Délmagyarország, 1988. augusztus (78. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-20 / 199. szám

1988. augusztus 20., szombat 83 I © © magazin | [DM SERFŐZŐ SIMON Ahogy a vályogok Ahogy a vályogok, téglák, kövek egymást összetartják, s egyik cserép erősíti, köti, szorítja a másikát, hogy szét ne szóratnánk, mutatják ím a példát, miként kellene őrizni, egybefogni e szanaszéjjel népet, hazát, vigyázva, megóva magunkat e maradék tájon, s túlnan, ahhoz hasonlóan, megkapaszkodva együvé tartozásunkban, ahogy a vályogok, téglák, kövek egymást összetartják, s egyik cserép erősíti, köti, szorítja a másikát. CSANÁDY JÁNOS Dúsgazdag nyár, jövel! Már csak újra látlak, sóvár messzeség, szívemből kiváglak, te kerek kék ég, barna fátylad játszik méla ökrökön, sugarad virágzik barna öklökön. Sohasem volt messze, így hát itt terül opál messzeséged a szívem körül, nyitott könyv a határ, irkál benne ő gépekés barázdát a szántóvető. Vonatkerekek ha átzúgnak szívem fölött, s mégis épen felemelkedem; agyamba tapos húsz tonnás autó, temelléd húzódom, útmentén futó földiszeder-inda, tüskéid között érzem jól magam, mint hajszolt üldözött; eperlevelekkel barna vállamon nyúlok el a földön, árokpartokon. Valami szabadság igézete hí növény-létre válni, zöldet bontani — gyümölcs-érlelő nyár, sóvár messzeség sugarában élni, lélegezni még. Kenyerünk... SCHMIDT ANDREA KÉPRIPORTJA „KENYÉRNEK LENNI KELL..." A zenészujjú pékmester A sütőipari szakemberek azt mondják, a pékségekben manapság már zárt rendszer szállítja a lisztet oda, hová kell. Ez azonban nem akadályozza meg a porrá őrölt gabonát abban, hogy ne lebegjen egyenletesen eloszolva a műhely légterében. A sütőipari vállalat Gáz utcai üzemének atmoszférája: lisztesfehér pasztellszínek, liszt-tompította, duruzsoló gépi hangok, sülő kenyér illata. Tóth Kovács István, az üzem egyik legrégebbi dolgozója végigvezet a teniszpálya-méretű műhelyen, a kemencék között. Semmi nem úgy néz ki, mint amilyennek egy pékműhelyt elképzeltem. Hiába, a kemence nekem még mindig azt a régi búbost jelenti, aminőben lángol a tűz, a lapáton ott ül a gonosz boszorka, a nyelet pedig Jancsi és Juliska markolja... — a Gáz utcai üzemben mindennek semmi nyoma. Ha a műszerfal mutatói nem jeleznék, hogy a szobányi kemencében kétszázötven-háromszáz fok van — tán el sem hinném. Tóth Kovács István azonban kinyitja az egyik ajtót — iszonyatos hőség dől ki, hullámzik és rezeg a lég, odabenn pedig a sok félig sült kenyér. Most már elhiszem, amit mutatamutató... Elhiszek mindent. Tóth Kovács István a lehető legnagyobb természetességgel rátenyerel a rácslapra, melyen — mint futószalagon — lassan haladnak a kenyerek a kemence belsejébe. — Csak kétszázharminc fok — mondja. Hát igen... E rácsozat nyoma, negatívja látszik a boltban vásárolt kenyereken. Nézem Tóth Kovács István tenyerét, melyen semmi nyoma a kétszázharminc foknak. Tóth Kovács Istvánnak zenészujjai vannak. Zenészkézzel támaszkodik a kétszázharminc foknak. Véletlen, nem véletlen?... A zenészujjú pékmester elmondja: öt nappal ezelőtt, hétfőn múlt harminc éve, hogy a pékszakmában dolgozik. Hol innen a muzsika? — kérdezem magamtól; romlik tán a szemem, vagy mi, hogy még egy zenészkezet sem tudok fölismerni? Nem, nem romlik. Tóth Kovács István hamarabb tudott hangszeren játszani, mint írni-olvasni. Hatévesen már bízvást járt a Tábor utcai zeneiskolába. — Klarinét-szaxofonon játsz'tam — mondja. — A Molnár Dixielandban is, a Gyulával... — Hogyan vezetett út a Tábor utcából a kemence szájáig? — kérdezem. — Hogyan lesz egy „bohém" zenészből épp pékmester? A pékek a világ legkitartóbb, legszívósabb emberei... — Egy évig a Kőrösy szakközépiskolába jártam, ki is maradtam onnét. Aztán egy darabig szabóinas voltam, egy hónapig meg vas-műszaki kereskedő. Aztán jött a sütőipar. — Hogyan bírja harminc éve? A kemence szájánál öt perc is éppen elég... (Mint már mondottam volt: semmi sem olyan, mint amit Vártam; Tóth Kovács István sem. Kialvatlan, elgyötört pékmesterre számítottam; Tóth Kovács István e tulajdonságokkal nem rendelkezik, pedig jócskán túl vagyunk a műszak közepén.) — Hány fokos melegben dolgozik? — Negyven-negyvenötben. Néha persze melegebb van. — A kereset? — Tizenegyezer-ötszáz körül van, a családi pótlékkal együtt. Ebből lejön az adó, a szakszervezeti bélyeg satöbbi — ez a kereset. — Elégnek tartja ezt? — Ehhez a betyárnehéz munkához képest nem vagyok éppen túlfizetve. A már említett számba bele van kalkulálva a délutáni, az éjszakai pótlék, a túlóra, a minőségi prémium, s a melegüzemi pótlék is. — Mit érez a műszak felénél? És mit a végén? — Ezt én így nem tudom magának elmondani... Egyébként vannak köztünk, akik például Zákányszékről, Dorozsmáról járnak be naponta — nekik még nehezebb. — Volt-e olyan, hogy a fáradtságtól véletlenül nekiesett valami forró felületnek? — Nem, még nem volt. — A fiatalok hogyan bírják? — Különösebben nem kérdeztük, ezért aztán ők nem mondták. Az egyik srác, aki nemrég szabadult fel, két hét alatt lefogyott öt kilót. — Mennyi idő alatt lehet ezt megszokni? — Ezt megszokni nem lehet, ebbe csak beletörődni lehet. A kenyeret mindenképpen meg kell sütni, nálunk nincs ám szombatvasárnap. Hétfőn nyitnak a boltok, s kenyérnek lenni kell. — Szereti a kenyeret? Vagy már rá se tud nézni? — Szeretem. Én mindig „Fesztivál" kenyeret veszek, itt készítjük az üzemben; vagy kétkilós veknit, vagy kilós cipót. — Van olyan, hogy a saját kenyerét veszi? — Hát hogyne volna! Nálunk, az üzemben, az a szokás, hogy kiválasztjuk azt a kenyeret, amelyik tetszik, kifizetjük és hazavisszük. Általában a saját kenyeremet eszem. — A család szereti? — A fiam csak ezt eszi, de a rokonság is kedveli. — Mivel ünnepli augusztus huszadikát? — Kenyérsütéssel — válaszolta Tóth Kovács István. Aztán zenészi tenyerébe nézett: rajta volt a forró, rácsos raklap nyoma. Tenyere mintázata éppen oly volt, akár a kenyér aljáé. És — éppúgy, mint az — egy kicsikét lisztporos. F. CS. SS? X V