Délmagyarország, 1989. január (79. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-14 / 12. szám

A fürdővízzel a gyereket is? 101 1989. január 14., szombat Nem túl régen még „sárga lapot" kaptak azok, akik a mezőgazdaság igazi gondjairól beszéltek (beszéltünk). Ma már kimondható, hogy az erőszakos kollektivizálás, a kuláküldözés, az „Erővel egyesült" nagy téeszek kialakítása káros volt. Mégis: ezen intézkedések összességét a magyar nép korszakos vívmányának tekintik, ezt ma is sérthetetlennek tartják. Mostanában azonban hirtelen, váratlanul ránkszakadt a felelősség; egyik napról a másikra a szövetkezetek lettek a mezőgazdaság kerékkötői? A szövetkezeti vezetők a parasztság vérszopói? Nem. Csak az történik, ami sajnos, már nem először: olyankor esünk egymás torkának, amikor a leginkább össze kellene vetni vállunkat. magazin | [DM Csönd lesz a világon? A szövetkezeti vezetők is tudják, hogy kihalóban a gazdaszellem, a tulajdonosi tudat. De azt is tudják, hogy azért hal ki a tulajdonosi tudat, mert nincs tulajdonosi helyzet, hogy nem a szövetkezet az, ami kiöli a gazdaszellemet. Sokszor és sok helyen elmondtam már magam is, hogy a szövetkezeteknek is meg kell újulniuk. De erről tagjaink nem tudhattak, mert nálunk a szövetkezeti vezető politikai vezető is, akivel szemben elvárás a politikai lojalitás. Ezt az elvárást teljesítettük is példásan, nem beszéltünk a tagság előtt a bennünket szorongató, belülről őrlő kételyekről, szolgáltunk derekasan. Hirdettük mi is a közös tevékenység töretlen fejlesztésének elsődlegességét, a népgazdaság növekvő szükségletei kielégítéséhez való mind nagyobb hozzájárulás elsődlegességét. Közben pedig óriási hibát követtünk el: nem szóltunk kellő időben, hogy az oszthatatlan vagyont összekeverték két egészen más dologgal: a tulajdonjog osztatlanságával és az oszthatatlan jövedelemmel. így aztán nincs okunk csodálkozni azon, hogy mostanra a szövetkezetet a föld, a közösen felhalmozott vagyon kisajátítója cseppet sem hízelgő megtestesítőjének tekinti saját tagsága. Nem kiabáltunk időben, hogy nem a tulajdont kell államosítani, hanem a tulajdon működtetésének társadalmasítását szolgáló módozatokat kell kutatni, kialakítani — és ennek szerte a világon egyik célszerű útja a szövetkezés, de az igazi szövetkezés. Szolgáltuk derekasan azt a szövetkezetpolitikát. amelyik arra játszott, hogy szép lassan, a biológia törvényszerűségének megfelelően előbbutóbb kihal az alapító, a formailag még tulajdonos generáció. Nehéz számadásra kell tehát felkészülnünk. Tudtuk, hogy ezért nem lehet átírni a bevitt föld tulajdonjogát még a szövetkezeten belül és még a tag gyerekére sem. Tudtuk, hogy ezért kell kötelezően, nevetséges összeggel megváltani az elhalt vagy kilépett tag földjét, hogy ezért nem mondhatott le örökségéről a kívülálló örökös szövetkezeti tag testvére javára. Tudtuk, hogy valójában nem a közgyűlés dönt az ered; mény felhasználásáról, hanem a Pénzügyminisztérium. Es tudtuk, hogy kétes értékű volt az az elismerés, amikor a szövetkezetet is vállalatnak ismerte el a politika. Tudtuk, hogy a szövetkezeti demokrácia sem más, mint a politikai demokrácia helyett adott termelési demokrácia. Az. ami az állami gyámkodás, a paternalizmus másik oldalának, az infantilizmusnak az elmélyítését szolgálta. Tudtuk, hogy a 82-ben meghirdetett „vállalkozói csomagterv" nem volt más, mint az igazi vállalkozás helyébe adott pótcselekvés. Mégis: legfeljebb olyan fórumokon adtunk hangot kételyeinknek, ahol nem lehettek jelen tagtársaink. Most mégis csodálkozunk, hogy bűnbakok lettünk, fönt is, lent is? Nincs mit csodálkoznunk,'és nem is a csodálkozás idejét éljük. De az azért rosszul esik, hogy azoktól hangzik a buzdítás: újuljunk meg! — akik mozgásterünk korlátait felállították. Az, hogy