Délmagyarország, 1989. április (79. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-15 / 88. szám

1989. április 13., csütörtök 109 magazin | [DM Reform, ifjúság, művelődés Repülőterünk múltjából Publicisztikánkban — azt hiszem egy korábbi ragyogó film kapcsán — szaporodnak a volt egyszer egy... hangulatú írások. Tényleg, sokszor nemcsak érezhető, hanem tapasztalható is, hogy múltunk „kiüresedik", eredményeink és hozzákötódő lelkiségünk vékonyodik. Ilyennek tartom Bátyi Zoltán: Mi lesz veled, repülőtér? c. írását is (DM 1989. ápr. 5.), amely a szegedi légikikötő bizonytalan jelenével és jövőjével foglalkozik. A szegedi vitorlázórepülés 50. évfordulója alkalmából az MTESZ és társrendezői 1986 augusztusában emléktáblát avattak, s avatóbeszédemben többek között ezeket mondtam: „A gépkocsinál is izgalmasabb repülőgépet a Cserepes soron történt bemutatót követően a francia Montigny és Zsélyi Aladár hozták életközeibe a szegedieknek. A bemutatót követően hosszú ideig nem történt semmi, majd hosszas tárgyalások után, az elsó világháború körül kezdték építeni a szegedi repülőteret. Jól haladtak, és 1915-ben a létesítményt átadták rendeltetésének. Itt mindjárt jelentós javítókapacitást is létrehoztak, amit később átköltöztettek Székesfehérvárra. Kezdetbe Szegeden, Fábián Lajos tervei szerint repülőgépeket is építettek. A szegedi repülőteret az első világháború után alkalmassá tették polgári repülésre is. Innen indult 1923-ban az elsó Szeged-Budapest közötti légi járat utasszállító repülőgépe. Hamarosan létrehívták a Dél-alföldi Aero Clubot (1929). Itt működött az ország elsó repülóiskolája, Száva Péter irányításával. Hazánkban Szegedről emelkedtek fel az elsó magaslégköri kutatógépekkel éghajlattanászaink. Schilling Gábor, majd Wagner Richárd professzor irányításával. Szeged második repülőterét a második világháború idején építették Algyón. A jó nevű és a múltban létezett fém- és faipari szakiskolában 1936 telén kezdték építeni az elsó Zöglingtípusú vitorlázógépeket, id. Rubik Ernő műszaki irányításával és Kormos Ferenc vezetésével. Az így elkészült géppel indult elsó útjára Kiss Sándor 1936 nyarán. Azután jöttek a következők, Hábermann Károly és Papp János, igazolva a vitorlázórepülő merészségét. Az elsó szárnypróbálgatásokat követően, Algyón indult meg a jelentősebb fejlődés, amikor megérkeztek Rubik Ernő, a későbbi Kossuth-díjas gépépítő mester két Tücsök, két Vöcsök és egy Pilis gépe. Ezek valósággal bűvöletben tartották a repülőket. Az esztergomi Aero-Ever válllát gépeinek — 1943 végén már az 500.! gép is elhagyta a gyárat — az volt a titka, hogy mindig azt gyártották, amire szükség volt, és elsődleges figyelmet fordítottak a minőségre. A gyárnak valóságos szárnyaló lelkű, nagy szorgalmú és kezdeményezóképességű mérnöke volt Miller Lajos, akinek elhivatottságáról ma is legendákba menően beszélnek a szakemberek. A negyvenes években számos A, B és C vitorlázórepülőt képeztek ki Szegeden, köztük Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas tudósunkat is (aki később motorosrepüló-vizsgát is tett.) Az algyői vitorlázórepülés jeles szervező szakembere volt Döme Béla. Ó szerezte meg az elsó algyői ezüstkoszorús jelvényt. Időtartamrepülésben meghaladta az öt és háromnegyed órát. Az algyőiek 1942ben megkapták az első Cimbora gépet (szintén Rubik-konstrukció), majd ugyanebben az évben beindították a motoros repülőiskolát is. A háborús évek visszaszorították Szeged repülőéletét, majd 1946 novemberében megalakult a Délvidéki Sportrepülő Egyesület a Városháza dísztermében. Díszelnöknek SzentGyörgyi Albertet, titkárnak Kelemen Istvánt, és további tisztségviselőknek Döme Bélát, Paulisz Bélát választották. Az OMRE vitorlázó gépei 1948-ban érkeztek meg Szegedre, és a repülőtér