Délmagyarország, 1989. március (79. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-04 / 54. szám

1989. március 4., szombat 132 DMl | magazin A Város és vidéke Az 1514 (1526) utáni sajátos társadalmi fejlődésünk következtében a 15. században még városos Magyarország — kisszámú szabad királyi városunk mellett 800 (!) mezóvárosunk volt — a megyék Hunniájába hanyatlott. A 17 század végétől alig-alig lehetett kiemelkedni a mezővárosi sorból, s amely városnak ez mégis sikerült, miként Szegednek is (1715), féltve őrizte szabad királyi városi mivoltát. Szeged a 18. században a Csongrád vármegyei latifundiumok birtokosainak féltékenységéből nem lehetett még megyeszék hely sem: ez a már akkor omladozó Károlyi-kastély miatt Szegvár lett. S noha a reformkorban a megyegyűlések részben a városban voltak, itt élt Klauzál Gábor, a megyei reformellenzék vezéralakja, itt alakult kaszinó, takarékpénztár stb.. Szeged minden sürgetés ellenére nem lehetett hivatalosan is megyeszékhely, majd csak a Bach-korszakban, amiben meg nem volt sok köszönet. A dualizmus korán, különösen a Víz utáni újjáépítés, a „palotás Szeged", a „magyar Moszkva" (mármint a Pétervárhoz hasonlóan „idegennek" minősített Budapesttel szemben), a második város időszakaként — az egyetemi törekvések mellett — éppen a megyeszékhelyiségért vívott küzdelem vörös fonala húzódott végig. Erre — ha önmagában nézzük — Szegedet minden predestinálta: népessége. gazdasága, közlekedése, s nem utolsósorban kultúrája, amely alkalmasnak látszott a délvidéki megyékben is éledező nemzetiségi törekvések ellensúlyozására, mi több: a nyíltan vallott magyarosításra. Noha a kormány általában elismerte e Tisza Lajos pártfogolta törekvést, a szomszédos megyék — elsősorban Csongrád. Csanád és Torontál — ellenállásán rendre megbukott. A Város nagyságához méltó Szeged megye kikerekítése a Horthy-korszak elején is elmaradt, pedig akkor a Tisza —Maros szögbe visszaszorult Torontál bevonása is lehetőséget kínált, ám a nagypolitika megyebarátsága erösebbnek bizonyult. A Szentesen székelő Csongrád vármegye elkeseredett védekezése közepette merült föl Nagy-Szeged gondolata, melynek legfőbb hirdetője s pártfogója gr. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter volt. aki az európai nagy „vidéki" városok szintjére kívánta emelni Szegedet: elsősorban tudományos és művelődési szerepkörének növeléséhez fejlesztette — a debrecenivel együtt — egyetemét. Szeged regionális szerepének megalapozásával, melyet a közigazgatás ésszerűsítését tervező Magyary-iskola is számításba vett, egyszerre került szóba a környező, a vele szinte öszszeépült falvaknak a közigazgatási egyesítése. Szegedhez csatolása. Ez azonban nemcsak a két érintett megye ellenállásával találkozott, hanem a községek sem nagyon lelkesedtek érte. Dorozsmát pl. nemcsak a kiskun önérzet tartotta vissza, hanem a nagyközséginél jóval magasabb városi pótadó. A London és Párizs által kialakított, s elvben Budapest által is helyeselt gyakorlat mintájára fölmerült, hogy a Szegeddel határos községekkel beolvasztás helyett alakítsanak ki együttműködést. „Egyáltalán nem látjuk elképzelhetetlennek — írta a Nagy-Szeged álma c. vezércikkben föltehetően Dettre János (DM 1935. júl. 14.) azt a tervet, hogy időről időre a szegedi polgármester szobájában vagy a tanácsteremben