Délmagyarország, 1988. november (78. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-05 / 265. szám

1988. november 12., szombat 130 A forradalmi korszak művészete BULAT OKUDZSAVA A művészet század elejei forradalmának egyik legaktívabb központja Európa legszegényebb régiója: Oroszország. A tízes évek folyamán itt jönnek létre zseniális művek a modern korról, a gép, a technika koráról. A művészet megújítói olyan fantasztikus konstrukciókat, merész ötleteket, nem konvencionális műformákat kívánnak a politika szolgálatába állítani, amelyek előtt az utca népe. a forrongó embertömeg döbbenten áll. Hogyan is számolt be crról Ehrenburg? „Eszembe jut L918. május elseje. Moszkvát a futuristák és szuprematisták vásznai díszítették. A mállott vakolatú házakon, az empire stílusú magánpaloták oszlopos homlokzatain tébolyult négyzetek csatáztak hasonló rombuszokkal; szemük helyén háromszögekkel virító arcok dívtak. Egy vénasszony, amint megpillantotta a hatalmas halszemével rámeredő kubista vásznat, imigyen jajveszékelt: „Azt akarják, hogy a sátánt imádjuk". A riadalom, a fintorgás. a elutasítás végül is jogos. Hisz éppenséggel az összes korábbi müvészctfogalom elutasítására törekedtek az avantgárd alkotói. Mégis, a meghökkenéssel együtt is. Európa hitt az újban. Milliók hittek abban, hogy a semmiből űj világ építhető. A művészetben is. Ez az avantgárd lényege. A művészet forradalmáé. A valóság nem utánzandó. A művészet a társadalom többi szférájával egyenrangú valóság. Vajon egymásra talál művészet és forradalom? A művészet forradalmából a forradalom művészete válik? Ez volt a szovjet-orosz időszak kultúrájának nagy kérdése. *• Malevics, Kandinszkij, Tatlin, Rodcsenko, Punvi, Goncsarova. Alekszandr Vesznyin, Larionov, Chagall, Piroszmani vásznai a művészet megújításának annyi útját, a radikális esztétikum annyi lehetőségét vetik föl. amely szinte példa nélkül álló. Az egyik kijelenti: a művészet másfajta szemlélődést kíván, mint bármikor korábban, másfajta asszociációk hálóját szövi — a mű nem a valóság fölötti ideálszférában lubickol, hanem mindennapos anyaRegényt írok Lconyid Tyerentyerics Csupjatov díszletterve a Vörös vihar című baletthoz gokból és gondolatokból épít utópista konstrukciót. A másik egyáltalán idejétmúltnak nyilvánítja a műalkotások szemlélődés révén való megközelítését. fogalmi tárgyalást kíván meg. azaz a művészetet „átfilozofálja". Az új esztétikum nevében fogant harsány, futurista vagv konstruktivista műként is értékelhető plakátokat. tipográfiákat. Épületterveket, amelyek valójában plasztikai vázlatok. az építés-hitvallásról szóló etűdök. fantáziák. Agitációs vpnátok tervét, amelyek arról a mély meggyőződésről tanúskodnak, hogy az ember, az összes ember kész radikálisan megváltoztatni az életét. „Nem kell túlzott fantázia annak elképzeléséhez. hogy az emberi történelemnek utánunk következő korszaka ismét a nagy és kollektív alkotások korszaka lesz. amikor roppant térségű városokban hatalmas konstrukciókat fognak felállítani"— kiáltott föl a művészek egyike. Sűrű. konfliktusokkal teli időszak volt ez, a húszas évek. s nem az avantgárd diadalmenete. Az új művészet hívei létrehozták a maguk intézményeit, oktatási formáit — s közben elméleteik is sokat változtak. De a hagvományosabb művészeti törekvések hasonló határozottsággal és zajossággal igyekeztek berendezkedni az új rendbe, pozíciókat biztosítani maguknak. A konfliktusok élesek voltak — egészen addig, míg meghatározóvá nem vált a művészetre is kiterjedő felsőbb döntési, utasítási eljárás. A művészet újra az ideálszférába emelkedett, akárcsak az udvari festők idején. BÁN ANDRÁS Azt kérdezik, hogyan írok regényt, mivel kezdem? Milyen tervek foglalkoztatnak, gyötörnek, s nem hagynak nyugodni? Semmit sem tudok, semmit sem látok