Délmagyarország, 1989. április (79. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-15 / 88. szám

8 1989. április 15., szombat BARTHA GÁBOR • • Öregember az ablakban Nagyon örült a lakásnak. Igaz. amikor kcrte. még ügy tervezte, hogy újra megnősül. Egy hirdetésbe még azt is beleírta, no persze csak jeligének, hogy „Lakásunk lesz!" Erre is csak olyan válaszok jöttek, amikre már válaszolni nem volt érdemes. Csak egy asszony küldött fényképet, de megírta, hogy három gyereke van. Nem írt neki. de a fényképet eltette a gyerekei fényképe mellé. Szép volt az asszony. Kívánatos. És majdnem ingyenbe volt u képe. A gyerekekért még tavaly is a fizetése majd felét küldte cl havonként, pedig azok talán már azt is elfelejtették, hogy milyen az apjuk. Azt a sohasem látott asszonyt viszont naponta le lehetett vetkőztetni, mert az csak nézett és mosolygott, mint amikor a fotós azt mondta neki, hogy mosolyogni tessék. Azóta, lassan több mint hat éve, nem is öregszik. Csak mosolyog az üveg alatt, a faragott rámában. Egyformán. Lehet, hogy közben férjhez ment egy másik hirdetésre, de ez sem ügy. Megmaradt a képe. Ugyanúgy, mintha nem múlt volna el közben hat év. Lehet, hogy most veszekszik valakivel, de ez a mosolygós kép az igaz. Hirdetésre vette a lakást is. Totónyereményből. amit nem mondott el senkinek. Mert az már magánügy, hogy nyugdíj előtt álló, független férfi miből vesz lakást. Vesz, ha vesz. ha vehet. Néhányan a kulcsot kérték, az idősebbek csak magukat izgatva ugratták, hogy mi minden történik majd abban a legénylakásban. Mindez játék volt, vagy félig az. Egy majdnem hatvanéves fogatlan vénember hogyan is írhatott volna annak a gyönyörű asszonynak. Akkor még nem volt ez a lakás, egy, a világítóudvarba néző parányi albérlet volt az otthon. Ezeket a szobákat. csak az egykorúak értik meg néha. Azóta lett a két fotel, a heverő, a szekrény, az asztal, a tévé. És ez a bekeretezett kep az asztalon. A bal lába zsibbadt, dc nem mozdult. Sokszor játszotta ezt. Kivárt az utolsó pillanatig, amikor már a zsibbadás is fájhat. Ennek a játéknak semmi értelme sem volt, de egy idó után már a játékaiban nem keres értelmet az ember. Olyanná lesz, mint egy gyermek, aki a babot az orrába dugja. És a játékok sohase változnak, nem igazán szükségesek, de üresebb lenne nélkülük a világ. Nézte az ablakot. Még be se költözött, már örült a széles párkánynak. Egy kollégán évekig nevetett ó is. Az minden délelőtt pontosan tíz órakor felállt, és kiment a büfébe. Nem ivott kávét, dc vett egy — és mindig csak egy — tepertős pogácsát. Azt szétmorzsolta. kinyitotta az ablakot, és a morzsákkal megkínálta a galambokat. A galambok pedig tudták, hogy tíz óra van, nemcsak télen, amikor igazán gazdag asztalt terített nekik a világ. Nevették az öreget és a madarait. Egy kicsit bolondnak nézték, mert az ünnepnapokon is bejárt. Nem tudni, hogy akkor hol vett pogácsát. A portás mesélte, hogy a madarak az öreg tenyeréből esznek. Egyszer aztán az öreg nem jött többet. A galambok még egy ideig viszszajártak, de elszoktak onnan. Az a vénember is magányos lehetett. Itta ház előtti parkban nem voltak galambok, dc voltak verebek és csókák. Varjak csak télen, amikor beköltözött néhány, verébhez hasonló madár. Az nem ugrált, hanem futott. Bóbitás pacsirtának hfvta magában óket. Együtt költözött az első hóval. A bútorai még a helyükön se voltak, de ö már gondosan lesöpörte a párkányokat, és kiszórt néhány maroknyi napraforgómagot. A bútorok a helyükre kerültek, de érintetlen maradt a mag. Egyetlen madár se szállt oda. Nyílt az elószobaajtó. Hallotta, de nem mozdult. Tudta, hogy Mariska jön, a földszinti öregasszony. Mos és takarít a lakásban. Kulcsot