Délmagyarország, 1988. november (78. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-05 / 265. szám

1988. november 12., szombat 5 DMl magazin - ® ® Egy félreértés története N. SZ. GYEMKOV: TEXTILTERV A nyíltság mozgóképei Sok-sok évtizeden át egy ágyúlövéstől volt hangos a világ. Egyetlen ágyúlövéstöl, pedig közben voltak forradalmak és ellenforradalmak; háborúk és csetepaték; gázkamrák és holocaust; gyamatosítás és felszabadítás; terrorizmus és katasztrófák. És szinte mintegy „mellesleg" egy második világháború, ötvenmillió áldozattal. És bár szinte mindegyik jelenség és történés alakította, változtatta, netán bizonyos mértékig újrarendezte ezt a világot — okok és okozatok szerves láncolatába épülve —. az emberiség sorsára nézve mégis egyetlen lövés volt tán leginkább meghatározó, s lett azzá nagyon hosszú, történelmi időszakra. Az Auróra ágyújának dördülése, 1917. november 7-én a Gergely-naptár szerint, illetve október 25-én. ha az akkori orosz időszámítást, vagyis a Julian-naptárt nézzük. Tizenhárom nap eltérés, egy valaha volt — s akkoriban ott még használatos — és a mai naptár között. A fiktív időbeli különbség akár jelképesnek is vehető. Hisz az Auróra nevezetes ágyúja nemcsak egy, a világtól időszámításában tizenhárom nappal elmaradt birodalom székesfővárosában dördült el, jelt adva a forradalomra, a Téli Palota ostromára, hanem egy olyan birodalomban, amely akkoriban merőben más minőséget képviselt, mint a világ élvonala. Mert az a forradalom egy feudálkapitalista gazdasági-társadalmi alakulatot fölmutató birodalomban robbant ki. egy olyan időszakban, amikor — az I. világháborút követően — immár a kapitalizmus is kezdte átadni a helyét valami merőben másnak. Valami olyasminek. amit Lenin akkoriban teljes joggal és elméleti megalapozással nevezhetett imperializmusnak, de ami a század közepe táján kezdte átadni a helyét egy merőben más, világméretű társadalmi-gazdaságiinformatikai szerveződésnek, a mai tőkés világgazdaságnak. Azaz egy olyan meghatározó társadalmi-gazdasági formációnak, amire jószerével még terminológiánk sincs, a „marxista" társadalomtudományok sokáig szervilisen hatalomfúggő mivolta miatt. Mondhatnánk, november 7-e alkalmából aligha az a fontos, mi is történt a világ másik fertályán, inkább az, hogy mi és miért történt úgy, ahogy történt a világ miáltalunk megélt szegmensében. Hisz 1945 óta lényegében az 1917-es fejlemények befolyásolják közvetlenül a mi sorsunkat is. Ráadásul egy olyan világméretű folyamatrendszerben, amit évtizedeken át két világrendszer harcaként aposztrofáltunk. amely nézetrendszerben a „harc" megjelölés — a kvázi háborús állapotok szerves velejárójaként — egyszerűen lehetetlenné tette nemhogy világunk folyamatainak elvi elemzését, de saját megélt tapasztalásaink konkrét kifejezését is. Úgy érzem, ma nagyjából ott tartunk, hogy többé-kevésbé nyíltan, s több-kevesebb ismeret és tény alapján szólunk mai helyzetünkről. S nem is csak a miénkról, hanem arról, ami szocialista világrendszerré nőtte ki magát, Havannától Moszkván és Pekingen át Hanoiig. S ez, a földgolyó jelentós részét átfogó világrendszer, ami meghatározó katonai-politikai hatalommá nőtte ki magát, ma válságokkal küszködik. Olyan válságokkal, amelyekről talán sokak szerint illetlen dolog éppen november 7-én szólni, szerintem viszont éppen e napon — kötelesség. Jó tízegynéhány éve annak, hogy mintegy „megkönnyebbült" elemzéseket olvashattam nyugati lapokban arról, hogy a szocialista ideológia. s mindenekelőtt a „létező szocializmus" mind kevesebb vonzerőt gyakorol a harmadik világ országaira. S e megállapítások egyértelműen és eEvneműen arra vezették vissza következtetéseiket, hogy a Szovjetunió és a szocialista országok egyre inkább csak katonai potenciáljuk révén képesek befolyást gyakorolni a világban, ám gazdaságuk mind szembetűnőbb lemaradása (amely természetesen együtt járt