Délmagyarország, 1988. november (78. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-12 / 270. szám

\ 1988. november 12., szombat 173 Újvidéki mozaik Nem kevés szorongással léptem át a határt október vegén, amikor is néhány napos tapasztalatcsere-látogatásra a vajdasági fővárosba. Újvidékre indultam. Utazásomat megelőző héten még nyugtalanságra bőven okot adó hírek érkeztek déli szomszédunktól. Utcai zavargásokról, békésnek korántsem mondható tüntetésekről számolt be mind a magyar, mind a jugoszláv tömegtájékoztatás. Az újvidéki kormány épülete elótt lezajlott meeting —, ahogyan néhányszor később hallottam emlegetni a tüntetést — nem nyugalmat adó, vendégváró város reményével kecsegtetett. A sokféle elégedetlenségből táplálkozó, utcára vitt indulatok október végére azonban csillapodtak. A tüntetésről csak a tövig letaposott bukszusbokrok és néhány, helyszínen felejtett üvegcserép árulkodott. Október utolsó hideg napjaiban Újvidék élte a megszokott hétköznapi életét. Hogy e látszólagos nyugalom meddig tart? Nehezen megjósolható, mert tény, hogy Jugoszlávia döntő erőpróba elótt áll. A nemzetiségi széthúzással, az ezt tápláló gazdasági válsággal, a 220 százalékos inflációval kell egységét bizonyítva megküzdenie. A tűrőképesség határán Egyelőre azonban a szövetségi együttműködés hátrányairól és kivált a megélhetés fokozódó gondjairól hallani mindenfelé. A tél közeledtével több a félelem és nagyobb az elégedetlenség. Egy átlagkeresetű dolgozónak fél évig kell gürcölnie ahhoz, hogy megvehesse a téli tüzelőt, amivel aztán muszáj csínján bánnia. A családok havi jövedelmük egészét már kosztra, fűtésre költik. A Magyar Szó című vajdasági újságban olvastam a szövetségi munka-egészségügyi és szociálpolitikai bizottság elnökének bejelentését, miszerint „kilenc hónap alatt 13,7 százalékkal csökkent a reálkereset a tavalyi időarányoshoz viszonyítva. 150 ezren szorulnak szociális segélyre, 460 ezrer nyugdíjas járandóságát ki kell egészíteni, annyira alacsony — s akkor még nincs szó — a munkanélküliek és a családi pótlékra szorulók népes táboráról." A lakosság megélhetésre fordított összkiadása jóval felülmúlja a bevételeiket. A fizetések csekkre érkeznek és már jóelőre elkölthetők. Manapság nem ritkaságszámba menő a részletre vásárolt télikabát. Az árak a szó szoros értelmében naponta nónek. Nincs támpont ahhoz, hogy mennyi pénzre lenne szükség. Röpködnek a milliók, a pénztárcát kitömi az értéktelen papírhalmaz. Ottjártamkor jelentették be a hús áremelését, néhány nap után a húsféleségek 25 százalékkal történő drágítását. A sertéscomb így lett mára 25 ezer dinár (több mint 300 forint). Novemberben pedig várhatóan megszüntetik az ártámogatást a liszt, a tej, az étolaj esetében, újabb élelmiszer-áremelkedést okozva. Az úgynevezett termelési kompenzációra szánt 123 millió dinárt pedig szétosztják azok között a milliók között, akiknek családjában az egy fóré eső jövedelem nem haladja meg a szavatolt személyi jövedelem 30 százalékát, illetve ebből a pénzből juttatnak a munkanélkülieknek és a szociális segélyre jogosultaknak. Úgy tűnik a lakosság szociális tűrőképessége lassacskán kimerül, hiszen milliók tengődnek a lét peremén. Nyugdíj kompenzáció A munkanélküliek magas száma és a külföldön vendégként dolgozó jugoszlávok esetleges hazatérése miatt a társadalom érdeke, hogy a nyugdíjkorhatárt elérők mindegyike befejezze aktív munkásságát. A nyugdíjba vonulásra késztetés