tagságunk szemében bűnbakok lettünk, sajnos csaknem természetes. Mégis: hisszük, hogy jövőnket nem az szolgálja, ha ma a „reformszellemben" a fürdővízzel kiöntjük a gyereket is, a kolhoz megtagadásával megtagadjuk a szövetkezést is. Tisztáznunk kell végre, hogy nem elég mindent rombolni, hogy okosabb lenne építeni is. Tisztáznunk kell végre a szövetkezés céját, és ha ezt megteszszük, akkor más megvilágításba kerülnek a szövetkezés alapelvei is. A szövetkezés célja nem lehet más, mint a szövetkező tagok céljainak szolgálata. Az emberek arra szövetkeznek, amire egyenként már egyikünk sem lenne képes. Ebből kiindulva nem kell tagadni az oszthatatlan vagyon létezésének szükségességét. De egyértelműen tisztázni kell, hogy a szétoszthatatlanság egyáltalán , nem azonos az osztatlansággal. Az oszthatatlanság a gazdálkodás, a szövetkezés céljának folytonosságához, a perspektívához szükséges vagyonhányad széthordhatatlanságát jelenti, de ettől, még a tulajdonlás joga osztható. Ezért a tuvajdon szerepének helyreállítása nem jelenti az oszthatatlanság feladását. Gondoljuk végig: a legoszthatatlanabb vagyon a részvénytásaság vagyona, mégis ebben a társasági formában a legegyértelműbb a tulajdonosok szabad rendelkezése! Azt is világosan tisztázni kell, hogy a szövetkezeti tag tulajdonosi igényét nem elégíti ki a formális beleszólás joga. A tag nem beleszólni akar a gazdálkodásba, hanem gazdálkodni akar, rendelkezni a társult vagyon felett, mégpedig garantált törvényes keretek között. A korlátozott beleszólás jogával felruházott, de valójában a tulajdontól megfosztott bérmunkás által irányított vállalkozás szükségképpen konzervatív, nem képes rugalmas megújulásra. Gondoljunk csak bele a jugoszláv vagy a lengyel gazdaság sikertelenségeibe! Ma törvény írja elő, hogy a szövetkezet köteles a tagjait foglalkoztatni. Ennél tökéletesebben nem is lehetne kifejezni, hogy az állam bérmunkásnak tekinti a szövetkezeti tagot. Ha a szövetkezés célja a tagság érdekeinek szolgálata, akkor az azt jelenti, hogy a szövetkezés célja a tagjának jövedelemhez jutását elősegíteni — de ennek nem egyetlen lehetséges útja a bérmunkásjellegú foglalkoztatás. Az alapvető célt el lehet úgy is érni, ha a szövetkezet a tagok egyéni gazdálkodásához teremti meg azokat a feltételeket, amit egyenként nem lehet megteremteni. Például szolgáltatással, a megtermelt termékek további feldolgozásával, értékesítésével, szakemberek alkalmazásával. Természetesen szolgálhatja az alapvető célt munkahelyek teremtése is. A szövetkezeti tulajdon elismerésének, autonómiája megteremtésének vannak egyéb feltételei és következményei is: például az, hogy az állam a szövetkezet jövedelméhez csak közhatalmi minőségben nyúlhat hozzá. Az állami jövedelemelvonás, a jövedelemfelhasználás állami szabályozása ma számos olyan elemet is magába foglal, amelyek tartalmukat tekintve tulajdonosi jellegűek. Ilyen például a földjáradék mértékének korlátozása, a részjegyosztalék korlátozása, az egész keresetszabályozás, a vezetői fizetések, prémiumok és a vezetői, felelősség állami szabályozása. És ilyennek tekinthető az is, hogy a versenysemlegesség álcája alatt a szövetkezeti nyereség adóztatása azonos az állami vállalatokéval. Mindezeket a problémákat, kérdéseket minél előbb tisztázni kell annak érdekében, hogy ne kelljen kiönteni a fürdővízzel a gyereket is. Mivel azonban az elmúlt évtizedek meglehetősen nagy sikereket hoztak a tulajdonos eltüntetésében, nem lesz könnyű a feje tetejéről a talpára állítani a körülöttünk zajló világot. És a nehézségek nem egyformán nagyok minden szövetkezetben. Mert vannak azért szövetkezetek, ahol a nehéz időkben is a helyén volt a fej: őrizték azt. ami megőrizhető volt. De vannak szövetkezetek, ahol a vezetők pápábbak