Délmagyarország, 1989. február (79. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-25 / 48. szám

1989. február 25., szombat 77 DM] 1 magazin ' ® ® ® Egy új város peremén Legalább kétnyelvű kutyáik vannak Kovács Szilveszteréknek Balástyán, de az is lehet, hogy több. Hallanak magyarul és finnül, de értenek mozdulatból is, és negyedikként kutyául, amit mi legtöbbször kutyába se veszünk. Hajszálra így lehetnek a lovak is. Eeva (Éva) asszony finnül szólítja őket. Szilveszter magyarul, Kaarlo hol magyarul. hol finnül, Anna meg inkább csak mutogat nekik. Viszont ebben a családban, akár magyarul, akár finnül, a legtöbb szó a lovakról hangzik el. Es pontosan értik, sót megértik egymást. Egyikük azt mondja, a ló náluk családtag. Természetesen nem ültetik családi asztalhoz, csak azt jelenti, hogy ugyanabból az egyetlen fizetésből veszik a zabot és kukoricát is, amelyből a kenyeret és a tejet. Amikor először kerestük őket. jól eltévedtünk. Másik tanyai iskolánál fordultunk jobbra, de azért pontosan követtük az utasításokat. Végül egy-két tanyában megkérdeztük, hol találnánk rájuk, de senki nem tudta megmondani. Említettük, lovakat tartanak. Igen, igen, ismernek két családot is, ahol még van ló, de egyik sem Kovács. Körképnek is jó. Valamikor szinte minden tanyában volt, most csak kettőben van. Mondtuk azt is, az asszony Finnországból való. Finnországból? Itt, náluk? így se ismerik. Másodszorra megtaláltuk azért. Említódött már egyik írásunkban, lányfcjjel hallotta otthon Eeva, hogy lovas nép a magyar. Eljött egy évre. a sportlovak birodalmába. Mezőhegyesre, összeismerkedett egy lovas legénnyel — tévedésből lovásznak írtam —, és mire hazament, mondania se kellett, hogy vissza akar jönni. Szülei észrevették rajta. Azt mondták, mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, ebbe ók nem szólhatnak bele. Azt' csak azután tudták meg, hogy Eeva szerencséjének éppen Kovács a kovácsa. Megkérdeztük, valóban szerencséjének tartja ma is? — Hamar észrevettük, egymásnak valók vagyunk. Akkor már, amikor még csak szótárral beszélgettünk. — Találkoztunk egyik honfitársnójével. Szintén magyar fiúhoz ment, de el is váltak. — Nekünk, úgy látszik, nagyobb szerencsénk van egymáshoz. Elmondja még. amikor bement Helsinkiben a Malév-irodába. két magyar nó volt ott. Mejmondta, Mezőhegyesre készül. Érdekesen mondja: egyszer nézte, még egyszer nézte, harmadszor is nézte: tudom én, hová akarok menni? Irtózatosan messze van Budapesttől. — Biztosan pestiek voltak. Akiknek az egész ország csak Pestből áll. — Budaiak. A két gyerek fölváltva lovagol az egyik hatalmas kutyán. Kaarlo akadálypályát épít a téli szobában, azt ugrálja át. Hogyne tenné, a falon fénykép, azon is akadály van, és ló ugrik fölötte. Most ló és lovas egyszemélyben ó maga. Kijön velünk a két gyerek, egy nyeregbe teszi óket az apjuk. Van boldogság a földön, de még nagyobb van a ló hátán. Matyi pejkó pedig tudja, vigyáznia kell rájuk. Két kanca ficánkol a karámban, két csikajával. Pontosabban csikó a csikóval, kanca a kancával. Az egyik Finnországból származik, a másik hazai, mégis közeli rokonok. Mindkettő nagyapja a világhíres magyar mén, az Imperiál. Csikóik, a dédunokák, úgy ugrándoznak, mint Kaarlo az akadálypályán. Játszva tanulják a hírességet. Nem is lennénk magyarok, ha meg nem kérdeznénk Szilvesztertől, hogyan lehet a lóból megélni. Merthogy munka van velük bőven, az biztos. Este tíz, mire szabadul tólük. Azt mondja, az a legrosszabb benne, hogy évenként legalább kettőt c! kell majd adnia, hogy a többit fölnevelhesse. Azért rossz, mert a ló hozzánő az emberhez. És egyáltalán nem tudni, mi lesz vele késóbb. Ismerős ez az érzés, amikor a téeszek alakultak, a lovát szinte minAsztalnál a család Ketten, egy nyeregben den gazda megsiratta. Azt mondja rá, hallott róla, de azóta sokat változott a világ. Sokan hizlalni vesznek lovat. Egy-két hónapig tartják, aztán leadják a