Délmagyarország, 1989. február (79. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-06 / 31. szám

i-V VILÁG PROLETÁRJAI, ENYHÜLJETEK! DEL M AGY ORSZÁG 79. évfolyam, 31. szám 1989. február 6., hétfő A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT SZEGED VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Ha\i előfizetési díj: 101 forint Ara: 4,30 forint Elszigetelve J

anuár végén két és fél napig háromszáz újságíró egy hatalmas teremben arról vitatkozott, hogy a kézi vezérléses sajtóirányítás várható kimúlása után mi a feladata a szakma szövetségének. Szó volt persze a múltról is, mert a szólásszabadság gyarapodtával az ítélkezés kora érkezett el, s e viszsza tekintések ben gyakran helyet kaptak a személyes sértődöttség szavai. Megjegyzendő: egy-egy tollforgató megbántottsága mögött többnyire a vélemény adminisztratív üldözése árnyallott, tehát az egyéni sérelem a közösségivel kísértette magát, kéz a kézben. De mivel az igazi feladat a jövő megtervezése lett volna, az eLső estebédnél (kissé nyűgösen vettük tudomásul, hogy fél nap elporladt kezünkben, akár egy elégett kézirathalom, mely emlékeztet ugyan az írást őrző papirosra de ha hozzányúlunk, szétmállik, s kormos lesz a kéz Hogy miféle múlttal kormozódtunk be, s hányszor akartuk egymás arcára, fehér ingére kenni ezt a finom, alattomos port, nos, a közgyűlés ilyen szempontú feldolgozása is érdekes lehet, de én — engedelmükkel — egy másik élményről fogok beszámolni. Arról a pőrén és váratlanul rám törő érzésről, mely a harmadik nap reménytelenül hosszúnak ígérkező éjszakáján a fáradtság körém magasodó falai között ért Arra döbbentem rá, hogy szinte semmit sem tudok a külvilágról. Ültünk, tanácskoztunk, vitatkoztunk, de a szükséges információk birtoklása és biztonsága nélkül, s itt nem is az olvasók, vagy összes kollégánk véleménye hiányzott — hisz azt háromszázunk közös tudatával képviselhettük —, hanem személyes, napi felkészültségünk. Reggeltől késő estig közgyÁltünk, nem olvastunk újságot, nem hallgattunk híreket a rádióból, nem néztünk tévét, ezért nem vitathattuk meg a napi eseményeket, a szünetekben hidegtálért vagy telefonért álltunk sorba, és ha a vita közben valaki újságért nyúlt, mire egy cimen megakadt a szeme, rr.ár tehette is el a lapot, mert vagy a szónokra kellett figyelni, vagy a beszélőt elhallgattató lábdobogás imponált. Olyanok voltunk, akár egy sziget: érintetlenül emelkedtünk ki a hirek tengeréből. Hozzánk nem jutott el a davosi tanácskozás eredménye, mit sem sejtettünk a 168 órában elhangzottakról, és még a foci mániákus rabszolgáit is elkerülte a jugoszláviai alapozást megéneklő tudósítás. Ha folytattuk volna ézt a tanácskozást, mondjuk egy hétig, biztosan ellep bennünket a tökéletes időzavar, mely egyben döntéseink képtelenségeit és nézeteink tarthatatlanságát is garantálta volna. És itt jön a döbbenet: az emberek egy csoportja — mondjuk így. a hatalomgyakorlók — munkaidejük jelentős részét értekezleteken töltik. Taggyűlés, tanácsülés, bizottsági ülés, munkahelyi értekezlet, vállalati tanács, koordinációs bizottság, egységgyűlós, egyesületi megbeszélés, elnöksegi ülés — a lap aljáig sorolhatnám. Megvallom, két és fél nap alatt elveszítettem a térérzékemet, elzártságomban bizonytalanná váltam, s ha okos embereket is hallgattam, — Baló, Babus, Bossányi. Szűcs Gábor, Gyapay Dénes, Róbert László stb. —, valóságérzékem megbillent, ítéletalkotásom pedig szabályosan megroggyant Ha én így jártam e rövid idő alatt hogyan téveszhet célt. értéket és teret az. aki már évek óta szinte mást se csinál, mint tanácskozik? Aki most azt mondja, hogy mondandóm vezetőellenes, az eddig nem értett meg semmit De hogy segítségére legyek, mondok mást is, hasonlót A szegedi polgárok jelentós része a fővárosba robogó expressz büfékocsijában fizeti meg a vidékadót S míg észrevétlen kikúsznak zsebünkből a