Délmagyarország, 1989. január (79. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-14 / 12. szám
G 1989. január 14., szombat DM| [magazin A megcenzúrázott Szemere Két esztendeje lesz már, hogy Szemere Bertalan (1812-ISM), a nagy borsodi reformer s első magyar belügyminiszter születésének 175. evfurdulójura készülve kikölcsönöztem a Szegedi Egyetemi Könyvtárból Kiss Ernő Szemere Bertalan (Kolozsvár, 1912.) c. mindmáig egyetlen életrajzát, melyből az Újság c. kolozsvári láp 1919. január 28-i számából való lapkivágás hullott ki. Eredetileg Márki Sándor (1853— 1925) kolozsvári, majd szegedi történész professzoré volt a könyv, akinek jó szokása lehetett a historikus hírlapi cikkeknek a megőrzése. Wellmann Rezső Szemere Bertalan próféciája c. cikkének kettős aktualitása volt akkor: Szemere halálának 50. jubileuma, s Erdélynek a román királyi csapatok általi megszállása miatt az egykori magyar emigráns államférfi nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos nézeteinek fölelcvenitése. Az 1918 karácsonyán megszállás Szemere Bertalan alá jutott Kolozsvárott már működött a román királyi katonai cenzúra, amely egy jókora Szemere-idézetet kitörölt a cikkből. Az igv keletkezeti fehér foltot a cikkbeli utalás alapján apró betűs kiemelessel most pótolom. a Magyarország igényei. Levél a „Kölnische Zeitung"szerkesztőségéhez c. memorandumból (Szemere Bertalan: Naplóm. Száműzetésben. Pest. I8ó9. 152.). A közlemény alatt az Újság tudósítása: A nagyszebeni kormányzótanács nem kívánja a postások eskütételét. Orvosolják a besztercei postások sérelmét. Ez bizony ábránd volt csupán; mint Raffay Ernő Erdély 1918-1919-ben (JATE Kiadó, Szeged. 1988.) c. Könyvéből tudjuk: éppen e cikk megjelenése napján, 1919. január 28-án már Kolozsvárott is befejeződött a magyar államapparátus fölszámolása. Tamasiu prefect erőszakkal eltávolította a magyar fókoEmánybiztost, s új polgármestert is kinevezett. A cikk jó betekintést nyújt az 1849. július 28-i szegedi nemzetiségi törvényt kidolgozó s beterjesztő miniszterelnök emigrációban vallott nemzetiségi fölfogásába 1869. január 18-án hunyt el egy budai elmegyógyintézetben; halálának 120. évfordulójára is emlékezünk e cikk teljesebb s javított újraközlésével. R.J. Szemere Bertalan próféciája A ROMÁN ÉS SZLÁV KÉRDÉSEKRŐL A magyar államférfiak közül csak kevesen foglalkoztak olyan behatóan ős tüzetesen közéletünk legsúlyosabb és immár legvégzetesebb problémájával: a nemzetiségi kérdéssel, mint Szemere Bertalan. Halálának félszázados évfordulóján nem lesz talán érdektelen erról cgvet-mást elmondani. Miniszterelnök lévén már 1849 derekán. 6 készített és terjesztett a bomladozó parlament elé egy nemzetiségi törvényjavaslatot 4 midőn némelyek sokallták a nemzetiségeknek fölkínált concessiókat, Kossuth-hoz intézett levelében haragosan kifakadt a radikálpárt azon bajnokai ellen, akik épp úgy nyilatkoztak, mint 1832-ben, midón a magyar volt minden; a szász, oláh csak név. Száműzetése alatt különösen a francia lapokat valóságosan elárasztotta a nemzetiségi kérdésre vonatkozó fejtegetésekkel és annyira túlozta elsősorban a szláv barátság kultuszát, hogy miatta majdnem igazságtalan lett tulajdon édes nemzeté iránt. Egy alkalommal pl. ezeket írta: „Én úgy sejtem, hogy a szerencse e században a szlávoknak fog kedvezni, az igazság kívánja, hogy a mely népfaj eddig utolsó és teherhordó volt, jusson az clsók sorába. Épp ezért kívánatosnak találnám, hogy a magyar a szlávok triumfális szekeréhez csatlakozzék, ha ugyancsak a sikert akarjuk és nem tekintjük az elveket." S midón Siécles-ben 1857. december 29-én egy cikk jelent meg, mely a román nemzet létjoga és európai jelentősége mellett kardoskodón azt a vakmerő állítást