Délmagyarország, 1989. február (79. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-04 / 30. szám

273 1989. február 11., szombat •>7 magazin | [DM Régi autóink Egyre dráguló könyvvilágunkban is jobbnál jobb könyvek jelennek meg egymás után. Ilyen mú Velich István és Fogarasi Gábor Régi magyar aulák címú könyve, amely múlt év végén látott napvilágot. Száguldó világunkban ma már alig gondolunk arra. hogy az elmúlt száz évben több mint 100 autótípust produkált a hazai igyekezet. Természetes. hogy ezek az autók már feledésbe merültek, de az már sajnos, hogy tervezőik, alkotóik neve is csak alig maradt fenn. Ez a szép és gazdagon illusztrált könyv most emléket szeretne állítani a magyar autómobilizmusnak. felvillantva a múlt homályából a nagy műszaki alkotókat az általuk konstruált magyar autók rajzaival együtt. A huszadik század múszaki-tudományos haladása szinte másodpercenként ontja az újabbnál újabb technikai csodákat, amelyeknek egymásutánjában válunk haszonélvezőivé. Az élet, a munka könnyebbé tételét szolgáló alkotásokat ugyanakkor természetesnek vesszük, szellemi örökségcink mellett pedig sokszor érzéketlenül elhaladunk. A nagy technikai csodák is hamarosan hétköznapi használati tárggyá válnak. Pedig, mint a haladásnak annyi más területén, az autókonstruálásban is küzdelmes életpályák. kitartó munka hozott csak igazi eredményt, ha a kezdeti időkben sikert nem is. A magyar autógyártás valahol a milleneumi évek körül kezdődött, és különösen a századfordulótól hozott világszínvonalú eredményeket is. valamint elsődlegességet a hazai alkotó géniusznak. Ha másra nem. csak gondoljunk a karburátorra, a lemezmotorra. Ugyanakkor az is igaz. hogy a jobbnál jobb prototípusokból alig lett sorozatban gyártott tömcggcpkocsi. Ezek a magányos műszaki zsenik általában magukra maradtak, nem úgy. mint a Makón született, s a szegedi fém- és faipari szakiskolában is tanult Galamb József (1881 -1955), aki miután áthajózott az óceánon túlra, Fordnak első főmérnöke iett, és a Tmodellel, amelyből 15,5 millió darabot gyártottak, autóba ültette Amerikát. 500 dolláros áron. A száguldás vágyának kielégítése az emberrel csaknem egyidős. Ajtósi Dürertói Bolyai Farkasig sok gondolkodó elmét foglalkoztatott az önmozgó szerkezetek feltalálása, ami azonban csak 1886-ban sikerült Benznek és Daimlernek. Azután az első motoros kocsin számosan végeztek tökéletesítéseket, különböző találmányokkal javították szerkezetét és teljesítőképességét. A századfordulótól kezdve mind több országban megjelentek a gépjárművek, sőt már termelőeszközzé is vált az autó. Az autózásban minőségi változást jelentett az az eredmény, amellyel két magyar feltalálónak, a szegedi Alsóváros főutcáján született Csonka Jánosnak (1852 -1939) és Bánki Donátnak sikerült megoldania az územanyag-levegó keveréket előállító készüléket . a porlasztót. A világon elsőként ók szerkesztették meg a motor változó terheléséhez is igazodó, megbízhatóan múködö karburátort. A motor gyújtása sem volt egyszerű feladat. Ezt a nagy kérdést Róbert Bosch oldotta meg az 1890-cs évek végén. Az autó. ha botladozva is. de elindult világhódító útjára. Hazánkban is akadtak lelkes patronálók, akik bíztak benne, segítették elterjedését, használták, sót néhányan gyártották is. Ide kell sorolnunk Bánki Donátot. Bezerédy Gyulát. Bláthy Ottót. Csonka Jánost, Dedics Ferencet, Esterházy Miklóst, Hatschek Bélát, Hóra Nándort, Janitsáry Ivánt, Kvassay Kálmánt. Szám Gézát és másokat. Kitartó munkásságuk nyomán a századfordulón már hazánkban is jó néhány autó riogatta a járókelőket és nem utolsósorban a lovakat. (Szegeden 1903 pünkösdjén tűnt fel az első autó. amelyen egy Torontál