Délmagyarország, 1989. március (79. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-11 / 60. szám

1989. március 9., csütörtök 175 DM1 mqgqzin KLINIKAI BOCORGASOK Alagsori reflexek Az újságírás tízparancsolatából az elsó — Iw lenne egyáltalán tízparancso­latunk a mostani kismillió helyett ~ az lenne, mindig attól kérdezz, aki a legtöbbet tudja. Magam nem szeretem ezt az elsó parancsolatot, mert ennek köszönhető példáid az, hogy a híradóban egy-két kocka munkakép után elő szokott állni védősisakban, munkaköpenyben a vezérigazgató, hiszen ő tud mindenről a legtöbbet mondani. Egy időben minden híradóra esett kettő­három. Ezer szín van az életben, bűn lenne, ha szürkíteném. Szeretek inkább cserleni-botlani, hagyni, hogy ragadjon rám valami. Soha el nem mulasztom viszont megkérdezni a legfőbb főnököt, ha olyasmiről írok, amiben ő tudhatja a legtöbbet. Köteteket tudnék írni arról, mennyire másként látják ugyanezt a nagyok. Darvas Tamással, az építésveze­tővel egyezkedtünk telefonon, hogy elbócorognék egy kicsit az építők között. Helyeselte szándékomat, és küldött egy listát is. amelyből meg­tudhattam, melyik munkaterületen kik dolgoznak, és kiket tart ó érde­mesnek. hogy meg is szólaljanak az újságban. Vittem magammal a lis­tát, de természetesen nem keres­tem. hol találnék valakit, akinél kü­lön is jelentkezhetnék. Müvészbejárónak számít a körül­kerített területen az a kis ajtó, ame­lyikenbementem. A gégeklinika ab­lakai alatt vitt el az utam, és meg is álltam a bejárat előtt. Hatalmas vas­lábakon vezetik a meleg vizet, vasta­gon becsomagolva minden cső. és éppen a klinikai ablakok alatt ak­kora zajt csinál a vezeték, mintha két ódivatú körmös traktor versen­gene egymással, ki tud hangosabban töfögni. A gégeklinikán is betegek laknak, aki éjnek évadján ettől a zajtól aludni is tud. annak hajókötél­bői vannak az idegei. Ami elromol­hat. az el is romlik, mondja a kóbor amerikai, csakhogy amikor tavaly először jártam ezen az úton, már akkor is így zörgött. Ebből az egy­szerű körülményből meg lehet álla­pítani azt az egyébként nagyon ör­vendetes tényt, hogy a gazdasági igazgatósáé egyetlen embere se kény­szerült befeüüWni ebbe á klinikába." A betegnek egyébként is az a sorsa, hogy viselje el az élet nehézségeit, akár traktorzajjal is. Az új klinika alagsorában teher­autók járnak még. Akkor is járnak, ha mar működik, de most még a zajos munka velejárója a nagy forga­lom. Ártatlan kérdéssel környéke­zek meg két embert, kapásból rá­vágja mindegyik, hogy nem tudja. Azt kérdeztem, milyen lehetett itt a terep, amikor a pótcölöpöket verték be a földbe, hogy megállítsák a süly­lyedést. Naponta harminchatszor esett hasra, aki itt dolgozott, erre azt mondani, hogy nem tudom, nem tudhatom, nem mondhatom, csak akkor érthetó, ha sejtem, megma­radt az építőipar régi es kötelező elzárkózása. Pedig erősen remélni lehet, ez az épület soha nem lesz hadiüzem. Bemegyek egy oldalaj­tón. hatalmas folyosón csövekből van a mennyezet, és festékescsöb­rok sokasága latszik. Itt is találok egy embert, megkérdezem őt is: mi lesz ezekből a kamrákból? — Nem