érdekében született jó néhány éve az az intézkedés, miszerint a megélhetési költségekkel arányosan szükséges növelni a nyugdíjak összegét. Éppen azokban a napokban, amikor a Vajdaságban jártam, történt változtatás a nyugdíjak és a megélhetési költségek összehangolása terén. A tartományi rokkantsági és nyugdíjbiztosítási érdekközösség közgyűlésén úgy határoztak, hogy a jövőben a dolgozó bruttó személyi jövedelméből levonható nyugdíjjárulék 15 százalékos lesz (szemben a korábbi 18 százalékkal), és a munkáltató tiszta jövedelméből 8 százalékot ad az érdekszövetségnek. A Vajdaságban pillanatnyilag a legmagasabb nyugdíj 1 millió 47 ezer dinár, a garantált legkisebb 194 ezer 525 dinár. Nem kevés elégedetlenséget szül azonban az aktív, kis fizetésű dolgozók körében, hogy a nyugdíjak gyorsabban nőttek, mint a személyi jövedelmek és hogy azokat a megélhetési költségekhez igazítják. A számok mindenesetre azt mutatják, hogy a legkisebb nyugdíjjal rendelkezők ugyanolyan nehéz helyzetben vannak, mint magyar társaik, hiszen ha a hús árát vesszük viszonyítási pontnak, akkor közel egyformán nem ér semmit a pénzük. Válságban a sajtó Nem kellett irigykednem. Újságíró kollégáim a Vajdaságban sincsenek meg, illetve túlfizetve. Ugyanannyi és ugyanolyan mindennapos megélhetési gondokkal küszködnek, mint a magyar tollforgatók. Az újvidéki Magyar Szó munkatársainak átlagfizetése 450 ezer dinár. Az igazsághoz hozzátartozik persze, hogy a fővárosban dolgozó zsurnaliszták ennél többet vihetnek haza, és eme összeg többszöröséért munkálkodnak a rádió és tévé munkatársai. Magam nem irigykedhettem tehát a fizetésükre, ök viszont igen a mi napilapárainkra. A tojás árát használva összehasonlítási összegnek, jutottak arra a következtetésre, hogy nálunk Magyarországon még mindig olcsó a sajtótermék, legalábbis ami a napilapokat illeti. Ahogy ők számolták, a Magyar Szó 3, esetleg 4 tojás ára, míg nálunk a napilap nem kerül egy tojás árába. Sajnos, a drágaság miatt érezhetően esik a példányszám. Sokan meggondolják ugyanis, hogy kiadjanak-e naponta 800 dinárt például a Magyar Szóra, akkor, amikor egy mérnök-tanár óradíja 300 dinár. Kollégáimat sikerült meggyőznöm azonban arról, hogy a nálunk olcsó napilapok korántsem oly terjedelmesek, mint a jugoszláv társaik. A Magyar Szó például hétköznapon 16, vasárnap 32 oldalon jelenik meg napi két kiadásban, bőséges külpolitikai, belpolitikai, tartományi rovattal, sporttal, hirdetéssel. Az újságok szalagcímei — mint a világon bárhol — hűséges tükrei a közhangulatnak, az embereket foglalkoztató problémáknak. így hát ha csak a magyar nyelvű vajdasági napilapot lapoztam volna át, akkor is hű képet kaptam volna a tartomány pillanatnyi közérzetéről. Találomra kiragadott példaként néhány cím: „Elsejétől drágább a hús"; „Mind többen a létminimum alatt"; „Pazar, de méregdrága könyvek"; „Kosztpénz 3 millió ember számára"; „Csekkre és törlesztésre"; „Mind mélyebb szakadék termelő és fogyasztó között". A Jugoszláv Újságíró Szövetség egyébként éppen ottjártamkor, október utolsó napjaiban tartotta közgyűlését, ahol választ kerestek többek között arra a kérdésre: „Igaz-e, hogy az újságírók politikai bérmunkássá váltak és hogy az újságíró hivatás alkonyáról kell beszélni Jugoszláviában?" Tény, hogy a köztársasági-tartományi megoszlások az információs teret is felparcellázták és az újságírók nem minden esetben képesek a részérdekek fölé emelkedni, az egész ország ügyeit szem