Délmagyarország, 1989. január (79. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-14 / 12. szám

100 1989. január 14., szombat DM] [magazin A szocializmus messze van BESZELGETES A REFORMKOROKROL — Grósz Károly reagált a kezdeményezésünkre. Ezt akár megelégedéssel is nyugtázhatom: a főtitkár tehát nemcsak Budapestre figyel. Másreszt a Vasárnapi Hírek közölte a felszólalás ránk vonatkozó blokkját. így a megyén kívül is tudomást szerezhettek a reformkorról. Lehet, hogy a provinciákon élők kisebbségi érzése mondatja velem, de azt tapasztalom, hogy csak a Budapesten keletkező csoportosulásokra, a fővárosi kezdeményezésekre irányul országos figyelem. A Csongrád megyei reformkorok szegedi alakuló összejövetelén kb. 120-an voltunk, de Grósz Károly felszólalásáig — tudomásom szerint — a megyehatárokon kívül nem keltettünk érdeklődést. Az elmúlt hónapokban viszont országos publicitást kaptak olyan csoportosulások is, amelyeknek — mondjuk — hét alapító tagja van. A számok természetesen nem értekítéletet jelentenek... — Mi indokolta a reformkör létrehozását? — A reformkörökhöz hasonló horizontális szervezetekre a párton belül már legalább 1968 óra szükség lett volna. Ma talán már késő is ilyenek létrehozása, és különösebb bátorság sem kell kozzá. Mint ismeretes, a párton belüli politikai mozgások hiánya is szerepet játszott a reform megtorpanásaiban. Mára azonban egyszerűen az a helyzet állt elő, hogy a párton kívül és a párt nélkül is politizálódik a társadalom, ha időben nem megy végbe a párt reformja. Ennek részkérdésein, beleértve a platformszabadságot, a központi apparátusban is dolgoznak. Amikor tehát nekünk eszünkbe jutott a párttagok reformköreinek életre hívása, mindez, ahogy mondani szokás, már benne volt a levegőben. — Nagy zavarodottság uralkodott Csongrád megyében a párttagok között — a megyei pártértekezlet előtti időszakban. A reformkör is a mi kis vármegyénk őszi hangulatának terméke? — A keserű és indulatos légkör talán gyorsította agykcrckcink forgását, de kezdettől az volt a célunk, hogy túllépjünk az akkori, helyi, gyakran személyes szinezetú, belsó ellentéteken. Másrészt viszont kétségtelenül szükségesnek látszott, hogy politikai, ideológiai irányultságot adjunk a párttagok sokféle indíttatású radikalizmusának. A legfontosabb azonban, hogy a bürokratikus centralizmus hálójából való kiszakadás, a párt politizáló jellegének visszavétele a létező szocializmus hatalmon lévő pártjainak egyetemes feladata. A mi kis kezdeményezésünk egy akar lenni a remélhetőleg szaporodó terápiás kísérletek között. — Platformszahadságről és politizáló pártról beszél. A pártfőtitkár pedig frakciózásnak minősítette a felhívás egyes kitételeit. — A frakció és a platformszabadság kérdésében az egész tagság és az elméleti szakemberek bevonásával kell tiszta helyzetet teremteni. Amit mi szeretnénk: a vitakörök alapszervezetek közötti hálózata. Egyelőre tehát nem gondoltunk arra, hogy a párton belül egy külön reformstratégiát dolgozzunk ki. és azt — szervezett formában — megpróbáljuk győzelemre vinni. Kezdő lépésként — legalábbis még néhány hónappal ezelőtt — elegendő lett volna elérni a párt megnyilatkozásaiból kirajzó' lódó reformkoncepció következetes végigvitclét. A párt politizáló jellegének, legfőbb korlátja mindmáig az. hogv