tudom, kérem. — Mióta dolgozik itt? — Két éve. Ha én két éve itt dolgoznék, biz* tosan tudnám, mint ahogy az is tudja, akit kérdeztem. De minek mondjam? — gondolhatta. Figyel­meztet is, szólnom kéne odabent, hogy bejöttem. A majdani konyhában még javá­ban hegesztenek a dolgozók. Hatal­mas a konyha, tetótól-talpig csempe, és gondosan rakott kövezet a padló. Keramitvágó korong siví­tása hallatszik a szomszédból, oda­megyek. megnézem. Már nem sivít, egy fiú lehúzza róla a hűtővíz csövét, telecsorgatja a vödrét, és visszatolja a csövet. Mindenki úgy segít magán, ahogy tud. Egy vödör vízért nem szerelhetnek külön csapot minden sarokra. Jön egy ember, colstokkal méri a keramitot, és ácsplajbásszal húzkod rá vonalakat. Tetszik az igyekezete, oda is lépek hozzá. Lengyelül feleli: nem értem! Nem baj, én azért né­zem. Jön egy másik lengyel is. ó is fejben hozza a mérési adatokat, ó is bejegyzi a keramitot, és alá is teszi a vizesvágónak. Hullámpapirossal először alápolcolja, nekikészülődik, és olyan figyelemmel nyomja a ko­rong alá. azonnal látni. igen kemény anyagot vág. igen lassan megy előre. de igen nagy odaadással csinálja. Két-három darabot levág, és elmegy. Jólesik látni, hogy arra a kis sarokra is ekkora figyelmet vetnek, ahová pótlásnak ezek a kis darabok kelle­nek. Lehet, hogy ezt a nagy házat mégse vasvillával hányják össze? Két egymás melletti liftaknában a liftet szerelik. Szerelik, és nemcsak úgy tesznek, mintha szerelnék. Öt­öt drótkötél hozza-viszi majd a lif­tet, darabonként ezerhatszáz kilót vihet mindegyik. Egy fölösleges szó el nem hagyja a szerelök száját, és egy fölösleges mozdulat sincs a ke­zükben. Csak azért szólítom meg óket, hogy megtudjam, magyarok vagy lengyelek. Magyarok. Látszik rajtuk, tudják, komoly dolgot csak komolyan lehet végezni. Tapétáznak a szomszéd kamrá­ban. de ilyen tapétát én még nem láttam. Remélem, nem ártok an­nak. aki keni és ragasztja, de ö az elsó ember, aki szívesen felelget. Nem áll meg ő se, látszik rajta, neki is sietnie kell. Elárulhatnám a bri­gádvezelö nevét is, mert hasonlóan készséges ő is, miközben ó se áll meg egy pillanatra se a munkájával, de öt se akarom bajba keverni. Üvegszá­las svéd tapétával dolgoznak, hó- és hangszigetelése kitűnő, de még be kell festeni, ha már fönt van. És ami nagy szó, éghetetlen. Sokféle máni­ával "megvert ember lesz majd a háznak a lakója, katasztrófa lenne, ha a padló vagy a fal meggyulladna. Persze, mindenki mondhatja, hogy tűzálló, én hitetlen vagyok. Fölve­szek egy lenyesett darabot, és ciga­rettapróbának vetjük alá. A parázs­tól fölparázslik ez is. de el is alszik azonnal. Ahol cigaretta van. ön­gyújtó is akad, lánggal is megkínál­juk. ügyanúgy parázslik, és ugyan­úgy azonnal el is alszik. Még javában a túzpróbákkal va­gyunk elfoglalva, amikor megáll va­laki az ajtóban. Meg is kérdezem: — Engem keres? — Igen, önre várok. — Honnan tudta meg, hogy itt vagyok? — Híre jött, hogy újságíró van kint a házon. Útközben elmondja még, hogy rendes helyen rendes emberek előbb az irodában szoktak jelent­kezni, és kísérőt kérnek maguk mellé. Széli