kockáztatta, hogy „a magyarok szerencsétlen következetlenséggel, rtielyet nagyon drágán fizettek meg, az erdélyi oláhoktól megtagadták a jogegyenlőséget". Szemere Bertalan erélyesen visszautasítá ugyan, ami e vádban ráfogás volt, de hosszú válasza folyamán gondosan óvakodott minden sértő vagy ingerlő szótól, sőt rendkívül adatgazdag cikke végén újra békejobbot kínált az elégületlen nemzetiségieknek. És egy „Új szövetség éneke" című és inkább rhétorra, mint poétára valló versben, melyet alább szó szerint közülük, újból fölhívta óket az egyezkedésre. Szemere B. politikai kátéjában dogma volt, hogy a nemzetiségek mindenfelé öntudatra ébredeznek. Fiz az érzés tölti be a lelkeket és ez fog rövid idón belül irányt szabni az öszszes államok politikájának. Lehetséges volt az egyes népfajokat egymáshoz bilincselni félholt állapotban, de ha egyszer életre keltek és élnek, erőszakkal mcggyilkolhatók, de fölhívhatók, más fajba beolvaszthatok soha — de soha sem lesznek. Soha, soha! E meggyőződésnél fogva görcsösen ragaszkodott volna a nemzetiségekkel való kibéküléshez és egyetértéshez, valószínűleg még akkor is és úgy is. ha a történelem logikája nem hozza ezt a történelmi problémát alkalmi összefüggésbe egy fajnak jövőjét, sót létét közvetlenül érdeklő és fenyegető olyan nevezetes mozzanattal, a minó a keleti kérdés volna. Milyen tisztán látott Szemerc B. e részben? s hogy milyen szerep illette, szerinte e nagy kérdés megoldásánál nemzetünket? tömérdek idézettel lehetne kimutatnunk. Helyszűke miatt szabadjon ezek közül egyet-kettőt kivonatosan ismertetni. Egyik Pulmerstonhoz címzett, 1859. június 11-én kelt emlékiratból van véve.ésekként hangzik: Végre ( keleti kérdés megoldásának is érdekében feks/ik Magsarország kiclégittetése, úgy politikai tekintetből, mint a eisilisatio szempontjából. Magyarorszagnak jutott a hisatás: kelet népeihez a nyugoti civilisatiu minden haladasat es eszméit közvetíteni; mint szerencsém volt, mylord, cz eszmei föntebb bővebben fejtegetni. L)e még ez nem minden. Ugyanazon okokból, s a magyar alkotmány alapján, a mint annak tökéletes rendszere kifejlődött, a mennyiben alapelve, a helyhatósági önkormányzat (mnnicipál-autonomia), különösen megfelel kelet patriarchalis szellemének s erkölcsinek: következőleg Magyarország rendeltetése: főszerepet játszani é nagy kérdés megoldásában, bár mikép iissön is az ki; de cz üdvös szerepel az erdeklett népek szabadsaga s joliele érdekeben csak egy szabad, türelmes, erős és alkotmányos Magy arország játszhatja sikeresen. Ezért sürgette oly következetesen és tüzesen a kibékülést a nemzetiségekkel, odaértve a magyar haza határain kívül csó délszláv fajokat is. S midőn ezek elleszenve kiengesztelhetetlennek mutatkozott, ezért tanácsolta az (1860-i) októberi diploma elfogadását és a közeledést Ausztriá'hoz. de ismét csak a Szent István koronájához tartozó szláv fajok megrövidítése és háttérbe szorítása nélkül. Szeretem hinni — írja többek közt —, hogy hazámfiai a múlt hibáiba nem fognak ismét visszaesni. Ha a lefolyt szomorú 11 év a horvátoknak, oláhoknak, szerbeknek lecke volt, ez a lecke nekünk is kellett. Csak fgy fog hazánk különféle fajú fiai között valóságos lenni a kibékülés, a testvériség és egyetértés. „Hajdan békében élénk, de mint gyermekek, mivel a nemzeti öntudat egyik fajnál sem vala kifejlődve; midón ez bekövetkezett, meghasonlánk; jövendőben kell, hogy mint öntudatos férfiak nyújtsunk egymásnak baráti kezet." „A kölcsönös egyetértés és engedékenység utján e végtelen fontosságú munka sikerül, el lesz hárítva a nemzeti egység utolsó akadálya; hisz a vallási és hűbéri válaszfalak immár nem állanak." „ Bár jelenleg még nincs szláv állam, mely vagy művelt, vagy