Délmagyarország, 1988. szeptember (78. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-08 / 215. szám

3 Lehet-e véleményt kutatni ? Az elmúlt 20 évben nálunk a közvéleménykutatás és a felmérés szinte azonos jelentésű fogalommá vált a köznapi szóhasználatban. A kérdőívvel táskájában a lakásunkba becsöngető kérdező felmérést végez, „azaz" közvéleménykutatást folytat. Pedig a kettő nem ugyanaz. Nem is csak azért, mert felmérést sok mindenről lehet készíteni, ami nem tartozik a vélemények világába — a lakások nagyságától a fogkrémfogyasztásun át a háztájiban termesztett zöldségfélék mennyiségéig. Inkább azért, mert a véleményeket is fel lehet mérni anélkül, hogy valójában közvéleménykutatás történne. Erdekek, érzelmek Közvéleménykutatást csak akkor lehet végezni, ha az adott jelenségről van közvélemény. Az emberektől, persze, akkor is lehet véleményeket gyűjteni, ha a valóságban nem alakult ki közvélemény, de ilyenkor ezer vagy akár sok ezer ember válaszait összegezve sem kapunk mást, mint az egyéni vélemények szélesebb vagy szűkebb színképét. Bármilyen sok ember vélekedjék is hasonlóképpen, ítéleteik, állásfoglalásaik valamiféle szerveződés révén válhatnak közvéleménnyé. A szerveződésnek pedig feltételei vannak. A vélemények kialakulásához nyilvánvalóan szükséges bizonyos mértékű ismeret, tájékozottság a szóban forgó jelenségről, bár a tudás egyáltalán nem kizárólagosan határozza meg a vélekedéseket. Az érdekek és az érzelmek a vélemények tárgyáról való ismereteket is befolyásolják, s még inkább a tárgyról formált ítéleteinket, értékeléseinket. Emiatt szokták mondani, hogy a közvélemény bizonyos mértékig „irracionális" is lehet. A magánvélekédések gyakorta igen bizonytalanok, cseppfolyósak, változékonyak. Megszilárdulásukhoz, árnyaltabbá válásukhoz eszmecserékre, másokkal való szembesítésre, vitákra van szükség. Ha ezek megmaradnak a lakások falain belül, a fehér asztal mellett folyó diskurzusok körében, a magánvéleményből legfeljebb csoportvélemény válhat. A közvélemény létrejöttéhez szélesebb körű, jelentőséggel bíró gondolatcserék, nézetütközések szükségesek. Más szóval, nyilvánosság nélkül nincs, nem is lehet valóságos közvélemény, amely a társadalom életében hatékony szerepet játszhatna. A társadalmi nyilvánosság, s ennek alapján a közvélemény léte és működése tehát a társadalom konkrét berendezkedési módjától függ. Demokratikus intézményi viszonyok kellenek hozzá, a nyilvánosság fórumainak sokasága, az állampolgárok közötti kapcsolatok minél sűrűbb hálózatai. Az ilyen viszonyoktól függ, hogy mi válik vitathatóvá (vagyis véleményalkotás tárgyává), miben alakul ki széles körű közmegegyezés, vagy éppenséggel a vélemények polarizálódása, miben válik a közvélemény hatékony szabályozójává a viselkedésnek, cselekvésnek. A visszojelzés szerepe Mindezt jól illusztrálják a magyar közvéleménykutatás történetének némely eseményei. Magyarországon először a II. világháború után alakult *ki jelentős — rendszeres, szakszerű, széles körű — politikai közvéleménykutatás, 1945-től 1948-ig. Az akkori Magyar Közvéleménykutató Intézetet 1949-ben szüntették meg, miután a centralizált politikai struktúrában a demokratikus nyilvánosság intézményrendszerét is felszá molták. A központi politikai hatalom egységesen támogató, helyeslő reagálásokat akart visszajelzésként kapni a lakosságtól, olyan közmegegyezést, amelyet a centralizált tömegkommunikáció és más propagandaeszközök révén ő maga akart betáplálni a népességbe. A közvéleménykutatások újjászületése jellemző