vágóhídnak. Az is megeshet, amit tőle vesznek meg, az is erre a sorsra jut. Sokan kérdezgetik is, miért nem libáznak inkább, miért nem marhát tartanak, miért nem disznót hizlalnak, vagy ha már ló, akkor lovat hizlalnának. Ez lett a magyarok messzi földön híres lószeretetéból? Az öregek előtt elsötétült a világ, és voltak, akik kötelet kötöttek saját nyakukra, amikor elvitték a háztól a lovat, az utódaik meg hidegvérrel adják a vágóhídnak? Másért se lehet megérteni óket, de ezt már újra a szobában beszéljük meg. Mert ha az üzlet uralkodna el rajtuk, akkor is lehetne több eszük hozzá. Ha egy kicsit tanítanák, külföld kapva kap a jó lóért, és többet is adna érte, mint a vágóhíd. — Olyan ez, mintha valaki a fát adja el, amikor bútorként sokkal többet kapna érte. Ezt megint Eeva mondja, és nyilvánvaló finn észjárás van mögötte. Furcsán teszi hozzá: — Ráadás még, hogy az állam is a rosszat támogatja. Aki sportlovat tart, aki tehát a többet érőt adja, azt adóval agyonverik, noha a valuta eleve az államé, a nyereség pedig az exportáló vállalaté. Amikor például meg akartuk venni a tanyát, és bejelentettük a tanácsnál, azonnal kijelentették, semmi támogatást nem adhatnak a rendbehozásához, mert az tanyára nem jár. Lótenyésztésre a tanya a legjobb, de nekik még a tanyával szemben mindig ellenérzéseik vannak. Folytatódik a filozófia a benti melegben tovább is, persze, a ló körül. Ha az emberek nem tudnak szót érteni egymással, ha az intézmények még mindig nem tudnak váltani, akkor nem lesz gazdasági és politikai kibontakozás. Abban nagyon egyetértettünk, a tanyai életet úgy folytatni nem lehet, ahogv a régiek csinálták, de ezer más lehetőség kínálkozik, amit elszalasztani nemzeti vétek. Rokonhangok koldulnak bennem akkor is, amikor azt mondja, a tanyai iskolákat is újra lehetne kezdeni. A kultúrától minden indul — mondja finnes magyarságával. Hiába beszélünk nagy vállalatok nagy eredményeiről, ha kultúra nincsen. Sokáig nem is beszélhetünk nagy eredményekről, mert hamar elfogynak. Hiába bátorítjuk Lázár Mihály felvételei a fiatalokat, kezdjék máshogy az életüket, ha csak a megszokott boszorkánykörben táncolnak, sehová nem jutnak. Félnek is a mai fiatalok a tanyától. Mégis szokták kérdezni: — Ti mit csináltok? — Lovazunk. — És este? És a hét végén? — Akkor is lovazunk. Nem értik. Van egy csomó kazettájuk, de lejátszójuk nincsen. Kérnek néha, kínálnak hozzá horrort is, szaftos pornót is, és megint nem értik: éjjelnappal csak a lovakat nézik? Mit lehet rajtuk annyit nézni? Futnak és ugranak. Megint futnak, megint ugranak. Annyira átestünk a másik oldalára, hogy a nagyon régóta lovas nemzet fia már semmit nem ért meg belőle? Elmondja Eeva. hogy a lovak is beszélnek. Majdnemhogy vallásos áhítattal mondja. Saját lónyelvük van, és szót lehet velük érteni! Azt kell csak tudomásul vennünk, hogy a ló a nagyon ősi nyelvet beszéli, és az emberrel folytatott eszmecserét csak a ló tudja irányítani. Nekünk hallgatnunk kell rá, és nem uralkodni rajta. Eredményt csak úgy érhetünk el, ha értjük egymást. Ha ilyeneket kezd mondani Eeva, akkor kezdik nem érteni a mostani fiatalok. Csak annyival toldhatom meg vallásos áhítatát, hogy irigyelni valóan szépen élnek. A családi boldogságot valahogy így tudja elképzelni a magamfajta ember. Hogy közben magyar és finn vér keveredik? Istenem, ilyen a világ. Imperiál vére is ott buzog a finn kancában és a magyar kancában is, és mindkettejük csikajában is. HORVÁTH DEZSŐ Rég jártam a kissori úton. Azóta kiskerteket parcelláztak sót, a kövesúthoz közel fölépült egy kacsalábon forgó kapatároló is. A szélhordta homok azonban alig változott, sanyargatja eleget az enyhe télben zöldellő gabonát. Elhagytuk az egykori Kaller-iskolát, ahol bőrgyárat rendezett be a Szegedi Ruházati Szövetkezet. Mióta nő a bűnözés és gyakran figyelöznek sötét szándékú emberek a tanyák körül, már nem akaródzik ismeretlenül beállítanom senki házához: akárki mondhatná, hogy a Délmagyartól jött riportot írni... Lázár Jánosnét adták mellém kísérőnek az újdonsült városi tanácsnál. Mórahalmon. A Csipak-iskola környékét választottam, mert olykor az a benyomásom, mi újságírók merő jó szándékból hamis képet adunk a tanyáról. Úgy állítjuk be, mintha csupa merész vállalkozó, ügyes piacozó élne ott, és keveset beszélünk azokról, akik betegek, öregek, elesettek. Papdi Szilveszterék tanyájába tértünk be először. Az udvaron nagy halom nyesett gally várja, hogy tűzrevalóvá darabolják. Egy fekete korcs kutya vérfagylaló igyekezettel rontott nekünk, de aztán tisztes távolságban lefékezett és onnan méregette a nadrágom szárát. Papdiék 1943 óta élnek ebben a tanyában. — Már csak kevés földünk van. Egy részét leadtuk, más részét elvették — mondta a gazda. Ók még a szerencsésebbek közé tartoznak: van nyugdíjuk. — Ha a téesznél maradtam volna, csak járadékom lenne. Fizettünk ugyan kétszáz forintot, de aztán kiderült, hogy azért nem adnak semmit. Hat évig jártam a bőrgyárba, meg összeszedtünk néhány évet. Voltam katona, gyerekkoromban pásztor. Azokra az évekre lehetett igazolást gyűjteni, elismerték munkában töltött időnek. — Mennyi a nyugdíjuk? — Az enyém néhány forinttal kevesebb, a feleségemé néhány forinttal több négyezernél. Ő is eljárt érte dolgozni a tejiparba. Amikor először kézhez kaptuk a nyugdíjat, alig volt több kétezer forintnál. — De azóta rendszeresen emelkedik — vetette közbe Lázárné. — Emelkedik hát, de az árak is emelkednek — így Papdi Szilveszter. — A múltkor is 200 forintért vett gyógyszert a feleségem, azt' ilyen kis rakás volt. ni, elfért az egész a markában. Papdiéknak régóta van villanyuk, de van olyan szomszédjuk, aki nemrég vezettette be. — Amikor először vezettük volna, azt mondta ez a szomszéd, hogy minek az, pár száz forintért vesz annyi petróleumot, hogy az életére elég lesz. Papdiné azonban már a villanynál sem lát jól. Tanyai gyógymódok Az orvos nélküli világban tanyán élő ember betegség esetén úgy segített magán, ahogy tudott. Patikája a természet volt, erdőt mezőt járva igyekezett kifürkészni annak titkait. Ósidök óta hittek ugyanis a füvek, a virágok, gyökerek gyógyító erejében. így aztán érthető, hogy gyógyszereikjavarésze ezek közül került ki. A népi gyógyítók kedvelt szere volt a pálinka. Használták fájós fog kenésére, gyengülő szem erősítésére, paprikával keverve pedig hideglelés ellen. Gyomorbetegeknek a hétféle gyógynövényre öntött „ágyaspálinka" járta. A falvak népe derékra és más fájó testrészre is gyakran rakott piócát. Irtóztak tőle, de sok esetben segített a bajon. Gyakran végezték a fájós derék vasalását is. Ez abból állt, hogy a derékra tett enyhén vizes ruhát szárazzal lefedték, és azt gyengén parázsló vasalóval vasalták. Fogfájás esetén sót, szalicilt, fokhagymát, tömjént tömtek a fogba. Ha aztán semmi sem használt, maradt a „hideg vas". Ha a fül körül daganat volt, keresetlen kötettel nyomkodták. Fülfájásra, nagyothallásra a fülfú levelének nedvét csepegtették fülükbe. Hideglelés ellen ezerjófű nyersen, vagy pirított babszemek pálinkával összetörve hatásos. Nátha eredetű hidegrázás esetén befeküdtek a meleg kemencébe, úgy, hogy csak a fejük volt ki, s ott jól kiizzadtak. Kelésekre érlelőnek rozslisztből készült szappanos kovászt vagy érett paradicsomot tettek. A szemölcsöt lopott mosogatóval áztatták, attól elmúlt. Torokfájás esetén egy asszony a padkára állt. és erős törülközővel húzogatta le s fel a beteget, ha nem múlt el, szénamurva-fözettel borogatták. Szemverés esetén három kanál vizet tettek egy edénybe, s ujjal lefelé húzogatták a beteg arcán. A megmaradt vizet aztán az ajtó sarokvasára kellett ölteni. Ha a gyerek nehezen tanult beszélni, akkor a legközelebb megjelenő koldus kenyeréből adtak neki enni. Ha nehezen járt cl, akkor a koldus botjával veregették a talpát. Rontás ellen leggyakoribb szer a fokhagyma volt. Embergyógyászatban