az alapszervezetek csak a pártapparátuson keresztül, tehát többszörös szűrön tudnak egymással érintkezni. Az alapszervezetek közötti politikai koordinációra a legjobb szándék mellett sem képes az apparátus, mert nem erre találták ki, történetileg más a szerepe. — Ami pedig a pártegységet illeti: alighanem súlyosan téved, aki a régi fajta, homogén egység — legyen ez akár reformpárti — visszaállíthatóságáról ábrándozik. Csakis a sokféleség egységéről lehet szó, amelyben az áramlatoknak lesz bizonyos önállósága, de minden egyes Reformköröket a pártban is! címmel 1988. november 29én 26 aláírással felhívás jelent meg a Délmagvarországban és a Csongrád megyei Hírlapban. A megyi pártértekezleten, felszólalásában Grósz Károly, az MSZMP főtitkára hirálta a felhívást: néhány kitételében — véleménye szerint — frakciős szellem érhető tetten. Megkérdeztük az egyik aláírót, Géczi József egyetemi adjunktust, politológust: személy szerint hogyan érintették a párt főtitkárának helytelenítő megjegyzései? aktuális kérdés kapcsán átrendeződik a képlet. Úgy gondolom, egység lehet abban a tekintetben, hogy modernizációtakarunk. amely egyaránt kizárja a sztálinizmus bármely finomított válfaját és a tőkés restaurációt is. Szocializmusban gondolkodunk, de egyértelművé tesszük, hogy maga a marxi' értelemben vett szocializmus, mint a kapitalizmusnál magasabb rendű társadalom, közvetlen politikai célként nem tűzhető ki. Bármennyire keserű is. ezt a marxista elmélet által már évtizedek óta újrafclfedezett tényt végre tudomásul kellene venni. Az ideolóiában is — no meg a tankönyvekben és a káderek agyában. A szocializmus messze van, de elképzelhető, hogy működőképes piacgazdaság nemcsak magántőkével. hanem más formákban is létezhet. A mi feladatunk most az, hogy a közösségi értekeket átmentsük ezen a nehéz perióduson. Ezért is utaltunk felhívásunkban hangsúlyosan a szocialista mozgalom értékeire. — A magyar szocialista mozgalom értékeire? ' — Is. A mi rendszerünk egyik tragikus fogyatékossága. hogy 47—48 után a sztálini ideológia által programozottan épült ki. így nem csupán a polgári értékeket tagadta túl — gondoljunk a túlállamosításra, a piac elsorvasztására —, hanem sem a bolsevizmus, sem a hazai, korábban a nyugat-európai áramlatok szerves részeként fejlődő szocialista mozgalom értékeit nem építhette be. Nem volt olyan helyzetben. — Ugy gondolja, hogy a reformkörök révén is politizáló párttá válhat az MSZMP, és mindazon értékek, amiről beszélt, ezután a sajátjai lehetnek? — Egyáltalán nem hiszem sem én, sem a többiek, akik kezdeményeztük a reformkörök működését, hogy ez a tisztánlátók zárt és kiváltságos köre. Csak azt szeretnénk — saját nézetcinkben is! — átgondolni, mi az, ami a haladást szolgálja, és mi az, ami visszahúz. Mindmáig — az alapszervezeteket összekötő vitafórumok hiánya miatt — minden alapszervezet fö a saját levében. A területi pártszervezetekbe szorult nyugdíjasok csak egymással tudnak gondolatokat cserélni, egymás szorongásait erősítik fel és saját életpályájuk értelmét féltve, rettegve nézik a körülöttük felborzolódott világot; akaratlanul is a konzervatív, dogmatikus reflexek erősödhetnek fel köreikben. A saját alapszervezetem sincs jobb helyzetben. Az utóbbi években sokszor csak a véletleneken mülott, hogy