vármegyei földbirtokos igyekezett haza. Az elsó szegcdi autótulajdonos az Oskola utcai Brauswetter órás volt.) A most recenzált könyv, oldalairól szemléletesen tárul elénk az elsó magyar automobilok megszületése, még a múlt század végéről, majd a századforduló utáni típusokról kapunk ismeretet. (Itt említem meg, hogy a szegcdi Hodács-cég már ekkor bekapcsolódott a karosszériák gyártásába.) Az első világháborút kővetően, az újrakezdés további szép konstrukciókat hozott, elsősorban a Magyar Általános Gépgyárból, amely több autóval gazdagította a hazai márkák sorát. A többirányú vállalkozások nyomán a harmincas években a külföldhöz viszonyított lemaradásunk már látszott. Az egy főre eső autók száma alapján a 43.. az autók számában a 41. helyen álltunk a világban. Az európai autós hagyományokkal rendelkező országok közül márcsak Dániát előztük meg. A második világháborút követő első próbálkozások a csepeli Weiss Manfréd gyárban kezdődtek. Nagy szenzációnak számított akkor a Pente—500 Pentelényi János tervezett. A következőt Surányi Endre. napjaink jeles szakírója konstruálta. A sokféle egyedi törekvés közül három típus élte túl az elkövetkező nehéz éveket: Úttörő, Balaton, Alba Regia. A magyarok az autósvilágban c. fejezetben Galamb Józsefről és János Viktorról olvashatunk, aki Vittorió Jarto néven tette igazán naggyá a torinoi FI AT-gyárat. és tervezte meg többek között a harmincas évek legszebb sportkocsiját, az Alfa Rómeót. A szerzők röviden portrékat adnak a hazai motor- és autógyártás nagyjairól: Bánki Donátról, Csonka Jánosról. Hóra Nándorról, Kölber Alajosról és Kölber Fülöpről. Rock Istvánról, Fejes Jenőről, Misura Mihályról, Fellner Simonról, Székely Mihályról és Nagy Gézáról. A magyar autók galériájában pedig felsorakoztatják mind a 100 konstrukciót — rövid műszaki leírással — a Csonka-féle triciklitói (1908) az Alba Regia kisautókig. A címoldalt Csonka János levélgyűjtő kisautója díszíti. A magyar automobilizmus tárgyi emlékei nagyrészt megsemmisültek az elmúlt 100 esztendő alatt. A gazdag műszaki-tudományos szellemi örökséget most e könyvvel eleveníthetjük fel. (Műszaki Könyvkiadó, 1988). BÁTYAI JENŐ Az utolsó mise? EGY BRAZÍLIAI MAGYAR FALU SORSA Kögl Szeverin, brazíliai bencés misszionárius így számol be az ott éló magyarokat élénken foglalkoztató ügyről. ..Az ESTADO DE SAO PAULO című napilap 1988. november 4-i számának 20. oldalán megjelent egy cikk. amelynek címe magyarul: Epitáció műemlékké akarja nyilvánítani a Szent István templomot. Biztosra vettük, hogy csak az árpádfalvi templomról lehet szó. Presidente Epitáció ugyanis Árpádfalvának járási székhelye. A cikk közli, hogy Sáo Paulo állam múemlékbizottsága a templomot műemlékké akarja nyilvánítani, de az állami parlament elvetette a tervet. A magyar kolónia maradéka (sic!) helyteleníti a képviselők határozatát. amely kétségtelenül a templom károsodását, illetve megszüntetését jelentené. A templomon kívül a temetó műemlékké nyilvánítását is kérik, ahol a magyar bevándorlók eltemették halottaikat." — fejezi be a cikk. Magyar falu Brazíliában? Igen. Árpádfalva a legéletképesebb magyar falu volt Brazíliában egészen az 5Ö-cs évek elejéig. A 30-as években 181 magyar család élt a nem sokkal korábban még „terra incognita" néven térképre jegyzett földön. Mintegy tíz kilométerre a Paraná folyam hatalmas medrétől és 8 kilométerre Sao Paulótól, a Sorocabana vasútvonal mellett egy ..Colonia Árpád" feliratú tábla jelezte az odautazónak, hogy elérte úticélját. A „Brazíliai magyarok" című, 1938-ban Sao Paulóban kiadott emlékkönyv részletesen beszámol az ott élő magyarságról. Az 1933-ban összeírt 181 családból 138, azaz 762 lélek