Délmagyarország, 1989. április (79. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-15 / 88. szám

6 1989. április 13., csütörtök ® © ® DMl magazin Vízlépcsőd Az íróasztalon és a nyomdában már elkészült, s rövidesen már kapható is lesz Dlusztus Imre könyve, a Vízlépcsőd. A Déltnagyarország munkatársa 1986 májusától követi nyomon a hős—nagymarosi vízerőműrendszer körül kialakult vitát, illetve a hatalmi szigorral kialakított csendben olykor-olykor elhangzó, fojtott eszmecserét. Mikor minek volt ideje... „Ideje van a beszédnek és ideje van a hallgatásnak" — olvashatjuk a Bibliában. S miként megíratott, most a beszéd ideje jött el: a fájdalmas és öntisztító elemzésé. Dlusztus abból indult ki, hogy egy riportkötet kereteit sokszorosan meghaladná, ha 1948-tól, a belgrádi egyezmény megkötésétől az összes érvet és véleményt egybegyűjtve, az érdekelteket meghallgatva szervezné könyvét, hisz még a tények pontos tálalásával is adós a tömegtájékoztatás. Ezért nem riportkötet született, hanem egy publicisztikagyűjtemény, melyben a szerző a jelenség összetett értelmezésére vállalkozott. Az alábbiakban két rövid részletet közlünk a Nóvum Kft. gondozásában megjelent könyvből. — Tételezzük fel, hogy ön lapszerkesztő és meg akar jelentetni egy cikket, de a megyei pártbizottságról átszólnak és kérik, vegye figyelembe, hogy embargó alatt van a téma. Mit tesz? — Figyelembe veszem a kérést. — Rosszul teszi, mert a megye nem adhat ki embargót. Hanem ki? — A pártközpont agitprop. osztálya. — Nem. — A Központi Bizottság. — Nem. — A KB titkársága. — Az sem. Gondolkozzék egy kicsit! — Egyedül a Jóisten. Ez a beszélgetés az újságíróiskolán hangzott el, a szakvizsgámon. Ma is előttem látom azt a magas homlokú, pengeszájú vizsgáztatót, aki maga is jó néhány tiltás kiadásakor fölemelte a telefont. Ettól függetlenül joggal buktam volna el — ha szereplek a pótvizsgáztatási tervben —, mert az újságírói munkát alapvetően szabályozó törvény nem tud tiltásról, embargóról vagy szilenciumról, tehát nincs is, különösen nem egy vidéki pályakezdőnek, ki csak egy föltételezés csapdájában élheti át, mit is a jelent szerkesztőnek lenni Magyarországon. Nem kell bizonygatnom — a lábam kisujján is görgött az izzadtság —, megtanultam a leckét. Ehhez képest — mondanánk kamaszos felszabadultsággal — egy esztendővel később, mint éhezők egy falatka kenyérre, úgy vetették magukat ránk, újságírókra a szilencium utáni első szervezett találkozón a vízügy magas rangú szakemberei. 1986 májusának utolsó napjaiban tollnokok egy csoportjának hosszú hallgatás után először mutatták meg a Dunakilitinél és Bősnél folyó építkezést, és először magyarázták el szemléltetve is a bős—nagymarosi vízlépcső működési elvét. Mondom, olyan közléséhség jellemezte a velünk utazó vizeseket (ezt ott tanultam), mintha eddig idegen ajkú vagy vademberek között éltek volna évekig, és a kirándulás után még hetekig azt meséltem mindenkinek, milyen panaszosan, sértődötten sorolták érveiket a letechnokratázott műszakiak. Szóval átálltál, mondták beszámolómat hallgatva ismerőseim, mintha a vizesek korábban elhallgatott érveinek puszta fölidézése azonos lenne az elvtelen, számító kormánypártisággal. Holott ebben az ügyben semmi sem áll messzebb tólem, mint a kormánypártiság. Hogy miért? Például a sajtóirányítás diktatúrája, a mesterséges medrekbe terelt hírfolyamok, az információáradat köré emelt magas gátak miatt, legvégül pedig azért, mert 1988 őszére, mikor a Parlamentnek döntenie kellett az építkezés sorsáról, már nem lehetett jó döntést hozni. Ezt a parlamenti ülésszakot — a mi bósi látogatásunk után újra elrendelt szilenciumot