módon az 1968-hoz kapcsolható első reformidőszak eseménye volt. A Magyar Rádió és Televízió szervezetén belül 1969 januárjában jött létre a Tömegkommunikációs Kutatóközpont (TK), amely kizárólagos jogosítványt kapott országos méretű politikai véleményvizsgálatok végzésére. A TK egyúttal a közvélemény alakulásának, befolyásolásának egyik legfontosabb tényezőjét, a tömegkommunikáció működését is hivatásszerűen vizsgálta. A kettős profilnak aztán számottevő szerepe lett abban, hogy a hetvenes években, a reformstop idején is működött, fejlődött a politikai véleménykutatások legnagyobb hazai műhelye. Helyzetének ellentmondásosságát azonban jól kifejezi az a tény, hogy a lakosság véleményvilágáról szerzett tapasztalatok, a politikai vezetés számára végzett kutatások eredményei túlnyomórészt bizalmas információnak minősültek, nem váltak nyilvánossá. Hacsak néhány kis példányszámú szakmai folyóirat hasábjait nem azonosítjuk a nyilvánossággal. A köz nem kapott visszajelzést saját véleményeiről. Idén, májusban az MSZMP országos értekezletének idején az újságolvasók nálunk szokatlan írásokra bukkanhattak a Népszabadság és a Heti Világgazdaság hasábjain-. A pártértekezlet eseményeiről végzett gyors közvéleménykutatások eredményei a felmérések lebonyolítását követő második napon megjelentek a lapokban. S azóta olvashatók voltak a kutatási eredmények a június 27-i tömegdemonstrációval kapcsolatos véleményekről, a Központi Bizottság júliusi ülésének fogadtatásáról, a Hírháttér című augusztusi tvműsorban pedig először kerültek nyilvánosságra adatok a politikai vezetők iránti bizalom mértékéről. Röviden: fordulat történt a közvéleménykutatás nyilvánosságában. A névválasztás nem formaság Július 1-je óta a 19 éves múltú TK helyében a Magyar Közvélemény-kutató Intézet (MKI) működik. A névváltozás természetesen nem puszta formaság, hanem érdemi szándékok kifejeződése. Az MKI létrejötte a közvélemény-kutatások politikai felértékelődését jelzi, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a kormány kutatóintézeteként működik az államminiszter felügyelete alatt. A szervezeti elhelyezésből az a törekvés világlik ki, hogy a kormányzati munkában — a döntések előkészítésében és társadalmi hatásaik, érvényesülésük vizsgálatában — fokozottabban hasznosítsák a közvélemény tudományos kutatásának eredményeit. Ebben pedig a politi. kai intézményrendszer reformfolyamatának egyik mozzanata ismerhető fel, különösen a kutatási tapasztalatok nyilvánosságának fényében. Ennek persze meg is kell tudni felelni. Az MKI csaknem két évtizedes kutatómunka tapasztalataira támaszkodhat, de a fejlődésre mégis múlhatatlanul szükség van A közvéleménykutatások iránti igények gyorsan növekednek, ugyanakkor az aktuális információk szolgáltatását még magasabb szinten kell végezni, s az aktuális jelenségek vizsgálata mellett nagy erőkkel kell kutatni a közvélemény hosszabb távú mozgásfolyamatait, szerkezetének alakulását. Demokratikus viszonyok közepette a tömegkommunikáció és a közvélemény szféráinak összefüggései még összetettebbekké válnak. A kommunikáció új elektronikus eszközeinek robbanásszerű fejlődése pedig mind erőteljesebbé teszi a közvéleményt befolyásoló nemzetközi híráramlást is, tovább növelve a társadalmi tudatfolyamatok összetettségét. Egészséges konkurencia A demokratikus nyilvánosság szocialista pluralizmusával nehezen férne öszsze a politikai közvéleménykutatások monopolisztikus szerveződése. Ez a gyakorlati felismerés mutatkozik meg abban, hogy például az MSZMP Politikai