elégedetlenségünk. radikalizmusunk végül is a reformirány erősödését eredményezte körünkben. Itt zárójelben mondom, de különösen figyelmeztetőnek. szinte tragikusnak látom azt is. hogy a párttagok között — sokféle félreértés, a párbeszéd lehetőségének hiánya miatt — egyfajta arrogancia van jelen a marxista szakemberekkel szemben. Közöttünk is vannak persze újdonsült, túllicitáló reformerek, de szakmánkból, informáltságunkból következően talán nálunk már régebbi a kritikai hozzáállás. A harmadik típusa az alapszervezeteknek, ahol — partner híján — a reformerek csendben-magukban zsörtölődnek, vagy. mint felhívásunkban is jeleztük. kilépnek a pártból. A párbeszedhiánv miatt ki-ki a saját rögeszméit véli reformértékűnek, saját konzervativizmusával nem tud szembesülni, s másokat hisz konzervatívnak. A reformkör számunkra alkalmasnak tetszik a hiányolt párbeszéd megindítására; segítene, hogy cgv nyelven beszeljünk: hogy hamis nosztalgiákat oszlassunk a párt úgynevezett hősi korszakaival kapcsolatban. Mert egy rövid intermezzo kivételével a kelet-európai kormánypártok nem tudták megőrizni politikai párt-jellegüket, bürokratizálódtak. A reformkörök révén vitákban tisztázódhatna az is. mi a sztálini modell, túl vagyunk rajta, vagy benne vagyunk: hogy melyek a Sztálin előtti bolsevik pártszerveződés pozitívumai, amelyekhez sajnos máig „nem fejlődtünk vissza", pedig már rég meg kellett volna haladni... — Mekek? Mondana példát? — A bolsevik pártban — 1917 után viszonylag hamar — felerősödött a bürokratizmus, szűkült az alapszervezeti demokrácia. De a politikai szféra — nagyjából Buharin bukásáig datálhatóan — megőrizte autonómiáját a bürokráciával szemben. A Kádár-korszak pozitívuma, hogy a pártbürokrácia körében részlegesen és lefelé gyengülve. de jelen volt a felvilágosodási folyamat. Míg korábban a politikusok bürokratákká váltak, az '56-os trauma hatására sok pártbürokratában kialakult a politikai látásmód. Arra volt erejük. hogy elindítsák a reformot, de látható és szervezett politikai bázis nélkül napjainkra lehetőségeik végső történelmi korlátaiba ütköztek. Ezt a fázist tehát meg kell haladni. Lehet, hogy nem reformkörökkel. de valahogyan és sürgősen... Nekünk sem szándékunk, sem felhatalmazásunk, hogy bármiféle határozatokat hozzunk: de elméleti és ideológiai kérdésekről vitatkozni kívánunk, magunk között és a pártonkívüliekkel is. Valóban politizálni szeretnénk, ezért a vitákban kialakult álláspontunkat nyilvánosságra kívánjuk hozni s pártfórumokhoz is továbbítani — a döntések befolyásolása céljából. Örülnénk, ha Csongrád megyén kívül is hasonló körök szerveződnének. Vagy, ha valahol, valakik ennél jobb formát találnak, szívesen csatlakozunk. * A Csongád megyei párttagok reformköre a legközelebbi vitáját a párt reformjának szenteli; szakemberek bevonásával szeretnék áttekinteni a frakciózás — ma talán ördögien hangzó — fogalmának történeti tartalmát. A reformkör koordináló csoportjának ideiglenes postacíme: 6740 Szeged. Sajtóház. S. E. A jól ismert tréfa szerint két székely ballag az erdőben. Addig ballagnak. amíg egy teknősbékára nem találnak. Sohasem láttak még ilyet, megállnak fölötte, semmi meghatározhutóra nem hasonlít, hosszú töprengés után mégis kiböki egyikük a meghatározást: „Tudom mán mi ez. Vagy valami, vagy mén