Délmagyarország, 1988. augusztus (78. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-06 / 187. szám

Szombat, 1988. augusztus 6. magazin [DM ,DE AKKOR MIT TEGYEN A PART?' Az igazgatás még nem politika Mindenképpen úgy tűnik, hogy az utóbbi — mármint az országos pártértekezletet követő — idóben a magyar közvéleményben a legtöbb port Grósz Károly pártfőtitkár és miniszterelnök egyesült államokbeli nyilatkozatai kavarták. Például az a kijelentése, amellyel jelezte a magyar vezetés hajlandóságát arra, hogy akár egész vállalatok teljes egészében külföldi tulajdonba kerülhetnek. Nos, negyvenévi „agymosás" után szinte mindenki értetlenül fogadta a bejelentést. — Hogyan, hát ismét lesz kizsákmányolás a szocializmusban? — kérdezték. Mindehhez legföljebb anynyit illik hozzáfűzni, hogy a szocializmusban, ha fölépül — úgy ötven—száz—kétszáz év múltán —, már valóban nem lesz „kizsákmányolás", de hát egyelőre a szocializmushoz vezető történelmi távlatú útnak legföljebb egy-két lépcsőjét másztuk meg. A társadalom jelenlegi működése legföljebb bizonyos szocialisztikus vonásokat mutat, de ezt a szocializmus kifejlett vagy fejlett formájának tartani minimum igénytelenségre, de inkább a marxi eszmerendszer lejáratására vall és alkalmas. Ami pedig néhány, jelenleg veszteséges állami nagyvállalat esetleges áruba bocsátását illeti, arra nézve bevált adósságcsökkentő receptek vannak, mondjuk LatinAmerikában. Hisz mi is óriási, szinte viselhetetlen eladósodással küszködünk, s ha mondjuk néhány száz-millió dollár hitelünket eladva, annak forintellenértékeként átadunk egy vevőnek egy itthon — tőke és piacok és technológia híján — csakis rosszul és veszteségesen működtethető nagyvállalatot, akkor vajon rosszul járunk? Gondoljuk csak végig! Egy esetleges vevőnek létérdeke, hogy technológiát, keresett gyártmányszerkezctet produkáljon annál a cégnél, s piacokat is szerezzen termékeinek, jó áron, no meg adja a szükséges menedzsmentet és tőkét. Igaz, öt évig adómentességet élvez, de amellett, hogy sok millió dollárral mérsékli tartozásunkat, már dollárban fizet a közüzemi díjakért, a kooperációs termékek egy hányadáért stb., azaz folyamatosan javítja az ország pénzügyi mérlegét. Ráadásul garantáltan nyereségesen kénytelen gazdálkodni, tehát a kormányzat megszabadul a gazdaságtalan vállalatoknak évente kifizetett több mint kétszázmilliárd forintos támogatás egy részétói, úgy, hogy ráadásul a foglalkoztatottság nem csökken. S mondjuk nem lesz szükség arra, hogy újabb — nagy fölháborodást kiváltó — benzináremeléssel legyen kénytelen fedezni a kormányzat a növekvő veszteségfedezó támogatások által teremtett növekvó költségvetési hiányt. Vagyis egy ilyen lehetőség mindannyiunk életszínvonalát is képes azonnal javítani. Jó, jó — mondják — de hát akkor újra lesz kizsákmányolás. Nos. rögtön az országos pártértekezletet követően Németh Miklós, a Politikai Bizottság tagja, a KB titkára, amikor ezt a koncepciót ismertette a sajtó képviselőivel, erre valami ilyesmit mondott: — Kizsákmányolás?! Hát kérem, a magyar állami vállalatnál 35 forintos órabérrel ugye nincs kizsákmányolva a magyar munkás. De egy vegyes.vállalatnál. vagy egy teljesen külföldi tulajdonú vállalatnál 200 forintos órabérrel ki lesz zsákmányolva... Igen. ilyen különbségek is elképzelhetők, mármint bruttóban, amelyeket a már életbe léptetett adórendszer lesz hivatva mérsékelni, s az ilyen vállalatoknál keletkező többletjövedelem egy részéből is például