az elcsatolt, romániai területekről, 41 család, 256 lélek a délvidéki területekről és 2 csalácj, 10 léjek Magyarországról származott. A település 1924-ben kezdett formálódni, pontosabban 1924. június 21-én jelenik meg az első híradás arról, hogv földet lehetett vásárolni azon a területen. Igaz. a klíma nem a legegészségesebb, messze is van az állami fővárostól és ahhoz képest a földárak sem a legkedvezőbbek, mégis lehetőséget jelentett a letelepülni és a maga urává válni akaró magyar családfők számára. Néhány év múltán már így szólt az agilis földügynökök hírverése: „Akar magyar faluban lakni Brazíliában, akarja gyermekét magyarul taníttatni, akar magyar templomba járni, akkor jöjjön ki Árpádfal vára!" Ez már győzelmet jelentett, a szorgalmas, vasakaratú magyar földművesek győzelmét a kemény brazíliai természettel, az őserdővel szemben. Amikor az elsó óriás fákat kidöntöttük — hogy termelésre fogják a jó minőségű,árterületi földeket — .felhőként rajzottak az égre a csípős rovarok milliárdjai. (A fákat azután vasúti talpfának feldolgozva eladttík. Két hete múlt csak, hogy híradással voltunk a brazíliai magyarság történetéről, a Sáo Pauló-i magyar kolónia életéről. Arról, hogy milyen nehéz megőrizni a magyarságot, a tárgyi és írott emlékek összegyűjtésével átmenteni a brazíliai magyarok majd hetvenéves történetét a fiatalabb generációk számára. Néhány napja újabb híreket kaptunk a távoli országból. Szomorú hírek, egy valamikor virágzó magyar település, Árpádfalva sorsáról, arról, hogy nemcsak a határainkhoz közel eső területek magyar emlékeit, templomait, temetőit fenyegeti pusztulás, hanem — igaz, más okból — Braziliában is veszélybe kerülhetnek az ottani magyarság számára értékes emlékek. ami segítette anyagilag a jövö megalapozását.) Amikor megépítették az elsó sárral tapasztott, ágakból összefont kalyibákat, állandó küzdelem kezdődött a csúszómászók ellen. Amikor az első termésre várva a gaada — egy percre sem nyugodva — kiment a veteményre, már csak azt vehette szemügyre, amit a férgek hagytak maguk után. A tejesedő kukoricát a papagájok csapatai tarolták le, a maradvány a majmoké lett, akik a fákra felhordott csutkákat arra használták, hogy jól megdobálják az ellenük keseredett embert. Es ha végül mégis sikerült valamit a magtárba hordani, azt felváltva őrizték a nem kevésbé szorgalmas hangyák ellen. Az aprójószágot, a tojásaival együtt a gyíkok hordták el, és még jó, ha azok, és nem az oncák, a foltos párducok, mert azok esetleg nem érték volna be ennyivel. De a harchoz szokott magyar ellenállt az „egyiptomi" csapásoknak és virágzó termőfölddé varázsoltatörte a nehezen szelídíthető őserdőt. Megismerte egymás keménységét a. magyar paraszt és a paranai föld. A tengerszint felett 300 méternyire. átlagosan 23 fokos évi középhőmérséklet mellett a bőséggel termő föld lassan megelégedést hozott az ott élőknek. Ehhez azonban tíz esztendő kellett! Sokan feladták, de maradtak őshonosok és jöttek mások: Bende Imre. Balogh Viktor, id. Kótai Mihály, Perez Ferenc és Lajos Mihály kiváló gazdák nevét fel is jegyezte a krónikás. Aki a virágkorban. a 30-as években látta a falut, jó érzéssel nézhetett szét. Nyolc kilométer hosszan terült el a telep, a vasút mentén két oldalon, autóutakkal a városokhoz, a piacokhoz kötve. Ekkorra már a legtöbb ház kőből épült, fehérre meszelve és piros cserépzsindellyel. Az ablakokNagy ember — kisember Mondd meg. mit válaszol neked a Nagy Ember titkárnője telefonon, és rriegmondom. ki vagy. Komolyan. Tapasztalataimat ott szereztem, a Nagy Ember előszobájában. Keskeny helyiség, a mennyezetig épített polcok, zöld vászonfüggönyök; két titkárnő, két írógép, két