elóti tartani. Megoszlik a sajtó, „tájékoztatási háború" dúl, ami pedig inkább hátramozdítója, mint előrevivője a súlyos helyzetből való mihamarabbi kilábalásnak. Balkáni viszonyok és európai színvonal Az újvidéki klinikai tömb kiábrándító látványt nyújt, s mindenre emlékeztet, csak egészségügyi központra nem. A Mária Terézia korában épült klinikák felett nem múlt el nyomtalanul az idó. Az elavult vezetékhálózat javítása, toldozása-foltozása okán csatatér a klinikakertnek csúfolt terület. Magam mindig felháborodom, amikor a mi, szegedi klinikáink alagsori rendelőibe várakozó betegtömegeket látok. A helyhiány nálunk is a föld alá kényszeríti sok helyütt a gyógyítót és páciensét, de legalább kórtermek nem telepíttetnek a pincékbe. Balkáni állapotok — mondhatnánk stílszerűen az újvidéki klinikákra. Bár az egyetem oktatási épületében ott díszeleg a jövő klinikai tömbjének makettje, a gazdasági helyzet ismeretében aligha hihető, hogy néhány év múlva felépül az új diagnosztikai klinika. Egyelőre csak a poliklinika — járóbeteg-rendelő — impozáns épülete jelenti itt a végletek találkozását. Vajdaság lakosainak gyógyításáról egyébként 26 általános és szakosított kórházban gondoskodnak, ezenkívül van még közel 50 egészségház. Közvetlenül a háború után a tuberkulózis volt a népbetegség, manapság — csakúgy, mint nálunk — a szív- és érrendszeri betegségek, a rák és az alkoholizmus állnak a halálokok listájának vezető helycin. Ennek okán a hajdan volt tüdőszanatórium ma ez utóbbi néppusztító betegségek gyógyítására, kezelésére rendezkedett be. Méghozzá nem akármilyen módon, hiszen az Újvidéktől néhány kilométerre, a Fruska Gora lábainál, igazán festői környezetben levó kamcnicai szívás érrendszeri betegségek intézete Európa egyik legjobban felszerelt gyógyító intézménye. Jugoszlávia valamennyi köztársaságából fogadja kivizsgálásra a betegeket. Az ez év januárjában megnyílt szívkatéterező laboratóriuma nyugat-európai viszonylatban is a legkorszerűbbnek mondható. Kamenicán az idei esztendő eltelt kilenc hónapjában több száz katéterezést, közel ezer szívműtétet végeztek, — s ahogyan hírlik, — készen állnak a szívátültetésre. Persze nem ez a csoda a kamenicai intézetben, hiszen valószínűleg sokan tudják, hogy a szegcdi klinikán is világszínvonalon áll a szívoperáció és a katéterezés sem számít újdonságnak. Amiért viszont mi potenciális betegek és a szívgyógyászok joggal irigyelhetjük a vajdasági intézményt, az a műszerezettsége. Az USA-beli General Elektric cég Thompson CGR nevű gépezete, az amerikai stílben berendezett vizsgálók, a csupa monitor laboratórium bizony mellbe vágó élményként hat annak a látogatónak, aki valamelyest is ismeri a magyar orvosi műszerpark állapotát és aki tudja, hogy mostanság mifelénk össznépi adakozással lehet egy-egy korszerű orvosi műszerhez jutni. Kamenicán fájó szívvel gondoltam haza, amikor hallottam, az év végére két echokardiográfot is várnak a meglevő „korszerűtlen" melle. De az igazság az, hogy csupán a kamcnicai szuperintézetben éreztem, hogy a szomszéd rétje zöldebb. KALOCSAI KATALIN BERES DEZSŐ Osz köpenyekel hizlaló szelekkel jön ez újabb október kisgyerekekel küldött maga elótt gázoltak térdig érő avarban begyűjteni hulló fényes gesztenyéket tizedét a bánatnak tarlott szántókkal övezett temetők felé igyekeztek fejük felett meg-megreccsentek a holt ágak a nap avar alá bújt utolsó lehellete sikoltott fel ha ráléptek messzi hátul elégedetten