szabad volna, azért nem állítom, hogy abba bekebelezve, szabadok soha nem lehetnénk, de azt állítom, hogy nemzetiségünket abban nem fognók megőrizhetni." „Ezért kell föltétlenül, hogy Magyarország a szabadság, jólét és béke varázsereje által magához vonja a szláv tartományokat, aszerint, amint ezek a török birodalomtól el-elváladóznak." „Ez szintén egy neme a hódításnak, de mely nem fegyverrel, hanem szellemi erőkkel hajtatik végre." „És néni áll az, amit a németek hisznek, hogy ók hívatvák Kelet népeit társadalmilag és politikailag civilizálni. Nemde az erdélyi oláhok lőnek a Duna fejedclemségbeli oláh irodalom felélesztói? Nemde a szerbiai törvénykönyvek magyarországbeli szerbek müvei? S nemde mi adók nekik ügyvédeiket, tanáraikat és iparosaikat? Mi hatunk rájuk részint közvetlenül, részint közvetve azon fajrokonok által, kik hazánkban művelték ki magukat. Rokon- és szomszédfajok oly hasonló eszmékkel és tulajdonokkal bírnak, melyeket távol és idegen fajoknál nem találunk. Fajrokonság. hadban és békében érintkezés, múlt és jelen, fizikai körülmények, pl. hajózható vizek, nyílt síkok, mindmegannyi összefüggő szálak szomszédnemzetek között. Ilyen szálak bőségesen nem a németek és szlávok, hanem csakis a szlávok és magyarok között találhatók." Mily hatalmas, mily messzemenő, mily jövőben olvasó államférfiúi fölfogás, szózat és intelem volt ez, melyhez méltó záradékot keresve sem lelhetnénk az alább kővetkező Szemere-félc költeménynél: Újszövetség éneke Fogjunk kezel, mini testvérek. Akik lakjuk e szép hazái. Magyar, Német, Román és Szláv Legyünk együtt mind jóbarát. Magyar, hajdan hóditgatál? Elmúlt annak régen kora. Megváltója a népeknek Légy, mint valál, vasostora. Számod földön, mert roppant nagy, Abban bíznád el, Szláv, magad? Hidd el, számos nép még nem nagy, Az a nagy nép, amely szabad. És te Német se vess meg mást, Azért, hogy vagy tudós; bölcsész, Minden népnek van az, mi kell, Tudniilik: szív és józan ész. Ne emlegesd le sem Román A római régi jogot. Elmúlt a múlt, csak ugy erős E négy faj, ha kezet fogott Most nem a rög, az elv a fó, Új a kor. bár ó a világ, A négy faj közt első az lesz, Melynek müve a szabadság. Fogjunk kezel mint testvérek. Akik lakjuk eszép hazát. Román és Szláv, Német, Magyar, Éljünk együtt, mint jóbarát. Egyesüljünk, mint frigyesek, S szánkból hallja meg zsarnokunk. Ellene s a szabadságért Harcolni most együtt fogunk. Wellmann Rezső Both Ödön alapvető munkáit idézi, fiatal szegcdi kutatók írásait is közli a JATE Kalmár László Kibernetikai Laboratóriuma CODEX vgmk-ja és a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár gondozásában megjelenő Szemere Bertalan é%kora. Tanulmányok és bibliográfia c. 50 íves kiadvány (Borsod-Abaúj-Zempléni Történelmi Évkönyv 7/1—2.). Kihasználatlan kincsek Makón HARMINC - S MÉG KI TUDJA, HÁNY? - ÉV PANGÁS Szokatlan javaslattal állt elő még a múlt év egyik tanácsülésén Makó egyik tanácstagja. Azt indítványozta, a város fejezze ki Domokos Zsuzsának, a rendelőintézet reuma-főorvosának elismeréséi azért a munkáért, amit a doktornő a város régóta ismert termálvizének gyógyvízzé nyilvánítása végett kifejtett. A tanács egyhangúlag elfogadta a javaslatot. Nem tudom, sokan tudták-e közülük: e víz és hatása évtizedek óta ismert, de most akadt Domokos fóorvosnó személyében valaki, aki olyan módszeres vizsgálatoknak vetette alá, amely alapja lehetett a hivatalos elismertetésnek. Az imént említett tanácstag másik javaslatot is tett: emlékezzenek meg méltóképp az 50-es évek neves makói orvosáról, Batka doktorról. Ó ugyanis a makói-marosi iszap gyógyhatását bizonyította fényesen. Talán nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy elgondolkozzunk e két hír