telefon, és így tovább. Tekintélyes előszoba. Amíg várakoztam, kénytelen voltam végighallgatni, hogyan fogadja a Nagy Ember titkárnője a telefonálókat. Általában kedvcsen és szívélyesen. Nagyon lelkiismeretesen meghallgatja, hogy a vonal másik felén valaki a Nagy Emberrel óhajt beszélni. És ekkor következik a minősítés. A titkárnő előbb visszakérdez: „Ki keresi?" Az illető elmondja, hogy X. Y., akinek rangja, beosztása, munkaköre, stb. ez és ez. A titkárnő abban a pillanatban, ahogyan a nevet és a beosztást hallja, három skatulyába osztályozza embereit. Az elsó skatulya díszes kivitelű, lehet, mondjuk, ezüstkazetta, amely kicsit zenél is, ha felnyitják a tetejét, finom bécsi keringő melódiáit közvetíti. Ez olyan elegáns skatulya. Ebbe kerülnek a kivételesek, akik fontosak, legalább a Nagy Emberrel egyenrangú ügyfelek. Számukra a válasz így hangzik: — Igen. kérem. Azonnal kapcsolom Aztán újra cseng a telefon, jelentkezik Z. B.. aki bejelenti, hogy itt és itt dolgozik. És most kerül elő a.második skatulya. Ez olyan keményebb kartonból készült, s széleken celluxszal ragasztották össze, elég stabilnak látszik, még a sarkai is épek. Valaki az oldalára és a tetejére különböző mintákat rajzolt, olyasmiket, mint unalmas értekezleteken a tisztelt publikum. Ehhez a skatulyához a következő szöveg tartozik: — Azonnal megnézem, kérem, benn van-e. És megnézi. Közli a Nagy Emberrel, hogy Z. B. keresi, óhajt-e vele beszélni, vagy mit mondjon neki. S a Nagy Embertől függ. hogy bekapcsolja-e hozzá azt a valakit, vagy elutasítják azzal, hogy most éppen nincs benn. de próbálkozzon ekkor és ekkor újra, hátha benn lesz. Esetleg közvetít a titkárnő, hogy benn van. tárgyal, de jöjjön holnap kilenckor, akkor fogadja. És Z. B. jön. A Nagy Ember nem ér rá. Aztán megint jön, és így tovább. Van aztán egy harmadik doboz is, ha egyáltalán skatulyának lehet nevezni. Ócska Szabad Földből szabták az oldalát, olcsó barna ragasztószalaggal erősítettek rajta annyit, hogy éppen szét ne essen. Viszont ez a legnagyobb doboz. Mondhatnám: láda. Papírláda Á sarkai rongyosak, itt-ott a szalag is leszakadt, nyilván a gyakori használat teszi. Ehhez a dobozhoz is járul egy szöveg: — Sajnálom, kérem, nem tudom kapcsolni, nincs benn. S miután az illető érdeklődik, hogy mikor beszélhetne esetleg mégis a Nagy Emberrel, csak kitérő válaszokat kap. Azt ellenben udvariasan és finoman. S mit tehet a vonal másik végén K. E.7 Újra jelentkezik, míg meg nem unja. Különbségek vannak a három skatulya között. Azoknak a legegyszerűbb a dolguk, akik az egyes vagy a hármas skatulyába tartoznak. Az egyeseknek azért, mert akkor beszélhetnek a Nagy Emberrel, amikor akarnak, a hármasoknak pedig azért, mert sohasem beszélhetnek vele, hacsak valami ünnepélyen, nagygyűlésen vagy tanácstagi beszámolón nem találkoznak véletlenül. Ez egyszerű. Aki a középső skatulyába került, az a teljes bizonytalanság légkörében élhet. Örülhet egyrészt. mert nem utasítják el egyből. Nyugtalankodhat másrészt, vajon bekerül-e valaha is azok közé a szerencsések közé. akik a Nagy Ember színe elé juthatnak. Furcsa sors, furcsa állapot. Lehet, hogy csak aznap volt ilyen hangulata a titkárnőnek, máskor másként osztályozza az embereket. Bár én éppen amiatt vagyok nyugtalan, hogy valamilyen szempont alapján alsó és felső kategóriákra osztják az embereket. Eddig jutottam meditációmban, amikor nyílt az ajtó, a Nagy Ember beszólított magához. S bár intézni nem tudtam vele semmit, mégis megnyugodtam. Úgy látszik, nem fúrnak sehol, nem átkoz senki, nem akarnak leváltani, kirúgni. Úgy látszik, élek. Fogadott a Naav Ember. BÉNYEI JÓZSEF bői pedig el sém maradhatott a piros muskátli.A házat