figyelt vöröslő hajú nő az akarnok ősz Majd előbújik majd kifestik burka a semminek s előbújik a csönd gazdagszik mint növekvő hold madarak vonulásában telepszik fölénk uralkodni fészket rak mert rosszak voltunk ma már csak fenyíthetőek hát büntet — jövőnk hályog de optimizmus szemünkben málló vakolat lelkünk fosztó ing feslik mint burka a semminek majd előbújik Bodor Péter kútja A Margitsziget látványossága, a zenélő kút Szépséges Margitszigetünk egyik közismert látványossága a zenélő kút. Ott áll ez a Duna ékességének északi csücskében, és aligha akad olyan járókelő, aki meg ne állna előtte, és meg ne csodálná a 12 méter magas, 10 méter átmérőjű, templomszerű kupolával borított építményt. Azt azonban nyilván kevesebben tudják, hogy csak 1936 óta áll az említett helyen, az pedig, hogy valójában másolat, szintén nem mindenki elótt ismeretes. Márpedig az egykor Marosvásárhely főterén állott úgynevezett Bodor-kutat „mentették át" ide! Amint azt neve is mutatja, eredetijét a most kétszáz éve. 1788. június 22-én született Bodor Péter fabrikálta össze a világ csodájára és a maga gyönyörűségére. A kút négy vízsugárral hajtott óramüve pontosan hatóránként zendítette meg a muzsikáló szerkezetet. Valóságos csodabogár volt ez a férfiú! Miután sorra kitanulta az órás, a lakatos, a kertész és még ki tudja milyen mesterséget, és megjárta Bécset is, 1818-tól Marosvásárhelyen telepedett le. és ott nyitott műhelyt. Első dolga az volt', hogy lakóhelyének egy új Maros-hidat építsen. A PETRI CSATHO FERENC A gyémánt füstje Ha élete kilobban midőn az órája lejár az lesz a túlvilági fényesség nap a és nem bánt majd semmi jobban ahogy a túlvilági fény bánt Midőn Mária órája lejár elforr minden arany az ékszerekből Már nincs méltó aki viselje illangó füstté lesz a gyémánt 8 méter széles és 63 méter hosszú „átkelőnek" minden porcikája fa; egyetlen fémszeg sem került annak a szerkezetébe. Ezt követően, az 1820-as években fundálta ki, majd hozta tető alá a nevezetes zenélő kútját. Majd pedig egy olyan pénznyomtató masinát szerkesztett, amely végül is a vesztét okozta. Csavaros eszével kiötlötte, hogyan lehet papírpénzmásolatokat csinálni, és ezt a házi szerkezetet saját házának a küszöbébe építette bele. Aki tehát ellátogatott hozzá, az betoppanásakor egyúttal pénzt is nyomott. Valami „jóakarója" természetesen följelentette, és a hatóságok eljárást indítottak ellene pénzhamisítás címén. Letartóztatták, aztán a szamosújvári börtönbe zárták. Ott ugyan szintén alkalmat adtak neki, hogy fúrjon-faragjon — sőt még freskókat is festhetett, rajtuk a gyűlölt rabtartóival —, ám kedélye mindjobban elborult, és amikor kiengedték, már gyógyíthatatlan búskomorságban szenvedett. Jobb pillanataiban kedves zenélő kútja mellett üldögélt, de aztán ezt a szokását is elhagyta. Amikor azonban kitört a márciusi forradalom, s annak híre Erdélybe is eljutott, felvillanyozódott, s midőn a szabadságharc csatái feléjük is átcsaptak, ismét dolgozni kezdett. Egy úgynevezett sokcsövü orgonaágyút épített, amely láncos golyókat tudott kiröpíteni. Ezt át is adta a szabadságharcos seregeknek, amelyek többször sikerrel alkalmazták. Ez a fellángolása azonban egyúttal életének a végét is jelentette, mert 1849 nyarán Kolozsvárott elhalálozott. Neve és munkássága azonban máig él — még akkor is, ha nem mindenki tudja, kinek köszönheti a Margitsziget északi csúcsa azt az oszlopos, kupolás építészeti érdekességet... A. L. I