hallatán: ha egy városban kiváló gyógyvíz és gyógyiszap található, mire használják, hogyan hasznosítják? A válasz tömören megfogalmazható: sehogy. Azaz, az iszapot szállítják szerte az országba, sok helyütt gyógyulnak tőle a betegek. de Makón nem. Epp abban a városban, ahol a hagymatermesztésnek óriási kultusza és hagyománya van. Ám e tevékenység — aminek során például már februárban a fagyos lóidon térdelnek — kifejezettén rossz hatással van az ízületekre. A máshol szokásosnál emiatt sokkal több a rcumatikus fájdalmakkal küzdő beteg. Itt lenne jelentősége a marosi gyógyiszapnak... Medgyesi Pál, a megyei víz- és csatornamű vállalat makói üzemfömérnökségének vezetője, tanácstag: Az ő javaslatait írtuk le fentebb. Mint mondja: hivatalból nem lenne feladata effajta dolgokkal foglalkozni, egyszerűen azért fáradozik: ha már ilyen érték van a közelükben, ne hagyják ebek harmincadján. Csupán saját kívácsiságból nézett utána Batka doktor ténykedésének. s rájött: óriási munkát végzett a hajdani körzeti orvos. Több mint harminc évvel ezelőtt már kidolgozott egy tervet, aminek az volt a lényege: nem az iszap exportálásával kell foglalkozni, hanem helyben kell hasznosítani. Termálvíz, gyógyiszap. reumakórház — ez a három, egységet alkotó szó volt az orvos jelszava. Medgyesi Pál szerint szégyen, hogy azóta semmi nem valósult meg, s ebben több városi (és megyei) vezetés is hibáztatható. Gondolatban elkalandozom közben. Hajdan helyi erőforrásra nem is volt szükség: minisztériumi pénzből felépült volna minden. Mondják: jó tizenöt éve egy minisztériumi nagyfőnök érkezett Makóra, megtárgyalni a részleteket. A tanácselnök a sofőrjét küldte érte az állomásra. Elkerülték egymást. Külön úton jutottak az elnökhöz, akinek a sofór épp beszámolt: nem jött meg a „vén hülye". Aki — ezt hallva — így be sem tette a lábát. Ment a kórházba. Ahol a vezérkar várta. Csak a portás nem tudott róla. Nem is engedte be... Ettől kezdve Makó nevét nem volt szabad kiejteni a minisztérium illetékes főosztályán.) Tudom, hogy kevés a pénz — folytatja Medgyesi Pál —, s ami pár éve még 15 millióból kijött volna, ma már negyvennél is többe kerül. Nemcsak a betegellátás miatt szükséges azonban felépíteni a gyógyrészleget. ebben ennél sokkal többet látok: a gyógyturizmus lehetőségét. ami a kereskedelemben, a vendéglátásban és egyaltalán az urbanizációban fejlődést indukál, s ilyen területre a magántőke is ömlene. Makón nincs se ifjúsági ház, se sportcsarnok — ma már községek is rendelkeznek ilyennel. Nyilván ez nemcsak helyi mulasztások eredménye, és emiatt is mondom: nehezebb időkben sem szabad levenni az építkezést a napirendről. A fürdő gyógyrészlegének építése szorosan összefügg a reumás betegek további kezelésével. Ennek azonban Makón nincs kórházi háttere. Az országos statisztika szerint tízezer lakosra „másfél" reumaosztályi ágy jut, Makó és vonzáskörzete több mint 60 ezer emberére egy sem. Pedig itt is régiek a vágyak és tervek. A 60-as években 80 ágyas osztály tervei készültek el, amit később az akkori reumaíóorvosnak. S/icbig Ferencnek is megmutattak. Helytelenítette. túlzottnak találta az ágyszámot, értelmetlennek viszont az építkezést speciális kezelések (torna, fürdő) lehetősége nélkül. A szép nagy terv már addig is sok pénzbe került, az áttervezés újabb összegeket emésztett volna, így hát az az egyszerű és nagyszerű döntés született, hogy inkább nem épül semmi. Pedig Sziebig doktornak más javaslata is volt: létesítsenek úgynevezett nappali kórházat, ahol napközben kórházi körülmények között ápolnák a betegekei. az éjszakai ellátás anyagi terhei nélkül. Ez az elképzelés akkoriban szokatlannak számított, azóta már több helyütt sikerrel valósult meg az