szakmai állománya: Döme Béla, Szabó Béla, Preisler Antal és Vinczi Károly, valamint Tombácz Jenő, Kovács József s Tajti József nagy lelkesedéssel fogtak a vitorlázó táborok szervezéséhez. Ekkor hozták létre a Zászló utcában a Repülő Klubot. Az ötvenes években a szegedi repülőtéren folyt ejtőernyőskiképzés is, előbb Maszovlet, majd Malév-gépekről. Nagy tudású oktatói voltak: Dávid Lajos, Sztankó László és Radó Csaba. A viszonyok 1957-et követően ismét rendeződtek, és folytatódott a vitorlázó és a motoros repülés is Szegeden. Sót, megindult a polgári repülés is Szeged-Budapest, valamint Szeged-Pécs járatokon. Az algyői repülőtér — az olaj győzelmével — véglegesen 1969 végén szűnt meg. Az Alföldi Vitorlázórepülő Versenyeknek Szeged 1971 óta ad otthont, és szólítja a suhanó szárnyakra a repülés szerelmeseit. Ennyi dióhéjban a szegedi repülés múltja, emez meg az egyre szegényedő jelen, amiről Bátyi Zoltán írt. Mindenesetre jövőre 75 éves lesz a szegedi repülés, tényleg kell(ene) valamit „csinálni", és... BÁTYAI JENŐ Máig nehéz magyarázatot találni arra, hogy a pártmozgalom és az ifjúság miért távolodott egymástól a hetvenes években. Ha a válaszra kísérletet teszünk, néhány dolgon talán célszerű elgondolkodni. Minden kor ifjúsága érthetően újat, mást akar. Erre nálunk elvi lehetőség volt az évtizedfordulón. Forrongás a világban — reformszándék itthon. Ez utóbbi azonban olyan szándék, amelynek helyességéről nem győztük meg a tömegeket, így az ifjúságot sem. És ami még rosszabb, a fiatalok nem kaptak nagy tömegben „teher alatt nő a pálma" természetű feladatokat. A „védelmi reflexiók" révén úgy látszott, hogy hozzánk nem fog „begyűrűzni" semmilyen válság, vagyis reális program a szocializmus építése „magasabb színvonalon". A KISZ — érezvén helyzete romlását — politikai munkája rovására érdekvédelembe kezdett. Néhány év múlva kiderült, hogy az ifjúság tömeges mozgósításához az érdekvédelem kevés — hiszen e téren sohasem lehet mindenkit kielégítő eredményt elérni, ekkorra azonban már nem tudott jelentós tömegeket „visszahódítani". A folyamat egyik következményét napjaink jelzik. Az ifjúság nagy tömegei nem lettek tudatos reformelkötelezettek. Ez a mai középnemzedék. A romló élethelyzet befelé fordulásra ösztönzött, a közélet — objektív és szubjektív okok miatt — másod- vagy sokadrangúvá lett. Ez a probléma felfogható átmeneti jelenségnek, valójában azonban generációs kihatású. A nyolcvanas évek próbálkozásai sem hoztak sikert a párt és az ifjúság kapcsolatában. Csupán abban bízhatunk, hogy a párt megújulása ösztönző program lesz a mai fiataloknak az eddigi munkánk folytatásához. Létkérdésünk az utánpótlásunk, de ez nem volt mindenkor eléggé tudatos. A politikai vezetést az oktatás társadalmi megreformálásának gondolata vezette 1972-ben, ami a Központi Bizottság júniusi állásfoglalásában öltött testet. A dokumentum maga „felülről" vezényelt, a pedagógustársadalomnak csak igen szúk körét vonták be az előkészületekbe. Ezzel együtt egy rövid, közép- és hosszú távú, több területen reformszellemű dokumentum született, amely hivatott volt szolgálni a tudomány társadalmi és termelőerővé válását, és az ifjúságpolitikai elgondolásokkal együtt átfogó keretnek látszott egy lendületes fejlődéshez. Ugyanakkor számos elvi jelentőségű kérdés egyértelmű tisztázása nem történt meg, és ez a későbbiekben súlyosan éreztette hatását. Nem vált egyértelművé az oktatás „termelő beruházás" jellege, ilyenformán a későbbi gazdasági hullámzások során az anyagi támogatásban az első csökkentések, „szinten tartások" súlyosan érintették az oktatásügyet. Nem vált egyértelművé az sem, hogy a műveltség a jövő fejlődés előfeltétele, és nem az adott állapot következménye. A felsőoktatásban a fő gond a fejlesztésekre