százasak, végre el Ls beszélgethetünk gyakran látott, ám elfoglalt ismerőseinkkel. Néhány esztendő vonatozás kideríti, hogy még a nagy műveltségű emberek is egy láthatatlan Szeged—Budapest tengelyen görgetik gondolataikat: ízlésük, politikai meggyőződésük, világképük Szegeden formálódik, és pesti tükörben nézi meg magát. Ha jól meggondoljuk, ez is veszélyes elszigetelődés. A va'óságismeret hiába intenzív egy-egy területen, ha az egész értékelésére alkalmatlan. Talán így lehet summázni azt a tapasztalatot, amit váratlanul — talán kegyelmi ajándékként — a megszokottól idegen terepeken gyűjthetünk be: .kukoricaföldön, kolbász töltéskor, téglagyári rakodók között, hullafáradt ügyeletes orvos, vagy harminc forintért túlórázó tanárember mellett. A

lapvető tévedés, sót demagógia lenne mindezek alapján most azt kimondani, hogy ne tanácskozzunk. hanem dolgozzunk. Nem osztom tehát annak az úrnak a nézetét, aki néhány napja a Széchenyi téren elég ingerülten igazította el a Fidesz aláírást gyújtó képviselőit, mondván: „Ha nem hagyjátok azonnal abha, és nem mentek el dolgozni, akkor széttépem ezeket a lapokat!'* Munkával ugyanis — még a legverejtékesebbel sem — képtelenség pótolni, helyettesíteni az eszmecserét, a vitát, a politikát. S mint ahogy a punokon edződött rómaiak tudtak a hajózás kötelezettségéről. mi is kijelenthetjük, hogy politizálni, tájékozódni igenis kell — a demagógiák zátonyai között Tudva azt is, hogy zátony és sziget között van különbség: előbbi víz alatt rejtőzik, utóbbi látható. Bár mindkettő hajózhatatlan Dlusztus Imre Kényszerű házasság Kit fizet a vendég ? A hazai vendéglátás az elmúlt években legalábbis szervezetében teljesen megváltozott. Ma már az üzletek, vendéglők nagy része szerződéses, vagy jövedelemérdekeltségi rendszerben működik. A verseny, legalábbis elvileg, minden eddiginél jobban kiéleződött. Közben nemcsak az állampolgárok zsebe, de a vendéglők is egyre többször konganak az ürességtől. A Csongrád Megyei Vendéglátó Vállalat központjához most. 230 egység tartozik. De vajon az egyre inkább vállalkozói alapra helyezett vendéglátásban szükség van-e még központra, azaz „hivatalra" a vállalkozók irányításához? — Hivatalra valóbán nincs szükség! — jelenti ki Dékány László igazgató. — Az is igaz, hogy a legtöbb vállalati központ az elmúlt évtizedekben hivatallá vált, nemcsak a saját hibájából. Képzelje el, volt olyan időszak, amikor évről évre minden nyáron hosszú jelentést kellett írnunk a tanácsnak, hogy hány pár virsli, hány hektó sör, hány deci tömény fogyott a szabadtéri büféiben. Azután a felesleges adatok meglapultak valamelyik tisztvise.ó fiókjában. Nálunk meg napokon át sok értelmesebb munkára alkalmas dolgozót foglaltak le. — Mi lesz a vendéglátó központ sorsa? '— Elengedhetetlen, hogy hivatalból minél hamarabb menedzserközponttá váljunk. A • vendéglőink azért fizetik a fenntartásunkhoz szükséges hozzájárulást, hogy cserébe kapjanak is érte valamit. — Ki, kit tart el a mai fennállásban? — Mi mindig azt mondjuk, hogy egy hajóban evezünk. A központ is, a vendéglősök is együtt haladnak, vagy együtt süllyednek el. Káros Központok agyaglábakon? Az elmúlt évtizedekben magunkkal is elhitettük, hogy ami nagy, ami impozáns, az biztos, hogy jó is. A gazdaságban üzemeket, gyárakat vontak össze, mesterségesen olyan szervezeteket hoztak létre, amelyekről mára már kiderült, működésképtelenek. A kényszerű házasságoknak ma már senki sem örül. Az időközben alakuló versenyhelyzet is arra szorítja a „nagyokat", hogy a változó viszonyokkal megpróbáljanak lépést tartani. Lesz. akinek sikerül, lesz. akinek nem! Egy biztos, a vaskos agyaglábakra épült központok meginogni látszanak. Vajon mit próbálnak tenni azért, hogy a változó gazdasági viszonyok között is versenyképesek maradhassanak? Cs egyáltalán, szükség van-e rájuk a jövőben is? Ennek jártunk utána lapunk mai