országban. , Mindenesetre, a reumás betegek gyógyításának lehetőségei nem változtak. Legújabban a kórház régóta kihasználatlanul álló épületébe (a volt fertőző részleg helyére) terveztek reumarészleget, ám a dolgok jelenlegi állása szerint ott „krónikus rehabilitációs" részleget (magyarul: elfekvőt) alakítanak ki. A belgyógyászaton ugyan ápolnak reumabetegeket is, ám vizsgálatukat, kezelésüket a rendelőintézet orvosai végzik. tehát c betegek csupán „ágybérlők" — közvetlen orvosi háttér nélkül. A dolgot színesíti, hogy bizonyos, nagy hatású gyógyszerek a rendelőben nem írhatók föl a rendelkezések szerint, ehhez vagy osztályos háttér vagy a megyei főorvos engedélye kell. így hát a derékvagy épp lábfájós betegek utaztak Szegedre engedélyért. Mindaddig, amíg kezelőjük. Domokos főorvos'ki nem harcolta, hogy elég legyen papírjukat beküldeni. Papírügyekben egyébként a rendelőintézet igazgatója. Takács Imre főorvos az illetékes. „Mindent szóért vállalom a felelősséget" — mondja bevezetőül, s mindjárt adatokkal kezd bombázni. Táblázatokat, statisztikákat vesz elő, és sorolja a „megjelenési eseteket" a reumaosztályon, a száz lakosra jutó kórházi napokat, stb. Kifejti, mennyivel gazdaságosabb beruházás elfekvőt kialakítani a kórházban, mint reumaosztályt, amit a minisztériumi irányelvek szerint nem is lehet. A főorvosi tanács is erre szavazott — mondja. (A főorvosok tehát a kórház érdekét tartják szem előtt. Domokos doktornő viszont csak a sajátját. Álnok tehát — tehetjük hozzá —, aki arra gondol: a főorvosok örülnek, hogy megszabadulhatnak elfekvő betegeiktói, hisz jöhet helyükre új, pénzes beteg, míg Domokos főorvos a reumás betegeknek szeretne kórházi körülményeket. Amihez egyébként a Medicor helyi üzeme úgy járulna hozzá — mint ezt Nagy Lajos igazgatótól megtudtuk —, hogy három évre ingyen adná reklám- és bemutató célzattal speciális bútorait, amiket — ha megjfelelnek — potom áron vehetne meg a kórház.) Csenke László főorvossal, az egészségügy makói irányítójával, a tanács osztályvezetőjével is beszélgetek. Azaz, beszélgetésre túl sok szükség nincs: hal és fél oldal gépelt terjedelemben nyújtja elém „nyilatkozatát". Kifejti ugyan, hogy a „hagymázás elősegíti a betegek szaporodását", ám gyógyításukat „megoldottnak" látja. És ismét számok: a „havi összességében megfigyelt kezelési idő", az „indokolt gyógyszerkérelmek", az „ellátási esetek százaléka"... E bürokrata látásmód alapján úgy tűnik, nem vagyunk messze sem a térben, sem eszmeileg attól az országtól, ahol pontosan kidolgozták, hány kalóriára van szüksége egy embernek a létezéshez (vegetálásához?). Több mint harminc év alatt tehát semmi nem valósult meg Makón a realitásnak tűnő álmokból. A legújabb lehetőség a teho — lett volna. A lakosság a befizetések egynegyedét a fürdő reumakezelésekre használatos gyógyrészlegének szavazta meg. Az eddig befolyt pénzt az új piac kialakítására, és a tanácstagok körzeti felhasználására (járda, csatorna stb.) fordították — mint Joó Sándor tanácselnök-helyettestől megtudtam. A piac — botrányok után — még a régi helyén. Gyóg> részlegre viszont — meglehet — végül egy fillér sem jut, hisz a „befizetési morál csökkenő tendenciát mutat" — mondja az illetékes, így nem kizárt, hogy eltörlik, a tehót. Nincs tehát pénz. Ez az aktuális indoka annak, hogy Batka doktor harmincéves álmából (gyógyvíz, gyógyiszap, reumakórház) ismét nem lesz semmi. S ki merne ezzel az indokkal manapság vitázni? Takács főorvos óva int attól, hogy személyes torzsalkodásokat említsek indokként: „Domokos doktornő vezérkarom legmegbecsültebbtisztje." — mondja cáfolatként. Az ok talán mindegy is. A szomorú eredmény a lényeg: hagymaváros népének betegsége továbbra sincs orvosolva. BALOGH TAMÁS