Délmagyarország, 1988. szeptember (78. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-02 / 210. szám

1988. szeptember 2., péntek "1 5 Tanárainkról Messziről kell indulnunk, ha egyre égetőbb gondunk okait akarjuk kutatni. Nem kikutatni, csak kutatni, mert sokkal bonyolultabb dolog ez annál, hogy egy ember egyetlen picinyke cikkben megtehetné. Régen volt, idestova 35 esztendeje történt, akkor, amikor gimnáziumunk tantestülete befelé vonult az érettségizők termébe. Odaintett magához szépemlékű matematikatanárom, és megrökönyödve kérdezte: igaz az, hogy te is tanár akarsz lenni? Igaz, mondtam neki. Akkor vedd tudomásul, megbuktatlak. Nom jó jel, ha valakit a vizsga kellős küszöbén fenyegetnek bukásssal, de négy kemény év alatt nemcsak a tanár ismeri meg a gyereket, a diák is a tanárát, visszakérdeztem tehát: ekkora lenne a botlásom? Lemaradt a többiektől, és tömör, de alapos magyarázatokba kezdett. Vegyem csak az ő helyzetét, meg a többi tanárét: olyan kicsi a keresetük, hogy abból igényekkel létező csillád nem élhet meg. Előszámlálta, hogy azelőtt havi fizetésének hányadrészéből vehette meg egész évi tüzelőjét, és most — akkor! — hány havi fizetése megy rá. Menj inkább mérnöknek! Nem tudta szegény, hogy később a mérnököket is eléri a közel azonos sors, és ők is a társadalmi megbecsülés peremére sodródnak. Visszafelé nézve csöppet se csodálkozom rajta, hogy olyanok özönlötték el a tanári pályát, akiket máshová nem vettek volna föl. Azt a pályát, amelyiken csak kiválóságoknak lenne szabad mükódniök. Hadd vegyem a' második példámat is testközelből. Hallottuk egyszer, hogy egyetemi államvizsga előtti utolsó tollbamondásért három diák egyest kapott. A magyartanárnak létkérdés a helyesírás, aki komoly hibát vét, ne lehessen tanár. Mondhatnám úgy is, vétójoga volt a nyelvészeknek az útrabocsátás előtt. Csakhogy melléfogtak a nyelvészek, mindhárom diák megkülönböztetett bánásmódban részesült bizonyos szolgálatai miatt. Hiába volt akkor nyelvészprofesszor a dékán, a vétójogot még aznap fölfüggesztették, és mindhárom diákból tanár lett hamarosan. Azt is hallottuk, hiszen a hírek visszajártak már akkor is, hogy a háromból kettő igen rövid idö alatt igazgató lett. Olyan kettő, aki presztízsveszteség nélkül a tábla elé se állhatott ki. Azóta jól tudom, hogy a rrti egészen nehezen induló évfolyamunkból is sokan lettek igazgatók hosszas várakozás után, és szinte mindet alkalmasnak ítéltük meg találkozóinkon erre a tisztségre, nem mondhatni tehát, hogy csupa balkézzel válogatott tanárból lett az iskola vezetője, de későbbi tanárságomból is tudnék párját idézni az előbb említett kettőnek. Akiket a kibocsátó iskola alkalmatlannak talált arra is, hogy tanárok legyenek, pártfogásba vette őket a hatalom, és egész iskolák sorsát bízta rájuk. Tartok tőle, egész sor példával öntenének el a tanárok, ha kicsit is biztatnám őket. Mit akarok a két példával mondani?, Azt. hogy mar akkor lehetett tudni, amikor én a tanárság felé fordítottam szekerem rúdját, hogy értelmes ember nem megy el tanúrnak, meg azt, ha arra alkalmatlan ember kezébe kerül a kormányrúd, fölborul a hajó. A további következtetések maguktól adódnak Ha rákolatlansúggal tudomására hozhatja, hogy ennek meg ennek a gyerekének nem adhat érdeme szerinti gyöngébb osztályzatot? Ilyesminek nem akarja kitenni magát, inkább nem avatkozik bele a dolgok „természetes" menetébe. Mivel az igazgatókat legtöbbször eleve iskolánkívüli szempontok szerint választották ki, fájjon miatta az ő fejük! És itt már nemcsak szűkül, de sötétedik is a zsákutca. A társadalomnak sokféle talpkövét talált eddig az érdeklődő ember, de a család, az erkölcs és az iskola ritkán maradt ki belőle. Ne kerteljünk, hatalmasat sülylyedtünk a velünk együtt indulókhoz képest is, gazdaságilag és erkölcsileg is, és mindkettőben ludas az alapkövek ingatagsága. Ha fölemelkedni akarunk egyre jobban látjuk, más utunk nem lehet! —, akkor elsőrendű kötelességünk iskolánk ügyeit rendbe rakni. Bonyolultabb a dolog annál, hogy a nagyon képzett, nagyon rátermett tanár rangját kell visszaadnunk, mert ennek anyagi vonzatai is vannak: a nagyon okos tanárt színvonala szerint kell megfizetnünk. Ha ma kezdjük el, holnap már várható, hogy igazi ígéretek jönnek a pályára. Az egyetemi-főiskolai fölvételi bizottságokban sok ellenkező híreszteléssel szemben is van olyan egészséges ösztön és képesség, amely a jelentkező jókból a A nóta igen régi, innen jót ki tudja választani. Hogy kezdve akár a könyökünkön mi lesz az eleve alkalmatlan is kijöhet az ige. A család — vagy csak az iskolától termett emberekből csak azok mennek erre a pályára, akiket igen erősen megvert a természet buzgalommal, akkor — ahogy már utaltam rá — elözönlik a pályát az alkalmatlan emberek. Tehették egyébként is, hiszen sok iskola élén is alkalmatlanok álltak. Mivel a tanárképzés az egyik leggyorsabban megtérülő beruházás, négy-öt év múlva már sorozatban termelte az iskola a hasonlóan gyöngén képzett embereket. Igaz, mindig, voltak, és szerencsére most is vannak a megátalkodottakból való, következetesen követelő nagy tanárok, hatásuk többnyeri elvész, mert az igazgatók mindig tudják, most éppen honnan fúj a szél. (Elég utalnunk a tiszakécskei gimnáziumban történtekre.) . Üdültünk a nyáron, és mint mindig, most is csúcstalálkozókat tartottunk hájdani évfolyamtársainkkal. Az egyik házaspár, noha szakmához edzett mindkettő, rémüldözve vette észre, mennyire észveszejtően roszszak a velünk együtt üdülők gyerekei. Rosszak? Abban a korban vagyunk már, az elevenséget is képesek vagyunk rosszaságnak mondani, de a vérbeli tanár azért tud külöbséget tenni a kettő között. Ezek a gyerekek egyszerűen és fölháborítóan — sőt sajnúlnivalóan — neveletlenek. És ami a legfájdalmasabb, mondta a két tanár, szüleik észre se veszik. Áz emlékezet törvénye E

mlékszem, barátommal magyar tanárainkról váltottunk szót s mesélte, osztályharcos szemlélettel meg kellett bírálnunk Babitsot, ama húsvéti verséért, melyben békét óhajtott a világra. És mondta az egész, harcos osztály, hogy ez pacifizmus, polgári engedékenység, meg miegyéb. Puhányság, rút szibarita váz. Történt ez a hetvenes évek közepén. A nagy jászsági télben csendben szétfagyott ekkortájt egy milliárdokat érő gyár, az arabok leszereltették és hazaszállíttatták a határidőre félkészen meredező magyar hidat, a selejtek felelősök nélkül vándoroltak üzemeinkből a szeméttelepekre, s mi kék köpenyeinkben jó hangosan elmondtuk a polgáriakat annak, amik. Nagyon tudtuk akkor, hogy hol van az igazság. Tudtuk, hogy Babitsnak nem békességet kellett volna akkor kérnie, hanem ki kellett volna mondania, hogy a pusztító háborúért ki a felelős Igaz, a mi tanárunk nem így taglalta a dolgokat, de - tessék csak megnézni, a könyvekben