát. Mert még mindig ott feküdt. A teherautók szinte már új utat vágtak a régi mellett, mert senki, egyszerűen senki nem mert megállni, vagy áthajtani fölötte." És még azt mondták, hogy ez már a tavasz... Hiába húzta álláig a zubbonyt, a vastag kabátot, hiába bújt sisak meg szemüveg mögé. a szél csontokig átfújta, szeméből dőlt a könny, ujjai ropogva kapaszkodtak a tizedes derekába. Pedig a motor szinte csak lépésben botorkált a teherautók, páncélkocsik között, várt a sofőr, várt a gép egy hosszú, egyenes szakaszra, ahol végre meglódulhat. Mert sietni... azt bizony kéne. Rohadt hely ez. Sehol egy ház. vagy fa. vagy bokor. Csak a nagy puszta, közepén az úttal. Ezen egy motor, vagy egy autó olyan, mint horgon a csali. A repülőnek csak fölé kell szállni, és... „Nézze szakaszvezető úr. a puska" — dőlt hátra az üvöltés, mintha máris aknán taposna a gép. A puska... Ugyanott és ugyanúgy, ahogy éjszaka hagyták. Már látta a csövet, a tusát, látta a furcsán csavarodó szíjat. És látta, úgy nyílik három felé az út. mintha mérnökök. BÁTYI ZOLTÁN Puska az úton NOVELLAFÉLE APÁM EMLÉKEIBŐL utászok százai dolgoztak volna órákon át. hogy új nyomot vágjanak a földben. Pedig csak a kocsik, a páncélosok meg a tankok taposták az ösvényt, gondosan vigyázva arra. hogy a csö éppúgy kelet felé bámuljon, mint tegnap, és a szíj is rezdületlenül tapadjon a földhöz. A puska... Innen igazán egyszerű gyalogsági puskának látszik, a legközönségesebb német fajtából. Innen... De ott ? Hiszen egy puska, egy német gyalogsági karabély csak úgv nem fekszik egy úton Nadvorna és Sztaniszló között. És épp azon az úton. ahol naponta százával hajtanak át németek meg magyarok, ahol a lőszert hozzák, a hadtáp vörös képű őrmesterei üvöltöznek a páncélosok parancsnokaival, ahol a posta fut. a hírek, a parancsok. Ami összeköti szinte az egész frontot. „Látja, a puska..." — vágott arcába az újabb üvöltés, s érezte a motor is fordul, keresi a frissen vágott nyomot. „Álljon meg. tizedes. Hallja, álljon már meg. az istenit" — üvöltött vissza, s ijedten érezte, hogy kaparja torkát minden hang. Azt hitte borulnak, olyan hirtelen fulladt le a motor: azt hitte, támadnak, olyan rémülten kapta le a tizedes a szemüvegét, ugrott le a géptől és hátrált, araszolt, csoszogott egy nemlétezö árok felé. „Megbolondult, szakaszvezető úr? Mi a fenét akar maga itt ? — préselődtek a szavak, hogy összeálljanak két rémült mondatba. Nem válaszolt. Pedig tudta, most joggal üvöltözhetne a tiszteletlen hang miatt — „megbolondult, szakaszvezető?" — hogy elmagyarázhatná. itt ö a parancsnok, és neki nc pofázzon cz a gombócképú tizedes, hogy neki nc pofázzon senki, ha meg akar állni, mert... Mert ő már ezer meg tízezer ilyen rohadt puskát látott, mert őrá bámult pufajkás partizán a lombok közül, dobtárast markolva mutatta — mehet tovább. Njcrt már mindent megnézett ebből a mocskos háborúból. de mégse mondja senki, hogy a filmnek vége. föl lehet állni, ballagjon szépen haza a Tiszához, és kopogjon nyugodtan a kerthelység bádogasztalán, ha nem hozzák a sört. De ezt mondja el? Vagv azt. hogy fölfordult a gyomra? Hogy hetek óta mindennap fölfordul? Hogy éjszaka három takaró alatt is csavarja, tépi a hideg, gerincén mégis izzadtsághoz tapad a zubbony. Erről beszéljen? „Biztosítson tizedes. Hallja, biztosítson. Azt. remélem, tud?" — morogta a fogai közt. s tudta, nem baj ha nem hallják. Csak a hangokért beszélt. Hogy érezze, nincs egyedül. Közben, mint egy jól beállított gép. mellére húzta a géppisztolyt, kibiztosított, csőre töltött, és elindult vissza. Vissza a puskához, ami épp olyan egyszerű puska, mint a többi. Közönséges német gyalogsági karabély. Igazán