összejöjjenek a szomszédos községek vezetői, a főszolgabírók, a jegyzők, és megbeszéljék, hogy mit lehetne, mit kellene cselekedni közösen, a közös érdekek szolgálatában. Szervezet sem kell hozzá, csak munkaképesség és jóakarat (...). Van ebben az elgondolásban érték, és van benne (...) programszerűség. A program pedig a/, hogy a hivatalos város szabályozza a medret, amelyet az élet amúgy is kivájt magának." A megálmodott kétszázezres Tisza-parti metropolis kialakítására jótékonyan hatott az 1937:16.tc., amely lehetővé tette, hogy a városSzeged megyétől Nagy-Szegedig c. tanulmányomban, melyet Lengyel András szerkesztő 4-ként közölt a Szeged művelődéstörténetéből c. füzetsorozatáhan, (1987), s amelyről Balogh Elemér alapos ismertetéséből c lap olvasói is tudhatnak (DM 1988. márc. 26.), végigkísértem Szeged és a megye közigazgatás-történeti kapcsolatait a járások 1983-i megszüntetéséig. Ismételten fölmerült közigazgatási problémák késztetnek arra, hogy eredményeimet újra összefoglalva, belőlük niai következtetésekre jussak. rendezési tervvel együtt, vele összhangban készüljenek el a szomszédos községek rendezési tervei is. A Pálfv-Budinszkv Endre előkészítette tervnek (1943) sorsát keresztülhúzta a háború, ám utána újult erővel kezdődött el a munka. 1944 őszén — 1945 telén a környező községek a szovjet városparancsnok hozzájárulásával a Város védnöksége alá húzódtak, 1946-ban az MKP nagy-szegedi pártértekezlete vette ismét programba az egyesítést. Somogyi Imre parasztpárti tanácsnok pedig Nagy-Szeged. Nép és föld jövője a Tisza—Maros szögében címmel adta ki a „közigazgatási tekintetben" való. ám az önkormányzat megőrzésével történő egységesítést célzó füzetét. E kettősség nem csupán az érdekeltek vonakodása miatt volt. sokkal inkább azért, hogy saját autonómiájukról ne kelljen lemondani. Évekig tartó agitáció indult: Szóregen népszavazás is volt. Az érintettek kérésére Darvas József építés- és közmunkaügyi miniszter 1947. november 14-én kérelmükre közölte: városrendezés szempontjából a jöVöben Kiskundörozsmát. Szőreget és Tápét Nagy-Szeged részének tekinti. Az 1949-i alkotmány nyomán bekövetkezett változások Szegedet több tekintetben kedvezőtlenül érintették: elvesztette egykori önálló törvényhatóságát anélkül, hogy megkapta volna a rég óhajtott megyeszékhelyiséget, s valamikori tágas határában több mint fél évszázados fejlesztés nyomán kivirágzott közigazgatási központok a szegedi járás keretében községi önállóságot nyertek anélkül, hogy bármilyen intézményes kapcsolatuk maradt volna a Várossal. Később enyhültek ugyan e hiányok: a megyei jogú városi státus átmeneti (1954—1973) elnyerésével, valamint a megyeszékhely idcköltözésével (1962). s 1969-ben mar kimondatlanul is Nagy-Szeged jegyében készült a Város fejlesztési terve. A küszöbön lévő egyesítés által előrevetített uniformizálás elhárítására Erdei Ferenc a Város és vidéké-ben (1971) lándzsát tört a csatlakozó községek önkormányzatának fönntartásáért, erre azonban a tanácstörvény máig sem nyújt lehetőséget. E jellegzetesen ccntralisztikus, önkormányzatról inkább csak szavaló államigazgatási merevségnek tudható be a tanácsilag összevont községeknek most országszerte. így a megyében is tapasztalható „válása". Hogy 1973/74ben Szóreget és társait mi hozta a Városhoz, ennek föltárása még nem a historikus