a költségvetés fejlesztési, szociálpolitikai céljait finanszírozni. S ráadásul ilyen különbségek révén előbb-utóbb valóban becsülete lesz a képzett, fegyelmezett, folyamatos munkának. — Jó, jó — kérdezhetnék ismét —, de mi lesz a szabályzókkal? Például a bérszabályzókkal? Nos. elhatározott politikai cél a szabályzórendszer folyamatos leépítése, hogy mondjuk lehetőleg 1990 január 1jétöl a magyar gazdálkodókra (vállalatokra és magánvállalkozókra egyformán) azonos és törvényben rögzített szabályok (adózás) vonatkozzanak, s minden egyéb részletszabályozást fölváltson — az eddig inkább csak szabályozók által szimulált — valódi piac. Azaz a szocialista piacgazdaság. Amikor idáig érünk különböző beszélgetésekben, partnereimen általában valami kellemes borzongás fut végig, mintegy annak jeléül, hogy ekkora arányú ésszerűsítésben az utóbbi húsz-harminc év tapasztalatai alapján ők nem is igen hihetnek. De ha mégis, az valóban nagyszerű lenne, mintegy egyetlen garanciájaként annak, hogy ez az ország még valaha kimászhat a maga által ásott gödörből. S amikor már lelkesen csillog a szemük, végiggondolván a sokáig végiggondolatlanul is remélt lehetséges lehetőségeket, utolsó és döntő kételyként legyintve hozzáteszik mindehhez: — „Deákkor thit legyen, mit tehet a párt? Szerinted kivonul majd a politikából és a hatalomból? Lemond a beleszólások végül is számára hatalmat biztosító lehetőségeiről? Ugyan...!" S hiába mondom, hogy lemond, mert le kell mondania, harmincnegyven év gyakorlatával hitelesített szkepszissel legyintenek rám: — Ugyan! Te őrült vagy! Nos, a félreértés magva a jövővel kapcsolatban alighanem itt van, s e kérdés körül koncentrálódik. Mindenképpen praktikusnak túnik hát legalább néhány mondatban fölvázolni a párt és a politika jövöbeli lehetőségeit. Azokat, amelyek a marxista elméletben és az új politikai vezetés filozófiájában, s a pártközvélemény tudatosabb részében körvonalazódni látszanak. Annál is inkább, mert hisz ezek a lehetőségek voltaképpen jelzik a párt és a politika valóban minőségi megújulásának, megújításának szándékát, amellyel szemben jelenleg még mindig óhatatlanul nagymértékű a — sokszor nem is tudatos — konzervatív ellenállás, amely a pártmunka folyamatosságát hangsúlyozza olyan tartalmi megújulásra hivatkozva, amely voltaképpen épperi a politika eddig elkövetett hibáinak szerves folytatása lehet. Például azzal, hogy a pártmunkát, a politikát továbbra is operatív, igazgatási, kézi vezérlésű mechanizmusként képzeli el. s a párt hatalmi helyzetét a direkt és konkrét beleszólások lehetőségei által látja biztosítottnak. Holott a jövőben erról aligha lehet szó. De hát akkor miról? Például politikáról. Ha politikára terelődik a szó, az átlag magyar polgár egyszerűen legyint: az egy kisebbség monopóliuma. Nos, némi igazsága van is benne, hisz jelenlegi politikai mechanizmusainkat alapvetően „sztálinista" módszerek, hagyományok és reflexek határozzák meg. Ezúttal a „sztálinista" jelzót egy történeti képződmény jelöléseként használom. Olyan képződmény tipizálására. amely egy bizonyos történelmi válsághelyzetben született, amelyben a politika szerepét szükségszerűen átvette a direkt igazgatás, irányítás és beavatkozás, amely módszerek a mai napig tovább élve. kiteljesedve és kiterebélyesedve immár mindannyiunk szemében a portákénak tűnnek. Holott messzemenően nem azok. Akkor hát mi légyen az a politika? És mi légyen mondjuk abban a párt szerepe? És vajon megmaradhat-e