kővetően — rövidke magyar glasznoszty elózte meg. 1988 nyarán, mint duzzasztás után az ár, ránk zúdult a nyilvánosság összes energiájával, sodró hullámaival és fölgyülemlett szemetével, hordalékával, felkavarodó mérges üledékével. És zuhogott a híráradat — a maga kijelölt medrében. Persze igaztalanul értékelem túl a szabályozott, gátakkal és erőművekkel manipuláló tömegtájékoztatást. Mert a sajtóirányítás elveszített egy komoly versenyt: az ellenőrzési pontjai alatti monopólium jóval alacsonyabb hatékonysággal mosta, mosogatta az elméket, mint az amatőrökből szerveződő, kisiparos módszerekkel éló zöldek, alternatívok hírfolyama. Persze miért éppen a tájékoztatásban legyen hatékonyabb a merev nagyüzem, mint a kisvállalkozás? Kérdezhetne ön is, tisztelt olvasó! Például azt, hogy ha a sajtótörvényben szó sincs embargóról, akkor a sajtó munkásai miért nem élnek a nép egyszerű fiaitól kapott megbízatással? És akkor visszakérdezek: láttak már magyar laktanyát? Ül a toronyban az ör, hátát a külvilágnak fordítva, szemével a belső utakat ellenőrzi: jön-e az üti vagy az ütihá? A reflektor is befelé állítva, nehogy meglephesse az ügyeletes tiszt vagy helyettese. Hát ilyen a mi sajtónk. Befelé figyelünk, alany és állítmány helyett osztályvezetőkben és titkárokban gondolkodunk, megérdemlőnk minden embargót, tiltást, szilenciumot. És kérdez az üti: honnan veszi ezt a szilenciumdolgot? Bajban vagyok. A tiltást nem rögzítik. mint anno a cenzor, hogy miért nem mehet az anyag. A tiltás szóbeli, többszöri és megismételhető. A tiltás fantomokat szül. a tiltás fétiseket tételeztet föl. A tiltás tabu és tabula rasa. NéHéz bármilyen frásnyomot találni ezen a táblán. Ezért örültem meg nagyon, amikor a kezem ügyébe került Varga Miklós környezetvédelmi és vízgazdálkodási államtitkárnak Zányi Jenőhöz, a Magyar Gazdasági Kamara alelnökéhez 1988. augusztus 26-án kelt levele, melyben többek között ezt olvashattam: „Egyetértek azon véleményével, hogy a bírálat legfőbb kiváltó oka a Avítt újságírói sztereotípia, hogy a közös ügyben érdekelteket — már csak takarékosságból is — le kell ültetni egy asztalhoz, s csupán a magnó elindítására ügyelve türelemmel ülni, figyelni, s néha kérdezni kell. A kerekasztal olyan az újságírónak, mint Churchillnek a demokrácia: nincs jobb nála. Elhívtam 1988. október 29-re néhány országgyűlési képviselőt, hogy élve a tollnoki sztereotípia előnyeivel, megtudjam: hogyan készültek föl, s milyen érvek alapján döntöttek a parlamentben. Nem szabad, hogy meglepődjön az olvasó: néhányan nem jöttek el Szegedre e napon. Végül heten ültek le az asztalhoz: Barcs Sándor (országos lista), Bödöné Rózsa Edit (Csongrád megye), dr. Horváth Miklós (Fejér megye), dr. Karácsonyi Sándor (Csongrád megye), Káldi Endre (Gyór-Sopron megye), dr. Király Ferenc (Szolnok megye) és Király Zoltán (Csongrád megye). Barcs Sándor 1947 óta képviselő, a többieket 1985-ben választották meg. A hét képviselő közül Barcs találkozott legkorábban a környezetvédelem általános problémáival, az NSZK-ban és Egyiptomban a hetvenes évek végén. A környezetvédelem és az agrotechnika viszonyával Káldi Endre hivatásszerűen ismerkedett meg a hetvenes évek elején, lévén mezőgazdasági mérnök. Király Zoltán csak 1986-ban ismerte meg a környezeti károk szerteágazó következményeit, Karácsonyi Sándor pedig éppen Király Zoltán parlamenti bizottsági felszólalásának hatására figyelt föl ezekre a gondokra. A képviselők Káldi kivételévei abban bíztak a parlamenti ülés elótt, hogy elfogadható az Akadémia halasztásos javaslata. Király Ferenc a szükséges és lehetséges tökéletes befejezés előkészítése érdekében. Király