föladata. Amint Péter Lászlónak e hasábokon közzétett Szóreg statusa címú (DM 1988. dec. 29.), a csatlakoztatott falvak önállóságának helyreállítását szorgalmazó cikkéből kitűnik, ez nem ment minden erőltetés nélkül. Hogy az elmúlt másfél évtized hozott-e visszafordíthatatlan következményeket, a helybeliek s a városi közigazgatás megítélésétől is függ. Ám önmagában a lokálpatriotizmus, a helyi önérzet is elegendő lehet c nem is oly régi kötések lazítására, ha nem teljes oldására is. Mert hiszen a helyi népszavazást kilátásba helyező Péter László sem kíván teljes elválasztást. Megelégedne a ma szokásos „városkörnyéki" státussal. Mint hírlik, a rövidre sikerült sajtóvita (Tóth Csaba: A cikkíró státusa — avagy reflexiók Péter László cikkére; ifj. Lcle József: Lépjünk együtt! DM 1989. jún. 10.; Péter László: Válaszaim Tóth Csabának DM 1989. jan. 16.) nyomán ő már le is ült a „városrész" (falu) városi tanácstagjaival a lehetséges megoldás megkeresésére. Város és vidéke. Szőreg és a többi „elővárossá" előléptetett falu esetében többről van szó. mint holmi rátarti szeparatizmusról vagy a községházák újrabenépesítéséröl. Átalakulásunk jelen, zűrzavarosnak ható, talán mégis inkább csöndes forradalomnak minősíthető szakaszában sorra pattannak szét a merev kötések. Alig pár hónapja — az akkori megyei pártvezetők magatartása miatt — Szegeden és Csongrádban is sokak nyíltan kétségbe vonták magának a megyének a létjogosultságát is. míg mások Szeged kapcsán egyenesen az egykori szabad királyi városi státust kezdték emlegetni. A történelem ugyan nem ismétlődik. a „szabad királyi városságban" is legfeljebb a történeti címer viszszaállítására lehetne gondolni, ám a megyétől való függetlenedés ősi városi reakciója, úgy látszik, minduntalan újraéled. A megyének kellene ahhoz megváltoznia, hogy az igény ne merüljön föl ismételten. A fából vaskarikaként megfogalmazott, mondvacsinált ún. megyei városi rang ehhez nem elegendő. A mai Csongrád megye: városos megye; immáron hét városából az egyesítések, székhelyáthelyezések folytán Szegeden kívül három városa volt az elmúlt évszázadban megyeszékhely: Szentes. Hódmezővásárhely és Makó: az utóbbihoz tartozó egykori Csanád vármegyének 1950 óta még a neve is eltűnt térképeinkről. Pezsgőbb közéletük e szerepvesztés miatt is hanyatlott. Az új alkotmány előkészítésének együtt kellene járnia a II. József óta többször megkísérelt, az állampolgárok által is támogatott, az önkor- r. mányzati alapon nyugvó területszervezési reformmal, a Nemzeti Parasztpárt által 1946-ban programba vett városmegyék intézményesítésével. központjukban kisebb-nagyobb városokkal, melyekhez lazán kapcsolódnának a környékbeli községek. Tett is már ilyen irányú lépést a közigazgatás, ám csak a „ne-nyúljhozzám-megye" érintetlenül hagyásával. A kettős vagy „kétésfeles" fokozatú újabb kísérletezgetés a jelenlegi megyerendszer átmentését is célozza. A mai Csongrád megye városias volta, vidékeinek eltérő történeti hagyományai miatt a vele határos területekből kikerekítve különösen alkalmas lehetne a Bibó István tervezte „kismegyék" fölállítására. Egyik beosztási változatában vidékünkön Szeged. Szentes. Hódmezővásárhely és Makó székhellyel négy kismegyét rajzolt ki. egy másik variációban Csongrádnak és Kisteleknek is meghatározott szerepet szánva (1972). Legkényesebb