segélyprogramjaink visszaszorulásával il letve szoros politikai feltételekhez való hozzárendelésével), no meg az állampolgári szabadságjogok sokrétű korlátozása a szovjet típusú szocialista modellt egyre népszerűtlenebbé teszik a fejlődő világban. S bár ezek az információk és elemzések akkoriban végképp nem kaphattak helyet a hazai tömegkommunikációban. mára alighanem meg kell állapítanunk, hogy ezen elemzések bizony nagyrészt helytállóak voltak. Hisz amíg a hatvanas években a létező szocializmus modellértékű volt a világ nagy részén, beleértve a legfejlettebb európai országok társadalmi erőit is, mára olyan helyzet következett be, amelyben a szocialista karakterű ideológia (amennyiben a „létező szocializmus" országainak gyakorlatát vesszük alapul) aligha tartható offenzív, a világ jelenlegi problémáira globális válaszrendszert adni tudó eszmei és praktikus irányzatnak. Sót mindinkább kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy a világ ugyan feszültségekkel terhesen, de egyre gyorsuló ütemben fejlődik. Kiélezett ellentmondások közepette ugyan, de egyre gyorsuló ütemben halad el mellettünk, ami a kézzelfogható és kézenfekvő tények miatt sem csoda. Hisz amikor mi össznépi taps és egyetértés közepette „meghirdettük", hogy „ez az ország a gyalogosok országa volt és maradi", akkoriban a világ fejlettebb része éppen kezdte kinőni az automobilizmus adta korlátozott mobilitási lehetőségeket, s kezdte az emberipolitikai-gazdasági horizontokat kibővíteni a sugárhajtású gépek és az elektronika teremtette, az egész világot felölelő fizikai és szellemi mobilitással. Ma már alighanem mindenki számára világos: tragikus, ha a gyalogos szellemi és fizikai korlátaira ítéljük önmagunkat, térben, időben, tudásban és szemléletben. Márpedig sok szempontból — arra ítéltetünk. Legalábbis jelen állapotainkban. Egy történelmi jelentőségű ágyúlövésre hivatkozva kezdtem ezt az írást, s úgy tűnik, mindeddig adós maradtam azzal, hogy annak az ágyúlövésnek a jelentőségével is foglalkozzam. Az októberi-novemberi forradaloméval,' amelynek eredményei a mai viszonyok tükrében biz ambivalensnek tűnhetnek. Pedig hát nem azok. Mert egyet mindenképpen tudni kell. Azt, hogy bár a konvergenciaelméletet éppen a „marxista" alapállás támadta leginkább, a szocialista országok, a szocialista világrendszer kialakulása nélkül a kapitalizmus sosem vált volna azzá. ami. Vagyis olyan társadalommá, amelynek fejlettebb országaiban kiterjedt szociális-társadalombiztosítási rendszer védi az állam polgárait. De az is nagyjából bizonyosnak tűnik, hogy a fejlett nyugat-európai országok gazdasági sikerei és emberi jogokat érvényesítő és garantáló politikája nélkül a szocialista országok sem élhették volna át az utóbbi harminc év végül is sokrétű társadalmi-politikai-gazdasági fejlődését és felismeréseit. De térjünk vissza a kiinduláshoz. Az októberi forradalomhoz, s a címhez, amelyet úgy fogalmaztam meg: „Egy félreértés története..." Azt hiszem, mindmáig küszködünk egy félreértéssel, amelyet valaha egy „voluntarista-sztálinista" hatalomnak tulajdonítottunk, de amely félreértés ma át- meg átszövi mindennapjainkat. hétköznapi gondolkodásunkat. Vagyis, hogy a forradalom minden alapkérdést megoldott. S ez aligha csak ránk, hanem a létező szocializmus összes országára érvényes. Méghozzá majdhogynem tragikus, de mindenképpen általános érvénnyel. Mert egyre általánosabbá válik az a szemlélet, amely egy rosszul vizsgázott voluntarista politikát másféle voluntarizmussal kívánna helyettesíteni, mindenekelőtt a jövedelmek újraelosztására koncentrálva. S az ilyen reményeket megalapozó hitek végül is visszanyúljak 1917-ig. Hogy mire gondolok? Például arra. hogy az orosz birodalomban 1917-ig jószerével nem ment végbe az eredeti tökefelhalmozás amely másutt, a világ fejlettebb részein száz-kétszáz esztendővel azelőtt nagyjából lezajlott, keserves emberi tragédiák