összeállításában. szemlélet az, hogy minket valaki is eltart. Az a helytelen felfogás szülte ezt a nézetet; hogy értéknek sokáig csak a fizikai munkát tartották. Ha a szellemi munkát nem tartanák értékteremtésnek," hamarosan csődbe menne a cég. — Nincsenek sokan a központban? — Tíz évvel ezelőtt a vendéglátásban kialakult a verseny. Az új vállalkozási formák megváltoztatták a központ feladatait is. Igyekeztünk leépíteni a felesleges embereket. Tíz év alatt 75 munkatárssal csökkent a központ létszáma, s ma már a vállalat 1916 dolgozójából mindössze 116-an dolgoznak itt. Ez a 6 százalékos irányító, szervező apparátus országosan is rendkívül alacsony. A szerződéses üzletek az elmúlt években egyszerűen kikényszerítették a központtól, hogy hivatalnok helyett menedzserként viselkedjen: — Átrendeződtek a feladatok. A központ a szerződéses üzleteknek nemcsak a jogosítványokat, hanem az adminisztrációs feladatok egy részét is leadta. De véletlenül se higgye, hogy ezzel kevesebb lett a bentiek papírmunkája. Még mindig indokola.tlanul sok kettős adminisztrációt írnak eló a rend.eletek. A központ létszámát ezért sem csökkenthetjük tovább. — Milyen jövőt jósol saját maguknak? — Központra a jövőben is szükség lesz, de nem olyanra, mint a mai. A jövőben szeretnénk jobban kiszolgálni az egységeinket. Most vezetjük tj.e a számitógépes adatfeldolgozó rendszert, hogy így is több időnk maradjon a menedzselésre. Papírmunka helyett szervezn szeretnénk a vendéglátást. Mibe kerül a vállalati központ fenntartása? Erre igencsak nehéz válaszolni. Hí-, szen, hacsak azt nézzük, hogy az 58 milliós nyereség megtermeléséhez közel 30 milliós fel nem osztható költséget használnak fel, akkor kicsit sántít a számítás. Hiszen ebből az összegből nemcsak a központ költekezik. Sokkal közelebb járunk a valósághoz, ha a vendéglők vezetőit kérdezzük meg, ők hogyan ítélik meg a központ jövőjét? — Sokat változott a központunk magatartása az elmúlt égy-két évben, természetesen pozitív irányban — jelenti ki Oláh Miklósné, a Fesztivál ételbár szoros elszámolásban dolgozó üzletvezetője. — Ma már komolyan veszik, ha kérünk valamit. Ügy érzem, végül is mi vagyunk az első vonalban, mi találkozunk a vendéggel, a központ pedig minke( kell, hogy kiszolgáljon. Ez a közös érdekünk. Hiszen a vendég a mi munkánk alapján ítél és nem az adminisztrációra kíváncsi. — Azt kapják tehát a központtól, amit várnak? — Azért nem egészen. Még mindig akadnak felesleges emberek „odabenn", öt év alatt jó, ha tízszer koptattam a központ küszöbét. Az az elvem, amit lehet, azt helyben, az üzletvezetőnek kell elintéznie. A Gulyáscsárda szerződéses üzletvezetője, Kálmán József, ma még előnyeit is látja a központhoz tartozásnak: — Néhány nagy monopolcég nem is tárgyal velünk. A vágóhíd, a sörgyár csak a központtal áll szóba. Szóval jó is a köldökzsinór, meg rossz is. Mi már nyolc éve szerződéses formában dolgozunk, végül is megélnénk a központ nélkül is. A szerződéses üzletek jövője igencsak kérdéses, szerintem ez egy halálra ítélt forma, de milyen új lehetőség lesz? A birtok, a tulajdon a vállalati központté. Ma még ez a kényszerű házasság alapja. A változás úgy tűnik, elkerülhetetlen. De ma még nehéz megjósolni, hogy ki fog győztesen kikerülni belőle. Csak nehogy ismét a vendégek járjanak pórul... Rafai Gábor I (összeállításunk a 3. oldalon folytatódik.) EEIIM1ETI SZERV miSKEDÜMl OSZTAIYA sm$zm szÉGf/mt m á Z3-//7 Téli piac A piacok forgatagát, az alku izgalmát sokan szeretik. Télen kicsit kopottabb, színtelenebb a vásár is, de azért akadt néznivaló a szegedi piacon. A ködös, szürke időben is sokan ki-kinéznek almáért, krumpliért, zöldséOért, gyümölcsért. És persze az alkudozás is egyre inkább „divat". Az emelkedő költségek miatt a termelők is srófolják felfelé az arákat, a vásárlók zsebe viszont nem dagad ilyen ütemben. satuniát Andrea felvételei J