pontja ennek az elképzelésnek az 5—6 regionális kerület kérdése. Hasonlók kialakítását ugyanis eddig csak II. József és Bach Sándor kísérelte meg. Hiába. Általános közigazgatási tekintetben talán nem is lenne már ezekre az adminisztratív egységekre szükség, hiszen a kormánynak a jövendő technikai feltételek közepette nem okozhatna nagyobb nehézséget kétszerte több helyi-területi egység egybentartásra. Akár lenne városmegyék fölötti kerületi rendszer, akár nem. Szeged központi szerepe e Szeghalomtól Bajáig s Nagykőröstől Battonyáig terjedő dél-alföldi régióban kulturálisan. gazdaságilag s szervezeti tekintetben kétségbevonhatatlan. Szeged ma is több mint megyeszékhely. még ha e státusát csak bizonyos igazgatási ágakban meg a kultúrában lehet is kimutatni. Igazságszolgáltatási szervezetünk terbe vett reformja, az ítélőtáblák visszaállítása is e helyzetét erősíti. Regionális szerepkör a Dél-Alföldön, párosulva a közvetlen szomszédságával való testvéri viszonnyal, amely történetesen pl. különbséget tud tenni a pctőfitclepi városrészi közélet és a sokszázados Szőreg nagyközségi önkormányzata között, csakis ez lehet a demokratikus közigazgatás jövője a Tisza és a Maros táján is. RUSZOLY JÓZSEF SZUROMI PÁL RAJZA LEHOCZKI KÁROLY Az éjszaka Az éjszaka a fák fölébe ér és szürke már mint fulladó nyakán ha megfeszül kötél a nappal. Az éjszaka a fák fölébe ér. Az ember itt csak búvó nagy bogár. Cingár dalba gyűrt szerelme harca a fű hegyére száll s lehullik. Az ember itt csak búvó nagy bogár. In memóriám Márai Sándor (1900-1989) „Az emberek elmúltak, mint az álom A házak elrepültek könnyű szárnyon A földre néztem. Jeleket kerestem. így éltem a bombázott Budapesten. " Elébemenve a Sors végzésének, irodalmi életünk újabb óriása távozott cl ezen a télen. Alig néhány évvel a bombázások után végleg elhagyta az országot, s a szellemi béke a két fél között éppen mostanra kezdett volna kialakulni. A '45 előtti olvasónemzedéknek aligha kell bizonygatni regényírói, költői, újságírói és drámaírói nagyságát. A mai hazai érdeklődök között szamizdatként terjedtek müvei, itthoni kiadást tervezők keresték vele a kapcsolatot, gyakorlatilag eredmény nélkül. Sokan azt hitték, már nem is él. többen azt hittük, soha nem fog meghalni. A fiatal átlagolvasók jelentós része nem is hallott róla. Itt valami titok lappang! Nem biztos, hogy megfejtjük... A kassai (nagy)polgárcsalád gyermeke 1918-ban adta ki első verseskönyvét, az Emlékkönyvet. 1919-ben végleg elhagyta Kassát, mivel az már nem volt Magyarország,'de részben talán német származása miatt Németországba ment. 1923—28 között Párizsban élt. Hamar megmutatkozott világpolgári mentalitása, de ez főként abban nyilvánult meg, hogy gyakori utazásai során mindenhol az emberi méltóságért emelt szót. Útirajzaiban már ekkor egyszerű és tiszta nyelvezettel szuggesztív hatást ért el. Aztán itthon, a fővárosban töltött alig két évtized alatt bámulatos termékenységgel dolgozott. Regényei közül a Bébi... (1918), a Zendülők (1930) után egyik főműve az Egy polgár vallomásai (1934). A polgári élet ellentmondásait írja le. mégis (talán joggal) azt írták róla. hogy ezzel a müvével indította újra a polgári irodalmat az avantgard és sok kiábrándult, apokaliptikus látomás után. Nehéz néhány alkotását kiemelni, de talán másik főműve a Féltékenyek (1937). A kiadóknak (is) jó üzlet volt még a Válás Budán, a Mágia című novelláskötet, a Sirály. A gyertyák csonkig égnek, a Szindbád hazamegy (Krúdyról írt könyve), s szinte bármelyik írása. Kritikusai illették időnként bírálattal modorossága miatt, de közönségsikere szinte frenetikus volt. Olvasóit alkalmas médiummá tette a fikció mámoros befogadására. Az urbánusok között ugyanolyan Mária-láz volt, mint a népiek között Szabó Dezsó-láz. Sikerei után viszont óvatosan nyilatkozott: „Minden siker gyanús", meg „Sikered van? Vigyázz!". A Kaland (1940) című drámája szerelem —halál témájú lélektani dráma. A kassai polgárok (1942) már történelmi példa. A Röpirat a nemzetnevelés ügyében (1942) a totális társadalom ellen íródott. Csak a liberális demokrácia forradalmát ismerte el, minden más forradalmat és eröszakot elutasított. Az 1944—45-ös Verses könyve hűvös, tárgyilagos, kissé bizakodó hangnemű. Ugyanakkor hallatlanul szerette mindvégig az újrakezdést. A Vérmező melletti (Mikó utcai) házának lebombázásakor, amikor könyvei és kéziratai a romok alatt maradtak, szinte ujjongott, hogy mindent elölről kezdhet. 1945 után a Magyar Nemzetnél dolgozott. Az 1947-es könyvnapon még kiállított. Aztán 1948-ban végleg elhagyta az országot. „Messzire vándorolt abból az országból, ahol úgy érezte: számára nemcsak a szabad beszéd és a szabad írás lett tilossá, hanem a szabad hallgatás is." 1950-ig Svájcban. 1952-ig Olaszországban, haláláig az Egyesült Államokban élt. Továbbra is sokat utazott, legszívesebben Itáliába. Több nyelven beszélt, újabb müveit a világnyelveken kívül több mint egy tucat nyelvre lefordították, de itthonra alig kerültek. A nyugati magyarság beilleszkedésének és megmaradásának nehézségeit fejezte ki műveiben, akiknél az a veszély, hogy „lehull nevedről az ékezet". Nála ez sem formailag, sem lényegileg nem történt meg. Néhány alkotástól eltekintve Márai Sándor mindvégig magyar író és költó maradt: „Nincs más haza, csak az anyanyelv". Halotti beszéd címú verse még hazajutott, de kemény irodalmi és politikai elveiből nem engedett. „Akkor adják ki otthon a müveimet, ha eltűnik a lebujok és a sikátorok nyelve". A nyugati magyar rádiókban való szereplés másoknál már nem volt akadálya a hazajövetelnek, az itthoni rádióban való megszólalásnak, a művek kiadásának. (Csak az írók közül Mikes György, Czigány Lóránt, Határ Győző, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Faludy György példájára gondolhatunk.) Pedig... a San Genaro vére, a Béke Ithakában, a Föld, föld! vagy legújabb Naplója (1976—83) és más művei itthon jócskán kelendók lennének. Mégis: az itteni kiadók hiába kilincseltek nála. (Még engedélye nélkül is megjelentette a Magyar Hírek, a Magyarok Világszövetségének lapja egy novelláját.) A legalitást (létezést) kiharcoló Újliold-Évkönyv írt róla. egy 1934-es útirajzát idézve. Antikváriumokban időnként felbukkan, meg nyugatról bekerül néhány Máraimű. (Elképzelhető, hogy milyen áron.) Finita... Az utóbbi időben viselkedése enyhülni látszott. Aí amerikai —magyar rádióhídban való megszólalása után és a nála jártak szerint is — már hazalátogatásában bízhattunk. De mostanra beváltotta ígéretét: „ Egy napon útra kel a lélek, a világ csak zavar. " Hamvait San Diego-i otthona mellett, szeretett felesége után, a Csendesóceánba szórják. KELEMEN GÁBOR