és társadalmi feszültségek közepette. A húszas években kifejlődő, a harmincas években megszilárduló szocialista ideológia végül is társadalmi diadalmenetként próbálta elfogadtatni azt a történelmi kényszert, amely a Szovjet-Oroszországban, illetve a Szovjetunióban a történelmileg szükségszerű tőkefelhalmozás gyorsított, állami diktatúrával és központosítással, milliók pusztulása árán is végigeröszakolt folyamatát jellemezte. (Mai szovjet adatok szerint a sztálini kollektivizálásnak sok millió közvetett és közvetlen áldozata volt!) De az is ténynek tűnik, hogy cnélkül, vagyis a mezőgazdaságból kivont források nagyipari fölhasználása nélkül, a Szovjetunió aligha állhatott volna ellent a hitleri harmadik birodalomnak. Mindez természetesen csak példaértékű. Alapos elemzésekre e helyen végképp nem futja. Talán csak arra, hogy bizonyos dolgokra fölhívjuk a figyelmet. Például arra, hogy a világ fejlettebb részein megszületett és általunk sokszor nagyon is irigyelt eredmények emberi-társadalmi áldozatok árán születtek. Amely áldozatokat kikerülhetetlenül nekünk is meg kell hoznunk, ha nem akarunk végképp lemaradni. Mondhatnánk: hoztunk mi már éppen elég áldozatot! Valóban, így igaz. Tán sokat is, s kevesebb eredménnyel, mint lehetett volna. S tán ezért is érthető és méltánylandó, hogy e nemzet — s általában a szocialista országok népei — immár vonakodnak a „központilag előirt és megszabott" áldozatoktól. Mert történelmi tapasztalataik sok fölösleges, központilag-államilag elfecsérelt áldozatról regélnek. De mégis kikerülhetetlen kényszer a termelési-fejlesztési célú tőke felhalmozása érdekében való lemondás, ám egyre kevésbé egy ellenőrizhetetlen állam javára, s egyre inkább egy vagyonérdekelt és piac által vezérelt társadalmi-gazdasági szerveződés keretében. Amely fölzárkózást hozhat, hasznot és gazdagodást is, egy meghatározóan egyenlősdi-központú szemlélet ellenében. De egyet mindenképpen meg kell értenünk. A fölzárkózást vagy kemény feltételek mellett, de szabad polgárokként vállaljuk — immár lassanként valódi emberi szabadságjogok birtokában —, vagy az abszolút leszakadás lesz a sorsunk. Amely viszont a világnak ezen centrálisnak tekinthető terrénumában a történeti tapasztalatok szerint — lásd Poroszország, Ausztria, Oroszország mondjuk XVII-XVIII. századi „felvilágosult" diktatúráit — előbbutóbb kemény centrális hatalmi reflexeket vált ki. Merthogy országokszövetségek másodrendű hatalommá, emberek-egyének másod- és harmadrendű európai polgárrá siilylyedni — aligfia akarnak. Es a mai viszonyok között aligha lehetségesek, „egyszerű", forradalmi megoldások SZÁVAY ISTVÁN 1917 októberének politikai-társadalmi üzenetét egy izmosodó művészeti ág: a film is tolmácsolta a maga eszközeivel. S míg az utóbb klasszikussá vált nagyok — Eizenstein és társai — megindulására az amerikai film hatott erőteljesen, később már az ó munkásságuk termékenyítette meg az óceán túlpartján alkotókat. S ahogyan a nyíltság s az átépítés folyamata kezdett új világpolitikai korszakot a nyolcvanas évek derekán, úgy kísérhetjük nyomon ezúttal is a film szerepvállalását a roppant feladatok megoldásában. A még pontosabb elemzés azt is kimutatja, hogy egyikmásik szovjet rendező egyik-másik alkotása megelőlegezte a peresztrojka és glasznoszty kibontakozását. Nem valamiféle jóslás volt ez, hanem művész és politikus azonos látásmódjából következett — habár más-más területeken. Példának okáért Vagyim Abdrasitov egy sor kemény, szokatlan hangvételű filmjére utalhatunk (Megállt a vonat, A bolygók együttállása, Plumbum, avagy a veszélyes játék). Egy új állampolgári szemlélet kifejeződései a mozgóképen. A kérlelhetetlenségé a régi módszerek, a kegyes hazudozások iránt, a türelmetlenségé a kiváltságokhoz körömszakadtig ragaszkodó, élősködő hivatalnoki-bürokrata rétegekkel szemben, tespedjenek bár pártavagy tanácsi posztokon. És — különös