is kapott. hogv ne akkor zavarjon, amikor ó a madarakat várja. Mariska viszont mindig akkor jött. amikor nem kellett volna. Egyszer, amikor a verebek éppen a párkányra szálltak vt)lna, egy roppant kockás kendővel lesöpört onnan minden magot. Gyűlölte érte az öregasszonyt, de tűrni kellett, hogy az a hátsóját lányosan riszálva a szekrényhez támaszkodva mesélje, hogy milyen kapós lány volt ó hajdanában. Versengtek érte a srácok. Mariska persze fiúkat mondott, de ez egészen mindegy. Idős volt. csúnya és büdös. A vasalt ingek viszont frissek és jószagúak. Olyanok. mint a téli gönceikből kivetkőző lányok és fiatalasszonyok a tavaszi utcán. Mellettük elmenni is színtiszta gyönyörűség. Most tűrte, hogy Mariska ott álljon és riszáljon a szokott helyén, a szekrény előtt. Valamilyen zavaros történetet mesélt egy hajdani bálról, ahol rajzottak körülötte a fiúk, és még össze is verekedtek, de az ablakpárkány most is üres volt, olyan üres, mint az egyedül viselt ünnepek. A kép az asztalon, a képen az usszony mintha csúfolódott volna most. Tehette, mert ó csak az álom, a valóság Mariska. A madaraknak terített asztal csak a vágy. Az igazság az üres párkány. És minden hét végén át kell élni ezt. A magány nem azért fáj, mert van, hanem azért, mert olyan, mint a zsibbadásos játék. Az ember is akarja, hogy fájjon, és csak akkor lesz igazán rossz, amikor nem lehet egészen igaz. A hóesés odakinn közben elállt. A hidegben addig is gyötrődve esett. A varjak ott ügyetlenkedtek a kuka körül, mint mindig. Ha egy talál valamit, a többi üldözi a földön esetlen nagy madarat. Egymáshoz ütköznek, meg-megbotlanakv a begyükre esnek. Látszólag rendetleSCHMIDT ANDREA A villamos nül, dc aki sokáig nczi őket. az rájön, hogy vannak közöttük barátok és ellenségek, együvé tartozóak és magányosak. Néha van, amikor óriási csapatokban járnak, hogy fekete tólük a határ. Megszállnak egy-egy táblát, ahol magot találni a hó alatt. Esznek, de mindig ott ül egy-kettő a környező fákon. Olyanok, mint az őrök. Egymásra vigyáznak. Mondják, hogy a varjak ébredése is ilyen. Nem egyszerre reppennek fel, hanem amikor ideje van. felreppen egy, repül egy kört. aztán visszaül az ágra. Késóbb egy másik száll fel. az is tesz egy kört, az is visszaszáll, és akkor beszélni kezd a fán minden madár. Megbeszélik a szelet, hogy a többi majd biztosan repüljön. Az emberek között nincs ilyen. Napok óta már azt se bánta volna, ha varjak szállnak a párkányra. Nekik vett tíz deka parizert, és darabolt egy kevés szalonnát. Ezzel terített. Most odalent egy falatért verekedtek. Kisebbért, mini amiből idefent egy fél falat se kellett. Ha a negyediken lett volna a lakás, akkor talán, de az első emelet se magas, se mély. Túl közel Van a földi, messzi az égi madárnak. Mariska még mindig beszélt. Néha vihogott, olyankor elővillant az egyetlen ezüstfoga. A fog történetét is tudta, a második férj csináltatta még a háború végén. Ez volt Mariska hadisarca, mert az őrmester aztán eltűnt, és nem hagyott maga után mást, csak az ezüstfogat, meg egy gyereket. Az a gyerek ötvenhatban ment el, nem hagyott semmit, csak néhány kinőtt ruhát, meg egy csúzlit, amivel kilőtte a tanítóék ablakát. Egyszer felhozta, és meg is műtatta az öregasszony azt a csúzlit. Ott is felejtette. Azóta ott van a fiókban. Várja, hogy hátha elmesélik még valakinek a történetét. Lehet, hogy a DM1 mqggzin kinőtt csúzlik is magányosak? Kihúzta a fiókot. Ahogy megmozdult, mintha ezer tűt szúrtak volna a lábába, de ez a játék része volt. Az öregasszony hangján érezte, hogy megbántódott, de elviselhetetlen lett volna az ostoba történetére valamit is válaszolni neki. Ráadásul ez a parányi gonoszság is jólesett. A