közönséges... Talán három méter — mérte föl a távolságot. amikor ledőlt az útra. mint egy zsák. s lassan araszolt a puska felé. Vagy még több? — faggatta a csöndet. A csöndet, ami olyan hirtelen zuhant végig a pusztán, hogy ettől teljesen hihetetlen volt. Pedig igaz — figyelte a neszeket. Leállt minden motor, vagy négy teherautóról ugráltak le a bakák, hogy földhöz, friss fűhöz tapasszák a testüket. és bámulják a puskát, bámulják azt a hülvc magyar karpaszománvos szakaszvezetöt. aki most hőst játszik Nadvorna és Sztaniszló ukrán falvak között. Mert hogy hülyének tartják, azt érezte a tekintetekből. Nem látott egyetlen szemvillanást sem. arról se állítottak ki hivatalos papírt, hogy hányan nézik, de tudta, itt aztán igazán nincs egyedül. „Was... was ist?" — háborgott egy éles hang valahol a motorház mögé bújva, majd cz is elszállt Nadvorna felé. „Was? Az anyád, was" — üvöltötte volna, de leltet cgv ukrán kövesúthoz lapulva üvölteni? Lehet? Egyáltalán, mi a fenét lehet itt csinálni azonkívül, hogy szorongatja a géppisztolyt. s közben számol mennyi lehet még? Két méter? Vagy még mindig három? Egyáltalán, halad valamerre? Vagy csak túri. hogy megfojtsa a zubbony, széttörje könyökét a kő. mellére tapadjon az ing. szárazra marja torkát a szél. Egyáltalán, mi a fenét? Nézni — nyugtatta magát. Nézni, keresni a zsinórt, azt a kis púpot vagy repedést a földön, ami elárúlja — mert el fogja, az biztos — hogy mekkora gödröt ástak az aknának. Aknának? — torpant meg hirtelen. Lehet, hogy nem is akna. Csak egy egyszerű célpont. Arra vártak, hogy egy hülye baka megálljon, hogy az egész menetoszlop megálljon, aztán csak... Nem. ez nem lehet. Hiszen sehol egy ház. vagy fa. vagy bokor. Sehol, igazán sehol — zihált tovább, és számolt újra. A végeredmény : csak ki kell nyújtani a karját, és... És még mindig semmi. Se zsinór, se egy pici rés. vagy földdarab. Pedig tökéletes álcázás nem létezik — motyogta vissza az utásztiszt kőkemény igazságát. De hol van már az utásztiszt? Rég széttépte egy igazán nem tökéletesen álcázott akna. és most egy fakereszt alatt tanulja az új igazságokat — igenis, itt minden létezik. Tökéletes álcázás, félarcú magyar paraszt, akiből csak egy kocsonyás. felhőkre bámuló torz pofát hagyott meg a gránát, száz meg száz csonkolt kéz. amiből viszont egy ujjat sem kímélt meg a fagy. És létezik, hogy ész nélkül kilőjön egy tárat a rezdülő bokorra, hogy teherautó sarkába húzódva tűrje a hullaszagot, hogy combig süllyedjen a sárba és várja, mikor hasítja szét a levegőt egy. csak egy rohadt golyó, ami épp a sisak alatt találja meg a fejét. Csak ki kell nyújtani a kezet. Persze lassan, és mindenképp a szíjhoz. A szíjat kell először megfogni. Ahhoz biztos nem rögzítették a zsinórt. És ha mégis? Hát nem mindegy. Megfogja, lassan magához húzza, és... Hát egyetlen mozdulatra csak nem robban. Annyira nem lehet tökéletes. Az utásztiszt is elmagyarázta, hogy... A feje szinte már érintette a puskatust. amikor ujja közé fűzte a szíjat. Orrával, fülével tapadt a csőre, mint aki nem hisz a szemének, majd hirtelen föllökte magát, és rohant, verte csizmáját a földhöz, rángatta, vonszolta, lóbálta a puskát, ami egy egyszerű. igazán közönséges német karabély volt. Egy karabély, aminek a tusa hangosan kopogta ki az úton — tak... tak... tak — egyszer úgyis vége lesz. Talán már holnap, dc lehet, hogy csak holnapután. Amikor az a buta. gombócfejű tizedes végre abbahagyja a bőgést. Amikor a teherautó alatt lapuló bakák rájönnek, igen. most már föl lehet állni. Amikor elhiszi végre újra ennek a rohadt világnak — nem baj. igazán semmi baj. ha ház is van az út mellett, meg fák. meg bokor...