módon — néhol lírai színekkel a megfáradtság is kifejeződött: nem lehet egy hatalmas népközösség felnőtt férfiait még a háború befejeződése után évtizedekkel is egyenruhában egzecíroztatni, meg kellene békülni önmagunkkal, a világgal. Ami nem jelenti, hogy a tragédiák újratermelődését nem kell megakadályozni, nem szükséges a kiütköző vadhajtásokat lemetszeni. Ám mindez — sugallják Abdrasitov filmjei is — színes árnyjáték csupán, ha az alapokon nem változtatunk, ha gyökeres reformokra nem szánjuk magunkat. Van, aki kacagtató filmkomédiában szembesíti egy elavult berendezkedési mód zavartalan túlélését (Eldar Sengelaja: Kék hegyek). A könyvkiadó, melyben ki-ki a magánügyeivel van elfoglalva, repedezik, majd összeroskad, de a tükrös-fényes új épületben minden az eddigiek szerint megy tovább, folynak a csetepaték, osztják a prémiumot, csak éppen nem olvas senki kéziratot, nem adnak ki könyvet. A komédia torokszorítóbb válfaját képviseli Abuladze filmje, a Vezeklés, mely a sztálinizmus, a szocialista építés eltorzulásának a jellegzetességeit ábrázolja, több zsarnoktípust gyúrva egyetlen figurává. A szovjet értelmiség felelós személyiségei szót emeltek a természet gigantomániás megzabolásának programja ellen. így tett Elem Klimov, aki tragikusan korán elhunyt felesége, Larisza Sepityko müvét folytatva a Búcsú szívszorongató kockáin az oktalanul — bár jószándékot sem nélkülöző szempontok alapján, hangzatos szólamok jegyében — elpusztított értékek mellett száll síkra, tiltakozva az embereknek felsó parancsok puszta végrehajtóivá alacsonyítása, men*zomorítása, alapvető jogaik semmibevétele ellen. Ugyanígy születtek — óriási vihart kavaró — dokumentumfilmek, tabudöntók a szovjet ifjúságról, Afganisztánról , Csernobilről, Juris Podnieks és mások alkotásai. A múltat, a közelmúltat is át kellett értékelni. Kiszabadultak filmdobozbörtönükból — egyebek között — Kira Muratova két évtizeddel ezelőtt készülr alkotásai, melyek hús-vér embereket mutattak be, idegeikben szorongással és megaláztatással hosszú időszakok testi-lelki próbatételei folytán, meghazudtolva a máris létező, tökéletes, boldog, hősies szocialista ember filmes sablonjait. Bemutatták nemrégiben Alekszandr Aszkoldov 1965 és 68 között készült, s gorombán elmarasztalt filmjét, a Komisszárt, mely miatt a rendezőt akkor kizárták a pártból és elüldözték a szakmájából. (Jancsó Miklós magyar—szovjet remeklésének, a Csillagosok, katonáknak a vetítésére tévedt be eztán valahol, s ez az élmény erősítette meg Aszkoldovot: van értelme a művészi megalkuvást nem ismerő küzdelemnek. Nem véletlen Aszkoldov ráhangolódása Jancsóra: érzékelhető a rokonság kettejük művészi látásmódja között.) Ember és történelem viszonya tárul elénk, új megközelítésben, fölkavaró módon, egy kisfiát megszülő, a polgárháborúból egy időre kiszakadó komisszárnó életújának fölvillantásával. A legmagasztosabb eszme jegyében sem szabad megtagadni önmagunkat, fölfüggeszteni — akár időlegesen — erkölcsi önellenőrzésünket, mert a torzult magatartás magát az eszmét is eltorzítja. Ugyanezt fogalmazza meg — a művészi hatás egészen más erőterében ugyan — Jurij Kara filmje, a Másnap háború volt, iskolás fiúk és lányok önmagukra döbbenéséröl egy olyan időszakban, amikor tömeghisztériaként terjedt a gyanakvás, a rágalmazás, a kollektív önpusztítás... Lehetne sorolni még a példákat. De tán ennyiből is kitetszik: a szovjet film immár nem mennyiségi mutatók igézetében próbál hatni a magyar nézőre, a magyar társadalomra, nem egy kötelező — s nagyra duzzasztott — fogyasztás eredményeképp válik ízlésvilágunk, gondolkodásmódunk részévé, s legfőképp nem a kritikátlan átvétel, utánzás ösztönzője, hanem az önállóság, saját feladataink megtalálása irányába mutat. Naponta esedékes megújulásunk, felszabadulásaink serkentője ily módon. Kölcsönös magasztalások üres szózatai után: ma valódi szövetségesünk. KŐHÁTI ZSOLT