mosásért fizetett, a takarítószerekért pénzt adott, ki követelhet jó szót is a havi nyolcszázért, az már zsarolás. Akkor se szólt, amikor az öregaszszony kifordult a szobából, és becsapta maga mögött az ajtót. Az idós nők olyankor is hamar békülnek, amikor sebet osztanak. Azt meg talán élvezik is, ha kapják. Megörült ennek a gondolatnak, de Mariska híján idegenebbé lett a lakás, és ellenségesebb a másnapig tartó csend. Azt tudta, hogy ez már így lesz mindig. Néhány hónapig hétvégeken, a nyugdíj után minden hétköznapon. A képen az asszony csak mosolygott, pedig látta Mariskát, pedig tudja ezt az egyre reménytelenebb, egyre rohadtabb semmit. Kinyitotta az ablakot. A madarak ott voitak. Feketén a varjak, veszekedésen a verebek, fürgén a búbos pacsirták. Megkereste a madáreledeles zacskót, és ugyanúgy szórta közéjük a magot, mint ahogyan az anyja tette a tyúkok között valamikor. A tyúkok még a kert végéből is szaladva jöttek, az óriási kakas izgatottan kínálta a legjobb falatokat a kiszemelt kedvenceinek. Etetéskor mindig boldog volt az udvar. Az a jérce is, amelyet lehet, hogy holnap levágtak. Most a madarak elrepültek, csak egy kopott, vén, esetlen varjú maradt, és bámult fel kíváncsian az ablakra. Csak egy. Aztán az is lomhán elrepült a szomszéd kukáig, mert bölcs volt. és a bölcsességnek gyanús minden ember. Nem csukta be az ablakot. Jólesett a beömlő hideg. Kihúzta a fiókot, különösképpen nem is gondolt rá, de kivette a csúzlit. Meghúzta, próbálta, de a gumi állta az időt. A virágosládában volt néhány kavics. Még akkor hozhatta, amikor akváriumot is tervezett, abból se lett semmi, mert a halak nem beszélnek vissza. A csendek pedig sohase gyengítik egymást. Kiválasztott négy kavicsot. Azt tudta, hogy a madarak visszajönnek, még akkor is, ha nem kell nekik a terített asztal, a párkány, a párkányra elképzelt nyitott tenyér. Gyerekkorában lőtt már madarat. A Szamos vad vizein, csónakból nádiverébfészket is. Akkor evezővel nyomták le a víz alá a kiesett fiókákat, hogy azok ne kínlódjanak, ölni, eltalálni a célt, csak egy pillanatnyi feloldás, evezővel vadászni a tehetetlen után, maga a kín. Célzott. Gyönyörűség volt a mozdulat. Olyan, mint gyerekkorában az evezők előtt. Nem talált, de ugyanazt a dühöt érezte, mint akkor, az első rossz lövés után. Ráadásul a madarak többsége el se repült. Másodszor is célzott. A kő nekirepült a kukának, a madarak két percre mentek el. Már régen a kiszórt magot ették, a függöny mögül leselkedő öregember csak az; látta, hogy egyre közelebb jönnek. Állt az ablakban és lesett. Csak a sokadik lövése után talált cl egy madarat. Hallani lehetett. amikor a puhu testhez ért a kő. és ehhez a többiek szárnysuhogását. Néhány szürke tollpihe imbolygott u levegőben, a parányi szürke test még kettőt mozdult, aztán nem volt ott más, csak egy folt a kövön. Lement érte. Felhozta. Úgy, mint aki lop. A test még meleg volt. Szájában összegyúlt a sós nyál, a vadász Öröme, és a keserves másnapos inge. Még próbálta élesztgetni a madarat, de aztán becsomagolta egy újságpapírba, és beledugta a szemetesvödör közepébe, hogy Mariska azt meg ne lássa. Kint már sötétedett. Gondosan becsukta az ablakot, még arra is gondolt, hogy egy védett madár elpusztításáért akár büntetés is járhat. Józan volt, és tökéletesen elrendezett. Mint akiben béke van. Nem gyújtott villanyt. Még volt annyi fény, hogy lássa az asztalon a képet, ahol az a sohasem volt nő mosolygott most is egykedvűen. Felállt. Elment az asztalig. Fogta a képet, kivette a két üveg közül, és apró darabokra tépte, mintha azzal a madárral meghalt volna az is. Aztán leült a heverő szélére. Várt. Ugyanúgy várt, mintha történhetne még valami.