előre, s isten mentsen attól, hogy tervet készítsek. Csak élek, hosszú napokon át furdal a lelkiismeret, hogy nem dolgozom, semmit sem csinálok, pedig múlik az idő, és én az írásból élek, kellene már valami... legalább egy soványka téma... És telnek-múlnak a napok, a hónapok... Lesöpörnek a pályáról, már-már kétségbeesem, közben persze olvasgatok, jelenről is, múltról is... Hirtelen a plafonról alászáll egy mondat: „Az uralkodó kedvtelen volt, a utóbbi időben gyakran megesett ez vele..." Na és? Jó néhányszor elismétlem magamban. Milyen uralkodó? Mi történt vele? Ki állítja ezt róla?... Vagy átszabom: „Őfensége kedvtelen volt..." így már jobb: a fenségek mégiscsak többen vannak. A levegőben alig érzékelhetően, ködösen, nesztelenül ott lebeg a cím: „A nagyherceg komornyikja." A herceg ismeretlen. A komornyik is. Hogy mi legyen velük, nem tudni. Én legalábbis nem tudom. De a bénsőmben szunnyadó valami mozgásba lendült, s kiderül, hogy „ó" igenis rendelkezik adatokkal. melyek meglétét nem is gyanítottam, s ezek most lávaként feltörnek a mélyből, és mindent elborítanak: a nagyherceg ez és ez. a komornyik pedig a kísérője. Cinikus? Álmodozó? Idealista? Vagy csak megbízható szemlélő?... Mondania kell valamit, véleményt kell nyilvánítania. Például így: „Ha Napóleon így fog jönni, márpedig így fog jönni..." És aztán? A mondat mindenesetre magával ragad. Próbálom felékesíteni. Tetszik a melódiája. Hallom a seregek közeledtét. Szóval háború? Ezt a háborút ismerem, keményen próbára tett. de azt? Hogy túlságosan távoli lenne? Akkor tán nem hanyatlottak a legfurcsább pózokban a fűre emberek, akik ugyan r MAKSZIM GORKIJ Tegnap és ma A tegnap a nagy hazugság napja volt. Hatalmának utolsó napja. Az emberek régóta, szálanként, akár a pókok, gondosan szőtték az óvatos kispolgári élet erős pókhálóját, és annak hamissága, mohósága eközben mindinkább átjárta óket. Rendíthetetlen igazságnak tartották a cinikus hazugságot: az embernek felebarátja húsával és vérével kell táplálkoznia, a termelőeszközöknek — a természettel vívott harceszközeinek — pedig az ember elnyomása eszközeként kell szolgálniuk. És lám. tegnap ezen az úton eljutottak az összeurópai háború tébolyáig. lidérces fénye egyszerre megvilágította az ősrégi, makacs hazugság egész csúf meztelenségét, és... és most azt látjuk, hogy a régi világ alapjáig megrendült, szétrobbant, komor titkai feltárultak. s látásukat visszanyerve ma még á vakok is észreveszik a múlt minden rútságát. Ma eljött a leszámolás szörnyű napja — a hazugsággal, amely tegnap uralkodott. A népek türelme elfogyott, és a robbanás erejével lerombolták a korhadt életet, amelyet már nem lehet helyreállítani régi formáiban. Vajon minden régit elpusztítottak? Nem! Ezt holnap fogják megtenni. Ma sok szörnyűség van. dc mindez természetes és érthető. Vajon nem magától értetődő az, hogy ezek az emberek, akiket megmérgeztek a hatalom erós mérgei — az alkohol, a szifilisz —, nem lehetnek nagylelkűek? Vajon nem természetes az, hogy az emberek lopnak, ha a lopás volt a tegnap fó törvénye? Természetes dolog emberek tucatjait, százait, ezreit megölni azután, hogy négy éven keresztül hozzászoktunk milliók legyilkolásához. A tegnap elvetett mag ma szükségképp kikelt, a jelen kegyetlen, de a kegyetlenséget nem ó szülte. A A forradalom ifjúkorából M