a rontott ember nyakára jókora füzért kötöttek belőle, de szokás volt az is, hogy a beteget az ágyon keresztbe fektetve meggyfavesszővel jol elverték. Állatgyógyászatban a telién rugóssága ellen használták. Hát így gyógyítottak nagyanyáink, itt Szeged környékén. Igaz is, akkor még nem volt Maripen és Andaxin... HAJDÚ IMRE — Az asszony úgy szereti, ha ó pakol el. Ha nem ó teszi a poharat az asztalra, akkor lesodorja a könyökével. Szépen tudott kötni, erőltetné még most is. de mikor megnézem, hát lukas a pulóver. Van egy ló, disznó, tyúkok. Gabonát termelnek a megmaradt földön, föletetik a jószággal, így istállótrágya is lesz, amivel vissza lehet adni a földnek a csekély táperejét. — Nem tudsz egy jó anyakocának valót? - kérdezte Lázárnétól a gazda. — Az államforgalmin keresztül kéne hozatni — felelte kísérőm — Onnan nem kell! Volt itt már egy, de olyan vad volt, hogy be sem lehetett menni hozzá. A malacai meg nem fehérek lettek, hanem tarkák. Volt egy nagy, hosszú süldó, olyan magas volt, mint az asztal, de ha három évig etettem volna, akkor sem hízott volna meg. A másik fialásból már tavaly nyáron eladtam a javát, de kettó még mindig itt eszeget nálam. Papdiék fia, menye, unokái a városban élnek, ritkán jönnek. Sok a dolguk és drága a benzin. Ók maguk is nehezen mozdulnak. Busszal mehetnének, de a közelben nincs megálló, csak a bőrgyárnál meg a boltnál. Jó volna, ha tennének a kettó közé is egy ideiglenes táblát, szerintünk innen jár a legtöbb ember. Amelyik sofőr emberséges, az megáll így is, de azért elkelne a tábla. — Nem gondoltak rá, hogy beköltözzenek a faluba? — Vehettünk volna házat részletre, de itt már be vagyunk rendezkedve. Akik bementek, azok is viszszajárnak a földbe. Itt olyan nyugalom van. A faluban drága az élet és olyan szomszédok vannak, hogy áthordja tőlük a szemetet a szél. — Mi lesz magukkal, ha megöregednek? — Valami lesz majd akkor is... Egy másik tanyában csak Pakai Julianna 54 éves rokkantnyugdíjast találtuk. Egy nyári konyhaféle udvari helyiségben akkora lábas krumplis galuskát tett az asztalra, hogy elég lehet három embernek ebédre, vacsorára, de még a kutyának ismarad belőle. — Én eltartott vagyok itt a Bözsi néniéknél — mondta Pakai Julianna. — Odalett a mama, a bátyja, a tata, egyedül maradtam. Cukorbeteg is vagyok. Nem mentem férjhez, féltem egyedül nagyon a tanyában. Hajdú Érzsiéknél is voltam, de ók télen hazadobtak, pedig a rokonaim. A múlt év április l-jén jöttem át ide, a Bözsi néniék gondoznak a tanyámért. Kiderült, hogy a Bözsi néni sem igen bír dolgozni, műtve is volt, sót, Imre bácsi is valamilyen rokkantsági nyugdíjból él. Pakai Julianna most 3500 forintot várhat havonta a postástól, tavaly ez még 2600 volt, az ö jövedelme aligha emelkedik a mindenkori létminimum fölé. — Van egy kis földem odaát az én tanyámnál. Nyolcszáz szögöl. Amit bírok, megcsinálom rajta. Lemegyek, gyomlálgatok, ha elfárad a kezem, megpihenek. — Milyen messze van ide a bolt? — Legalább három kilométer. Kicsi a forgalom, nem mer rendelni a boltosnö, mert fél, hogy a nyakán marad az áru. Pakai Julianna menne az orvoshoz, de, oda is csak busszal lehetne elindulni. A busz pedig reggel negyed hétkor indul, még a szőrménél is sötét van, amikor odaér. — Kellett volna már menni a doktor úrhoz, de félek, inkább el sem indulok... Benéztünk még a boltba, a vezető, Simon Judit a vőlegénye után jött ki a tanyára. Azelőtt felszolgáló volt a kocsmában. — Itt kevesebb a pénz, viszont szabad a hétvége — mondta. Napi 9-10 ezer forint a forgalom, ez a legnagyobb baj, hogy nem friss a kenyér. Van olyan nap, hogy csak egyetlen frisset hoznak, máskor egyet sem. Különösen szerdán szeretnek neki szárazat hozni — talán, mert kedden szünnapot tart. — Már szóltam az áfésznek, de semmi eredmény. Úgy látszik, az áfész is, a sütőipar is úgy gondolja, jó ide a száraz kenyér is — ezek az öregek úgysem tehetnek ellene semmit. TANÁCS ISTVÁN