akkor ott feketéllett eszmei mondanivaló gyanánt a nagy költő bírálata! Sok iskolában vádolhatták ezt a lágy hangú poétát. És a vádlottaknak kijelölt lócán ott ült a keresztényi megbocsátás szelleme is — ha emberformát öltött volna. Bár ezt bizton nem vállalta, hisz a munkásosztály erkölcsének nevében elmarasztaló ítélet és hosszú fogság várt volna rá. Mindez pusztán azért jutott eszembe, mert még ma is — és különösen most, az „új stílus" idején — egyre kevésbé tűrik egy bizonyos pozíción túl a felelősség kérdésének még a fölvetését is. Másfél évtizede, mikor a külföldi tőkének hála gyermeki önfeledtséggel pazaroltunk anyagot és szellemet, pénzt és embert, csak ítélkezni tudtunk — másokon. Ma: felejteni. Tanúi vagyunk annak az elszomorítóén balkáni tempónak, hogy egy új mozgalmi nyelv mind biztonságosabb alkalmazói kerülhetnek olykor a döntéshozó helyzetébe, azaz a bukófélbea lévő régiek e nyelv birtoklásával maradhatnak érdemtelenül viselt pozícióikban. Olvasom, hogy valamely magas bizottság rendkívül fontos ülésén az egyik káder arról szol, hogy „az apparátus még nem eléggé fölkészült az új munkastílusra". Sebaj, a következő ciklus előtt teljesítmény helyett munkastílusból fog vizsgázni a magasságos apparátus! Igaz, hogy közben elzúg fölöttünk a második ezredév, hogv négyszáz kilométerrel nyugatabbra sokkal kevesebb energiával, sokkal jobb életminőséget tud biztosítani magának az a polgár, akinek dédapja a mi ifjú dédikéinkkel szolgálta a Monarchiát. S igaz, hogy Ausztria — az ottani hírek szerint — a korrupció betegágyában fekszik, de oly puha. a dunyha, s oly jószagú a nővérke, hogy hajlanánk ezt az avitt stílt is elfogadni... Élesebbre fenve a szót: meglehet, korunknak nem az a legégetőbb kérdésé, hogy a pangásért ki a felelős hazánkban, de az mindenképpen fölvethető, hogy ma ki, miért felelős? Például így: ki felelős Csongrád megyében a demokráciáért? J

átsszunk el a gondolattal, hogy a magyar Parlamentben törvénybe iktatják az emlékezetet! Kötelezővé tennék ezáltal, hogy olykor vissza kell lapozni az eseményeket. Ilyen módon nem csupán az erőszakos kollektivizálásra, ötvenhat traumájára, a reform beindítására és visszafogására kellene gondolnunk és visszaemlékeznünk, hanem azokra a bocsánatosnak nevezett hétköznapi bűnökre is, amelyek idáig sodorták hazánkat Valamikor ezekre a napokra is, mint történelemre fognak visszagondolni. Szörnyű tétovaságot látnánk évek múltán, ha visszakeresnénk a mai történéseket. Vagy nem? Dlusztus Imre Á munkavédelem helyzete nem neveli őket, mert nem ér rá, és különben is, őket is azok tanították — nevelték? — már, akik arra alkalmatlanok voltak. Minden jó tanár a maga példájából indul ki, és azt is tudja, nem felejtheti el a cserebogár, hogy csimaszból lett, tehát vissza-visszagondol gyerekkorára. Mit mondhat ilyen visszagondolások közben az eleve gyöngébb? Azt, hogy én is ilyen voltam, mégis tanár kell belőlem. Itt kezdődik a zsákutca! És mit csináljon a jó tanár, ha feje fölött érezheti a veszedelmet? A^t például, hogy magához szólíthatja a tanácselnök, és burkolt-buridegpn szempontok szerint alkalmas — igazgatókkal? Bonyolult a dolog, mert hiába bízzuk rá a legérdekeltebbekre, a tanárokra a választást, az eleve fölhígult tantesületnél az is megesik, hogy nem a legalkalmasabbat választja ki. Nem vagyok azonban borúlátó itt se, legföljebb két fordulót adok