valahová." Nos. ezt a helyzetet, a tréfabeli két székelyét nevezem és „mámög-helyzetnek". A reflexet, amely működésbe lépett bennük, nevezem „mámög-reflexnek". Ballagunk az erdőben, ballagunk keresztül az életünkön. és ha megpillantunk vagy meghallunk valami újat. ismeretlent, ezt kérdezzük magunkban, ezt kérdezzük másoktól: „Mámög micsoda ez itten?" Es kibökjük válaszul, hogy ez itten egy tengeri herkentyű. Hogy ez itten egy elénk tolakodott izé. Egy marhaság. Egy pihentagyú kitanálás, amelyik vagy valami, vagy mén valahová. Beszélgetnénk szelíd mosollyal is erről a mámög-retlexünkról, ha nem késztetne komolykodó tűnődésre a belátás, hogy ez a reflex bizony történelmet meghatározó erő. Mert a történelmet persze olyan súlyos gazdasági és társadalmi erők formálják, amelyek a természeti törvények személytelenségével hatnak, de itt vagyunk mi is. Es itt van bennünk a reflex, amely a törvényeket is képes módosítani. Hogyan és miként, számtalan példa van rá. találomra mondok néhányat: Valamikor, az évezredek mélyén és valahol, a délnyugat-ázsiai vizek mentén, folyami kultúrák virágoztak. Valahonnan, talán nyugatról is, északról is, furcsa népek kezdték nyugtalanítani őket: négylábú valamin száguldoztak ide-oda. a négylábúnak hosszú nyaka-feje volt. és nyerítő hangot hallatott; a furcsa idegenek ellen csak az használt volna, ha a derék folyam menti földművesek is négylábúra pattannak, ók azonban azt mondták: ilyen állat pedig nincs. El is tűntek, kultúrájukkal együtt. Illetve: a kultúrájuk éppenséggel* megmaradhatott volna. Hiszen új birtokosa támadt: a száguldozó lovasok. Micsoda büszke hódítók voltak! Birodalmakat alapítottak a térbeli végtelenség és az időbeli örökkévalóság jegyében. Csatornákat, vízátemelö szerkezeteket, öntözéses gazdálkodást találtak, az azonban új volt nekik, idegen, méltatlan ily lovas vitézekhez. azt mondták rá: mámög. És a csatornák eliszaposodtak. a szerkezetek összeomlottak, az öntözéses gazdálkodást betemette a homok, a lovas vitézekkel együtt. Még keletebbre innen. Ázsia közepén és a világ tetején, kegyetlen környezetben élt egy nép. És ez a nép, hogy sorsa még kegyetlenebb legyen, már-már önkínzásul. nemet mondott LEHOCZKI KAROLY Trágár könyörgő Nyúlszájú istenek húzzák a talp alá valót. Miatyánk, ki vagy a sárban, légy urunk a hömpölygő szeszekben! Koccintásunk harangkondulás, vágyban, táncban könnyebbség testünk ecetes íze. Hej. pörgess! Hej, forgass! — ropjuk, járjuk torz ütemét a pogány daloknak. Ásott gödrökön bukdácsol az ének, tétován, mint bordás hason motozó szerelmetes tenyér. Hej! — nyomorék, rút. gyönyörűséges futam az élet, szólít a táncra, harangmennyország kondul a homlokon végig ahogy húzza a száj az arc kötelét. Mosolygó holdpára-testem, kutasd, kié e pokolból mentett ritmus, ki az, ki szóra bírja még a szív farkastorkát ? a kerékre. Azt mondta rá tibetiül, hogy mámög. Ami gurul, az ördögtől való. A földön vonszolt, a vállán cipelt, a juh hátán fuvarozott mindent. Történelme megállt, évezredes elmaradottságot cipel máig. Egészen keleten pedig, az ázsiai partokon túli szigeteken, élt egy szorgalmas és tehetséges nép. Ám ha vitorlás tűnt fel kikötői közelében, fehér börú. nagy orrú emberekkel, azt mondta rájuk: mámög. Minden rossz, ami kívülről jön. Gögös szegénységben élt. avult