fordított anyagiak öszszegszerú és relatív csökkentése volt, végig a hetvenes években. Ebből is következik a hallgatói létszám alacsony szintje nemzetközi összehasonlításban és a felsőoktatás feltéKét évtizede a politikai vezetés, a párt helyesen ismerte fel az ifjúság- és a művelődéspolitika reformszellemű megújításának fontosságát. Az 1970-es ifjúságpolitikai pártállásfoglalás, az 1971-es ifjúsági törvény szándékai szerint reformgondolkodású ifjúság felnevelését kívánta szorgalmazni. Új típusú követelmények fogalmazódtak meg az innovatív, a kreatív, a kezdeményező, a vállalkozó állampolgár nevelése irányába, megindult az ifjúságkutatás, a jövőkutatás. Az ifjúság ez idő tájt a hatvanas évek végének nagy nemzetközi ifjúságmozgalmi eseményei hatásai alatt is nyitottnak látszott az új szemléletre. Az események menete azonban a reform lefékeződését, az ifjúsági aktivitás megtorpanását, bizonytalanságot hozott elég széles körben. Az életszínvonal-növekedés lendületének „visszarendeződése" előtérbe hozta a második gazdaságot, a társadalmi zártságot, az atomizálódást. Az ifjúsági mozgalom merev korlátai passzivitást szültek, vagyis a kezdeti lendület később e téren is megtorpant. teleinek széles körben romló állapota. Helyzetünket nem a jövővel, hanem döntően a múlttal vetettük össze és elemzéseinkben nem jelent meg a nemzetközi tendenciák és a hazai folyamatok átfogó összehasonlító vizsgálata. A tények történeti megközelítésben hatalmas fejlődést mutattak. Hiszen ha azt vesszük — amit az MSZMP Központi Bizottsága agitációs és propaganda-bizottságának 1968. augusztus 30-i állásfoglalása leszögez —, jelentós eredmények születtek. 1958-tól 30-ról91re emelkedett a felsőoktatási intézmények, 51-röI 11 l-re a karok száma. A hallgatói létszám 34000ról 84 000-re — ezen belül a nappali hallgatóké 23000-ról 52500-ra nőtt, az oktatói létszám 4900-ról 9000-re emelkedett. A tendencia mindenképpen a dinamikus előretörés fontos elemeit jelzi. Nem ismerjük azonban a társadalom diplomás-fogadókészségének, hatékony foglalkoztatásának állapotát, a várható igényeket, a mozgásteret. Elismerve a korabeli törekvések értékeit, két évtized tapasztalata arról győz meg, hogy csak a folyamatok komplex elemzése adhat megfelelő támpontot a társadalompolitikai összefüggéseiben érték-és érdekorientált felsőoktatási program kidolgozásához. A felsőfokú képzést illetően elgondolkoztató. hogy adott évjáraton belül 1970-hez számítva tíz év múlva a felsőoktatásban részt vevők számaránya százalékosan a következőket mutatja: Ausztria 11,8—21,9; Finnország 13,3—20,7; Spanyolország 8,9-24,1; Svájc 10,0-17,2 és Magyarország 10,1 — 12,3 — az UNESCO 198l-es évkönyve szerint. Visszatekintve, az akkori felsőoktatási mutatók — bizonyos szempontból — prognosztizálták a két évtized gazdasági folyamatait. Összegezve: a felsőoktatási hallgatói létszám méltatlanul alacsony, a fejlesztési összegek jelentősen csökkentek a hetvenes években. Vannak. akik szerint a „hatalom" félt az FENYVESI FÉLIX LAJOS Minden időben A 10. évfordulón, Nagy Lászlóról Már halálod reggelén fogta kezem a gyász, hogy rólad írjak, de mindig hulltak új és új halottak, és Te vártál árván, csendesen. Szívünkbe zártuk minden versed, s mint apánk-szegte kenyértói mind erősek lettünk kik hitedre esküt tettünk. Fejed záporban csillagporban ázott, Te. ezüst-hajjal koronázott — ilyen lehetett ifjan az Isten. Himnusz minden időben fekszel összetörten rosszra lesújtó gyémántkard! Ki vigaszt tud, reményt ad mindvégig, miért nem él ezer évig? jutalma mért nem feltámadás, ha meghalna helyette más? A tavaszi éjben. irgalmatlan, vak sötétben, torkunkat fojtogatja sírás: soká születik párja, tán sose jön világra ily igaz férfi. értelmiség számának növelésétől. Ezt nem lehet