akszim Gorkij „Tegnap és ma" című cikkét a mai olvasó lényegében nem ismeri. A cikk 1919-ben íródott, ugyanazon év májusában jelent meg a Kommunyisztyicseszkij Internacional című folyóiratban, és a világ közvéleményéhez szól. Ez az írás a művész szenvedélyes tanúságtétele az oroszországi forradalom törvényszerű, elkerülhetetlen és szükséges voltáról. Nem kell feltétlenül egyetértenünk az író egyes értékeléseivel (tudjuk, milyen bonyolult és mennyire ellentmondásos volt Gorkij viszonya október eseményeihez), de mindenképp magával ragadja az olvasót a cikk általános pátosza: ezt az írást közeli rokonság fűzi Blok „Szkíták"jalioz, és neves orosz íróknak a szemük láttára végbemenő, nagy történelmi eseményekről szóló, más vallomásaihoz. A „Tegnap és ma" című cikket még ugyanabban az évben. 1919ben közölte a Krasznij Baltyijszkij Flot című újság és a Soviet Russia című hetilap, de azóta nem jelent meg újra. Úgy véljük, hogy jelenlegi közlése, mely hozzásegíti az olvasót, hogy lássa „a forradalom ifjúkorát", és közvetlenül bekapcsolja ót a „Tíz nap, amely megrengette a világot" légkörébe, időszerű, aktuális. Mindent tudnunk kell önmagunkról, semmit sem szabad titkolnunk, minden anyagot hozzáférhetővé kell tennünk az olvasó számára. A legendás és szépséges, nyugtalanító és egyedülálló forradalom nagy igazsága csak ebben az esetben válik az olvasó tudatának és erkölcsi érzékének szerves részévé. rosszat az emberek teremtik, semmi sem keletkezik tőlünk függetlenül. A múlt romjai között világosan látszik mindaz, ami vele öszszeíügg és egybeforrott, és mindaz, ami az elnyomott embérek lelkében rejlett, ma elnyomásra ösztönzi óket. Az ember olyan mezítelenül áll a történelem tükre előtt, mint az állat, s az elkésett, fölösleges boszszú lángjától ég. — Sok mindent lehetne még mondani a mai nap emberéről. De ne feledjük, hogy a nappal túl világos, és ezért olyan sűrű az árnyék. Meg kell értenünk, hogy ma a porban, a szennyben, a rombolás zűrzavarában már elkezdődött a nagy munka: az ember kiszabadítása a múlt erós, vaspókhálójából; szörnyű nehéz munka ez, olyan. mint a szülés kínja; de éreznünk kell, hogy utolsó óráit éli a tegnapi rossz a tegnapi nap embereivel együtt. Úgy alakult, hogy az igazság diadaláért vívott döntő harcba a legtapasztalatlanabb és leggyöngébb harcosok indulnak a népek élén: az orosz emberek egy gazdaságilag és kulturálisan elmaradott ország lakói, olyan emberek, akiket másoknál jobban meggyötört a saját múltjuk. Tegnap még az egész világ vadembereknek tartotta óket. ma pedig, bár majdnem éhen halnak, lelkesen és bátran indulnak győzni vagy meghalni, mint a régi, edzett harcosok. Aki őszintén hiszi, hogy az emberiség legyőzhetetlen törekvése a szabadságra, a szépségre, az értelmes életre nem hiú ábránd, hanem minden tekintetben reális erő, amely egyedül képes létrehozni az élet új formáit: hogy ez az erő valóban olyan emelőkar, amellyel ki lehet fordítani sarkaiból a világot. annak — minden becsületes embernek — el kell ismernie azon tettek világraszóló jelentőségét, melyeket Oroszország legbecsületesebb forradalmárai visznek véghez. Ami jelenleg Oroszországban történik, azt úgy kell felfogni, mint óriási kísérletet ama nagy eszmék és szavak megvalósítására, amelyeket az emberiség tanítómesterei, Európa bölcsei alkottak meg, mondtak ki. Tegnap az európai szocialista eszme tanította gondolkodni az orosz népet, ma pedig az orosz munkás dolgozik az európai gondolat diadaláért. És ha legyőzik a becsületes orosz forradalmárokat, akik kevesen vannak, akiket ellenség vesz körül, és akiket elcsigázott az éhség, akkor e szörnyű szerencsétlenség következményei súlyos teherként nehezednek majd Európa valamennyi forradalmárának, az egész munkásosztálynak a vállára. Ezért a katasztrófáért — ha bekövetkezik — vérükkel és életükkel kell fizetniük azoknak, akik nem érzik át. nem értik meg azt a szörnyű harcot, amelyet az orosz munkások vívnak napról napra. A becsületes szív nem ismeri a habozást, a becsületes gondolattól távol áll az engedmények csábítása, a becsületes kéz fáradhatatlanul dolgozik, amíg a szív dobog: az orosz munkás bízik abban, hogy szellemi testvérei nem engedik megfojtani a forradalmat Oroszországban, nem hagyják, hogy feltámadjon az, ami halálos