a nyögve-döcögve induló új vetésforgó szerint, és megoldódhat ez a gondunk is. Ha a tantestületben példakép lehet az igazi tanár, akkor majdnem-majdnem automatikusan változik meg minden. Horváth Dezső Létezik egy mondás, amelv szerint bármely termelőüzem termelékenységét nem a hidrogén-. vagy az atombomba veszélyezteti leginkább, hanem két szervezet: az egvik a munkavédelmi igazgatóság. a másik pedig a Köiál. — Ez észrevétel szerzőinek érvelése szerint ugyanis a munka- és egészségvédelmi előírások olykor teljesíthetetlenek az üzemek részéről, vagy legalábbis elég nehezen teljesíthetők. A megvei társadalombiztosítási tanács tegnap, csütörtökön tartott ülésén ennek ellenkezője derült ki az elhangzottakból. Az előadók és a fölszólalók egyaránt utaltak arra. hogv a megye, s ezen belül természetesen Szeged, munkavédelmi helyzete néhány éve alapvetően megváltozott. Elegendő például csak a túlórázással kapcsolatos társadalmi magatartás megváltozásáról szólni. Míg pár éve a túlórákat szankcionálták — ma széles körű támogatásra találnak. Nyilvánvaló. hogv teljesen más elbírálás alá esik tehát a ma túlórázó, munkahelyi sérülést szenvedett dolgozó ügye — mint azé. aki., mondiuk. tíz évvel ezelőtt tette ugyanezt. A munkára fordított idő megnövekedésével a balesetek lehetősége is megnőtt, tehát még nagyobb figyelmet kell fordítani a megelőzésre, mint azelőtt. Hogyan lehet csökkenteni a munkahelyi, üzemi balesetek bekövetkeztének lehetőségét? A kellő minőségű és mértékű balesetvédelmi okMit csinál a tudósító a vb-ülésen ? Természetesen ül. hallgatja a vitát, a kérdéseket, a hozzászólásokat — és alig hisz a fülének. A testület tagjainak — a túlnyomó többségnek — az a véleménye, hogy áldemokratikus a miniszteri rendelet, amelyük az iskolaigazgatói megbízásokat szabályozza. Némely fölszólaló — összhangban a téma előterjesztőivel, a szakigazgatási apparátus tagjaival — kijelenti (miután azért mindenki óvatos köröket tesz, miszerint híve a demokráciának, és tiszteli a pedagógusokat), hogy egyik-másik tantestület nem alkalmas arra, hogy a rendelet adta jogaival éilve eldöntse, ki legyen az igazgatója. Gyermeteg játékokat űznek egynémelyik iskolában a pedagógusok szekértáborokra szakadt csoportjai — halija a tudósító a vb-ülésen, és eltölti az aggodalom. Vajon igaz ez? Hallgattassék meg — a demokratikus t-s egyéb (köztük a szakmai) szabályok szerint — a másik fél is, kívánnánk, de erre most nincs idő. A választott, felelős Demokrácia, testület szavaz: arról határoznak, hogy a miniszteri rendelet módositását kérik-, a javaslat lényege, hogy a pályázatokra vonatkozó szabályozás adjon módot arra, hogy a helyi lakosság által demokratikusan választott testület (a vb) dönthessen (egyéb illetékes testületek véleményének összegzése után) arról, amiért e testület tartozik felelősséggel. Vagyis: az iskolaigazgató pályázat útján való megbízását, mint a vb — papíron most is létező — jog- és hatáskörét ne „vehesse Iki" e testület „kezéből" az illető iskola tanári kara. Népszerűtlen dolog manapság olyasmiket mondani, mint amiket a vbtagok mondtak a tegnapi ülésen. Micsoda anakronizmus ma fölszólalni az önállóság, meg a demokrácia ellen — mondhatnánk. És valóban: -ki tudja azt eldönteni, hogy miféle indítékok fogalmaztatnak egy tanácsi apparátussal (művelődésügyi osztály) úgy, ahogy e mostani jelentésben: „ • • • a rendelet túlzott