Főiskoláján is létrejövőben van egy közvélemény-kutató egység, s mind több megyei pártbizottság építi ki a maga közvélemény-kutató hálózatát. E törekvésekből kibontakozhat egy egészséges konkurencia. S ha a vizsgálati eredmények nyilvánosak, a társadalom számára megteremtődnek a kutatások ellenőrzésének feltételei, amitől a közvélemény-kutatások iránti bizalom növekedését lehet várni. Jakab Zoltán, a Magyar Közvéleménykutató Intézet igazgatóhelyettese Beszélgessünk a megújulásról A műszaki értelmiség vitája Demokrácia nyíltság ... család ... ifjúság ... formalizmusoktól mentes pártmunka — sorolom magamban a legtöbbször hallott fogalmakat, mikfií a városi pártbizottságon rendezett, a műszaki értelmiség képviselőinek véleményét összegező vitáról indulok a Sajtóházba. S közben elgondolkozhatom azon is, milyen könynyen dőlnek össze a tapasztalatra épített, de bizony előítéletekkel is megtámogatott koncepciók. Mert mi tagadás, a meghívottak foglalkozását ismerve, azt hittem, újra (s 'ki tudja, már hányadszor, no persze joggal) a műszaki értelmiség hátrányos helyzetét, az .alulfizetett szellemi teljesítményeket, az üzemi gondokat hallom. De már az első hozzászóló bizonyította: a meghívottak nagyon is komolyan vették Fraknóy Gábornak, a városi pártbizottság titkárának vitaindítóját, amelyben azt kérte — a pártélet, társadalmi problémáink, hétköznapi gondjaink valamennyi, a pártértekezlet dokumentumtervezetébon is szereplő területére térjenek ki. De idézzünk most már konkrétabban a véleményekből. Miközben többen is elismerték, a dokumentumtervezet vitára alkalmas, komoly előkészitő munkát sejtét, kifogásolták, hogy egyes fejezetek túl általánosak, nehezen pontositható gondolatai kevés segítséget nyújtanak a konkrét munkához. Ilyen bírálat érte például az ifjúsággal foglalkozó bekezdéseket, ezen belül is a KISZ gondjairól szóló sorokat. S ha már ifjúság, hát család is — vélték azok, akik a társadalom alapegységének problémáit sorolták. Szóltak az anyagi gondokból fakadó erkölcsi problémákról éppúgy, mint a családi nevelés háttérbe szorulásáról, a családalapítás, az otthonteremtés szinte elviselhetetlen terheiről. Persze a kérdés is megfogalmazódott: vajon a mai magyar társadalmi környezetben mennyit tehet a szegedi pártbizottság e gondok ényhítéséért? Demokratizmus —x irtam a cikk első mondatában. Nos, e témát — ahogy mondani szokták — alaposan körüljárták, néha egymással is vitázva a 'beszélgetők. Megállapításaik így összegezhetők: valós, s nem formális elemekre építkező, a döntéseket előkészítő és a végrehajtást is ellenőrző demokráciát várnak a pártéletben éppúgy, mint gazdaságunkban. Olyan demokráciát, amelynek természetes eleme például az őszinte és nyílt tájékoztatás, és ugyanilyen része a számonkérés, a felelősségre vonás. Mert csak így érhető el, hogy a sokat elmondott „megrendült bizalom" helyébe újra a vezetők és végrehajtóik egysége lépjen. A kétórás vitában persze 'kitűnt az is, hogy gyakorló műszaki szakemberek mondták el véleményüket a dokumentumtervezetről. A pártélet, a társadalmi gondok mellett ugyanis a gazdaság feszítő gondjairól esett a legtöbb szó. így volt, aki a káder- és személyzeti munka visszásságait sorolta, a sokszor túl biztos vezetői posztokat kifogásolta. Más kiemelte: köztisztségek viselői esetében az eddiginél jóval szigorúbban kellene érvényesíteni az erkölcsi kö>vetelményeket. Beszéltek arról is, hogy a műszaki értelmiség különösen érzi az adórendszer teljesítményt visszafogó hatását, szenvedi a műszaki fejlesztések mai