elfogadni. Inkább arról van szó, hogy a gazdasági-politikai vezetés nem mérte fel a felsőoktatás megkülönböztetett jelentőségét az ország jövője szempontjából. A magyar felsőoktatás sohasem volt a vezetés „szívügye". Meg nem valósított „kell" határozatok ideig-óráig remény keltettek, valójában azonban nem történt érdemi előrelépés. Megyeszékhelyek, városok „státusszimbólumként" kaptak vagy építettek felsőoktatási intézményeket. A politikai vezetés átszervezési szándékait a művelődésügyön próbálta ki, alig felmérhető negatív következményekkel. Minden jó szándékával és erényeivel együtt is az 1972. júniusi oktatáspolitikai párthatározat sem tudta betölteni rendeltetését. Az elgondolásokban sok volt az elképzelt kommunisztikus elem. ahelyett, hogy reális érdekfeltárásra törekedtünk volna. Ebben a határozatban is 90—100 helyen találkozunk a „kell" kifejezéssel, ami pedig nem mindenkor meggyózó fogalom. Ugyanakkor — ma már láthatóan súlyos hibaként — kiiktattuk a különböző gazdasági tárcákat, főhatóságokat a középfokú képzés fenntartásából, irányításából. Az egységes irányítástól sokat várt az oktatáspolitika. Valójában az történt, hogy a korábbi iskolafenntartókat kirekesztették intézményeik anyagi támogatásából és valamiféle megfoghatatlan „szakmai felügyelet" maradt a feladatuk. Ebből az következett, hogy a volt „tárcaiskolák" elszegényedtek, hiszen a művelődésügy nem tudta pótolni a korábbi támogatások kiesését. Megint az „eszme" akart győzni az érdekek felett, és felsült. A határozat megalkotói egy „irányítás-fétis" tévhitéből következően nagy összegektől fosztották meg a középfokú szakemberképzést. Az említett tévedés talán védhető lenne, ha más ellentmondások nem tetéznék. A helyzet azonban azt jelzi, hogy a középfokú szakemberképzés keretében 180-190 szakmára akartunk utánpótlást képezni. Ezt — tisztelet a kivételnek — csak a megfelelő színvonal alatt lehetett. Az „alku-rendszer" alapján ugyanis minden gazdasági ágazat vagy részágazat megadta az „igényét", amit az oktatásügy elfogadott. Ha meggondoljuk azt, hogy gazdaságilag fejlett országos 25 — 30 konvertálható szakmára képeznek, akkor a fenti gyakorlatot csak súlyos kritikával lehet illetni. Tudnunk kell azt is, hogy a holnapi módosítás következménye is évtizedek múlva tapasztalható. E gondok ellenére is a jó irányú mozgás ígéretével találkoztunk a hetvenes évek elején és remélni lehetett, hogy egy reform nyitott nemzedék pályaindulása alapozódik meg a hetvenes években, és egy organikus gazdasági, társadalmi, művelődési reform részesei leszünk. 1972-ben azonban a gazdasági reform fékeződni kezdett és a visszarendeződés fontos állomása volt a Központi Bizottság 1972-es novemberi határozata. A „munkáspolitika" hangoztatása az értelmiség háttérbe szorítását hozta az elosztásban is. Hasonló helyzetbe jutott az egészségügy is. Erőnk még volt egy új egészségügyi törvényt alkotni, alkotmányos joggá tenni az ingyenes orvosi ellátást, az évek azonban ezzel ellentétes folyamatokat erősítettek, éppen ezért a ma már láthatóan illuzórikus, bizonyos szempontból kommunisztikus jogalkotás nem tudta feloldani a konfliktusokat. A már jelzett művelődési reformgondolkodás lendülete még megalkotta a Központi Bizottság 1974-es közművelődési állásfoglalását és az 1976-os közművelődési törvényt, ezek azonban már első pillanattól kezdve magukon hordozták e határozatok realitástartalmának kérdőjeleit. A jó szándékú nekilendüléseket a gazdasági, a társadalmi ellenhatások visszafogták, és tulajdonképpen azóta is a társadalom, a művelődés perifériáján tartják. Az anyagi, a személyi feltételeket illetően a művelődésügyön belül itt a legrosszabb a helyzet, és hosszú idő, új érdekeltségi viszony adhat csak lehetőséget a továbblépésre. KONCZJÁNOS