hatalmi helyzete? Ezek alighanem napjaink legégetőbb kérdései. Nos, anélkül, hogy csak törekedni is próbálnék a teljességre, néhány választ alighanem máris lehet adni e kérdésekre. Például azt, hogy a politika messzemenően nem azonos az igazgatással és a konkrét beleszólással. Az igazgatás, a gazdaság és a társadalom konkrét működtetése, illetve működési feltételeinek megteremtése olyan állami intézmények és önálló személyek, testületek dolga, amelyek egyértelműen törvények által szabályozva, a politikától teljes egészében függetlenül végzik dolgukat, annak felelve, aki fenntartja őket. (A taná: esi előadó például a tanácsi testületnek, illetve az adófizető állampolgárnak. a vállalatigazgató pedig az öt megbízó konzorciumnak, társaságnak stb.) A poljtika feladata viszont az e gyakorlatot megszabó játékszabályok kidolgozása, befolyásolása, például a parlament törvényhozó munkájának alakításával vagy például a kormányzat monetáris tevékenységének formálása révén. Számunkra — úgy tűnhet — ezek a politikai lehetőségek a semmivel egyenlők. Holott éppen Czek révén kerülhetnek ki az adminisztráció és a gazdaság a politika sokszor méltatlanul élvezett védőhálójából, s válhatna valóban a társadalom szolgálójává, s a politika éppen ezen finomabb, áttettebb, valóban politikai eszközök alkalmazása révén nőhetne föl valódi feladatához: a nemzet sorsának javításához: Mert éppen az ilyen áttettebb, alkotmányosan rögzített és korlátozott lehetőségei révén szabadulhatna meg a politika az adminisztráció hibáinak felelősségétől , s egyben gyakorolhatna összefonódásoktól mentesen meghatározó befolyást az adminisztrációra. valóban a nemzet távlati érdekeit szem előtt tartva. Ahogyan például a reagani politika az USA-ban, vagy a thatcheri Nagy-Britanniában tette egy új típusú, monetarista gazdaságfilozófia jegyében. Amelynek eredményeként Angiiának a 70-es évek közepén még nagyon is betegeskedő, lemaradó gazdasága mára Európa egyik legerősebb gazdaságává válhatott, aminek visszaigazolásaként — minden gond és munkanélküliség ellenére — a konzervatívok sosem látott bizalmat élvezhetnek a lakosság nagy többsége részéről. Vagyis pártként — a társadalomba szervülve — sikeresen erősítették meg politikai hatalmukat. Alighanem valamiféle hasonló politikai filozófiára és gyakorlatra volna szükség minálunk is. Arra, hogy a párt hatalmát politikai, társadalmi-gazdasági sikerei erősítsék meg, a nép bizalma, s ne puszta deklarációk. Ehhez viszont alapvető változásokra van szükség a politika módszereiben, hogy ez a párt feladja végre egy történelmi kényszerhelyzetben kialakult, konkrét, igazgató reflexeit, s immár valóban politizálni, politikát kidolgozni és alakítani kezdjen, egyúttal pedig fokozatosan függetlenítse magát az igazgatástól (államtól) és a gazdaságtól is. Ez a párt ezáltal nemhogy hatalmát veszélyeztetné, hanem éppenhogy megszilárdíthatná, a társadalom többségi, jövóre orientált érdekeinek nyílt, konfliktusokat is nyíltan fölvállaló képviseletével. Szerencsére a pártértekezlet után megújult pártvezetés politikai gondolkodása és filozófiája ebbe az irányba látszik mutatni. S ebben bizonyosan nem az állampolgári és tagsági többség, legföljebb a régi módszerekhez hozzászokott, annak speciális előnyeit élvező, váltani nem tudó, az adminisztratív karakterű vezetésbe szervült kisebbség fog nehézségeket támasztani. Igaz, az „össztársadalmi" és „szocialista" érdekek jelmezében. SZÁVAY ISTVÁN ERDÉLYI KATALIN: CORTONA