jogkört biztosit a nevelőtestületeknek". (A vétójogról van szó.) Ki mondja meg, mennyi ebben a tapasztalatokon alapuló jogos aggodalom: az igazgató-pályázatok körüli huzavonák szétzilálják az iskolákat, kárt szenved a pedagógustársadalom, a gyerek-, a szülőtársadalom, — mi mindannyian! És miféle helyzet az, ha a fenntartó szervezet kénytelen „elnézni", hogy rosszul vezetik a társadalmilag oly fontos intézményt, amelynek jó működéséért pedig éppen ez a fenntartó szervezet a felelős? Másrészről viszont: nem attól félnek az apparátusban, hogy lassan nem lesz dolguk? Kicsúszik a kezükből, ami eddig benne volt, s majdnem rögtön azután, hogy minden szem rájuk szegeződött — okkal lesz úrrá bennük a fölöslegesség érzete? A miniszteriális demagógia elleni, bátornak tetsző föllépés mögött — mennyi a hatalomféltés? A megszokott székek-pozíciók mindenáron megtartására irányuló kényszeres gondolkodás és cselekvés? Nehéz ügyek ezek, nemde? S alighanem fontos ügyek. Némi cinizmussal (s legalább ennyi igazságérzettel) azt is el kell mondanunk: szinte tegnapig közvetlenül a központból, kézi vezérléssel irányított volt az a tantestület, amely ma megkapja az infantilis jelzőt. (Muszáj aláhúzni: nem a tantestületek többsége!). Megválaszolandó: kinek a felelőssége, ha ma olyanok is „nevelik" a gyerekeinket, akik maguk is gyermetegek? Ám még ennél is fontosabb: vajon újabb rendeletmódosítás mindent megold? Viszont: dehogyis íratom olyan iskolába a gyerekemet, ahol alkalmatlan vezető bitorol széket, rombol mindent, legalább 3 esztendőn keresztül — csak mert sikerült „bepaliznia" önállószava-sincs antipedagógusokat! De: mégegyszer mégis ki döntse el, hogy melyikünk érett már a demokráciára — és melyikünk nem? S. E. tatás szerepe óriási — éDDen ezért elég baj. hogv néhánv helyen csak aláíratják a dolgozókkal az oktatáson való részvételt tanúsító papírt —. de talán még nagyobb szerepe van a biztonságos munkahelyi föltételek kialakításának — fogalmazta meg Vincze József, a megvei munkaügyi és munkavédelmi felügyelőség vezetője. Hozzátette, hogv nem tartia túlzottnak a munkavédelmi szabályokat megsértő dolgozók jelenlegi fokú bírságolását sem. mert sok helvütt csak így lehet elkerülni a balesetek számának gvors növekedését. (Igaz. hogv ez némiképp extenzív módszer: s igazi javulást az ..intenzív" módszerek segítségével, tehát a munkahelyi föltételek radikális javításával lehetne elérni.) A munkavégzési lehetőségek fejlesztésére eddig is igen sokat fordítottak a vállalatok, de néhol ennek ellenére is szinte irracionális munkaföltételek uralkodnak. Másfelől viszont arra is figyelmet kell fordítani : a százezrekért beszerzett védöfölszereléseket védőruhákat valóban használják. viseljék a dolgozók, mert ha csak a raktárakban porosodnak, az nem igazán szolgálja a hatékony munkavédelmet. Elég nagv ellentmondás az is. hoev bár az elavult gépek a dolgozók legnagyobb ellenségei — néhol mégis kénytelenek ilyenekkel dolgozni, mert űiak beszerzésére kevés a lehetőség. Ennek ellenére e félévben is sokszor előfordult, hogy a felügyelőség leállíttatta a kirívóan elavult gépeket. berendezéseket. Egyébként a munkahelyi balesetek okait elemző felmérés tanűbizonvsáea szerint a legtöbb balesetet általában környezeti hatások, gépek, munkaeszközök okozzák. de sokszor eredményez bajt a dolgozók előírásellenes munkavégzése. figyelmetlensége is. < A t