Istvánnak hívják, és a lehetó legudvariasabban bekísér a faházba. Hajdú Sándor és Márkus Gábor fogad, szintén előkelő udva­riassággal. Elmondom, azért nem itt kezdtem, mert nekem azt is fontos tudnom, változott-e évek alatt a Dé­lép-metodika. Sok-sok évvel ezelőtt hatalmas vitába keveredett a ma­gamfajta újságírók hada az akkori vezérigazgatóval, és lám, azóta is érvényben van a régi szokás. Nekem az is színt jelent, hogy ki mikor mondja, és mennyire szavahihe­tően, hogy nem tudom. Mert ha igazán nem tudná, akkor nem sza­badna engedni, hogy ott dolgozzon. Akkor legföljebb lakója lehetne majd valamelyik emeletnek. Az elsó fél percben megkötjük a békét, a második fél percben már a kiterített tervrajzon tájékozódunk. Sajnálnám is nagyon, ha idétlen ren­delkezések életben tartójaként ke­rülnének be kicsinyke krónikámba. Sokkal hatalmasabb föladat nyomja a vállukat. Szinte másodpercenként jön be valaki, van időm elámulni, hányfélét lehet valakitől kérdezni, és mindre tud felelni az illető. Innen ugyan úgy látszik, kérdésekből épül az új klinika, de hála rövidke kerü­lőmnek, tudom, hogy valódi beton­ból, valódi cölöpre, valódi téglával pitykézve. nem mindennapi tapétá­val és keramittal burkolva. Márkus Gábortól azt kérdezem, belegondolt-e mar, milyen házat épít. Felel erre is. — Megdermedek, ha belegondo­lok. Nem szeretnék ide kerülni, nem szeretnék alany lenni ebben a ház­ban. A mütö a legrémisztóbb szá­momra. Én még a vértói is iszonyo­dom. Persze, igaza-van, az se lehet lélekemelő, ha valaki holta napjáig összegabalyodott elmével kénytelen élni. Talán abban az a jó, hogy az illető nem érzi elviselhetetlennek a baját, ha csak néha-néha ki nem tisztul az esze. Cikizzük egymást, te leszel az elsó beteg, ahogy a rendőr­ség építésénél is azt emlegettük, te leszel benne az elsó fogoly. Ezt akkor is emlegetjük, ha észrevétle­nül a szívünkhöz nő azépület. Nézze meg majd az aulát például, vagy az előadót. Nem folytatom tovább, mert aki olvassa, azt hiszi, dicse­kedni akarunk. HORVÁTH DEZSŐ Adóügyi szentek Megmondom őszintén, korai volt bevezetni a személyiadó-rendszert. Ezzel, azt hiszem, a lakosság tízmil­liós tömege egyetért, kivéve a Pénz­ügyminisztériumot és az APEH pe­ches dolgozóit. Nem tudom, van-e szentje az adóügyeknek, netán szentjei, mártírjai, mert akkor hoz­zájuk fohászkodnék. Dc az is lehet, hogy törökül kellene fohászkodnom eleink adószedőihez, a defterdárok­hoz — az akkori időkben egy török szót biztosan ismert mindenki, és ez a harács. Nálunk tízszer fejlettebb orszá­gokban sem zökkenőmentes az adó­szedés, az adószedők népszerűségi indexe pedig világszerte sajnálato­san alacsony. Dc mi lesz itt, nálunk, ahol az infrastruktúra katasztrofális, ahol se telefon, se fegyelem, se működő számítógép, se program, se progra­mozó? Eddig tőlem a kerületi tanács szedte az adót. Neki könnyű volt, mert minden jövedelmem jelentés­ANDRÁSSY GABRIELLA RAJZA LEHOCZKY KAROLY Ünnepváró Nem kértem tőled semmi mást mint add fel liétköznapjuid s magadnak ezt az árulást csak pillanatra megbocsásd. Mert amit féltve rejtegetsz kilopják gyönge