voltak a pápánál. Az első teendő a földtulajdon sorsának tisztázása, mert ebben a kérdésben a huszonnegyedik órában járunk. Először is a szövetkezeti tag földtulajdonának helyreállítását kell elvégezni, forgalomképessé kell tenni a földet, engedni, hogy valós értéke alakuljon ki. Nemcsak azért, mert a parasztember egyik legfontosabb értékmérője a föld értéke, hanem azért is, mert a termőföld pótolhatatlan. És a senki földjére senki sem vigyáz. Évente egy jókora téesznyi föld vesz el a termelésből és még több válik csak nagy költségekkel művelhetóvé. Abban, hogy mezőgazdaságunk drágán termel, ez is benne van. De nemcsak ez — hanem az is, hogy az előállított javak nem valós értékükön cserélnek gazdát. A kormány meghirdetett, normatívnak nevezett gazdaságpolitikájának egyik következménye lesz a valós piac hiányában a mezőgazdaság további leértékelődése. Hiszen az infláció a hiánypiacon értékesítő ipar jóvoltából hozzánk csak begyűrűzödik, de itt meg is áll. sót, a bőség piacán termékeink még le is értékelődnek. így a szintén „normatív" befektetési „piacon" az újratermelés forrásai is elvándorolnak a mezőgazdaságból. Előbbutóbb persze az esetleg beköszöntő hiány rendet teremthet — de addig? És akkor? Mi lesz addig és akkor? Ma a költségvetés hiányának eltüntetése jegyében leépítenek olyan támogatásokat is, amelyek valójában nem mezőgazdasági támogatások, hanem a túl drága iparcikkek — például a műtrágya — irreális árát tették elviselhetővé. Ezzel egy időben áldozatul esett az élelmiszerek ártámogatása, és következik az élelmiszerexport támogatásának ' csökkentése. Félreértés ne essék: nem vagyok a költségvetésen keresztül történő újraelosztás híve, sőt. De ha a társadalmi béke érdekében alacsonyan akarjuk tartani az élelmiszerek árát, a támogatások versenye által vezérelt világpiacon ki akarjuk használni az élelmiszer-termelés komparatív előnyét, akkor nem lehet ennek minden terhét a mezőgazdaságból élőkre hárítani. Világosan tisztázni kell végre, hogy mi az adomány a támogatásokból és mi a nemzetgazdaság választott szervezési módjából származó árdiszparitás kiegyenlítése. NAGY HÚSZÉIN TIBOR A fiatalember nem azért fékezett a monori országút egyik feltételes buszmegállója előtt, mert általában szánalommal viseltetik a havas esőben buszra várakozó magányos egyedek sorsa iránt. Nem. A fiatalember azért fékezett és állt meg, mert hanyag eleganciájához a nagyvonalú gesztusok gyakorlása is hozzátartozik. — Tudja, uram — mondta, miután rezzenetlen arccal végighallgatta hálálkodó makogásomat —, eleinte lelkiismeret-furdalást éreztem, amikor ezzel az Opellel emberektől hemzsegő buszmegálló mellett voltam kénytelen elhajtani. A viszszapillantó tükörben gyakorta láttam, amint leplezetlenül parázslanak utánam a gyűlölködő pillantások. Akkor azt hittem, hogy a kocsit gyűlölik, illetve azt az életformát, amire egy ilyen elegáns nyugati márka következtetni enged. Azóta világosabban látok, uram. Jól tudom, hogy a gyalogosok nem a kocsira dühösek, hanem arra, aki benne ül. Ha ók ülnének az Opel volánja mellett, és én állnék a buszmegállóban — semmi bajuk nem volna a világgal. Tudja, uram: az emberiség még mindig a csecsemőkorát éli. S egy csecsemő csak addig bőg, amíg meg nem kapja a cumiját. Ezért én a nagy forradalmakat sem tudom komolyan venni, nem én, uram. Nem többek tömeges méretű hóbörgéseknél. És ha mindenki megkapja a maga cumiját — csönd lesz a világon. No, Isten áldja. Monorra értünk, ki kellett szállnom. Őszintén örültem neki. Addig ugyanis — a hálaérzettói még mindig átitatva — úgy heherésztem, mintha egyetértenék jótevőm elméletével. Pedig nem értettem egyet vele, csak éppen túl hálás voltam neki ahhoz, hogy vitatkozzam azzal, amit mond. Ezért örültem a megérkezésnek: menekülhettem saját