sebet kapott. a véget járja, ami eltűnőben van és el fog tűnni — ha Európa forradalmi gondolkodása ma megérti a nagy feladatot. Gellért György fordítása másfajta ruhát viseltek, de ugyanúgy örökké élni vágytak? A ma levegőjét is balsejtelmek mérgezik, füst és kén. Egész életemben e felhők közt vergődtem, nyilván ezért is ül bánat a szememben. Ezért is... Felbukkannak a részletek: a név, az életkor: „Ötvenötödik évemet taposom. Szép kor, nemdebár?" (En is ötvenöt éves vagyok.) „Megebédeltem a szalonban." (Bonapartét!) Ki ez az ember, ki vagyok én? Egy tábornok. Hogy miért? Nem tudom. Egyelőre nem tudom. Szóval epés öregember vagyok, nyugalmazott tábornok. Valamikor egy ütközetben elvesztettem a fél lábamat. Hol? Mikor? Belemélyedek a régi katonai kézikönyvekbe, és kiderítem. hogy a dolog 1805-ben történt. Krems osztrák város mellett, a Bakarasz-tónál. Pompás! A tábornok epés, mert sánta. Gyilkos gúnynval illeti a szerencsés ifjakat, akik szépen halhatnak meg. Szarkazmusom az ó vérében lüktet: már rég megvetem azokat, akik a szép halált hirdetik... Valahol rábukkanok, hogy a Bakarasz-tónál a holttestek jégtáblákon úsztak. És ő szintén megsebesült, ott sodródik... Kihunyó tudatában a múlt képér... No és mi volt a múltban? Egy asszony, aki szeret. Banális? Az éíet talán nem csupa banalitás: a háború rettenetes. a bűnért büntetés jár. a rabokat fel kell szabadítani, de ehhez nem kell lenyakazni a királyokat; néha a nemzetek ugyanolyan ostobák, mint egyes polgáriak, és így tovább. Kényszerítem a hősöket, hogy azt mondják, amit helyettük kigondoltam. azt tegyék, amit az én szeszélyem diktál. Egymásnak ugrasztom őket. amikor már-már kibékülnének. Kibékítem, amikor gyűlölködnek. És rajtuk kell tartanom a szememet. mert ha elfordulok, rögtön azon igyekeznek, hogy egyértelművé váljanak: a tábornok kizárólag nemes tetteket hajt végre, s feddhetetlenül gondolkodik. Minden nagyon bájosan, kedvesen, de idegesítően alakul, ráadásul a tábornok példáját követve a többi szereplő is egysíkúvá lesz: a rosszak aljasságokat követnek el, a jók példamutatóan jók... Nem. még nem engedhetem ki őket a kezemből. Még túl képlékenyek, hiányzik belőlük az igazi, hiteles élet. Ismét nekigyürkőzöm. elkapom a ruhájukat, a torkukat. és már-már kedvemet lelem bennük. Gondolkodom róluk. Öszszebarátkozunk. Átolvasom, amit leírtam: mi minden kimaradt, mi minden feledésbe merült! Ez is. az is. De mar lázban égek... írok... írok... Megy az írás! A figurák szinte már élnek. Mindent beléjük plántálok. fájdalmamat, amit tudok, amire rájöttem, csupán azért, mert számukra nálam jobb modell nem lehet: én kéznél vagyok... Szívesen magam elé képzelem leendő olvasómat, amint kételyek gyötrik, melyik szereplömet lássa pozitív hősnek, melyiket negatívnak. Élvezem, ahogy gyötrelmesen tépödik: kiről is vegyen példát? És egyszer felvirrad a nap. amikor mar elég sok oldalt teleírtam, s élvezettel méregetem a mappa súlyát. Rákaptam a szerencsejátékra, nagy nyereményben bízom. Végül is mit ér a játék, ha nem bizakodhatunk? A finistől persze még messze vagyunk, de már sok minden a helyére került, s felsejlik a befejezés... És lám. egy szép napon azon kapom magam, hogy már nem kell irányítanom hőseim tetteit és szavait, mennek a saját fejük után, ahogy titokzatos géniuszuk parancsolja, olyasmit mondanak, amiről nem is álmodtam. Megy az írás! És még mindig elegendő anyagom, felhalmozott élettapasztalatom van. amely éltető nedű. akár az ambrózia az ihlet láthatatlan méhei számára... De hol az uralkodó? Sehol. Hát a nagyherceg? És a komornyik? Nincsenek sehol. Mások vannak, igaziak. És vagyok én. a besúgó és provokátor. Megy az írás! Ők élik immár öntörvényű életüket: szeretnek. felsülnek, s egyikük kétségbeesetten főbe lövi magát... OSZTOVICS ÁGNES fordítása