TORNYAI I. FÜZESSÉRY ORSOLYA Repülés Az öröm szikláin magasra jutottam, megtaláltam már a hegytetőt de szétnéztem, s óriásit zuhanva nem vigasztal az hogy repülök... A rossz olvasat Nemrég levelet továbbított nekem egy vidéki napilap, olvasói levelet, pontosabban kettót, ugyanattól a személytől. Az egyik tiltakozás a szerkesztőségnek, a másik nekem szólt. A lap szerkesztője megkért, válaszoljak az olvasónak. Ezt meg is tettem, egyúttal megköszönvén neki azt is, hogy új, fontos témához juttatott. A rossz olvasat témájához. Maga a tiltakozás „potomság" miatt történt, egy megbélyegző jelzót alkalmaztam egy emberre, akit nem neveztem néven, s aki munkáját nem végzi rendesen. Az esetet példának szántam, kedves olvasóm azonban nem vette észre az általánosítást, és tollat ragadott az ismeretlen, azonosíthatatlan dolgozó jogaiért. Ez önmagában dicséretes, bár őszintén szólva meghökkentő az a buzgalom, mely levelezésre ingerel ezreket hasonló jelentéktelen ügyekben. Ez így volt Magyarországon a „glásznoszty" előtt is, egy rádióvagy tévébemondói baki százakat indít azonnali megtorló akcióra, s általában mindenki mindenbe bele akar szólni, amihez — úgy érzi — sokkal jobban ért, mint aki éppen csinálja. Minél kisebb az ügy, annál több a telefon és a levél. Ez részben érthető is: a komoly, országos ügyekben megnyilvánulni még ma sem egészen KISS BENEDEK Apám kertjében Napáldozó apám kertjében, elhalt a kaszasuhogás, • égi vér ragyog a levélen, s mint Krisztus sebét szent Tamás: megtapintom a vén fák kérgét körte, meggy, szilva, őszibarack; apámat régen eltemették, de fái gyümölcsöt ontanak, nem vagyok apátlan velük mégsem, ki elment, ím, föltámadott. Ót látom a varasult fényben, ahogy hiánya fölsajog. kockázat nélkül való, de ezek az országos dolgok gyakran kívül is esnek a krónikus telefonálók, levelezők, panaszosok és feljelentgetók szemhatárán. Hogy ebból a jelenségből milyen nagy rész magyarázható a demokrácia hiányával, a pótcselekvés kényszerével, az nyilvánvaló. Engem inkább a jelenség másik összetevője izgat: a tudálékosság, mely félmúveltségből ered. A csak tömegkommunikáción nevelkedett milliók problémája ez, akik ' nem tudnak igazán olvasni, nem értik igazán, amit olvasnak, vagy csak azt értik, ami (esetleg) rájuk vonatkozik. Évtizedekig gyér mekként kezelt állampolgárok ók akik csak azt tanulták meg, hogy mostanság egyre több joguk van Joguk van beleszólni a dolgokba és bele is akarnak szólni. De hát csak abban tudnak állást foglalni amit megértenek. Innen szármáz hat ez a kényszeres pótcselekvés innen az évtizedek óta lefojtott indulat, mely persze csip-csup ügyekre pazarlódik A rossz olvasat hünébe persze nemcsak műveletlen emberek esnek. Sajtóvitáink többsége tragikomikus félreértéseken alapul, szándékos torzításokon, mert a vitatkozók mániákusan vitatkozni akarnak, önmagukat felmutatni, érvényesíteni, és napnál világosabb, hogy maga a téma csupán ürügy minderre. Ez a krakéler vitaszellem látszólag a reformmozgalom hajtása, de ne tévesszük össze a reformmal! A higgadt, bölcs, a másik igazát is elismerő, a közös ügyet szolgáló vita ilyen, de a félművelt, veszekedő, saját igazához buldog módjára ragaszkodó, és kákán is csomót keresó ember igazából nem vitatkozik, csak kötözködik. A kötözködés pedig kerékkötésnek minősül, hát még egy amúgy is lassan mozduló szekér esetében! A rossz írók veszélyesek. De a rossz olvasók is. SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER 1