lekenyerezett lelkiismeretem elől. A forradalmárt és a hóbörgót az első pillanatban valóban nem lehet megkülönböztetni: mind a kettő elégedetlenkedik. Az alapvető különbség csak hosszabb távon derül ki: a hőbörgó csak azt tudja, hogy mi az, ami ellen lázad, míg a forradalmár azzal is tisztában van, hogy mi az. amiért lázad. Óriási különbség. Mert a hóbörgót el lehet hallgattatni néhány odavetett konccal — „cumival", ahogy ismeretlen jótevőm mondta —, a forradalmár viszont elégedetlenkedni toe mindaddig, amíg eszméje testet nem ölt. vagy ha már testet öltött: amíg eszméjét „meglovagolni" igyekvő tors Evéseket észlel maga körül. S mindezt függetlenül egyéni sorsának, saját szociális helyzetének alakulásától. Láttam én már karón varjút. Láttam embereket, akik — a nép bizalmából magasabb polcra kerülvén — hamar elfelejtették, hogy honnan kerültek oda. Láttam a szegényeknek nem egy prófétáját megtollasodni és kispolgárrá silányulni az indulatokban is. Láttam kényelmetlen írót lelkileg elkényelmesedni abban a villában, amit rebellis műveinek a honoráriumaiból építtetett. És láttam olyan őrmestert, aki a hajdani jutásiaktól közkatonaként elszenvedett sérelmeit a félszeg újoncokon igyekezett megtorolni. Láttam, láttam, és mindig elgondolkoztam: rengeteg esettséget, emberi gyarlóságot hordozunk még az idegeinkben. És amíg hordozzuk, addig a forradalom nem ér véget. Az a forradalom. amely az Auróra ágyúlövésére robbant ki. Én annak a forradalomnak az évfordulóját képtelen vagyok a szabványünnepek közé besorolni. Mert ünnepeink zömében kegyelettel emlékezünk valakire vagy valamire, személyre vagy eseményre, valami lezártra, elmúltra, mindenképpen befejezettre. A forradalom ünneplése viszont nem rekedhet meg az emlékezésnél, a kegyelet lerovásá.nál, mivel a forradalom folyamatot jelent. Máig ható, ma is zajló folyamatot. A régi rend megdöntése csak a kezdet volt. Az új rend kivirágoztatásához szükséges tudati magasság meghódítása még nagyon is hátravan. A szocialista gondolkodású és életvitelű emberért még nem fejeződött be a harc. Sót, mostanában éleződik, hiszen e harc kilátástalanságát egyre többen hangoztatják. Sokan félreértik a peresztrojkát, azt hiszik, a forradalom temetéséről van szó, pedig ellenkezőleg: 1917 októberét most még inkább tekintjük a legnagyobb emberi lehetőségek történelmi kiindulópontjának, mint bármikor! Most, amikor az azóta eltelt idő rárakódott évtizedei közül nem egyet kell lefejteni róla, hogy világosabban láthassuk: minek a továbbvitelét kell megkísérelnünk látszólag ellehetetlenülő helyzetünkben. Forradalmárokra és nem höbörgókre van szükség manapság elsősorban, forradalmárokra, akiknek közösségi indulatait nem tompíthatja cl saját sorsuknak sem jobbra, sem pedig rosszabbra fordulása. Forradalmárokra, akiknek tisztánlátását nem vakíthatja el az egyéni útjuk hepehupáin felverődő por sem. Forradalmárokra, akiket nem silányít el a magasabb beosztás — és forradalmárokra, akiknek nem derogál a „közlegényi" állapot, akik szürke eminenciásként sem renyhék küzdeni a szocialista közösség veszélyeztetett érdekeiért, félretéve vélt vagy valóságos sérelmeket, elfelejtve bosszantó igazságtalanságokat. Forradalom... A szó barikádokat idézett hajdan — idézze ma az „eszmebarikádokat". A felszaggatott utcakövck helyett idézze ma az elszaggatott tudati béklyókat. A halálra szánt lelkesedés villáincikázásait pedig váltsa fel szívünkben az életre szánt céltudatosság örökmécs-szívósságú lobogása. BÁRÁNYI FERENC ANDRÁSSY GABRIELLA RAJZA ZSIGMOND ENIKŐ Létrend Óracsörgés reggel mosdás a fogkefe felsebzi ínyed rohanás tolongás a buszon utazás állomások munka kávé munka rohanás a buszon tolongás könyöklés este üres agy üres szem üres szív súlyos nyugtalan álmok reggeledik óracsörgés...