titkaid. Zárak közt erős sem lehetsz csak szolga. Sikoltva szeress! Oldozzad ünneppé magad! S hogy nem gyönyörködöm, ne hidd mikor az inged földagad a szélben, lobogsz és kacagsz. Listán Kitagadtál, mint álmait a fáradt férfi reggel s zilált telepesekkel beköltöztetted házaim, miket én raktam magam. Ha volna itt otthonom még! Bármily szűket is hazudnék én, a gyermek, boldogan. Azóta büntetlen büntetsz, bélyegeddel gyalázol, vagyok szerelmes láztól sújtott kulákod, megüthetsz, • markodban szíj a törvény, de e falakban él munkám és új lakói mindahány megtorló különítmény. köteles. Ók szépen összeadták, küldtek egy slejfnit csupa érthetet­len kóddal. Ezután fellebbeztem, erre újra számoltak, esetleg elen­gedtek egy kis pénzt, ezután részlet­fizetést kértem, és fogcsikorgatva leszurkoltam az adót, amelyből nem épült út, nem kotorták el a havat, nem kaptam telefont, de legalább az apparátus egy hasznos dolgozójának fizetéséhez hozzájárulhattam. Ennek a processzusnak legutóbbi állomása az volt, amikor kaptam egy levelet a tanács pénzügyi osztályá­tól, hogy most már nem hozzájuk tartozom, hanem az APEH-hoz, mi­lyen számlára fizessék vissza a hoz­zájuk befizetett adórészleteket. Kí­sértésbe estem, hogy elfogadjam a pénzt, mely az enyém, én dolgoztam érte, nem ók, de utálom a hivatalos macerát, ezért inkább felvilágosítot­tam óket, hogy ez még az 1986-os adóm, tartsák csak meg, jövöre már az APEH karmai közé kerülök. Ez­után újabb levelet kaptam, melyben a tanács megkért, küldeném el az ó határozatukat, mert nekik nincs meg. Elküldtem egy fénymásolatot, és vártam, egyelőre felfüggesztvén adórészleteim fizetését, hátha még további kívánságokkal állnak eló. S valóban: érkezett egy újabb számí­tógépes slejfni, melyben adópótlék címén ötezer forinttal megemelték a befizetendő összeget. A dolog most ott tart, hogy az adómat kifizettem, az adópótlékot nem. Kíváncsi vagyok, az adópót­lékra milyen adópótlék jön ki. Én isten bizony örülök, hogy ki­kerülök a tanács karmaiból De nin­csenek illúzióim. Mi jóra számítha­tok az APEH-tól? Ó fog nekem utat építeni, tisztítani, gázvezetékét, te­lefont létesíteni? Aligha, Csak újabb, még zavarosabb slejfnik, fel­szólítások, büntetések várhatók. h> ha minden jól megv, munkámból ezentúl két adóügyi alkalmazottat tarthatok el. Maradhatna még szá­momra az adófizető állampolgár ön­tudata. Meg a mérhetetlen bizalom abban, hogy Állam Bácsi feneketlen zsebében jó helyre pottyannak az én forintjaim. Olyan helyre, ahová más forintok sosem érkeznek meg. Mert csoda érdekes ez, én még fennállá­som óta számlát nem kaptam senki­től, akinek munkájáért fizettem. Csak most már egyre nagyobb ösz­szegröl nem kapok számlát. Hála az APEH aprószentjeinek. Várom az újabb slejfniket, felszó­lításokat, dörgedelmeket. Én is ál­lami alkalmazott vagyok. Fizetek. Megmintázhatják rólam az ismeret­len adófizető szobrát. Nem tudom, a koszorú ára levonható-e, és van-e rajta áfa. De nem ragaszkodom az évenkénti koszorúzáshoz. Elég egy röpke fohász. SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER

Next

/
Thumbnails
Contents