erkölcsi törvények foglyaként, a világ peremén. Aztán jött a felismerés: minden jó lehet, ami kívülről jön, ha magunkhoz hasonlítjuk. És most a japán csodán irigykedik a világ. Itt pedig, ahol mi élünk, a magyar Pató Pálok, a szegénybüszkén vegetáló lengyel nemesurak. a cselekvésbénult orosz Oblomovok Kelet-Európájában. máig nyögjük a történelmi mámög következményeit. Nem csak réges-régiét, hanem tegnapiét is. Hiszen tegnap volt, hogy azt mondtuk: gének pedig nincsenek, a genetika tehát burzsoá áltudomány. Burzsoá áltudomány a kibernetika és a szociológia is. Aki pedig sajnálkozik emberi értékek pusztulásán az éleződő osztályharcban, az burzsoá álhumanista. És most panaszkodunk, hogy a vonat elment: lemaradtunk a géntechnikában, számítógép-nemzedékekkel járnak előttünk mások, kapkodva pótoljuk szociológiai ismereteinket saját társadalmunkról, és hiábavalón siratjuk elveszett értékeinket. Tíz évvel ezelőtt talán azzal a jámbor intelemmel kötöttem volna csomót erre a történelmi példaláncra, hogy lám, mire vezet a mámög-reflex. hogy bizony illene szabadulni tőle, hogy léphetnénk már befogadói jóindulattal minden új és ismeretlen elé, hogy ez a befogadói magaiartás nemcsak történelmi léptékben, hanem a magánéletben is kívánatos volna: ne morogjunk az új nemzedékek divathóbortjain, fogadjuk jó lélekkel az emberi kapcsolatok fellazult normáit, vessünk magunkra, ha egy basicnyelven beszélő világban egyre nehezebben értetjük meg magunkat. Csakhogy az elmúlt tíz év alatt történt valami. Valami, amitől megnőtt az óvatosság becsülete az újdonságok fogadtatásában. A fontolva haladásé. Ázé az újkonzervatív-izmusé, amely a régi értékek pártján áll. Az új, a legújabb, a modern, a szupermodern becsületén pedig folt esett. Hogy egy tudományos nyelven — vagyis nem magyarul — fogalmazó szakembert idézzek: „Kérdésessé vált abszolút értékként való tételezése." Mert az újról, ha technika, az derült ki, hogy javunkat szolgálván ellenünk is fordulhat: környezetet szennyez, embert nyomorít. Ha településkörülmény. fogságba ejthet: zsúfolt, betonrideg városok lakójává ront. Ha erkölcsi norma, emberteleníthet: a szabadosság áldozatává szégyenít. Ha pedig művészet, éhhalálra ítélhet: kaföriátlan, ízetlen táplálékkal etet. És mert ez derült ki, az elmúlt tíz év alatt válaszok fogalmazódtak meg ellene. Környezetvédő mozgalom a nyomorító technika ellen. Vissza a természetbe, vissza a faluba-mozgalom a rontó nagyváros ellen. Hagyomány- és erkölcsvédö mozgalmak a szégyenítö szabadossag ellen. És posztmodern művészetek a szupermodernség éhhalála ellen. Vissza az emberhez, vissza a természethez, vissza az erkölcsi és kulturális hagyományhoz, vissza a érzelmekhez és a meséhez — vissza a régihez. Nótt-e velük a mámög-reflex becsülete is?. Akinek úgy tetszik, juthat arra a következtetésre, hogy nőtt. Nekem nem tetszik úgy. ezért megfontolásra ajánlok két dolgot. Az egyik: a mámög-reflexben a butaságunk rándul védekezésbe, e mozgalmakat pedig a védekező okosság hívta életre. A másik: ezek a „vissza a régihez" mozgalmak — vadonatújak. Fogadtatásuk a szokatlannak szól. Árulkodó, ha így kérdez valaki rájuk: „Mámög micsodák ezek itten?" És árulkodó, ha azt válaszolja a tréfabeli székellyel, hogy „Vagy valamik ezek itten, vagy mennek valahová." FARAGÓ VILMOS