narancs- és mangófák vették körül, mögötte .volt a gazdasági udvar: tyúkok, kacsák, gyöngyösök tarka seregével, s szállásban hízók és malacok tucatjaival. Az ereszek alatt száradt a saját termésű dohány, erre sosem járt finánc. A gyerekek és az asszonyok selyemhernyót etettek — mert az állandóan éhes —. a férfiak a méhesben és a földön szorgoskodtak. Kávét, banánt, ananászt is.termeltek, kenyérlisztnek meg tengerit őröltettek a falu két ügyes kezű gazdája által épített malomban. A búzaés a rozsliszt nagyon drága volt, termesztésével még csak kísérletezgettek. Cukornád és rizs is termett, de főképpen konyhakerti növények. A falu összes területe 4570 kataszteri hold volt. Ebből egy családra átlag 30 hold jutott, és voltak közös területek is. 1931-ben a falu bevetett területe 100. 1932-ben már 200 alqer (850 hold) föld volt. A terményeket 12 teherautó (!) szállította rendszeresen a városba. Az eladásból származó milreisek lassan contókká kerekedtek. (1 contókb. 250 pengő.) A cél: annyit összegyűjteni, hogy telket vagy házat szerezhessenek a közeli városokban vagy Sao Paulóban. Magyar napszámosokat is alkalmaztak a gazdák, ezzel sok városi munkanélkülin segítettek az ínséges időkben. 1928-ban megnyílt a magyar iskola, ahol átlagban 60—70 gyerek tanult évente. A Sao Pauló-i vándorkönyvtár ellátta az olvasókört irodalommal, a fővárosi magyar lapok segítségével pedig hazájukról is információhoz juthattak. 1936-ban már állt a római katolikus templom és a református gyülekezeti ház is. Megtartották a hazai népviseletet (főként a nők), és a népszokásokat is. Lakodalmakat, disznótorokat rendeztek. Húsvétkor locsolkodtak, karácsonykor betlehemeztek. Halálesetkor a falu gyászolt és művészi fejfa került a sírra, rajta vers: magyarul. Szeverin atya részt vett 1949-ben a falu fennállásának 25. évfordulóján. Szép ünnep volt. de már inkább visszafelé tekintő, mint előre. Sejtették. hogy a szárazság és a humuszhiányos homok nem sokat ígér a továbbiakban. A termés évről évre kevesebb lett. Megkezdődött az elvándorlás a termékenyebb földekre , és a városokba. A szántóföldekből lassan legelök lettek, a magyar földművesek helyébe brazil állattenyésztők jöttek. A vidék valamikori szinte kizárólagos magyar jellege megszűnt. a „Colonia Árpád" felirat is lekerült a volt vasútállomásról. Csak néhány magyar család maradt meg. akik számára „kihalni még fájdalmasabb. mint meghalni." Szeverin atya 1988. decemberben beszámolt a Szent István templom és temetője ügyében tett utazásáról. Vele mentek mások is. akiket szintén fájdalmasan érintene egy magyar emlékhely esetleges pusztulása. A hosszú utazás során felkeresték a templom gondnokát. Dona Antóniát. ó számolt be a történtekről, arról, hogy az ügyet az a földbirtokos feszegeti, aki megvásárolta a templom és temetője körüli földeket. Le akarja rombolni a templomot, fel akarja szántani a temetőt, mert útjában állnak nagyszabású terveinek. Magyarjaink felkeresték az epitációi prefektúrát is, ahol Roberto Bcrgamo prefektus igen kedvesen fogadta a kis csoport magyart. Megnyugtatta őket, hogy a városi elöljáróság arra törekszik, hogy a templomot és a temetőt is műemlékek nyilvánítsák. Azt is felvetette, hogy a magyar nagykövetségtől kapott esetleges anyagi támogatással talán öszszejönne az az összeg, amelyet a varosé műemlék renoválására szánt. „Bízzunk abban, hogy Árpádfalva, mint műemlék tovább él, és 1988. december 8-án nem utoljára misézett magyar pap a Szent István templomban" — fejezi be Szeverin atya e sorok írójához írott levelét. Ebben bízunk mi is, akik megismertük a brazíliai magyarság egy kis szigetének küzdelmes és szép történetét. BATÓNÉ KACZÚR ÁGNES