gyakorlatát. Elhangzott kérés is, miszerint a pártbizottság tekTntse feladatának egy átfogó, a szegedi sajátosságokat figyelembe vevő, hosszú távú városi gazdaságpolitika kidolgozását. E kérdéskörbe sorolható az a felvetés is, amely a gazdaszemlélet erősítését sürgette, s az, amely gazdaságunk túlbürokratizálásában, a gyakran és sokszor ésszerűtlenül változó szabályozásban látja a fejlődés gátját. * Befejezésül — elfogadva egy napilap terjedelmi korlátait — újra címszavakban néhány egyéb felvetésről. Az emberi tényező szerepének fontossága . .. egyéni felelősség, kollektív döntés ellentmondása... a pártoktatás gyakorlatának átgondolása ... a pályázati rendszer anomáliái ... a fiatalok vezetővé válásának gyorsítása ... a vállalati tanácsok működési zavarai... a helyi tájékoztatás fejlesztésének szükségessége, a nyilvánosság fokozása ... a lakóterületi pártmunka javítása ... csak olyan feladatokat határozzon meg a pártbizottság dokumentumában, amelyek valósan mérhetők és számon kérhetők ... nagyobb figyelmet a várospolitikára ... a mai viszonyokhoz igazodj ideológia kidolgozása. Akik pedig minderről a keddi vitában szóltak: Halász Antal, Odry Károly, Varga György, Fa. ragó Mihály, Szatmári Károlyné, Bagó János, Bakóné Pásztor Petnonella, Korom Ferenc, Száraz Ferenc, Zoltánfly Zoltán, Kiss András. B. Z. Az emberi korlát Munkahelyen, buszon, villamoson, baráti társaságban, üdülőben és odahaza, annak az időnek a többszörösét fordítjuk jelenünk politikai folyamatainak taglalására, esélylatolgatásra, új információk gyűjtésére, mint ahány óránk hasonló dolgokkal telt — mondjuk — 1987ben. Ha statisztika készülne a témáink gyakoriságáról, akkor egészen bizonyosan, nyolcvan százalék feletti részaránnyal szerepelne a kimutatásban a saját országunk helyzete, jövőnk lehetősége. A második lehetne a tárgysorban a peresztrojka eddigi történelme, és további térhódításának a sebessége. Mostanában egyre gyakrabban állapítjuk meg a távollévők okosságával: a szovjetunióbeli váltás azért nem érte el eddig az elindítói által remélt mélységeket, mert még viszonylag csak kis tömegeket tudott kimozdítani a „pangás éveinek" letargiájából. A passzív politizálás (a történések megbeszélése, magánelemzése, netán az újnak való gondolati szurkolás) és az aktív véleménynyilvánítás, a nem tetsző jelenségek kezdeményező szóvá tétele, a vitákba való bekapcsolódás, természetesen nem egyenértékű cselekedetek. S talán még túlságosan sokan csak az első kategóriáig jutottak. Mélyen gyökerezik köznapi tudatunkban a tekintélyelv. Igazán szókimondónak, frappánsan, élesen fogalmazónak ismerem az olajbányászokat. Különösen találóak megállapításaik a saját közegükben: a tornyokon, gyűjtőállomásokon. A múlt hét végén együtt ünnepelt az öt szegedi olajoscég az Ifjúsági Házban. A szónok az ágazati szakszervezet titkára volt. A háromnegyed óránál hosszabb beszéd közben — bevallom — egy kicsit szurkoltam, hogy valaki megszegi az etikettet és jelzi a szónoknak: az itt egybegyűltek nem erről akarnak hallani az eszmék táptalajra leltek a bányászok munka- és lakóhelyén ..." Nem, nem az ilyenfajta három és fél évtizede elhervadt szóvirágok zavartak elsősorban. hanem a beszéd tartalmi felépítése. A túl hosszú történelmi áttekintés (körülbelül 20 perc), az öt vállalat nehézségek közben is elért eredményeinek túl részletes elősorolása a Szegedről előre felküldött anyagból szinte szó szerint. Azok, akik az első és hátsó sorokban szundikáltak, inkább a szakszervezet oly régen várt megújulásának mikéntjéről