Zoltán pedig azért, hogy két hónap maradjon a tájékozódásra és a reális kivitelezési változatok megalkotására. Karácsonyi Sándor, aki Szegeden klinikaigazgató. közvélemény tájékoztatásának hiánya volt. Ezzel kapcsolatos tény: A kormány a magyar—csehszlovák — szüneteltetéssel kapcsolatos — tárgyalások. ill. egyes további kutatások befejezéséig sajtózárlatot rendelt el." Meggyőződésem, hogy a tiltások burkában épülő erőműrendszer építésének folytathatóságáról 1988 nyarán-őszén már lehetetlen volt jó döntést hozni. Bárhonnan közelítjük meg ezt a kérdés- és építéskomplexumot, bármilyen tudományos érvrendszerben gondolkodunk — a mű összetettsége és tudományágak fölötti hatásrendszere miatt — képtelenség egyértelmű igazságot kimondani. Egymásnak azonos tudományos szinten ellentmondó nézetek ütköznek össze a vízépítés, a hajózás, az árvízvédelem. az energetika, a gazdaságosság. az ökológia, a mezőgazdaság, a közegészségügy vagy a határrendezés jogi kérdéseiben. Minden mindennel összefügg, sok igazságot igazságok oltanak ki. Óriási és szörnyű a beruházás körül kialakult eszmei zűrzavar szakmai, de főként nem szakmai körökben. Egyetlenegy kérdésben mondja mindenki ugyanazt. Kár volt a tiltásért, hibáztatok, hibáztunk, nyilatkozta zöld, kék, vörös és falfehér egyaránt. Ezért szól ez a könyv az építkezés — de főleg az üzemeltetés — elképesztő bizonytalanságai mellett az amatőr sorban tartott, ám a profik táborába (is) igyekvő politikusok, a parlamenti képviselők munkájáról, lehetőségeiről, álláspontjaikról. Lássuk hát, hogyan lehet törvényt hozni vízlépcsőbe húzva? mellkassebész, úgy fogalmazott, hogy legszívesebben annak kimondását várta: a Parlament illetéktelen a már korábban eldöntött vízlépcső további sorsát illetően. Az ügy elsőrendű tanulságát így fogalmazták meg: Barcs Sándor: Clausewitz szerint a háború túl komoly dolog ahhoz, hogy tábornokokra bízzák, s ez ebben az esetben is igaz. Demokratikus döntés szükségeltetett volna, ám ez most is elmaradt. Bödóné Rózsa Edit: Soha többé ilyen móc'czereket. Horváth Miklós: A hatalom nem hajlandó még mindig a kompromiszszumra. Karácsonyi Sándor: Az országot érintő kérdésekben csak demokratikus alapon lehet kormányozni. Káldi Endre: Széles korú, nyílt előkészítő munka legyen minden jövendő beruházás, elhatározás mögött. Király Ferenc: A dilettantizmus nem engedhető meg még a kormányban sem. Király Zoltán: A szakmai és laikus nyilvánosságot még egyszer nem szabad megkerülni, korlátozni, ilyen döntési mechanizmus nem érvényesülhet többé. Nézzük, hogyan jutottak el ezek kimondásához, ók heten! KIRÁLY FERENC: Mit lehet itt csinálni, ha intellektuális megközelítést szeretne az ember? Kiemelem a döntó kérdéseket, mert nem lehetek egyszerre ökológus és energiatermelő szakmérnök. Én a politikai részét emeltem ki magamnak és a gazdasági részét. Utóbbinál maradva hadd adjak az eddigieknél másabb megközelítést. A várható költségeket taglaló prognózis aszerint változott, hogy azt ki adta meg. Huszonhétmilliárdtól az Akadémia 80 milliárdján át egészen 100 milliárdig taksálták a beruházást. Ebben a költségben kell gondolkodnunk. Ez azt jelenti, alapul véve az Akadémia megközelítését, nyolc-tizennégy milliárdot kell beruháznunk a következő években. És ha azt vesszük, hogy a '88as költségvetésben olyan tételek is szerepelnek, mint 120 milliárd forint ártámogatás az iparnak, 20 milliárd a keleti piac támogatására, 56 milliárd a fegyveres testületekre, akkor egészen más megvilágításba kerül ez a 14 milliárd. Sokat beszélünk arról, hogy más energetikai beruházásra is jó lett volna ez a pénz, de meg tudná-e mondani valaki a jelenlévők