hallottak volna az előadó szájából. Persze, nem olyan általánosságokat, mint amik végül az utolsó mondatokba bekerültek. A beszéd végén az amolyan négycsattanásos, alig udvarias taps jelezte: „letudtuk ennek meghallgatását is." Lehet, hogy sokaknak fel sem tűnt, milyen régimódian teltek ezek az ónanegyedek. Mert a kitüntetések kiosztása, az ünnepi vacsora előtt, valamilyen beszédnek lenni kell... Szeretném azt hinni, ha jövőre hasonló fartalommal kísérletezik valaki ilyen alkalommal, tíz perc elmúltával széttapsolja az ünneplő gyülekezet a próbálkozását. Még a protokolláris alkalmakkor sem lehet helye az érdektelen beszédnek, az időrablásnak. Persze, ha egy ember áll fel: az különc, netán rendbontó... Nem frázis: messze jutottunk már a demokráciában . a közéletnek az 1985-ös parlamenti és tanácsi választások alatti hosszú idő utáni igazi megpezsdülésétől. Akkor ugyebár, szenzációt adó szigeteknek számítottak azok a választókerületek, amelyekben a közakarat, a hivatalos jelöltnél alkalmasabbat vélt találni. A „spontán" jelöltek célba érése pedig szinte sehol sem ment hatalmi ellenállás nélkül. Eltelt három év. Alkalmasságról és éretlenségról már tanúbizonyságot tehettek képviselők és tanácstagok. Választóiknak — ha kíváncsiak rá — képük lehet a megválasztottak erőfeszítéseiről, vagy lazsálásairól, eredményeiről és kudarcairól. Számomra meglepő: nem hallok tanácstagok és országgyűlési képviselők visszahívásának kísérletéről sem. Pedig etikai vétségekről, a büntetőperek határát súroló umbuldákról szavak és betűk is tudósítanak. Törvényadta jogunk nem csak a büntetőperbéli ítélet, hanem választói ii\karat is félbe hagyathatja a méltatlan megválasztottal a kurzust. Igen, ehhez a választók jelentős részének (egyharmadának) hitelesen és hangosan nemleges véleményét ki kell nyilvánítani. Keveslem az aktív véleménynyilvánítást — vetheti valaki ellen —. és mit szólok a mostanában megszaporodott hazai sztrájkokhoz? Kicsit úgy vagyok velük, mint amikor valaki a családi vitában is nemzethez mért fogalmakkal dobálódzik. A leginkább a pécsi bányászok megmozdulásának inditékát tudom elfogadni ilyen megmozdulás eredőjeként. A két — követő — személyi ügy miatti sztrájk a-problémához képest talán túl nagy fegyverhez való fordulás volt. (Úgy hírlik, hasonló ügyben Szegeden is felmerült éz a „megoldás" egy kollektíva részéről.) S azért került erre sor, mert ugyan a keretei a dolgozók bleszólásának vezető választásba megvannak nálunk, de nagyon sokszor csak látszat a kollektíva véleményének megkérdezése, vagy még az sem. S ez a helyzet korántsem csak a Kner nyomdára és a Granvisus leányvállalatra jellemző. Nos, az ilyen „botlások" gyengítik a demokrácia új hazai nekilendülésébe vetett közhitet. Ismét bizonytalanná tesznek olyan embereket, akik eljutottak legalább a paszszív és az aktív politizálás határára. Az anarchiához közelítő lépések nem az igazi megoldások, nem csábítók a politizálásra. Az igazi előrelépés nemcsak az: akik véleményt akartak eddig mondani, ezentúl mondhassák. Az igazi közakarat kialakításához minden lehetséges szempont számbavételére szükség van. Lehetnek számunkra hasznosítható tanulságai külföldi történéseknek is. De lendületet gazdaságunk, társadalmunk fejlődése csak széles tömegek aktív politizálásától és egyirányba húzó tetteitől kaphat. Ahhoz, hogy legalább az ehhez közelítő állapothoz eljuthassunk, még nagyon .sokat le kell dönteni az ettől embereket visszatartó, több évtizedes közelmúlt által „jól megépí1ett" korlátokból Bőle István l * ^