közül, hogy mibe kerülne egy másik megoldás? Vagy azt ki tudná kiszámolni, hogy milyen ipari struktúránk legyen egy ésszerűbb energiafelhasználáshoz? HORVÁTH MIKLÓS: Ezért kellene valahol elkezdeni, például éppen a vízlépcső beruházásának leállításánál. Hogy segítsük az új struktúra kialakítását. KIRÁLY ZOLTÁN: No meg a működő töke bevonásával. HORVÁTH MIKLÓS: Ezzel szem-. ben éppen a struktúrát konzerváljuk. KIRÁLY ZOLTÁN: Nem véletlenül kértem azt a nyári ülésszakon, hogy a kormány alternatívákkal álljon a parlament elé. A felépítéstói kezdve a szüneteltetésen át a leállításig minden megoldást az összes konzekvenciájával tárják elénk. Éppen azért, mert ebbe beleférne az is, hogy egy ipari szerkezetváltás lehetőségei milyen következményekkel járnának. Nem születtek alternatívák és ez azt bizonyította számomra, hogy ez a kormány nem akart semmit se elénk hozni. Eljátszotta a demokráciát, pusztán azért, hogy legyen valami cirkusz, s ez kétségtelenül bejött, mert volt cirkusz a Parlamentben, meg azon kívül is. Senki nem azon gondolkozott, a vízügyesek meg a kormányzatiak között, hogy ezt miként lehetne kiváltani, hanem azon, hogyan lehet mindezek ellenére megvalósítani. Ezért ment minden revolverezés. — Revolverezés a valódi döntés után? KIRÁLY ZOLTÁN: A huszonnegyedik óra utáni tizedik percben voltunk, ezért vethető fel a politikai felelősség kérdése. Sót. megítélésem szerint ez politikai szerencsejáték volt, mert ránk hárította a kormány a döntést, s ezzel kifejezte azt, hogy képtelen ö maga döntést hozni. Én erre azt mondom, a kormányon belül kellett volna levonni a megfelelő konzekvenciát ebből a helyzetből. KARÁCSONYI SÁNDOR: Király Zoltánnal teljesen egyetértek. Elgondolkodtató. hogy a Parlament jelenlegi összetétele, képzettsége, elhivatottsága alkalmas-e arra. hogy a kormány munkáját megfelelő módon ellenőrizze. értékelje és jó törvényeket hozzon. Én személy szerint nem érezném sértőnek, ha ezt a Parlamentet föloszlatnák s kiírnának egy új parlamenti választást, hogy legalább egy ilyen döntésben az Országgyűlés a saját kudarcát fölmérhesse. Mert most már nem egyedül a kormányé a felelősség. Ez a Parlament ugyanis a kormány mellé állt. Ha egy ilyen népképviseleti, dilettáns Parlament (bocsássanak meg azok a képviselőtársaim, akik szakemberek ezen a területen) döntést hoz, akkor az a minimális, hogy egy ilyen Parlament számára a kérdés föltevésének egyszerűnek és világosnak kell lennie. Tessék meghallgatni az Akadémia főtitkárának véleményét, amit a kormány ülésén mondott az október 5-i parlamenti ülés előtt: a fölértékelés olyan folyamatban van. hogy jelenleg nem tud tájékoztatást adni arról, hogy a munkacsoport, amelyet Sípos Aladár akadémikus vezet. milyen következtetésre fog jutni. Az elemzés azonban néhány napon belül el fog készülni. Személyes véleményeként elmondta, hogy nagyfokú leegyszerűsítéssel négy alternatívát lehet felvázolni: 1. a beruházást folytatni, 2. a beruházást lényegében az eredeti tervek szerint kell végrehajtani, de az üzemeltetésben jelentós korlátozásokat elóírni, elsősorban a szennyvízkérdés vonatkozásában, 3. a nagymarosi gát felépítésének elhalasztása mintegy 7—8 évre, 4. a nagymarosi gát végleges elhagyása. A harmadik alternatíva a nehezebb kompromisszum. Még megállapodás esetén is energiakiesést és kártérítési igényt jelent mindkét partner ^zámára. A szakértői vélemények ilyenek. Hogyan várható el, hogy a Parlament döntést hozzon? A Parlament — összetételénél fogva — fölsorakozott a kormány mögé. Ha ebben megbukunk, célszerű lesz a Parlamentnek önmaga számára is levonni a megfelelő következtetést. Soha többé...